Telihold

Az éjszaka, mint egy denevérszárny: könnyedén ült csupasz válladra. Hallgattak mind a lehajtott lombok. A város, akár egy morzebúra, úgy borult az alvó emberekre. Mindenki dobozokban, csak néhány vidám ellenálló feszül neki az éjnek részegen. A kivilágított macskaköveken árnyékok suttognak. Tömpe fájdalmat áraszt az éj, amely lecsordul a házfalakról, akár egy folyó. Vad álmok ütik fel néha fejüket itt-ott: dzsungelekből szálló banán és maracuja-illat bolondítja meg az este által kihegyezett érzékeket.
Más álmában az idetévedt rovarok most piramisok hűs falai között kódorgó skarabeuszok. Matatnak az emberiség lábnyomában.

Tintahideg az éj kékje. Lassan vibrál, szemnek alig felfoghatóan közeledik a hajnal, hogy fejére rőt koronát helyezzen, és felriassza a madarakat. A madarakat, amelyek választékot énekelnek vattacukor-puhaságú álmaink és kemény életünk közé.

Az első buszok motorja feldübörög, hogy megpróbálja végképp megakasztani a benned forgó örökfilmet, ami mint egy rokka: egy ideje pereg, pereg. A vásznán egy arc, mögötte mézédes csillagok, s a Hold, mint egy teniszlabda, évszázadokon át pattog a háttérben ugyanazon az égen.

Minden álmod az volt, hogy összegubancold hajad a hajával, ujjaid az ujjával, ajkad az ajkával, hogy a két végtelen lélek örökre összeérjen. És most mihez kezdesz azzal a pillanattal, amikor derekadon a keze, válladon a keze, nyakadon a keze, hajadban matatnak ujjai, körme a szenvedélytől a póló alatt hátadba ékelődik? Mihez kezdesz kérőn rád táguló pupillájával, szeme fekete mandulavágású csíkjával? Nem tudsz nem kérni, ez az arc, ami a tiéd, többé nem tud nem kérni szemétől csókot homlokodra, pupilládra; ez a száj, ami a tiéd, többé nem tud nem csókot kérni ajkaitól. Szakállát most szántod ketté ujjaiddal: puha fészek. Mágnes vagy az éjszakában, az Ő mágnese.

Milyen régóta hívod ezt a percet! Közelsége hányszor válladra feküdt! És most nyakadba szimatol, bele abba az évmilliók füstködébe, amit egy nő valaha is jelenthetett egy férfinak. Misztérium vagy számára, méghozzá ugyanaz a misztérium, ami ő neked. Két ősállat szaglássza egymást, érzékeikkel lágyan járják körbe egymás útvonalait bőrön át, lélektől lélekig.

Markovics Anita

Pécsett születtem, itt élek jelenleg is.
Informatikus, grafikus, francia nyelvtanár és szakfordító vagyok, e mellett még fotózással és újságírással foglalkozom.
Megjártam több helyen az irodalmi és informatikai szerkesztő pozíciót. Jelenleg egy országos zenei honlap számára írok cikkeket és koncerteket fotózok.
Tinédzser korom óta foglalkozom szépirodalommal. Kezdetben főként a vers körül forgott az érdeklődésem, manapság a próza felé is kacsintgatok: novellák és mesék is születnek tollam alól. 
A saját utamat járom minden téren, ahogyan versben is: erős képi világgal rendelkező, érzékeny, egyéni hangvételű versek jellemzőek rám, ezekkel igyekszem a kortárs nőirodalmat erősíteni.

Legfrissebbek a szerzőtől: Markovics Anita

Tovább a kategóriában: « KOR-kép Ararát »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned