Nekem e földbe

Sok mindenre lennék még képes,
de az idő a földre dönt.
Mért nem lehettem küldetéses,
akit beszippant lent a fönt?

Mért nem voltam tengeren bója,
vagy a bölcsesség hét folyója,
ami ha baj van, hát kiönt?

Terjeszkednék kártyán nyert telken,
öntözném szikkadt lelkemet.
Azt várnám, mit megérdemeltem,
hogy tán valaki eltemet.

Dörgölőznék hitelbe, merthogy
egyszer minden szerelem elfogy,
hát olvassák el versemet.

Törött árboc, ringó hajómon,
testén golyó ütötte rés,
rakományom száz tonna ólom,
mellemen bezárul a prés,

a víz felszíne sima néhol,
supán a lelkem bugyborékol,
sokká dagad minden kevés.

Ragad talpamra szürke bánat,
sárga remény és barna gond,
locsi-fecsi mozgatja számat,
öreg bohóc, kopott porond.

De a manézs villámlik néha,
amikor lelkem maradéka
tiltakozik, hogy nem bolond.

Nekem e földbe belehalnom
kötelesség, volt haragok
nem emelhetik bölccsé hangom,
mikor örömről szavalok.

Elmehetnek mindenki mások,
s lehetnek export Messiások,
én, mint hűséges, maradok.

Hámori István Péter

Szerkesztés alatt...

Legfrissebbek a szerzőtől: Hámori István Péter

Tovább a kategóriában: « A versírás nekem Piramisgyűlölet »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned