Vasárnap délután


Felhőfosztotta nap vakította arcunkat, ahogy ültünk a teraszon némán-mélán.
Ajkad csak ritkán hagyták el szavak,
Bágyadt tested átengedted a langyos tavasznak, s próbáltuk kimondani, ami még elmaradt.
Kislányt játszottam neked anyám, ruhával játszottam magam neked szépnek,
Te kérted….
Hajam szőkébbnek láttad, mint valaha, nem voltam végre sovány,
Szép vagy még mindig Gabsikám - mondtad.…
Szerényke zsíros kenyeret készítettem.
Csepp teával, madárka módján falatoztad a délutáni fényben,
És én csak néztem-néztem szép kezed, mely megfáradt értem.
Hogy mondhatnám el? Mi végre a létem, ha Te már nem szólsz, csak nézel.
Nézel, némán-mélán, de ajkadban a derűs mosoly, s ha bármilyen tétován,
Én meg oly ostobán…
Mégis kapaszkodunk szavakba, egymásba akadva, vitázva, sikongva,
megvívtuk a harcot, szabad vagy Anyám.

Ikotity Gabriella

Baján születtem, a Bika jegyében, titkom az aszcendensem.
Csellistának készültem, aztán színésznőnek. Később voltam pedagógus, lettem
grafológus és könyvtáros. Két fiúgyermekem a büszkeségem.
A zene maradt lényegem és közben verselgetek.

Legfrissebbek a szerzőtől: Ikotity Gabriella

Tovább a kategóriában: « Reggel Éhezlek »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned