ELÉGIA ARRÓL…

hogy 30 év után újra, tehát
most másodszor ugyanazon a teraszon,
közel a ferencesek templomához,
az akkori éles fényeket, az 1970-es
évek végének már a délutáni Nap hatal-
mából kicsúszott, zabolázhatatlan
sugarait utólag csak szelídnek,
a megváltandó lélek otromba tartályát
gyöngéden körbeívelőnek látva, míg e mostani
fullasztó, sűrű fénymasszát, ami
ellep, amiben összemosódnak színek,
arcok, mai reklámok és hajdani szerelmek,
amiben soha nem ismer magára az árva
ember, amiben lélegezni úgy, ahogy
tanulta, senki nem mer, ezt meg – holott
jót akar, javunk akarja, minden javunk – ezt meg,
ahogy tonnás tömbjeit fejünkre vágja,
már csak viselik, viseljük, elviseljük
engedelmesen mind, egymást a sűrű, ikrás
közegben meg se látva; amaz – mondom most,
30 évvel később – csak nyiszált, parcellázott,
egy-egy szúrással eltalált, mi persze bele-
mentünk a játékba, felszisszentünk, de közben
okosan egymásra nevettünk, lazák voltak
az izmaink, hibátlannak hitt téridő
játszott, akkor először azon a teraszon,
az egyetemi könyvtárral átellenben,
közel a ferencesek templomához,
valami véletlen mindannyiónkra vigyázott,
de hogy vigyázott? és meddig vigyázott?
– – – mert akikkel itt aznap ültem,
meghaltak mind, mind, mind,
elsiettek ebből az egyre fojtogatóbb leve-
gőjű világból, poharaik még itt
párásodtak utánuk egy ideig – – –
s hullott az asztalra őszi levél, hó és
megszámlálhatatlan fekete betű,
jelszavak, vádak és viszontvádak,
vezércikkek, pamfletek, tanúvallomások,
aztán már csak az új vendégek pincércéduláit
sodorta testük itthagyott helyére az azóta
egyre gyakrabban föltámadó budapesti szél,
elmentek mind, mind, mind,
J. és G. és T. és – – – de hallgassak,
július tonnás tömbjei zuhannak fölöttem egymásra,
más nyár ez: mintha mézes ketrecből látnék
múltra, jövőre, előre, oldalra, hátra,
fizetnem kell,
másodszor ugyanazon a teraszon,
közel a ferencesek templomához,
nevükön se szólíthatom e versben őket,
talán csak ha majd itt leszek harmadszor, utoljára,
fizetnem kell, volt hat vers,
és volt kétszer hat pohár hideg, buborékos ásványvíz,
amit amikor kihozott, még szódának nevezett e világ
felszolgálólánya.

Szokolay Zoltán

1956. szeptember 9-én született Hódmezővásárhelyen.
Gyermek Orosházán, diák Egerben és Budapesten volt.
Költő, műfordító, versmondó-előadóművész.
Honlapja: http://www.szokolay.net
Művek: Bottal a fövenyre (versek, Irodalmi Jelen könyvek, 2015) Lassan, Atyám (versek, Írmag Könyvkuckó, 2012) Betiltható bonctechnika (versek, Írmag Könyvkuckó, 2010) Sőrmentén Prága (útleírás, Hibernia Nova, 2002) Keresem, akit képviseltem (publicisztika, Írmag Könyvkiadó, 1994) Kovácsházi keresztút (dokumentumregény, Írmag Könyvkiadó, 1994) Énekek összekapaszkodása (versek, Tevan 1990 --- eredeti címe A gyilkos megbocsát volt, melyet a kiadó önkényesen változtatott meg) A fű majd újranő (versek, Magvető, 1985) Az élő hak (versek, ELTE Eötvös könyvek, 1982)
Díjak: Móricz Zsigmond ösztöndíj ( 1/2-1/2, 1981, 1984) Radnóti-díj (versmondóként, 1984) az Irodalmi Jelen költészeti díja (2016)
E-mail cím: zoltan@szokolay.net

Tovább a kategóriában: « A szülői házat Fehér tollpihák »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned