Didaktikusan  arctalan történet

Összekutyulva a paraszti jász vér
(már semmi büszke szabadságvágy benne)
gyökerestől kiszaggatott sváb felmenők
vérével,
a látszatra adva,
de pusztán csak kéjjel teremtve
újabb génvariációt,
semmi tervszerűség,
semmi átgondolt jövőkép
Kádár újdonsült kormányzása
idején,
’56 után néhány évvel;
hát, így lettem teremtve,
egy lecsillapodott kor
statisztikájaként,
hol a felszín plakáterdeje
alatt súlyos volt a csönd.
Így lettem én teremtve,
semmi sallanggal pántlikázva,
elsőszülött gyerekként
egy kisváros unalmába igazítva,
a semmire predesztinálva,
együtt lépve a kitaposott úton
egy darabig,
alig beszélve.
Csak a könyvek leltek rám,
válogatás nélkül,
utólag úgy tűnik, diszlexiás voltam,
de kinőttem,
azt igen,
és volt más bajom is, sok,
leginkább a befelé forduló öntudat
és fájdalom,
növekedtem, mint kert végén a gyom,
elmentem világgá,
aztán visszavittek,
apám sírt,
és én is;
nehéz idők voltak.
Úgy tűnt, a szavaim túl erősek,
egy üzemi lap szerkesztője eltanácsolt,
azóta sem fogadott vissza senki,
csak alig,
szemben álltam mindig,
az utca túloldalán,
hallgatag,
a spicliknek csak rövid jelentésre futotta:
csak ott áll, szemben, és hallgatag.
Aztán kitört a szabadság,
az elvtársakból urak lettek,
új imákat mormoltak új alkuk közepette,
de nem voltak jobbak a trónkövetelők sem,
Mammon isten újra osztotta a javakat,
én meg csak álltam az utca túloldalán,
 s beszívtam mélyen a szabadság illatát.
Aztán megöregedtem,
és még mindig szemben állok,
a legújabb urak még éhesebbek,
Kisgömböc befal mindent,
már nem számítunk,
új háborúkban pusztul
az arctalan massza,
Don-kanyar helyett Bécsnél, a Dunánál,
Londonban
(bár ez inkább új feltámadás),
netán délen, a kerítésre akasztva,
de én nem vagyok jó katona,
szemben állok,
golyó jut vagy egy darab kötél
a lázadóknak?,
de én szemben állok,
hallgatag,
merengve az arctalan történeten,
miközben régi technikákat alkalmazva
szégyenteljes az új történelem.
Vágyom a világbékére,
az arctalan tömeg
arctalan elemeként,
leköpöm a megszokást –
mint büszke piréz,
jász és sváb génekkel,
török és szláv vérrel is
tán még megkeverve –,
s mint leginkább magyar.

Egervári József

Egervári József vagyok, Jászberényben születtem 1962-ben, de Cegléden élek már huszonöt éve. Semmiféle irodalmi végzettségem sincs, a kötelező általános- és középiskolai magyar órákon kívül csak az olvasás szeretete vonzott az írás művészetéhez mindenféle kacskaringós utakon.

Tizenhét évig újságírással foglalkoztam, egy kisvárosi lapnak főszerkesztője is voltam egy darabig, míg bele nem tenyerelt a politika, s mivel sosem szerettem bértollnok lenni, egyik napról a másikra eljöttem az újságtól.

Öt éve ismét nekifogtam verseket, elbeszéléseket, novellákat írni, több antológiában, internetes oldalon jelent meg írásom.

Legfrissebbek a szerzőtől: Egervári József

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned