Jeremiás
új magyar siralom

Templomunk régen lerombolva már.
Látod-e, Isten, mit tettünk magunkkal!
Hol vannak fiaid, hogy megépüljenek?
Testünk tégláit vad keselyűk tépik -
Pedig kezünkből ettek éveken át,
s nem jött számunkra sehogy sem  irgalom!
Nem jött számunkra sehonnan kegyelem!
Nincs szánalom az ég alatt sehol sem!

Testünk húsait marja az irgalom,
vértől csöpögve századokon át.
Ifjak és vének lassú tánca mögött
halálba küldött  nemzedékeink.
Most fogyott el végleg, lásd, a türelem;
iszamós az utca, a ház szennytől bűzlik.
Parázna lett az isten is itt végleg -
vagy már Őt is fölfalták bűneink?

Ne küldj el, Uram, elkárhozom inkább,
ez a nép nem ad, csak tékozol szüntelen.
Ha ad, akkor is csak saruját csapkodja,
megváltani nem tud, harácsolva ágál.
Én tényleg szerettelek nagyon.
Bíztam és biztattam. Ám halálra szántak.
Mohó szájakkal a barabbáskiáltók
öntudatlanul megváltásért sírnak.

Bevett várunkban bőrünk élve nyúzzák,
szemünk előtt árva kicsinyeink porban.
Néma sikolyunk belevész a csöndbe,
letépett körmünkkel hű kutyáink futnak.
Játssz még, játssz nekünk, Izrael gyermeke,
ne nézd apádat, szülődet, mint ölik!
Jahve is elfordult, szégyelli könnyeit,
készül-e megváltás? Vagy halál… örökre…
 

Templomunk végleg lerombolva már.
Hallod-e Isten! Kész-e már a terved?
S erős-e a kereszt, hogy  felfogja bűneink?
Feltámad-e majd az a kemény Isten,
hogy feltámasszon egy egész nemzetet?
S feltámadsz-e magad is hű fiaiddal,
egy eladott nemzetet igazul vezetve,
vagy ez a nép már könnyű földet kíván?

Ferenczfi-Faragó Eszter

Előbb formáltam történeteket, mint ahogyan rajzolni tudtam. Igaz, ennek is, annak is megvolt a rendelt ideje. Ma már azonban csak írok – verseket és novellákat. Az írás nekem nagy kaland. Kicsi gyerekként csak néztem, hogy hogyan lesz a betűből szó, s a szóból mondat, a mondatból történet, érzelem, gondolat. Már  5 évesen álmodoztam róla, micsoda nagy lehetőség a „betűvarázs”. 9 évesen aztán megírtam az első versem, azóta pedig  csak Isten tudja, hogy hányadiknál járok… 
Nem lehet abbahagyni, mint ahogyan a levegővételt sem.
Budapesten élek,. Életemben a hitnek, a családnak és az alkotásnak óriási szerepe van; egyik nélkül sem tudnék élni. Az alkotás – meggyőződésem szerint, ahogyan ezt gyönyörű anyanyelvünk is kifejezi -, adottság, kaptuk Istentől, melyet úgy tudunk „meghálálni”, ha helyesen élünk vele.
Két kötetem jelent meg eddig, egy verses, amelynek címe Hajléktalan angyalok (2012.), és egy novellás kötet, Novemberi levelek címmel (2014.). Sok-sok antológiába, lapba is (pl.Napút, Négy az egyben, stb.) kerültek még be verseim, és prózáim, több pályázaton is sikeresen szerepeltem műveimmel. Készítettek velem kamasz koromban riportot a Petőfi Rádióban, szerepeltem TV interjúban, most legutóbb a Civilhang Rádióban lehetett velem egy beszélgetést meghallgatni.
Gitárművész barátnőmmel egy magunk által felépített műsorral járjuk az országot; olyan helyeken lépünk fel, ahol a kényszerű ingerszegény környezetben némi napfényt tudunk az emberek szívébe lopni a versekkel, zenével. Meglepő módon fiatal egyetemisták is nagy szeretettel fogadták legutóbbi fellépésünket Debrecenben, az egyetemen, és ez igen nagy örömmel töltött el; talán nem hal ki a líra, az irodalom szeretete sem – legfeljebb nekünk, akik írunk és egyben elő is adunk, kell megtalálnunk kreatív módon a fiatal generáció felé az utat, és a módot.
Kisfiam iskolájában a költészet napja alkalmából szerveztem irodalmi műsort, ami meggyőzött arról, hogy az irodalom megszerettetését nagyon pici korban kell elkezdeni, mert ekkor még nagyon fogékonyak a gyerekek a szépre, a jóra (is). Éppen ezért első színdarabomat is nekik írtam, amit nagy sikerrel, 2016-ban mutattunk be, mely egy rendhagyó betlehemi történet, A hiú hóemberek címmel. Álmodom újabb és újabb lehetőségekről. Azért vagyok itt is...

Tovább a kategóriában: « A peronon A gyűlölködőknek »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned