Hovalettek balladája

Hova lett a szőke kisfiú,
ki a sarokba bújt bánatával,
ki békéről álmodott,
és békétlenségre lelt;
ki az eget nézte,
és nem vette észre,
hogy pihéket ragasztott
állára a nesztelen idő?
Hova lett a fiú,
ki az örökkévalóságra nevetett
a vizek felett;
hova lett a mosolya annak,
kit szerettek,
de nem becsültek?
Negyed évszázad után
csak a földet
pásztázza tekintetem;
ajkam ívét
lefelé görbíti a bánat;
már nem álmodom,
se itt,
se ott,
nem jó az az ember,
ki félúton született,
két világ között.

Utoljára frissítve:2017. április 04., kedd 21:55
Fabók Endre

Gyermekkoromban sok mindennek láttak. Festő leszek, színész, építész… 17 évesen azután jött a diagnózis: Sclerosis Multiplex. A hegyek, a korlátok magasabbak lettek, a szép remények pedig lassan felaprózódtak. Ma már boldoggá tesz, ha beszélgethetek.
Nem volt vágyam, hogy valaha „költő” legyek. Verseket akartam írni; - hangra. Mi a vers: - szerintem – Egy olyan megkomponált, tömör, tartalmas szöveg, ami a csontjaink szöveteibe képes beenni magát. Ritmusa van, dallama; csak ezek után vagyok kíváncsi a metaforákra, a metonímiákra, a rímekre.
A látásom mára lehetetlenné tette számomra az olvasást. Persze akadnak olyan írások, amik megérik a fájdalmakat.
Amit leszögeznék: Költő nem vagyok Egy (most már) férfi vagyok, aki szeretne értelmet találni a maga létezésében. Ezért alkotni próbál; és e kísérleteit megosztja Veletek, remélve hogy így vagy úgy, de hasznotokra lehetnek.

Tovább a kategóriában: « Egy nemzet nevében Káosz a rendben »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned