Faludyhoz
(Petri György: Apokrif és Faludy György: Óda a magyar nyelvhez c. verse okán.)

Leszegett fejjel rohan a nyurga szél,
barátja sincs, és fürtje oly komor.
Ha néha megpihen, viharról mesél,
köténye baljós illatot sodor.
Mesélnék én is néha zord-magamról,
de időt balgán nem fecsérelek.
Nem venné le a kötelet nyakamról,
ha látnál vöröslő pecséteket,
homlokomon égő rőt szégyentapaszt,
- elmém süvítve vétkeket kasztrál -,
talán csak az adhatna enyhe vigaszt,
hogyha önmagamba befalaznál.


Mert ha csorbítom agyam penge élét,
azzal, hogy rám dől egy petri-csésze
apokrif kotyvaléka, lelki békét
vesztve fejre áll a lét egésze.
Recskre a haza hű keble invitált,
hisz' hol máshol lett volna jobb helyed?
"Fagyott mezőkön" kalandos szél cibált,
keserű nyelvünk morzsáit nyeled.
Hamisra vetted Villon tört-egészét,
de boldogan innék jó bort Veled.
Elveszítenéd magadban a békét,
ha kicsinységem terhelné zsebed.

Cs. Nagy László

A Ratkó korszak gyerekeként láttam meg a világot, így "régenszületett" vagyok. Nagy László a becsületes nevem, ám mindenhol, ahol fénykép híján nem egyértelműen lehet beazonosítani, "Cs" szerepel a nevem előtt, utalva családunk kissé bonyolult múltjára. Valójában azért írok, mert szeretném megfejteni azt a varázslatot, amit a vers jelent, igaz, minden arra mutat, hogy a lehetetlennel próbálkozom. Bármit elmondhatnék magamról, az is csak szerény adalék volna mindabból, ami/aki vagyok, és amit nem mondanak el a verseim, azt talán nem is érdemes elmondani rólam.

Legfrissebbek a szerzőtől: Cs. Nagy László

Tovább a kategóriában: « Dalszöveg Győzni jött »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned