Kifelé hajló könyök

Nemsokára megtörténünk megint.

A meleg a bőrök alá harap,

és mint egy lassan zuhanó tigris,

lilára csíkozza az eget a Nap.

Halk talpsuhogás, pohárcsörrenés.

A földön félénk kiskanál koppan.

Senki nem beszél, s én mindenkire

ilyenkor figyelek a legjobban.

Mert úgy lágyul fel és válik széjjel,

ahogyan a vízbe dobott szappan,

az, akinek nincs szíve élni már,

csak lüktetni és dobogni halkan.

Mozgunk - így állásunk is feltűnőbb.

Szívünk a por és rozsda étterme.

Olyan szépen és egyedül vagyunk,

ahogyan összeforrva két elme.

Lámpák villannak. Jön az éj, mint egy

kezdődő epilepsziás roham.

S mi elkezdünk valamit, aminek

nincs értelme, csak funkciója van.

Majláth Dániel

Szerkesztés alatt...

Tovább a kategóriában: « Éhes nap, telehold Tűz dal »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned