Örvény

Ha látod már a célt, a véget – el is kedvetlenedhetsz.
Mert másmilyennek képzelted.
Kis beteg.
Megcsalt a lelked, ez a hűtlen ribanc.
Szűzkurva, szokták mondani.
És milyen igaz.
Mert felfestett előtted valami szépet,
s hagytad rád omlani, mint igézet.
A célszalag alatt fekszel – álmaid romjain.
Mert a kék lila s a piros zöldre hajt.
A sárga foltos, a barna földszagún illatoz.
Üres a kép, mit telerakott a képzelet.
A ráma, ami nem változott.
A keret.
A muzsika nem úgy szól, mint akkor ott,
amikor megláttad,
és elfogadtad igaznak látomásodat.
A gyöngyvirágszobor s a háttér barlangmélye.
Iszonyat, mi nincs lefestve a térben.
És borzalmas a van is, mert úgy tetszik: sehol.
Mégis ott ücsörög rákként szívkoszorúidon.
Hogy fojtana.
Vagy egyből lenyelne, mint a pinty.
Gyomrában – sötét alagútban táncolhatsz neki.
A szörny volna mi így utánunk nyúl, vágyainkat fogva vitorláiba?
És azt súgva fülünkbe: megszerettelek.
Jöjj velem egy táncra.
Hogy messze legyünk a haláltól, ne leljen ránk.
Ölelj át, érezzen az örökkévalóság.
És nem állsz ellent.
Ott, akkor igent mondasz.
Átölel, s visszaöleled boldogan a távolságot. A holtat.
Nem, mint üveggolyót, de felgyújtott képzeleted tűzrózsáit.
S ölelkezésetek meddő szédületében forogtok
tornádóként, mely elnyel minden eléje kerülő lomot.
Felkap, égig emel és összetörve visszaejt.
Kizuhantok öléből, mint tikkadt halak a partra.
És senki nem jön felszedni titeket, hogy visszadobna.
Így illan el egy élet. Szép álom. Tévedés. Baleset.
Beleestél tátott szájjal.
Mint a légy.
Mert mást reméltél annál, ami van.
És visszasírnád, ha tudnád.
De nem lehet.
Elmúlt az a van.
Volt lett belőle, miben ott éktelenkedsz, mint kopott folt.
Színezve a múltját időnek.
Szuka sors. Ez a neved.
Rongy. Megvetett.
Mert mást vetített eléd, nem önmagát veled.
Nélküled rajzolta meg jövőjét.
Abban csak árnyék lehetsz.
Sem fény, sem lendület.
És hallgatózik.
Hallom szuszogását.
Füleli, mit álmodok, kivel sétálnék utca hosszat.
Bámészkodnék mindegyre másra nézve.
És rá gondolva rónám az utakat.
Hogy mit érez, mit vél.
Mert itt van. Bár távol él.
Mégis hozzám gondolom.
Velem lépi az éj sötétjét.
Kikiabálná boldogságom, ha engedném.
De nem lehet.
Féltékenyen figyelnek ránk azok a szeles szelek.
Vinnék-hoznák a hírt, hogy itt, hogy...
– s akkor mi van.
Lépegetünk, amíg tehetjük.
Egymástól bolygónyi távolságra, de boldogan.
Ebbe a táncba nem testet hívnak, sem lelket.
Vágyaink lépnek pontosan egy ütemre.
Nem látlak-hallak.
Tudlak.
Velem is így vagy.
Álmunkban kézen fogva járunk. Csókoljuk egymást. Hagyd.
A vágynak teste nincs.
Száll, mint a szél – a képzelet.
Sűrűbben vagyunk egymásba fonódva, mint aki érinthet.
Ebben a dimenzióban világok születnek. Nem csak a föld remeg.
A mindenség szárnyain mozdulunk.
Megrendülnek az egek.
Kifeszülünk a rengések közt.
Eltéphetetlenül.
Mint kötelek.

Nászta Katalin

Önéletrajz

Nászta Katalin

Kolozsváron születtem, 1950-ben. Írással még általános iskolában kezdtem foglalkozni. Első versem a Korunk folyóiratban jelent meg, majd később az Utunk, Igaz szó, Ifjúmunkás, Echinox, irodalmi lapokban, újságokban. A Varázslataink c. antológiában a legújabb költő nemzedék közé soroltak. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István színművészeti Főiskola elvégzése után Sepsiszentgyörgyre kerültem, színészként. Színészkollegáimmal készült interjúimnak otthont megint a Korunk adott, Kántor Lajos személyében. 1989 őszén, még a Ceausecu éra idején települtünk át családostól Magyarországra. Zalaegerszegen a Zalai Hírlapban jelentek meg verseim, a Lüktetés c. antológiában is szerepeltem velük, színész interjúimnak pedig a Pannon Tükör, és a Film Színház Muzsika is teret engedett. Két év színészkedés után a zalaegerszegi Hevesi Sándor színházban szerződésem megszűnt, újabbat nem kerestem, a városban akartam maradni, iskoláskorú gyermekeim miatt, akiket megviselt az áttelepülés. Az ország-váltás, az új világgal való találkozás nyitottá tett a hitvilág iránt is, amihez kisgyermekkorom óta öntudatlanul is vonzódást éreztem. A Bibliát immár kézbe vehető, és hittel való olvasása kimeríthetetlen erőt nyújtott a nehéz időszak elszenvedésére. (A színházi világból való kikerülésem után kénytelen voltam mindenféle munkát elvállalni, mint szállodai munkás, betanított, varrodai, mosodai alkalmazott, gyermekfelügyelő. Majd biztosítási üzletkötőként vonultam nyugdíjba, egyéni vállalkozói státusban) Hitéleti tapasztalataimat a német Omniscriptum kiadó kérésére, blogbejegyzéseimből állítottam össze könyv formátumba Vajúdás címmel. Majd 2015-ben a kiadatlan verseimet rendeztem kiadásra Te tudsz engem, Uram címmel. Színészinterjúim kötetén jelenleg is dolgozom.

Újabban a Pannon Tükör, és különböző internetes irodalmi folyóiratok, portálok - Litera-Túra, Lenolaj, Hetedhéthatár - közlik verseimet, írásaimat.

De ezek mind száraz tények. Ami igazán érdekes, amiről beszélni, vagy gondolkodni érdemes, azokat versben írom meg, vagy egy blogbejegyzésben, vagy egy kollegámat faggatom. És még mindig vannak felteendő kérdéseim, és vannak elmondanivalóim.

Tovább a kategóriában: « Nap tüze táncol Hármas ének »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned