Enyém volt


Enyém volt anyám két puha melle,
áldás a sorstól nem tudtam kell-e,
csodák születtek, a halál még holt,
markomban a végtelen enyém volt.

Enyém volt egy szánkó, egy hintaló,
biztonság, remény, gyereknek való,
dundi kéz a padlón játékot tolt,
a dundi kéz, a játék enyém volt.

Enyém volt a szédült, tántorgó vágy,
termetem tágító tucatnyi tárgy,
a valóság kacatok közt guggolt,
mindez egyedül csak az enyém volt.

Enyém volt sóvár karrier, cím, rang,
sok hazug kézfogás, fényes cafrang,
simán, és egészen jól ment a bolt,
a megtömött bendő is enyém volt.

Enyém volt sok száz kétértelmű nem,
vezették hajóm egyértelműen,
bal tüdő alsó lebenyén a folt
fojtó szorítása is enyém volt.

Enyém volt a múltam, a veszteség,
ki tudja selymes holnap lesz-e még,
az ég könnye az ablakon dobolt,
mi az, ami tényleg az enyém volt?

Enyém volt, és nem volt enyém semmi,
kapaszkodva próbáltam meg lenni.
A kétség, bánat, fájdalom koholt,
mert végig minden csak a Tiéd volt.

Vadászi Árpád

Bemutatkozó

Elhagytam az ötödik ikszet,
mikor rájöttem, hogy a tollam viszket.
Kiderült, ha vele a papírt vakarom,
ha nagyon akarom
a karom
úgy lendül,
hogy biztos lehetek benne szentül
- mivel agyamban a hangya bent ül –
amit leírok vele,
viccel, rímmel, történetekkel lesz tele.
Már sok mindent tollhegyemre tűztem,
csengő-bongó szavakat szavakba fűztem,
passzióként űztem,
amit lebetűztem.

Vadászi  Árpád  

Legfrissebbek a szerzőtől: Vadászi Árpád

Tovább a kategóriában: « égbolt Jobbítás »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned