Akit a kreativitása vezérel

Akit a kreativitása vezérel


"A költészet nemcsak irodalom, hanem művészet is – a nyelvé, és mindené, ami a nyelvből levezethető: vagyis a hangé, a képi megjelenésé, a mozdulaté, a testé."

Szkárosi Endre költő, művészeti író, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, az ELTE olasz tanszékének egyetemi docense. Intermediális művész, előadó. Tevékenysége számos területre kiterjed. Olasztanár lévén az itáliai kultúra, világlátás jó ismerője, tolmácsolója. Keresi a művészi megfogalmazás különféle formáit. A magyar posztavantgarde egyik kezdeményezőjeként indult, a XX. századi magyar irodalmi átalakulás kulcsalakja lett, és az idősebb Szkárosi sem fordul el korábbi önmagától. Nincs is rá oka. Egyéni vízióval rendelkezik.
1952-ben született Budapesten. A II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban érettségizet, aztán előbb jogot hallgatott, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-olasz szakán tanult. 1978–1983 között a Mozgó Világ szerkesztőségi tagja, 1983-tól öt évig a Lapkiadó munkatársa volt. 1984-ben megalapította a Szkárosi&Konnektor művészeti koncertszínházat. 1984 óta a József Attila Tudományegyetemen oktat. 1986 óta gondozza az Új Hölgyfutár című lap- és revüvállalkozást, amely a hazai párhuzamos kultúra, avantgárd irodalom és művészet nyomtatott, illetve élő színpadi fóruma. 1994 óta az ELTE-n olasz irodalmat tanít, docens, majd 2012 novemberétől egyetemi tanár.
Az 1970-es évek elején kísérleti színházban dolgozott a Brobo csoporttal, és hangköltészettel is foglalkozott, illetve totális koncertszínházi előadásokat szervezett, verseket írt, valamint kritikai- és szépírásokat publikált. 1987 óta videoköltészettel is foglalkozik. Az 1990-es években az angol Towering Inferno és a magyar Spiritus Noister együttessel zenélt. Nagyon sokféle hatást képes beépíteni egyéni stílusába. A különféle inspirációk összeolvadnak nála, és az összhatásuk lesz Szkárosi nyelve. Számára az avantgárd egyik rokonszenves definíciója: olyan alkotás, amely radikálisan túllép a kor esztétikai közmegegyezésén. Úgy tarja: a monolit rendszerekben, egy diktatúrában mindig a hivatalostól eltérő kultúra az igazi, az élő, a vonzó.
A hetvenes és nyolcvanas évek szubkultúrájában jelentős szerepet játszott. Tagja volt a (Szilágyi Ákos vezette) Fölöspéldány csoportnak, amely nevében is kifejezte, hogy rájuk itt nincs szükség, mert a sokszínűség és a szabadság gondolata errefelé nem primer állami szándék. Visszatekintve arra az időre, legendákkal és mítoszokkal övezett világra nézünk, ahol elszállt egy hajó a szélben, és az ördög álarcosbálján is voltunk. Gigantikus happeningeket szerveztek. Időnként brahiból is alkottak. Vonzotta őket az anti-siker, anti-zene és a pánik-rock is. Olyat csináltak, amiről úgy gondolták, hogy frankó.
Versei, szövegei előadása során egyre több eszközt használ, amelyeket részben a nyelv, részben a hang, velük együtt pedig a mozdulat, a térbeli jelenlét felelőssége ad az ember kezébe. Megbizonyosodott arról, hogy mindezzel autonóm költői munkát lehet létrehozni. Hangköltészeti performanszai így egyre komplexebbek lettek nyelvileg, és egyszer csak felvetődött benne a kérdés: miért nem társítja mindezt a zene dinamikus lehetőségeivel?

Eszmélkedéstörténeti emlékiratából nemcsak az embert, az alkotót, mint összművészeti jelenséget ismerhetjük meg – írta róla Láng Eszter, aki szerint tanulni lehet Szkárositól és könyvéből is. Hogy egymással dolgozva áll össze az a több, amire egyénileg senki nem képes. És azt is, hogyan lehet egyensúlyban tartani a szakmai (egyetemi) és művészeti tevékenységet, s a kettőt ötvözni, egyiket a másikkal többé tenni, amikor kell, elválasztani. Szellemi magatartásmintát kínál.
A szabadság, mint olyan alapvetően meghatározza Szkárosit, tudatosan és öntudatlanul is szabadságra törekvő, az „arctalan nemzedék” (Zalán Tibor kifejezése) személyes és művészeti szabadságának egyik arca és zászlóvivője.
Alkotásairól így vall: …az írott versek felől teljesen természetesen jutottam el a térben létező nyelvek költészetéig.(…) Ezért megyek tovább úgy, ahogy eddig mentem. Itthon, külföldön, a levegőben. Nem látom értelmét, hogy olyat írjak, amit bármelyik igényes költő – és elég sok van belőlük – meg tud csinálni. Ha teljesen őszinte vagyok, olyat szeretnék mindig csinálni, amit ők – alkatuknál, szokásaiknál, érdekeiknél fogva - nem tudnak, nem akarnak, vagy nem mernek megcsinálni.
Arra példa a művészete, hogy az nem igaz, hogy a költészet alapvetően az írott nyelvben létezik csak. Ezt a hamis beállítódást az is cáfolja, hogy a költészet az írásbeliség és nyomatás előtt is létezett, és Saussure óta köztudott, hogy az ember által hétköznapilag használt nyelv sem más, mint egy hangzásfolyam, amelyet az írott nyelvi rendszer, a betűk és írásjelek együttese csak lejegyez, mint a kotta a maga hangjegyeivel és jelzéseivel a zenész számára a zenét jegyzi.
Szkárosi azon nagyon kevés magyar költők egyike, aki eklatáns módon szemlélteti, hogy a költői közlés nyelve az írott kódrendszeren túl, a hangban, a látványban, a mozdulatban, a konkrét akusztikai és vizuális artikulációban valósul meg a maga teljességében. Nem az udvari kultúra vonzotta soha, a tiltakozás talizmánja van a kezében, látja az utópia végét. Benne együtt él az akarat és az okozás képessége. Tudja, a képmutatást használni lehet, de megszokni nem. Tudja, módunkban áll, hogy a világot pokollá tegyük.
Zene, hang, látvány, fény, szó, mozdulat – minden benne van munkáiban. Eligazítást nyújt a hangköltészet zenéjében, ahol energia-átadás történik. Így jön létre a hang. Ez vezet minket, ez irányítja gondolatainkat is, ez az életünk. (Legyen az a belső hang vagy egy külső.) Úgy gondolja, hogy maga az emlékezés mindig értelmezés, és ez az értelmezés jelentős részben racionális, de nem elhanyagolható részében érzék- és ösztönmunka.

Nézzük néhány versét!



 lábtextus

vékony        bélhúron     penge         függ           alább

sorsa           bévül          csont
monoton     bút    belülről
vezérelv       teve            idegzsinegen
megint         függő
játék   béli              láb             bőrben
bújdosó       partizán

meghurcolt            golyó                   torkolat
hurkolva      újjá    hordoz
fegyvertestmasszát
plazmát       váladék        passzát
fúa     át       pórusát
idegen         idegen         egyensúlyt
emel   a        burkolat      fölé
talpas          történelem   horgolat      nyomai
a        világbélnyálkahártyán


monitor       búlábat
függet          óvszerenként         hármat
szól   a       kokárda       tiszt
a        kár     mentség      a        talp   alatt
nyírkötélen            zsongva      hódol
bele   ment        nem             ment
bele   sül    ráfékez       a       talpas
ma     még hárman        másznak
ráfele           tafota

kár     tönk  óvadék
robot           lép     fene   mollban
lápon                    térden                   holtan

szállj fül      ivadék
ne      zsúrba         botoltan
azúrba         bélelten
lopva                    járakadékoltan
láb     alatt   a  véletlen
betéten        a        tenyér
légtalpas      vödörjár
minden gödrökön át



Bright

time has died
since I went by
it’s so bright
without time

space has died  
since it fell apart
it’s so great  
without space

my eyes have died
once I was high
come on, well,
take me, take me to hell
 
there’s no time
there’s no space
there’s no light
it’s so bright

Ragyogás


meghal az idő
ha elmegyek
ragyogás
ha nincs idő

meghal a tér
ha szétzuhan
szárnyalás
ha nincsen tér

meghal a szemem
ha elszálltam
na gyerünk már
pokolra velem

ott nincs idő
ott nincsen tér
ott nincsen fény
csak ragyogás




Közigazgatási dal 4/4-ben
az építési osztály az nagyon jó
a leveleket földre dobják nagyon jó
a határidőt nem tartják be nagyon jó
igaz is ha nincsen levél
minek is azt betartani hű de jó
ha-ha-ha-ha hi-hi-hi-hi
he-he-he-he hu-hu-hu-hu
hű de jó
                 
az erősebbnek dönteni az hulla jó
de nem is kelletik dönteni hulla jó
az erősebbnek eldől az majd
magától is hu-hu hi-hi hulla jó
asszisztálgatunk csendesen hulla jó
mi a fasznak élnek ezek
az ügyfelek hi-hi-ha-ha hulla jó
ha-ha-ha-ha hi-hi-hi-hi
he-he-he-he hu-hu-hu-hu
hű de jó
                    
a közigazgatási hivatal de jó
a leveleket iktatjuk az cseszett jó
de határidő nem létezik toszott jó
válaszaink üresek de
baszhatod mert jogerősek ez igen jó
nincs fölöttünk senki sem
de ha van is majd ledaráljuk hű de jó
csak meglegyen a prémiumunk durva jó
ha-ha-ha-ha hi-hi-hi-hi
he-he-he-he hu-hu-hu-hu



hű de jó
                     
kormány ide kormány oda
az ellenzék meg leszophatja
mi vagyunk az örök dada kurva jó
de ha valakinek mégis magasabbra áll
hát legyen boldog leszopjuk na nehogy már
csak meglegyen a prémiumunk na nehogy már
a kutyafaszu ügyfeleket
meg elhajtjuk a pokolba na nehogy már
izéljenek itten nekünk na nehogy már
menjenek innen a faszba na nehogy már
ha-ha-ha-ha hi-hi-hi-hi
he-he-he-he hu-hu-hu-hu
na nehogy már
                    
sej haj víg az élet na nehogy már
na nehogy már

Modern amerikai költészet 5.

Nerys Williams: Contemporary Poetry 5. rész

értelmező, és áttekintő recenzió

Globális költészet. Az angol, mint globális nyelv

A globalizáció az angol nyelv terjedésével jár. Noha a helyi kulturákat megnyitja mások előtt, mégis csak az angolon keresztül válik elérhetővé.
Vannak a globalizációnak árnyoldalai: Romana Huk szerint a világ- vagy globális költészet nem tesz lehetővé csoport-, csoport-közi vagy nemzeti identitásokat. Huk amiatt aggódik, ami a totalitásból kimarad, amit elveszítünk vele. Vagy el is akarjuk veszíteni?
Bár a globalizációval foglalkozunk, illetve a világirodalommal, de fontos számolni azzal a hatással, amelyet a globalizálódó költészet gyakorol az angol nyelvre. Hogyan reagálnak a költők a nyelv változására? A múltban axiómának számított, hogy a globalizálódás nyelvi homogenitást hoz létre. Jahan Ramazani szerint az emberek a globalizáció ellenében állandóan új különbségeket, új szlenget vezetnek be, sőt, időről időre új vallást, és ide sorolhatjuk a költészetet is. A transznacionális költészet kifejezés rávilágít, hogy a jelenkori költők képzeletben átértelmezik és átértékelik ezeket a globális erőket és ezzel fejezik ki a globalizálódó lokálist és a lokalizált globalitást. Wai Chee arra mutat rá, hogy az angol nyelvű költészet többé nem egy és csak egy nemzet költészete.

Az anglofon költészet háború utáni vonulatát a globalizációval együtt szemlélve fontos észrevenni, hogy a Sujata Bhatt-féle ambvalencia az elnyomók nyelvével szemben hogyan módosul az unokákban a megszeretem azt a nyelvet érzéssé. Mivel az angol ma globális nyelv, fontos figyelnünk arra, hogyan fejezhet ki egyetlen nyelv sokszínűséget és különbözőséget dialektusok, idiolektusok és többnyelvű költészetek nélkül úgy, hogy ne uniformizálná azokat.
Megkülönböztetjük a dialektusokat, amelyek regionális hangsúlyozásokhoz illetve szószerkezetekhez kapcsolódnak az idiolektusoktól, amelyek gyakran a nyelvtani szabályok deformálódását jelentik, hogy önazonosságot fejezhessen ki a nyelv. A jelenkori költők gyakran idézik meg saját munkáikat folyamatos nyelvek közti fordításként, például kínairól angolra, welsziről angolra, vagy spanyolból angolra.

Dialektus és fonetikus költészet

Egy korai interjúban Tony Harrison felhívta a figyelmet az angol irodalomban lévő hierarchikus formák érzékelésére. Azt mondta: eredetileg metrikus verseket írtam, mert olyan irodalmat akartam csinálni, amiben megkülönböztetjük őket és "münköt". Mára megtettem, olyan értelemben, hogy megtanultam olyan módon használni, hogy az embereknek föl kelljen rá figyelniük.
Az ú.n. hagyományos angol irodalomban nincs helye regionalizmusnak. A Making of the English Working Class c. 1963-as kötete beszédmódjával tesz különbséget a leedsi prolik és az "elfogadott" kiejtés között, és bemutatja az "angolok" (nyelvek) sokféleségét. v. című versét a 84-85-ös bányászsztrájk idején írta, ebben párbeszédet folytat a költő több különböző munkanélkülivel. Több hangú költeménye inkább a regények több hangúságára, mint a versek egységes nyelvére emlékeztet. Ez a szaturált (Bakhtin) , fertőzött nyelv a káromkodásokban a legfeltűnőbb, amelyekkel végig szemeteli a verset. A vers jambikus pentametere egy fiatal skinhead nyelvén beszél. A vers címe: v a versus, a szurkolótáborok, a műveltek és tanulatlanok, az etnikumok és rasszisták, a dolgozók és munkanélküliek stb. ellentéte.
Tom Leonard kifejti: a verseiben használt tájszólásnak semmi köze a nacionalisztikus szentimentalizmushoz, Skóciához, az kifejezetten a dolgozó osztály jellemzése. Harrison és Leonard szerint is a társadalmi osztályok nyelvi hierarchiában is megjelennek. Helen Kidd a költőnők esetében állapítja meg, hogy a skót költőnők akkor használnak dialektust, amikor nincsen a tropushoz használható speciálisan női nyelv. Ehelyett inkább a felforgató nyelvi kísérletezést ajánlja: iróniát, elkalandozást, muzikalitást és machó, a nőket alárendeltnek láttató dumát.
Jackie Kay költészetében a skót dialektus a hellyel való kapcsolatot jelzi. Kay nigériai apától és skót anyától született. Tudatosan játszik különböző hangokon, dialektusokban, ami bizonytalanná teszi identitását. Szerinte az emberek képtelenek értelmezni, hogy ő fekete és skót. Verseinek ez az alapja: az önazonosság helyének keresése. Skótként definiálva magát nála is előkerül a skót és az "elfogadott" kiejtés ellentmondása. Azt feszegeti, hogy a nyelvhasználat átalakulása visszahat a személy identitására

A nyelvi meghatározottság amerikai bennszülött származású költőknek is központi témája. Simon Ortiz új mexicói író a bennszülöttek nyelveinek kihalásáról, az angol és spanyol térhódításáról ír, arról, hogyan segítette a nyelv elterjedése a hódítást (Ugyanez a nyelvi hódítás zajlik az I. világháború óta a magyarlakta területeken - a recenzens).
Arról ír, azonban, hogy míg a nyelv kétségkívül nagy befolyással van az önazonosságra, addig a fizikai aktivitásokhoz kötődő szokásrendszer, az öntudatosság nagyobbik részét adja, így nyelvi változás esetén is megmaradhat az önazonosság.
(Így a nyelv elvesztése és az életmód megváltozása együttes nyomására megnő az identitás megváltozásának esélye, ami a teljes közösség számára káros hosszú távon: csökken a sokszínűség variabilitása. Ez a veszélye az elszlovákosításnak, elrománosodásnak, sőt az elmagyarosodásnak is. Eu a nyelvi-kulturális sokszínűség lehetne éppen az előnye az Európai Uniónak a nemzetállamokkal szemben. - a recenzens)
Ortiz költészete folyamatos átmenet a szájhagyományból a szövegbe, megkérdőjelezi a nyugati kánont: az eredeti amerikai kulturában a coyot a trükkös megszemélyesítője. Ezt használja Ortiz, bemutatva, hogyan győzi le a coyot a többszörös halált. Ortiz a Coyotot a környezetében élőktől függőnek láttatja.

Simon J. Ortiz: The Boy and Coyote
The Boy and Coyote

for a friend, Ed Theis, met at VAH
Fort Lyons, Colorado, November
and December 1974

You can see the rippled sand rifts
shallow inches below the surface.
I walk on the alkalied sand.
Willows crowd the edges of sand banks
sloping to the Arkansas River.

I get lonesome for the young aftenoons
of a boy growing at Acoma.
He listens to the river,
the slightest nuance of sound.

Breaking thin ice from a small still pool,
I find Coyote's footprints.
Coyote, he's always somewhere before you;
he knows you'll come along soon.

 

Joy Harjo, 1951
Deer Dancer

Nearly everyone had left that bar in the middle of winter except the
hardcore. It was the coldest night of the year, every place shut down, but
not us. Of course we noticed when she came in. We were Indian ruins. She
was the end of beauty. No one knew her, the stranger whose tribe we
recognized, her family related to deer, if that's who she was, a people
accustomed to hearing songs in pine trees, and making them hearts.

The woman inside the woman who was to dance naked in the bar of misfits
blew deer magic. Henry jack, who could not survive a sober day, thought she
was Buffalo Calf Woman come back, passed out, his head by the toilet. All
night he dreamed a dream he could not say. The next day he borrowed
money, went home, and sent back the money I lent. Now that's a miracle.
Some people see vision in a burned tortilla, some in the face of a woman.

This is the bar of broken survivors, the club of the shotgun, knife wound, of
poison by culture. We who were taught not to stare drank our beer. The
players gossiped down their cues. Someone put a quarter in the jukebox to
relive despair. Richard's wife dove to kill her. We had to keep her
still, while Richard secretly bought the beauty a drink.

How do I say it? In this language there are no words for how the real world
collapses. I could say it in my own and the sacred mounds would come into
focus, but I couldn't take it in this dingy envelope. So I look at the stars in
this strange city, frozen to the back of the sky, the only promises that ever
make sense.

My brother-in-law hung out with white people, went to law school with a
perfect record, quit. Says you can keep your laws, your words. And
practiced law on the street with his hands. He jimmied to the proverbial
dream girl, the face of the moon, while the players racked a new game.
He bragged to us, he told her magic words and that when she broke, became human.
But we all heard his voice crack:

What's a girl like you doing in a place like this?

That's what I'd like to know, what are we all doing in a place like this?


You would know she could hear only what she wanted to; don't we all? Left
the drink of betrayal Richard bought her, at the bar. What was she on? We all
wanted some. Put a quarter in the juke. We all take risks stepping into thin
air. Our ceremonies didn't predict this. or we expected more.

I had to tell you this, for the baby inside the girl sealed up with a lick of
hope and swimming into the praise of nations. This is not a rooming house, but
a dream of winter falls and the deer who portrayed the relatives of
strangers. The way back is deer breath on icy windows.

The next dance none of us predicted. She borrowed a chair for the stairway
to heaven and stood on a table of names. And danced in the room of children
without shoes.

You picked a fine time to leave me, Lucille With four hungry children and a
crop in the field.

And then she took off her clothes. She shook loose memory, waltzed with the
empty lover we'd all become.

She was the myth slipped down through dreamtime. The promise of feast we
all knew was coming. The deer who crossed through knots of a curse to find
us. She was no slouch, and neither were we, watching.

The music ended. And so does the story. I wasn't there. But I imagined her
like this, not a stained red dress with tape on her heels but the deer who
entered our dream in white dawn, breathed mist into pine trees, her fawn a
blessing of meat, the ancestors who never left.


Kétnyelvűség és fordítás a költészetben

Sok költő számára az angol nyelvű kultúrával kétnyelvűségen keresztül van kapcsolat. A fordítás az írás során történik meg. Venuti szerint a fordítás a fordító láthatatlanságát feltételezi, noha tudható, hogy ilyen nincsen: figyelmeztet a fordítás többértelműségére, hiszen a kapcsolatok és értelmezések mindkét nyelven végtelen láncokat alkotnak.

Gwyneth Lewis, Li-Young Lee és Lorna Dee Cervantes kétnyelvű költők. Lewis welszi és angol nyelven ír. Kiemeli, hogy saját fordításaiban eltér az eredetitől, sőt, azt írja egy esszében, hogy az egyik nyelven létrehozott írás a másik nyelven csak reflexió az eredetire, sőt, azt írja, még egy nyelven belül is szükséges néha az interpretáció. A nyelv nála az érintéshez, az erotikához kapcsolódik.
A Welsh espionage c. Verse a welszi és angol nyelv kulturális ütközéséről szól. Welszi szavakat ágyaz angol szövegbe, amint egy welszi apa tanítja gyerekét angolul megnevezve a testrészeket. A kritikusok szexuális abúzusról beszéltek, és annyiban igazuk is volt, hogy a versben két nyelvi kultúra ütközik össze a testrészekben. Amit a vers végső soron állít: egyszerre két anyanyelvvel bírni valami szégyenletes dolog. Ezt az értelmezést maga a költőnő erősíti meg egy kommentárjában. A vers ellenáll a rosszindulatú és a jóindulatú értelmezésnek is, megmarad ambivalensnek.
Lewis azt írja egy helyütt, hogyha kétnyelvű vagy, az nem azt jelenti, hogy világodban két nyelv van, hanem azt, hogy nagyon kevesen értenek meg igazán.
A kétnyelvűség nem két, egymástól függetlenül működő nyelv, hanem több, szimultán kulturális modell, belső megtöbbszöröződés.

Bevándorlás. Nyelvi különbségek

Li-Young Lee szülei Kínából Indonéziába menekültek, ő ott született, aztán amerikában telepedtek le. Nem tudott gyerekkorában angolul, később tanult meg. Észrevette, hogy míg bizonyos akcentusok (brit, francia) előnyt, mások hátrányt jelentenek: a The Winged Seed ezt a nyelvi meghatározottságot vizsgálja, ugyanakkor vágyakozást fejez ki az anyanyelv iránt. Felidézi a hatodikas tanárnőt, aki a szavak összekeverését pofozással torolta meg.
Kezdetben az onomatopeia vezeti a verset. Lee az ismeretlen nyelvet (angol) a szavak összevetésével, a hasonlók értelmi különbségének felismerésével mutatja be.
Hejinian szerint a különbségek ellentmondásokhoz vezetnek. Baktyin számára a kívülállóval való találkozás dialógust, kultúrális cserét és vizsgálódást jelent. A kívülállás a megértés feltétele. Idegen kultúrával szemben olyan kérdéseket teszünk fel, amelyek neki magának eszébe sem jutnak.
A vers vége felé Lee bemutatja a bevándorlók kulturális emlékezetét: hazatérvén a fiú már felnőttként lát egy képet a datolyaszilváról, ami a kulturális azonossággá alakul át a versben.
Lorna Dee Cervantes 1981-es, első kötete a chicano perspektívából mutatja be a mexikói-amerikai nő életét. A 60-as évek chikano írói után megjelent a költők első hulláma is visszakövetelvén a spirituális hazát, amely az indián Aztlán mitoszban gyökerezett. A nap és vér népétől való származást fogalmazta meg először női szemszögből. A női chikana költészet a megfigyelésen, érzékleteken alapul. Cervantes kezdeti költészete a spanyol és angol határmezsgyéjén volt. Az angol szövegben spanyol frázosok vannak. A két nyelv ütközése a hódítás és alávetettség történetét tárja fel.
Norma Alarcón chikana író célja a nyelvi hierarchia ellen lázadók bátorítása: az emberek elhallgattatása a domináns nyelv frázisainak erőltetésével kezdődik, azzal, hogy törvényen kívül helyezzük beszédformáikat. (Ez zajlik most Ukrajnában, Szlovákiában, ez volt Romániában - a recenzens).
Louis Reyes Rivera szerint, ha az elnyomó nyelvén beszélsz, vagy elfogadod elnyomód minden értékét, vagy minden szavának kiejtését fegyverré formálod ellene. Cervantes keverten használja verseiben a spanyolt és angolt. Ez bensőséges kapcsolatba hozza a beszélőt a földdel, kultúrával és a múltbeli menekülési vággyal. Ez a kombinált nyelvhasználat nem kétnyelvűség. Az alkalmazott nyelvi szerkezetek hibásak sokszor mindkét nyelven, ám a chikano kultúrában bevett a használatuk. A kétnyelvűség feltételezi a folytonos váltást a nyelvi kultúrák között (Bruce-Novoa), a nyelvközöttiség ellenben az állandó feszültséget tartja fenn.

Idiolektusok

A párbeszéd alkalmazása sokszor az identitás - regionális, nemzeti, gazdasági, faji - megerősítését szolgálja a költészetben. Derek Walcott könyv-hosszúságú Omeros-át a kreolizáció könyvének aposztrofálják epikája, karibi beszéde és a helyi történelem miatt. A kései hatvanas évek karibi beszédének topográfiája is benne van. Nyelvét idiolektusnak is nevezhetjük, azaz egyetlen személy által használt nyelvnek, amely még az azonos dialektust beszélőkétől is eltér.
Charles Berstein vezette be a fogalmat 1996-ban a Poetics of the Americas-ban. Bernstein szerint az amerikai költészet nem annyira a különböző használt dialektusokban, hanem az egyedi identitásokban jelentkezik. Míg a dialektus csoportnyelv, összetartó erő, az idiolektus szétválasztó, elkülönítő. Nem csak a nyelvtanilag szokatlan szórend, más tényezők is jellemzik. Szélsőségesen alkalmazva persze értelmetlen, hiszen az individuális nyelv nem alkalmas közlésre. A nem standard nyelvhasználat a kulturális ellenállás egy formája.

A nyelvi kereszt-termékenyülés: Tusiata Avia

Tusiata Avia költészete a példa arra, hogy a nyelvi kölcsönhatások és az idiomatikus szövet hogyan válik költészetté. Avia Új Zélandon nőtt fel. Költészete Samoai és Új Zealandi folklórt tartalmaz, a szájhagyomány szerinti történetmeséléssel. 2004-es kötete a samoai ábécé-t narráló vers sorozat, valamint hozzá tartozó szószedet a függelékben. A történeket két kultúra kifejezéseit feleltetik meg egymásnak. A V-re pl a virgin szót adja:

Mary was a virgin
and God was her husband
but Joseph was her husband
and Jesus was her baby

A kötetet egy kislány dominálja. Alofa c. prózaverse (Szerelem) dialektusokat, idiolektusokat és többnyelvűséget alkalmaz.
A samoai köznyelv a szexuális naivitáson és ártatlanságon alapul. A gyönyör és szerelem közé egyenlőséget tesz. Alofa (a vers hősnője) sétálni indul és minden bokorban alofát lel. Ugyanakkor az alofa a gazdagság is, mert Alofa Jézushoz énekel, adjon neki sok alofát, sok pénzt, hogy alofájából a templomnak gyülekezetének. adományozhasson. Végül, amikor nyer a bingón, a városba megy, hogy transzszexuálisokkal és fehérekkel szórakozzon. Közben átváltozik alofává: szeretkezik, és mire visszatér a faluba, zabigyereket hordozó pa'muka lánnyá változik át. A vers a történet narratívája mellett a faji előítéletesség brutális jelenlétét, a falu és város ellentétét is tartalmazza.

Dalsit Nagra brit ázsiai költőt (Look We Have Coming to Dover - 2002) az Egyesült Királyság férfi perspektivájú kisebbségijeként hirdetik. Nagra költészete felveti annak kérdését, mit is jelent autentikus brit ázsiai költőnek lenni, aki képviseli a brit ázsiai közösségek sokféleségét. Költészete még Aviáénál is idiolektikusabb; nem csak nyelvtanilag, hanem hangzásában is kihívó.
De Nagra kevésbé foglalkozok azzal, hogy autentikus pandzsábi stílusa legyen, mont azzal, hogy megragadja a pandzsábi munkások életstílusát a külső szemlélő számára. Beszélői mindig inkább a briteknek az ázsiaiakkal szembeni várakozásainak felelnek meg, mint a valóságnak. A The man who would be English c versében brit szleng keveredik archaizáló - néhol mesterkéltnek ható - kifejezésekkel, ami mulatságossá teszi a szöveget.

Bár az angol világnyelv, az angol nyelven író költők inkább a nyelv sokféleségét, mint egységes voltát mutatják szerte a világban.
A nyelvhasználat sokféleségét dialektusok és idiolektusok segítségével mutatják meg.
A természethez még közelebbi kultúrák az orális hagyományokat transzformálják írott költészetté napjainkban.

 

Vannak költők, akiknél a kétnyelvűség alapvető, lényegi, gondolkodásbeli ügy.
Az idiolektikus költészet jellemzője a nyelvtani szabályok, és jelentések egyéni átalakítása.
Tusiata Avia és Dalsit Nagra esetében kulturális kifejezésmóddá alakul a két különböző nyelv egymásra hatása.


 

 

Modern amerikai költészet 4.

Nerys Williams: Contemporary Poetry 4. rész

értelmező, és áttekintő recenzió

IV.  Ecocriticism

A környezet igen régóta van jelen a költészetben, azonban a 20 század különösen fölerősítette a környezet fogalmának többrétűségét.

Az ökológia fogalma kiterjeszthető a gondolkodás és az alkotás ökológiájaként is (Gary Snyder: Riprap). Látni kell, hogy a környezet nem csak kerete az emberi létnek, hanem az ember léte maga is a környezet része. A Gaia teória a teljes bioszférát - tágabban: az egész Földet - szemléli organizmusként Gary Snyder: Little Songs for Gaia című műve húsz szakaszban Kalifornia ökológiáját, a tájak és az ökoszférát írja le (vajon miben más ez, mint Petőfi Alföld-je? - a recenzens).

A hely szociális helyzetként, geográfiai helyként, valamint eszmei, szimbolikus helyként is felfogható. A fizikai hely sokszor az emocionális kapcsolatokat jelenti a költészetben. Geoffry Hill Mercian Hymns című versciklusa a Trent folyó egykor Merciának nevezett környezetéhez kötődik. Ez a mű 30 db különálló, ritmikus prózai szöveg versformára tördelve. Bár a szövegek központjában Offa, a 8. századi angolszász király áll, de több különböző történelemfázis és folyamat, azaz: történelem rétegződik egymásra, ezekben csak a táj közös. A versciklus vezérfonalát tehát a táj adja, azonban ez nem a XIX. századi tájleíró vers: színek leírása, zenei emlékek, angolszász- és latin szövegtöredékek keverednek a tájleírásba.

Hasonló módon Michael de Certeau The Practice of Everyday Life c. versében is a térkép - azaz a felülről látott város a szervező. A költő itt egy leskelődő isten szembeállítva a lenti halandókkal. A voyeur lét egyfajta vágyat ébreszt, hogy a világot rendszerbe foglaljuk szemben a "lenti" emberek labirintusaival, illegális útjaival, amelyek metszései alkotják a világ szövetét.

Robert Hass észak-kalifornia növény- és állatvilágát írja le a Field Guide c. Kötetében. Ez egyetlen, fejezetekre tagolt költemény, amelyben a fejezetcímek észak-kaliforniai mikrotájak nevei. A vers végén azonban megváltozik a tónusa: a névtelen mocsarak sokaságának leírása átmegy a napalm tüzébe megy át, és a vietnami háborút idézi.

A tájakról szólva Edward Casey ki is mondja, hogy a helyek nem annyira a dolgok és környezetük, mint amennyire a hozzájuk kötődő gondolatok és érzések. Nyelvi elemzés, szóetimológiai magyarázat is megjelenik költészetében: "longing we say, because desire is full of endless distances" (a vágyódást (longing) említjük, mert a vágy (desire) tele van a végtelen távolsággal). Másutt a strawberries szó háromszori megismétlése szinte érzéki töltetet ad a szerelem felidézésének.

Anne Szumigalski londoni születésű kanadai költő volt, aki észak-walesben élt öt éves koráig. Verseiben ezek a tájak keverednek a prérivel, ami számára ugyanúgy a szabadság, mint a 150 évvel korábbi Petőfi számára az Alföld volt. Versei időnként váratlanul átsiklanak a realizmusból szürrealizmusba, a világ titkos jeleit próbálják nyelvi kifejezésekké transzformálni. A költőnő harmadik kötete a Jelek tana (1983) már expliciten ezt az átmenetet tanusítja.

Henry Lefebvre (azonos a szociológius-filozófussal) a szociális és belső környezetet képezi le a fizikai környezet terére költészetében. Nála a mentális terek összefolynak a társadalmi és a fizikai térrel. A tér nem "tárolóhely" Lefebvre költészetében, hanem mindig valami szociális folyamat terméke. Lefebvre franciául ír.

Vele egy időben Ian Davidson kritikus a "térbeli fordulatról" ír más költők művei kapcsán. Szerinte a térbeliség iránti felfokozott érdeklődés a globalizáció következménye mind a művészetben, mind a szociális, társadalmi tudományokban. Ehhez az érdeklődéshez kapcsolódik Edwin Morgan, Kathleen Jamie és Paula Mehaan költészete is. Náluk a városi tér jelenik meg a versekben. Morgan petrarchai szonettciklust publikált 1972-ben Glasgow-poems címen. Ebben az urbanizáció, az iparosodás a városi létre gyakorolt hatásaival foglalkozik. Beidéz XX. sz-i szerzőket: Dickenst, Hugot, Dosztojevszkijt, Baudelairet, és futuristákat: Marinettit, Majakovszkijt. A téma szonett formákba foglalása izgalmas feszültséget eredményez. A kötet több különböző hangon szól. Például párbeszédeket tartalmaz skót nyelvjárásban (dialektus). Városi tereit már 1935-ben megjelenítette Glasgow 1960 c. kötetében Hugh MacDiarmid. Erre játszik rá az azonos helyszínekkel Morgan a hetvenes évek Glasgow-verseivel. Van, ahol a Kommunista Kiálványt fricskázza:"Dalmarnock, Maryhill/ Blackhill and Govan better sticks and stains/should brake your banes" E szonettek hátterében a hajóépítők 1972-es sztrájkja áll.

A skót Kathleen Jamie és az ír Paula Meehan a polgári és nemzeti öntudat valamint a térbeliség összefüggéseit vizsgálja verseiben (Six Sycamores ill. Mr and Mrs Scotland are Dead). Jamie versében a szavak úgy jelennek meg, mint a környezetben szétszórt szemét. A történetet a halottak elszórt tárgyaiból kell összeraknia az olvasónak. A címszereplők, Mr és Mrs Scotland egy olyan kor archetípusát képviselik, amikor az emberek még ismerték a közvetlen környezetüket.

Meehan versciklusa egy dublini parkban lévő fák köré szerveződik, ahol 2000-ben egy fal-szobrot avattak hat fa ültetésével egyszerre. A hat szonett hat különböző módon írja le az e térrel való kapcsolatot. Van közöttük publikus dokumentum, van, amelyik suliból elkéső lányokat jelenít meg, a másodikban részeg szeretők vitatkoznak, a harmadikban egy elszegényedett ember sóhajt változásért, a negyedik pedig egy első gyermeke szülésétől félő nőt jelenít meg, stb., de mindegyikben közös a város, a táj, a történelem. A hatodik szonett például azt írja le, ahogyan valaki bevallja, hogyan bújt el első randevúja előtt a fa törzse mögé, míg a lányra várt.
Ezzel párhuzamosan a szonettek hosszú folyamatokat is leírnak: hogyan bomlanak vissza a téglák agyaggá pl. Az ötödik vers a társadalmi térrel foglalkozik: hogyan vált a park az 1916-os Húsvéti Fölkelés központjává.

Iain Sinclair pszichogeográfiája: a költő a városban (The Last London). A pszichogeográfia a környezet hatását vizsgálja az ott élők viselkedésére és érzelmeire különös tekintettel a városi környezetre. Magyarok lévén itt természetesen nem lehet említés nélkül hagyni József Attila pszichogeográfiáját. Sinclair Lud Heart, Sucide Bridge és Downriwer című művei a példák. Ezekben nem csak a városi tér, hanem annak hatása a viselkedésre is tetten érhető. A hence like foxes rendőrei a 80-as évek tv-sorozataiból származnak. Szerepük a fasizmushoz kapcsolja őket a műben. A "legegyszerűbb helyzeteket" szeretik, tesztoszteronjukat a lázadó tömeg nőivel szembeni erőszakkal élik ki.

A jelenkori költészet gyakori toposza az utazás, valamint a helyi és a globális összevetése. Robert Minhinnick költészete gyakran meditál az ökológiával, utazással, háborúkkal kapcsolatos dolgokról. Versei megmutatják, hogy a helyi gondok valójában globális problémák, a bolygó ma már mindenütt veszélyeztetett:'A mi városunk meghalna turisták nélkül. És a turisták megölik városunkat.'
Az 'Isotope. Dreaming' c. versében a nyelvet a tudománnyal kombinálja. Más versei az első iraki háború utáni kutatásról számolnak be, a radioaktív hulladék, a környezet és a tér a szervező erejük: 'Mi mindannyian/üzemanyag-rudak vagyunk/kiégettek és örökké-valók, és az angyalok felező ideje - /ezt nevezi a világ hulladéknak.'
Második iraki útja ősi városokba vitt, Ninivébe, és Babilonba, aztán Csernobilban járt.


'Hallgasd meg ezt,
és képzeld el
a reaktor belsejét,
a lélek lágy mutációját.'

Minhinnick utazása a kapcsolatokról szól, annak jelentéseiről, a globális viszonyokról.

A vers dadogása, az oldalak vizuális megjelenése Charles Olson Manifestumát követi a Projective verse - ről: a lírát különféle beszédekkel, beszédmódokkal, képekkel és információkkal kombinálja.

a The Guardianban 2015-ben 20 költő klímaváltozással kapcsolatos versét gyűjtötte össze Carol Ann Duffy:

Robert Minhinnick: On the Steel Beach


Look at these.

Thaw sweat.
Smoke on the swale.
Swarf off a swollen sea.

2.
No.
These. World famous
footprints at low water. Nine
thousand years old, they say, but who’s
counting. Not me.
Yet maybe I am.

3.
A small man. Or woman. Outcast
or outlaw, hunter, flintknapper, cook.
All of these.
Yes, a woman, pregnant once again,
and coming home through the red mud.

4.
Or maybe she was dancing.
Yes, a woman, I guess,
who loved to dance
and paint her eyes with kohl and ochre
and squat to squint at herself
in some rock pool and ask
“what are you?”

5.
At night before she slept
she would breathe her harsh
hashish and tell her story behind the flames
about the brine-bright animals
she had scratched into the sand:
her wolf,
her bear,
her rhinoceros.

Yes, an armoured rhino
like the torrent poured golden
and smoking from the blast furnace ladle,
a rhino where the glacier will be

and coming out of the sun,
a rhino she will picture
with her goatwillowstick
on the last morning she will wake.



Nézd csak!

Olvadás-veríték.
Füst a veremben.
Egy duzzadt tenger fémforgácsai.

2.
Nem.
Ezeket. Világhírű lábnyomokat
a sekély vízben. Kilenc
ezer évesek, azt mondják, de ki az,
aki számolgatja. Én nem.
Mégis csak, talán én.

3.
Egy kis ember. Vagy nő. Kitagadott,
vagy törvényen kívüli, vadász, tűzkő-pattintó,
szakács; ezek mind.
Igen, egy nő, újra terhes,
a vörös iszapon keresztül jön haza.

4.
Vagy talán táncolt.
Igen, azt hiszem, egy nő
aki szeretett táncolni
feketével vagy okkerrel festette szemét,
és leguggolt, hogy magára kancsítson
valami medence mellett, és megkérdezze:
„Mi vagy te?”

5.
Éjjel, mielőtt elaludt,
beszívta a durva hasist
és a lángok mögött elmondta történetét
a ragyogó állatokról,
amelyeket a homokba rajzolt:
a farkasról,
a medvéről,
a rinocéroszról.

Igen egy páncélos rinóról,
amely, mint az olvasztókemencéből
csordogáló arany, és füstölög,
egy rinóról ott, ahol majd gleccser lesz.

és a napból jön elő,
egy rinóról, amit majd lerajzol
kecskeszarv-pálcájával
az utolsó reggelen, amelyre ébred.

(ford. Fábián József)


Don Paterson: Nostalgia

I miss when I could drop down on all fours
and flick the ground away from under me.
I miss the wire I ran into the earth.
I miss when I was the bloom on the sea
and we slept forever under the warm clouds
till something twitched with design
and woke the clock. So we arose and went.

Last night when the waters rose again
I rowed out to the beeless glade
and lay down on the grass. My sister
taught me to watch the stars this way
lest I think that heaven was up, or heaven,
lest I forget the stars are also below us
where they sink and sail into the dark like cinders.

Simon Armitage:The last snowman

He drifted south
down an Arctic seaway
on a plinth of ice, jelly tots

weeping lime green tears
around both eyes,
a carrot for a nose

(some reported parsnip),
below which a clay pipe
drooped from a mouth

that was pure stroke-victim.
A red woollen scarf trailed
in the meltwater drool

at his base, and he slumped
to starboard, kinked,
gone at the pelvis.

From the buffet deck
of a passing cruise liner
stag and hen parties shied

Scotch eggs and Pink Ladies
as he rounded the stern.
He sailed on between banks

of camera lenses
and rubberneckers,
past islands vigorous

with sunflower and bog myrtle
into a bloodshot west,
singular and abominable.

Jackie Kay: Extinction

We closed the borders, folks, we nailed it.
No trees, no plants, no immigrants.
No foreign nurses, no Doctors; we smashed it.
We took control of our affairs. No fresh air.
No birds, no bees, no HIV, no Poles, no pollen.
No pandas, no polar bears, no ice, no dice.
No rainforests, no foraging, no France.
No frogs, no golden toads, no Harlequins.
No Greens, no Brussels, no vegetarians, no lesbians.
No carbon curbed emissions, no Co2 questions.
No lions, no tigers, no bears. No BBC picked audience.
No loony lefties, please. No politically correct classes.
No classes. No Guardian readers. No readers.
No emus, no EUs, no Eco warriors, no Euros,
No rhinos, no zebras, no burnt bras, no elephants.
We shut it down! No immigrants, no immigrants.
No sniveling-recycling-global-warming nutters.
Little man, little woman, the world is a dangerous place.
Now, pour me a pint, dear. Get out of my fracking face.

A jamaikai Laura Goodison "Run Greyhound" c. verse a Travelling Mercies c. kötetből rím nélküli sorpárokkal megírva foyamatos mozgás-képzetet kelt, mintha busszal (Greyhound) utaznánk. Az utazás közben rémülten tudatosítja a lírai én, hogy egy börtönből frissen szabadult ember ül mellette, majd tudatosítja a busz utasainak vegyes voltát: egy country-énekes, egy rockzenész, két hallgatag fekete, és egy amerikai indián (native). A versben ezek az alakok lassan történelmi alakokká lényegülnek át.

Az ecopoetry az utazást, a változást, a hely és a környezet költészetbe való foglalását, csakúgy, mint a társadalmi és természeti változásokat foglalja költészetbe. Egyes költemények a környezettudományok kifejezéseit használják, és szinte komplex rendszereket imitálnak.

John Kinsella ausztrál költő radikális- neo- vagy post-pastorálokat ír. Versei a rettenet szépségeit ábrázolják: A Drowing in wheat a gabonasiló tölcsérébe süllyedő gyerekről szól.

Drowning in Wheat
By John Kinsella

They’d been warned
on every farm
that playing
in the silos
would lead to death.
You sink in wheat.
Slowly. And the more
you struggle the worse it gets.
‘You’ll see a rat sail past
your face, nimble on its turf,
and then you’ll disappear.’
In there, hard work
has no reward.
So it became a kind of test
to see how far they could sink
without needing a rope
to help them out.
But in the midst of play
rituals miss a beat—like both
leaping in to resolve
an argument
as to who’d go first
and forgetting
to attach the rope.
Up to the waist
and afraid to move.
That even a call for help
would see the wheat
trickle down.
The painful consolidation
of time. The grains
in the hourglass
grotesquely swollen.
And that acrid
chemical smell
of treated wheat
coaxing them into
a near-dead sleep.

A The Ocean Forest c. Versében a 2004-es indiai óceáni cunami a téma, de foglalkozik az ember hatásával a tengerre, annak ökorendszerére, a lemeztektonikával, mint a cunamik okával, a klímaváltozással. A tudományos megközelítést a rituális, mítikus történetekre alkalmazza a versben.

 

Julianna Spahr szerint a költészet a gondolat és vizsgálódás közege. A vers a szavak körül forog, azokat szakítja ki köznapi értelmükből, újra rendezi őket. Több, mint egyféle nyelvet használ, ismétlésekkel sulykol, kikezdi a köznapi nyelvet, és a tipográfiát. Gyakran kisérletez, gyakran esetleges és átmeneti. Élvezetes szerkezeteket alkalmaz, ezekkel az eszközökkel csábít gondolkodásra. Az ez a kapcsolat mindenki tüdejével c. kötet 2005. két hosszúverset tartalmaz. Hosszú, prózaszerű sorokból állnak, egy-egy szeretett személyhez szólnak. Az egyik naplószerű bejegyzések köré szerveződik, és a lírai én és a világ történései, valamint azok közötti kapcsolatokat vizsgálja topologikusan. A tragédiákat, merényleteket, háborúkat a természeti környezetbe ágyazva jeleníti meg. Bemutatja pl., hogyan változtatja meg Hawaiin a természetet az a tény, hogy katonai támaszpont van rajta.

Az ökopoetry a körnnyezetről beszél: lokális terek, kultúrák jelennek meg benne, az egyén és a városi tér kapcsolatát vizsgálja a környezet pszichológiai értelmezésén át. Az utazások további önazonosítási lehetőséget, és a társadalom és környezet megismerésének lehetőségét kínálják. Az utóbbi időben a gazdaság és a globális nyomásoknak a környzetre kifejtett hatását is vizsgálja. Gyakran jövőbeli tájakat jelenít meg, apokaliptikus ábrázolásban.


petrarcai szonett

Petrarcai szonett

A petrarcai szonett jambikus lejtésű, általában 11 szótagból álló (ötös-hatodfeles: azaz a tizenegy szótagból álló jambus az ötödik szótag után megakad, úgynevezett metszet van a sorban) sorokból építkező, két négy- és két háromsoros versszakból áll.
Az eredeti olasz szonettforma a vers 14 sorát két részre osztja, az első rész az oktáv, a második a szextett.
A petrarcai szonett kötött rímképlete: abba, abba, cdc, dcd.
Ritkábban előfordul cddcdd, cddece vagy cddccd forma is. Ezt a formát főként a korai angol költők használták, valamint ritkán megjelent a cddcee és cdcdeef forma is.

A fentieken kívül jellemzője a szonettnek a magas fokú intenzitás és személyesség. A hagyományos petrarcai szonett nem csak formailag bomlik két részre, az oktávára és a szextettre, hanem tematikai-érzelmi alapon is.
Az oktáva általában egy állapot leírását adja, illetve egy konflikust ír le, a szextett pedig ennek a tézisnek antitézisét fejti ki valamilyen módon. Az oktáva és a szextett közötti érzelmi-feszültségi fordulat szinte ugyanolyan kötelező eleme a petrarcai szonettnek, mint a jambikus lüktetés, a szótagok száma (amely 10 vagy 11 soronként) és a rímszerkezet.

 

A könyvcsinálás titka

A könyvcsinálás titka.

Avagy hogyan írjunk éltrajzi interjút
Drucker Tibor, népművelő, könyvkiadó
(1928-2018)


Csengetek kétszer, mint ahogyan a postások. Míg várok, reménykedem, hátha
kijavította öreg barátom a Budapesti beszélgetések sorozatba írt interjúnk
kéziratát. Nyílik az ajtó, és olyan méltóságteljesen áll a lépcső legfelső fokán
Drucker úr, miként a hős Hunyadi a vártán és barátságosan int, szervusz, gyere.
E két szót úgy ejti, mint egy nagylelkű fejedelem palotája lépcsején, aki
tisztelőjét fogadja. Megyek. Szervusz. Betessékel. Régebben a kedvesen
neveletlen Rexi hangos csaholással és barátságos farkcsóválással üdvözölt, de
nemrégiben az égi mezőkre távozott. Egy pillanatra szomorúság fog el, amikor
az ugatásnélküli csendben, rá és az elmúlásra gondolok, és eszembe villan,
minek annyit küszködni, mikor a vég biztos. „Ó, az a vég, csak azt tudnám
feledni” - ahogy Madách írta. Aztán belépek a takaros kis konyhába. Tibor
felesége, szokásához híven, éppen reggelizik, barátságosan köszönt, mint egy
családtagot.
- Foglalj helyet, kérlek. - mondja a házigazda. Szerencsés ember, a precíz
németek, ritka adminisztrációs hibájának köszönhette életét a 14 éves fiú, a
halálra szánt zsidókkal telt vagonokat, nem Auschwitzba irányították,
Ausztriában favágóként vészelte át a háború utolsó évét. Állítólag
munkaerőhiány volt Bécs környékén. Drucker Tibor, valamikor a
Munkásotthon, majd a híres Fővárosi Művelődési Ház igazgatója volt, aztán az
ország egyik legjobb könyves szakembere, de nyugdíjas korában sem telt el
egyetlen nap sem, hogy ne lenne könyv a kézében. Kalandos, halálos
veszélyektől sem mentes életét mindig meghatározta az olvasás, a könyvek

szeretete. Azok közé tartozott, akik nem csak olvassák a könyveket, hanem
kiadóként meg is jelentették azokat. Életem nagy szerencséjének köszönhetem,
hogy megismerkedhettem vele. Már két éve csináltuk közös könyvünket. Én
titokban már örültem, hogy hosszan készül, mint a Luca széke, mert így
hivatalos ürügyem van, hogy élvezzem társaságát.
Leülök a terített asztal mellé és a forgatókönyv szerint, rögtön a tárgyra térek:
- Kijavítottad a kéziratot? - firtatom. Rám néz ravaszul, ámde jóindulatúan, és
azt kérdezi:
- Mit kérsz? Kis pálinkát? Unikumot? Lefegyverző a kérdés. Pálinkát, mondom.
Kimegy, aztán bejön kezében a pálinkás üveggel.
- Ez nyírségi - dicséri az italt. Poharat hoz, tölt, koccintunk.
- Kijavítottad a kéziratot? – kérdezem újfent. Rámnéz, és azt kérdezi, mintha
nem hallaná:
- Egy kis rántottát?
- Kijavítottad a kéziratot? – kérdezem makacsul. Tibor, mintha nem is hallaná.
- Hány tojással kéred?
- Hárommal, mondom, megadóan. Aztán mégiscsak a céltudatos újságíró győz
megint bennem, és ismét kérdem:
- Kijavítottad a kéziratot. Tibor nem felel, de kedvesen megérdeklődi, hiszen itt
egy nagy mű készül, és a vendégnek nem lehet akármilyen étket adni. Mit
szólnának a népek, ha elterjedne, hogy Drucker Tibor a könyvmágus, nem képes
egy tisztességes rántottát megcsinálni? És ezért kérdez, mert az élet és a rántotta
fontosabb az irodalomnál:
- Sok hagymával ugye?

- Ugye - felelem lemondóan. Aztán a politikára, a már interneten is megjelenő
fasiszta szövegekről beszélgetünk. De én belekérdezek rosszindulatúan, de azért
lelkiismeret-furdalással:
- Tibor! Kijavítottad a kéziratot? Tibor feleletként leveszi a tűzhelyről a
serpenyőt, leteszi az asztalra, kenyeret szel, és arról érdeklődik és látom őszinte
ez az érdeklődés: - Ugye nem baj, hogy nem friss a kenyér?
- Nem baj, nyugtatom meg… Kijavítottad a kéziratot - kérdezem ismét
gonoszul, mielőtt megkóstolnám az a la Drucker rántottát. Fenséges az íze. De
arra gondolok, csak nem fog korrumpálni ezzel, és már tele szájjal érdeklődöm:
- Kijavítottad a kéziratot.
- Tudom, te a félédes vörösbort kedveled, - jelenti ki ártatlan képpel és tölt.
Iszom. Le vagyok korrumpálva, lefegyverezve. Mégis hálátlanul, mert ennyi
jótétemény után érzem, nem szabadna akaratoskodnom, ismét kérdezek:
- Tibor! Az isten szerelmére, kijavítottad a kéziratot? Most sem kapok e
kérdésre választ. Belenyugszom, gondolom, egy kis taktikai fegyverszünet nem
árt. Különben is magyar ember evés közben ne gonoszkodjék. Ízletes a rántotta,
finom a bor. Végül bemegyünk a könyvtár, dolgozó és fogadószobába. Tibor
könyveiről mesél. Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, gondolom, és ő
ténylek csupaszív ember, gondolom, majd csak megszán és felel kérdésemre.
Aki pedig a könyvet szereti az nem csak rossz, de buta ember sem lehet. S
elnézem az ízlésesen berendezett dolgozószobáját, amelyben a burjánzó zöld
növények mellett szobrok, és természetesen rengeteg könyv található.
- Tudod, meséli, - győzelmének tudatában, miközben egy halom könyvet rak
az asztalra, mint valami kincseket és neki valóban kincsek is. Ezek a dedikált
könyvek azért különösen fontosak számomra, mert mindegyikhez valamilyen
élmény kötődik. A régi latinok mondták, hogy a könyveknek meg van a maguk
sorsa. Habent sua fata libelli. Tudod, ez csonka idézet. Tóthfalusi Istvántól

tudom, hogy Terentius Maurus A betűkről, a szótagokról és a mértékekről című
könyvében ez áll: Pro captu lectoris habent fata sua libelli. Azaz as könyvek
sorsa attól függ, hogy mennyire tudja befogadni őket az olvasó. Az én
könyveimnek is megvan a maguk sorsa. És én olvasom is őket, jóbarátaim. Ez a
kis dedikált gyűjtemény, amit most előszedtem a könyvtáramból, nem jelent
értékrendi meghatározást. Különböző íróktól, alkotóművészektől kaptam ezeket
együttműködésünk, barátságunk nyomán. A dedikációk 20-30, netán 50 évvel
ezelőttiek, és visszaidézik bennem azt a korszakot, amikor a dedikációk
születtek. És mesél, mesél, és úgy hallgatom, mint annak idején a nagy adomázó
Hegedűs Géza és hallgatom, hallgatom és már eszembe sem jut kérdezni:
- Kijavítottad a kéziratot?
Látogatásom végén, közömbösen megemlítem, majd legközelebb
beszélgetünk közös könyvünkről. Megölel. Barátságban búcsúzunk. Felesége
sokat tudóan mosolyog:
- No, mikor lesz kész a könyv? - kérdezi, de ebben semmi rosszindulat nincs
csak az őszinte érdeklődés. - Hamarosan – mondom.
- Mire 79 éves házigazdám hozzáteszi:
- Ahogy a művelt latin mondotta: Festine lente, lassan siess. Nem kell sietni,
van időnk. Elég, ha 80. születésnapomra elkészül.
A könyv jóval 80 születésnapja után jelent meg. Dedikálta közös művünket,
címe: A Drucker Tibor - A könyvszakam mágusa. „Udvarhelyi Andrásnak e
kötet állhatatos, lánglelkű, roppantul makacs író-szerkesztőjének, ki röpke két
esztendő alatt sikerrel facsarta ki interjúalanyából curruculum vitae-jét –
ajánlja őszinte nagyrabecsüléssel tisztelő híve: Drucker Tibor. Budapesten,
2009. január 15-én. Csak a lánglelkű kifejezésen éreztem csöpp kis iróniát,
egyébként igazat írt. De mi már mindketten régóta tudtuk, nem a könyv
megírása és megjelentetése volt a fontos. Hanem az élet legfontosabb ajándéka,

a barátság. Még tíz évet jártam hozzá rántottát enni, kisüsti pálinkát inni és
vörösbort inni, no meg csevegni. És már nem kérdeztem tőle: - Tibor!
Kijavítottad a kéziratot?
Májusban meghalt. Nem érhette meg a sokat emelgetett 90. évét, amikor is sok
barátját akarta meghívni születésnapjára. És amikor most rántottát készítek, ő jut
eszembe, a könyvírással szerzett igazi jóbarát, aki ahogy végét közeledni érezte,
felhívott:
- András! Gyere! Látogass meg barátom. A végét járom. El akarok tőled
búcsúzni. Meglátogattam. Már nehezen ejtette a szavakat… beszélgettünk,
könyvekről, emberekről és irodalomról, még mindig, kedvenc szokásaként latin
idézetekkel fűszerezte mondandóját. Búcsúként, szemérmesen, szinte bocsánat
kérően odacsúsztatott egy borítékot: - Az új könyvedre… És ne feledd, lassan
siess, festina lente… Segítőkészen búcsúzott tőlem, a világtól, barátaitól,
ahogyan élt… Az utolsó kézfogása már gyenge volt… De barátságának éltető
ereje míg élek bennem él…

Modern amerikai költészet 3.

Nerys Williams: Contemporary Poetry 3. rész

értelmező, és áttekintő recenzió

III.  Előadásmód:

A kortárs (amerikai) költészet a hang leírt kottája.

-a hangváltozásokat és szüneteket térben jelzi a leírt szöveg
-a verset igen gyakran előadja a költő,
-a spontaneitás benyomására való törekvés tipikus
-egyes költők számára az előadás az alkotás, amelynek során saját szabályokat ötvöznek spontaneitással
-vannak, akik ilyen alkalmak során azt vizsgálják, hogyan jön létre, miként változik a társadalmi nem (gender)
-gyakori a versek kettős megjelenése: ugyanazt másként írják előadáshoz és olvasáshoz

Sokszor előadásnak számít a vers tipográfiai megjelenése is, de a múlt század vége óta egyre gyakoribb a performatív írás: a verset eleve előadásra - a szerző saját előadására - tervezik, belekalkulálják a hangsúlyokat, szüneteket, gesztusokat. Tipikusan ilyen a slam poetry. Charles Olson 1950-es manifesztuma a "Projective verse"- ről nyílt költészetként definiálja a projektív verselést. A test és az írás kapcsolatáról beszél, a "kinetikának" nevezett energia van a központjában. Szerinte a forma soha nem más, mint a tartalom kiterjesztése. A szöveg úgy működik nála, mint az emberi hangra írt zenemű kottája. A szóközök, bekezdések száma pl. megszabja a tartandó szünet hosszát, sokszor a szótagok hangsúlya és a levegővételek helye is tervezett, és ez a tagolás szembe mehet a nyelvi-logikai struktúra-tagolással. Így rímek és hagyományos nyomatékokból vagy hangsúlyokból adódó szövegszervezéssel szemben ad ritmust a szövegnek. Michael Davidson szerint a modern írások anyagi és intertextuális természetűek (mint nálunk Eszterházy prózában - a recenzes), sőt grafikus megjelenítésük is jelentési réteget hordoz. A vers jelentésébe nem csak a költőt, az előadást (vagy megjelenítést) de a hallgatót, olvasót is belekomponálja.

Az írónak a nyelv gondolatot, érzéki benyomásokat, és jelentést hordoz; ezek nagy része metonímiai kapcsolat, a felfedezésen és asszociációkon keresztül épül. A kortárs költészet olvasóját igen gyakra kihívás elé állítja, hogy nélkülöznie kell az előadó előadásmódját, hangsúlyait, gesztusait (itt utalhatok pl. Payer Imre versmondásaira).

Fehrlingetti szerint a modern költészet a próza. Wallace Stevens, Langston Hughes és még Allen Ginsberg is énekesek voltak fiktív zenével (Stevens), mantraénekléssel (Ginsberg). A Beat költők a kimondott szó nyilvánosság-beli erejére helyeztek hangsúlyt, Ferlinghetti a teljes előadásra: a költő akrobata, aki merészségével ámulatba ejt, és bohóc, aki komikus ügyetlenségével nevettet.

Le Roi Jones - Amiri Baraka (utóbbi a költői álnév) korai költészetét politikai eszköznek, fegyvernek tekintette a radikális szociális forradalomhoz. A Fekete Nacionalizmustól később a harmadik világbeli marxizmushoz tért, költészete a hangzó performance maradt. Szerinte semmi nincs definiálva, a költészetben minden megengedett. A költőnek csakis magát kell követnie. Expresszív nyelv című esszéjében azt írja, hogy a különböző személyiségeket a költő más nyelvi stílusban kell megszólaltassa. A vers zeneiségét a ritmusban látta. AM/TRAK c. verse John Coltrane-nal (a jazz szaxofonossal) folytatott képzeletbeli jazz-dialógus. Ritmusa, szerkezete Coltrane bebop-ját mímeli. Barakának ezt a szándékát, hogy a néger amerikai nemzeti zenét, a bluest, a jazzt versbe vigye át, mások is osztották.

2001-ben szept. 11. után megjelentetett kötete: Somebody Blew Up America szerint a tragédiáért Bush és Izrael a felelős. Ennek hatására New Jersey visszavette tőle a poet laurate címet.

They say its some terrorist,
some barbaric
A Rab,
in Afghanistan
It wasn't our American terrorists
It wasn't the Klan or the Skin heads
Or the them that blows up nigger

Churches, or reincarnates us on Death Row
It wasn't Trent Lott
Or David Duke or Giuliani
Or Schundler, Helms retiring

It wasn't
The gonorrhea in costume
The white sheet diseases
That have murdered black people
Azt mondják, valami terrorista
valami barbár
Egy Rabban –(szójáték: A Rab: arab)
Afganisztánból
és nem saját, amerikai terroristánk volt.
Nem a Klan vagy a skinheadek
vagy azok, akik niggereket robbantanak,
vagy templomokat és reinkarnálnak minket a Halálsoron
Nem Trent Lott volt,
vagy David Duke vagy Giuléiani
vagy Schundler, a visszavonult Helms

Nem
a gonorrhea volt álruhában
nem a fehérek lepedő-betegsége,
amely annyi feketét gyilkolt le

 

Mutabaruka (született: Hallan Hope, karibi) és Johnson kezdetben hangszeres zenére improvizáltak szöveget (dub poetry) a dob és basszus ritmusára. A téma a faji elnyomás, a rendőri erőszak, a gazdasági kizsákmányolás. A dub poetry ugyan kezdetben improvizáció volt, de a későbbiekben rögzített zenére komponált, komplex előadás lett, nyomtatásban is megjelentetve. Mutabaruka a jamaikai angolt használja. Ennek szavai ugyan angol szavak, de hangsúlyai, hanglejtése jamaikai. A versek írásképe is a jamaikai kiejtést tükrözi.

Az eddigi lírikusokkal szemben Paul Durcan költészete drámai. Monológokból és párbeszédekből áll, jelenetekből, amelyek csak előadásként teljesednek ki. Ő egyszerre ír bárd, történetmondó és szatírikus humorista. Durcan a legszűkebb értelemben vett performance-költő. A Beckett a kapuknál c. műve kezdetén a pokol határozottan a többi ember. Történeteiben bibliai neveket, allúziókat használ, az ó-és újtestamentumból is.

 

Don Paterson The Last Waltz című verse tercinákban íródott. A második világháború történetéről szóló monológ, amelybe két századvégi jazz zenész koncertturnéja ötvöződik. Hogy az olvasót kizökkentse, időnként márkaneveket tűzdel a szövegbe, és ismert slágerek szövegrészleteit. Nem ismert utalások is előfordulnak, aminek akár csak Eliotnál, utána kell nyomozni, hogy érthető legyen a szöveg.

Charles Altieri - kritikus - szerint önmagunkról nincsen megkülönböztető ismeretünk, csak azokról a pillanatokról, amikor magunkra figyelünk. Így általánosságban sincsen az egyes szám első személyről privilegizált tudás.

Hasonló módon kérdőjelezi meg a nemi (és a társadalmi nemi) hovatartozás adott voltát Judith Butler (1988). A nemi hovatartozás a viselkedés szociálisan elfogadott kategóriáinak összessége. (Ez gender tudományok alapja) A 80-as 90-es évek fordulóján ennek nyomán kezdett előtérbe kerülni, hogy hogyan hat az irodalmi szövegek konstrukciójára a szerző neme.

Felbomlik a mű befejezettsége is: Lyn Hejinian My Life c. prózakölteményét 37 évesen jelentette meg, akkor 37 sorból állt. 45 évesen újra megjelentette további 8 sorral kiegészítve. Így az én folyamatosan kiegészülő, bővülő folyamattá válik. A vers középpontjában a női szerep: anyaság áll, Butler gender felfogását nem adottként hanem az ismétlődő szerepek eredményeként tekinti. Az ismétlődő születésnapok rituáléja a példa. A vers minden szakasza vezérmotívummal kezdődik, amely aztán variálódik a vers későbbi részeiben. Noha a vers nagyrészt női szerepekről szól, Hejinian tudatosan tartja távol a feminista irodalomtól. A vers végig attól az ellentmondástól szenved, amelyet a társadalom által elvárt női szerep és a személyiségnek az ettől a kódolástól való menekülése közötti feszültség okoz.

Kate Fagan ausztrál költő a The Long Moment c. versében az érzékelés és az öntudat kapcsolata a fő kérdés. Fagan improvizációs elemeket alkalmaz versei egy részében, noha szerinte az írás nem lehet pusztán emlékeztető; reagálnia is kell a világra. Ezra Pound szerint a költészet olyan új(don)ság, amely új(don)ság is marad. Fagan ezt a nézetet viszi tovább: szerinte a költészet magába abszorbeálja az újságot. Fagan zenei igénnyel fogalmazza mondatait.

Roland Barthes a The Grain of the Voice -ban (1929-ban a zeneiséggel foglalkozik a költészetben. Kölcsönözve Julia Kristeva terminusait megkülönbözteti a genotext és a phenotext fogalmát. A genotext inkább a melódia, a fenotext pedig a nyelvi struktúrák szerinrt hat. Ebből kiindulva Barthes a geosong és phenosong fogalmát származtatja, ahol a genosong típusú versnek semmi dolga a kommunikációval. Ehelyett a nyelv dikcióját helyezi előtérbe. (Közbevetőleg: mi van azokkal a versekkel, amelyek éppen dikciójuk segítségével kívánnak intellektuális és emocionális szinten hatni? - a recenzens)
Barthes művében a grain a vers olyan eleme, mint a hang a zenében.
Az utóbbi évtizedekben előtérbe kerül a performance writing. Ennek lényege, hogy a szöveggel nem csak szintaktikai és jelentési vonatkozásaiban, de materiális megjelenésében is hatni kívánnak. Ez a színház, animáció, installációs eszközöket elegyíti a költészettel.
Itt aztán a kötet ad néhány példát, amely kizárólag angolul követhető, mivel a kiejtés és az írás különbségéből származó jelentéskülönbségekre építenek.

- kortárs költészet a szöveget kottának tekinti, ebben sokszor instrukciókat is jelöl az előadáshoz
- gyakori az élő előadás, ahol kulcselem lehet a spontaneitás látszata
- az élő előadás drámai elemeket visz a lírába
- kiemelt szerepe van a társadalmi nem konstrukciós folyamata tanulmányozásának
- a performatív írás gyakran elválasztja az előadásra és a nyomtatásra szánt szövegverziókat

 

A magyar irodalom temploma

A magyar irodalom temploma


„Anyám, az álmok nem hazudnak”
Kányádi Sándornak és minden versszeretőnek ajánlom.

Az irodalom és benne a magyar költészet a szerelmem. De nemcsak nekem, sok másnak is életének központja. Szerencsére. Igaz, kisebbségben voltunk, vagyunk és leszünk, de vigasztal a tudat, hogy voltunk, vagyunk és leszünk irodalomhívők és versszeretők. Erre az áhítatos, szinte vallásos magyarirodalom imádatra és a könyvrengetegben eligazító tanár úr tanított engem és sok magyart sok-sok lelkes, a könyvimádó tollforgató, - a pipás, anekdotázó népművelő író, Hegedüs Géza. A technikatörténetet izgalmas stúdiummá tevő könyvtáros-írodalmár-író-tanár, Vekerdi László technikatörténész. És persze, a Benedek-család tagjai gyerekkoromtól kísérnek. A mesével tanító, éleetével is mintát adó Elek apó, Benedek Elek író. Fia, az okos, irodalmat megkedveltető, a könyvrengetegben útba igazító irodalmi útikalauzokat szerző, Benedek Marcel irodalomtörténész. Aztán fia, a kitűnő előadó, tudománytörténész orvos-író, Benedek István. Aztán szintén a Benedek-család tagja, Lengyel Dénes irodalomtörténész és annak fia, Lengyel László. Aztán interjú- íróáldozataim is barátságos csevegés közepette tanítottak: Moldova György, Faludy György, Baranyi Ferenc, Csorba Győző… Ők mind én vagyok… És még sorolhatnám a költők és írók százait, akiknek feledhetetlen irodalmi élményeket köszönhetek. Akik nem személyesen, „csak” könyveikkel okítottak. De közülük legszívesebben egy kitűnő erdélyi költőre, Kányádi Sándorra emlékszem, Isten hű írástudójára, ahogy az áldott emlékű Nagy Gáspár nevezte költő barátját. Csak egyszer találkoztam vele, de az meghatározó volt olvasói életemben. Soha nem felejtem el, a magyar költészet katedrálisáról mesélt, a magyar irodalomról, olyan szeretettel, okosan, lelkes, ízes erdélyi nyelven, hogy a kis csepeli könyvtárban csodálkozva, döbbent csendben hallgattuk és azt kérdeztem magamtól: így is, ilyen lelkesen, ilyen szeretettel, okosan és újszerűen is lehet beszélni íróinkról, költőinkről?
Tizenöt éve elmúlt, de nem feledem azt az író-olvasó találkozót, ahol volt szerencsém, valóban szerencsém találkozni a kitűnő erdélyi költővel, aki az író-olvasó találkozó után, anyámnak, a Marosvásárhelyről  elmenekült, Fodor Ilonának dedikálta gyermekvers kötetét. Feledhetetlen élményt adott ez a csodálatos, bensőséges irodalmi délután. Ritkán találkoztam ilyen megnyerő és meggyőző
személyiséggel, aki ennyire szereti… Mit szereti? Imádja az irodalmat és ily nagy hatással tudja átadni irodalom és vers-szeretetét. Az erős érzelmű, a szilárd értékrendű, erős jellemű Erdélyben megedződött, székely ember gyengéd erejével magyarázott a költészet katedrálisáról. És arról, hogy „Az ideális, az abszolút versnek olyannak kell lennie, mint a shakespeare-i drámának, hogy minden rendű-rangú olvasó s hallgató megtalálja benne a maga művészetét…”
Hogy az irodalmi műnek közérthetőnek kell lennie. Nem is magyarázott, mesélt. És én az olvasó, csak hallgattam, hallgattam az ízes erdélyi magyarsággal beszélő, hittől fűtött költőt, mintha csak az irodalom papja állt volna előttem. És soha nem feledem, elmondta A prédikátorok könyvére írt versét a kiszolgáltatottságról és én azóta, ha olvasom, szinte hallom a hangját, lélegzetvételét, sajátos versmondását. Úgy vagyok az általa mondott verseivel, mint Márai Halotti beszédjével, Illyés Egy mondat a zsarnokságról, Latinovits József Attila, Ady verseinek hallatán, nem tudom másként elképzelni csak az ő előadásukban.
Ami volt ugyanaz lesz majd és ami történt ugyanaz fog történni…

kiszolgáltatottnak lenni mit jelent
kérdezte a kisebbik fiam vacsora
közben a torkomon akadt a falat
riadtan nézhettem mert tizen-
harmadik évében járó kisfiú szinte
bocsánatot kérően kezdte magyarázni hogy
az utcán egy néni meg egy bácsi a
a bácsi káromkodott is a káromkodást
értette nehogy elismételd szólt
rá az édesanyja te is mindent meg
hallasz amit nem kellene no persze
mondtam csak úgy is ide is oda is hát nem
ti mondtátok hogy kérdezzek meg mindent
tőletek amit nem értek hát persze
mondtam megint felálltam s az utcára
szolgáló nyitott konyhaablakot ösztö-
nösen behajtottam majd becsuktam
annak rendje és módja szerint a
feleségem meg a lépcsőházra szolgáló
ajtóra vonta tekintetével sebtiben
párnázott oda is lépett mintha csak
arról akarna meggyőződni sikerült-e
értem már értem ne is magyarázzatok kösz
még azt mondta üvöltötte a bácsi, hogy a
végén minket is mint a zsidókat kösz
köszönöm a finom vacsorát megszánt minket
bement a szobába mi pedig szótlanul
tettünk-vettünk a góluszban élő
családok történelmétől s no persze a
csukott ablaktól hirtelen megáporodott
levegőjű harmadik emeleti konyhában”

Hallgattam, hallgattam a verset és nagyon ismerős volt a jelenet.
Ennek a versjelenetnek 31 sora többet mond a kiszolgáltatottságról, a megalázottságról, a félelemről minden tanulmánynál, történelemkönyvnél. És rájöttem, valami hasonló történt velünk, velem is. Személyes közöm is van ehhez a vershez. 1950-et írtunk. Öt éves voltam, tudatlan és lelkes kis sztálinista. Nagyapám Csurikához, a papagájhoz hasonlított gyakran. Ez sértette gyermeki önérzetemet. És azt magyarázta neki, hogy rákosi pajtás jó pajtás, és hogy Sztálin apánk jó ember. Agymosott voltam. Amikor apám értem jött az óvodába és én büszkén meséltem, hogy a Friderika néni megtanított nekünk egy gyönyörű dalt Naftaliniról és máris nagy boldogan és büszkén, üde mámoros ajakkal énekeltem, zengett az utca, kissé hamisan daloltam, ahogy a torkomon kifért: Naftalin útjai győzedelmesek. Nem tudtam kimondani, hogy Nagy Sztalin. Nekem Naftalin volt. A járókelők mosolyogtak. A mindig szelíd, félénk apám pedig ijedten leintett, könyörgött: ne énekelj olyan hangosan. Hazaérve anyámnak is eldicsekedtem, és neki is eldaloltam, hogy Naftalin útjai győzedelmesek. Ő nevetett, magához ölelt, apám az az ablakhoz ment és becsukta. Gyáva vagy Pubi, mondta anyám. Mitől félsz, ez csak egy dal… Nicht vordem kind, kérlelte apám. Mindent
kifecseg, tudod, milyen. Amikor aztán több mint ötven év múlva hallottam Kányádit szavalni, ez jutott eszembe és az író-olvasó találkozó után oda is mentem hozzá és elmeséltem, hogyan találkozott az élet és az irodalom. Ő selmán mosolygott és a Prédikátorok könyvét idézte:

Ami volt ugyanaz lesz majd
és ami történt ugyanaz fog történni…

Ezt a délutánt egy életre megjegyeztem. És azóta ez a kedvenc Kányádi versem. De nemcsak ezért volt emlékezetes ez az irodalmi délután, hanem azért is, mert ekkor hallottam először, - jó pap holtig tanul – az akkor már szinte szállóigévé lett mondását: „a vers az, amit mondani kell”, hogy „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv és hogy költőnek úgy kell írnia, hogy minden olvasója megértse. Aztán csodálatosan mesélt a magyar költészet alakjairól, alkotásaikról és a magyar költészetet egy katedrálishoz hasonlította. Akkor én a csodálattól elbűvölve hallgattam és elhatároztam, megírom, kibővítem, tovább álmodom, kibővítem ennek a katedrális építőnek, templomhívőnek meséjét és a prózaíróinkat is beengedem az irodalom házába. A magyar irodalom tollforgatói mindig is láthatatlan szent szellemi közösséget alkottak, alkotnak, egymástól eltanulva a mesterséget, az eszméket, a jó erkölcsöt, a humanizmust, az észszerű gondolkodásmódot, a helyes stílus mesterfogasait és túlélnek minden nélkülözést, tiszavirágéletű hatalmat. A hatalom emberei jönnek- mennek, a költészet, az irodalom temploma marad. Mert nemcsak a népet nem lehet leváltani, hanem a tehetséggel, küldetéssel megáldott magyar tollforgatókat sem. Ez a templomépítés-történet arra is választ ad, hol helyezzük el e csodálatos templom, tiszteletreméltó csodálatos gyülekezetében íróinkat, költőinket. Aztán persze, rögvest megvettem verses köteteit. Hátgerinc-bizsergető volt olvasni „egyberostált verseit”, a Valaki jár a fák hegyén kötetét. Ritkán borzong az olvasói hátgerincem a versszépségtől, ahogy Weöres meghatározta a szépet - most ezt éreztem. Tízenöt év telt el a csepeli író-olvasó találkozó óta és néha ébren és álmomban folyamatosan írtam, folytattam Kányádi „tudósítását”, a magyar irodalom templomáról a magam szerény tudásával, olvasottságával a magyar irodalom templomáról. És egy alkalommal, amikor erről gondolkodtam, elfáradtam és elaludtam. Álmomban a magyar irodalom és költészet templomában találtam magam. Az a jó az álomban, hogy akkor mindent szabad, nem köt a valóság bilincse. Nos, Kányádi Sándor volt a készséges kísérőm, kisértőm, mint Danténak Vergilius. Ő arról beszélt, hogy a magyar irodalom csodaszép templom. Templom, ahol nem illik ordítozni, gyalázkodni, gyűlölködni, ostobán kultúrharcolni, ahol csak a mű minősíti az alkotót, de ahol mégis gyakran megesik, hogy megfeledkeznek néhányan magukról. Templom, amelyet íróink, kötőink évszázadok óta építettek és építenek rendületlenül, minden nehézséget legyűrve, üldöztetést, nélkülözést vállalva, annak ellenére, hogy tudják, az is bolond, ki író, költő akar lenni Magyarországon. Ezt a templomot úgy alakították, mindig változtatva, javítva, restaurálva, idegen anyagokat is beleépítve és újjá építve, hogy magyar jellege mindig megmaradt. Összetéveszthetetlenül magyar katedrális. Az alap maradt, a tartóoszlopok maradtak, csak a díszítés, a festés változott időről időre. A szilárd alapot a pogány magyarok ősi magyar hitvilágának maradék köveiből építették, mert a kereszténység hívei igyekeztek minden pogányságot és pogány alkotást kiirtani. És a latin irodalom hozadékából és keresztény hit habarcsával építettek tovább. Erre a szilárd alapra épült egyházi irodalmunk román, majd gótikus, aztán barokk és végül modern temploma. Álmomban ott ültem a magyar irodalom templomának egyik oldalhajójában és láttam, hogy ide hordott építőkövet Gellért püspök és Szent István Intelmeit építette be a falba. Ide hordták hatalmas történettömbjeiket Anonymus, Kézai, Kálti Márk…Itt énekelték el a Mária siralmat, és itt mondta el először magyarul Halotti beszédét egy ismeretlen lelkész. „Látjátok feleim mik vogymuk, isa por es homu vogymuk…” Ez a nekrológ lett mintája Kosztolányi és Márai Halotti beszédének. Ebben a templomban gyűltek össze a magyar írók és költők, kicsik és nagyok, Janus Pannonius, a papköltő és Vitéz János társai, akik előkelő helyet foglaltak el. Az első sorokba ültek. És jött Mátyás király és a királynő, Beatrice bértollnoka, a tehetséges Bonfini, az első hivatásos, lefizetett dicshimnuszt zengedező, talpnyaló íróval. Elfordították fejüket, nem köszöntek Janus Pannoniusnak, az első világhírű magyar, de latinul író költőnek, aki utálkozva, megvető pillantással húzódott el tőlük, nem szerette sem a királyt, sem a valóságot szépítő bértollnokát. És jött utánuk lihegve Orbán János Dénes kezében Janus Pannonius kitűnő fordítása. Kísérőm, Kányádi nem állhatta meg, két epigrammával köszöntötte a latinul író költőt:

„gyilkos epigrammákkal vemhes időket
érhetnek meg a mostani költők
ámde csak úgy ha nem írnak
gyilkos epigrammákat
inget s lábravalót szabatott a szabadság
zászlaiból a tirannus
abban reménykedvén hogy a sűrű mosásban
végképp kifakulnak

S jöttek az utódok, és hordták műveiket és téglaként beépítették a templom falába és vérükkel, szavaikkal keverték a habarcsot, aztán megnyugodva leültek. Ki-ki a kánon által kijelölt helyére. Érdekes, gondoltam álmomban, hogy a régi magyar irodalom kánonját, értékrendjét illetően nem sok vita van az irodalmi és politikai ellenfelek között. És jött a sok latinul író szerző után Sylvester János, aki bebizonyította, hogy magyar nyelven is lehet verset írni. „Az ki zsidóul és görögül, és vígre deákul/ Szól vala rígen, szól néked az itt magyarul:/ Minden nípnek az ű nyelvín, hogy minden az Isten/ Törvénnyinn íljen, minden imádja nevít…” És maga Kányádi mutatta be Apáczai Csere Jánost, aztán helyére kísértük és közben Kányádi elmondott egy részeltet gyönyörű prózaverséből, mert ő szinte minden verség fejből tudta:

„…megyünk hát mögötte amerre elöljárói tekintetének
fénykévéi mutatják az irányt s az ösvényt lábunk előtt
követjük mint diákjai annakidején gyulafehárvárról
kolozsvárra jövet egyetlen batyunk borunk fegyverünk
az anyanyelv

És jött a két Gáspár. Heltai Gáspár, aki ízesen mesélte, már magyarul kedves fabuláit és Károli Gáspár, a református lelkész. Ő talán a legszebb, legszilárdabb követ építette be a magyar irodalom templomába, a  magyar nyelvű református magyar Bibliát. Aztán jött az első száguldó riporter, az újságíró, hírnök, Tinódi Lantos Sebestyén, Dinnyés Jóska daltulajdonos elődje, és lantzene kíséretében dalolta el a török-magyar háború szörnyűséges és dicsőséges eseményeit. „Az mi keveset írtam, igazat írtam…” üzente utódainak, hírlapíró utódainak büszkén, akik persze többnyire nem fogadták meg tanácsát. Mert vagy megfélemlítette őket a mindenkori hatalom, vagy lefizette. És belépett a templomba a két lutheránus prédikátor, Bornemissza Péter és Szkhárosi Horváth András. Szkhárosi dörgő hangon ma is aktuális ítéletet mondott a csalárd
fejedelmekről: „Nagy szégyenségben fejedelmek vagytok,/ Ország pusztítóknak, csalárdnak mondattok,/ Dúlók, kóborlóknak, lopóknak mondattok.” A kalandos életű Bornemissza csendesen mormogta Siralmas énekét: „Siralmas énnéköm tetűled elválnom,/ Áldott Magyarország, tőled eltávoznom./ Vajjon s mikor lészön jó Budában lakásom!// Az Felföldet bírják az kevély németök,/ Szerémségöt bírják az fene törökök./ Vajjon s mikor lészön jó Budában lakásom.” Mellé ült a XX. századból való kiváló irodalom népszerűsítő, Nemeskürty István tanár úr, aki külön könyvet szentelt Bornemisszának és irodalomtörténetében is több oldalon jelentőségének megfelelően tárgyalta.
Nagy kardcsörtetéssel büszkén dobbant a templomba Balassi Bálint Juliájával a karján. És mondta, csak mondta: „Vitézek, mi lehet széles föld felett szebb dolog az végeknél…” Alig ült le, már ment is valamelyik perére. Csak halála után száz évvel ülhetett végre megnyugodva az első sorok egyikébe, babérjaira. Mellé telepedett a XX. századi szorgalmas költő, Takács Tibor, aki regényt írt a kalandos életű, nagy természetű poétáról. És jött Pázmány Péter, kései életrajzírójával, Sík Sándor katolikus költővel. Sík egy gyönyörűséges magyar nyelven írt részletet olvasott fel az érsek művéből: „Mint ahogy a halálos skorpiócsípést a skorpiókból vett orvosság gyógyítja, én is úgy gondoltam, hogy akiket az újítók mérgezett kötetei megvakítottak, azoknak is nem egyéb orvosság adhatja vissza legkönnyebben szemük világát…” Aztán a szigorú, zengő szavú érsek csodálatos, ízes, barokkos magyar nyelven legyalázta ellenségeit, a reformátusokat, a túloldalról mérgesen figyelő, hitükhöz hű, de a katolikusok által hitetleneknek tartott Alvinczy Pétert, Szenczi Molnár Albertet és sokat közülük talán az ő kultúrharca hatására szántak gályarabságra. És Szenczi Molnár csodálatos zsoltárokat énekelve felelt nagy ellenfelének, hogy így is lehet istenhez imádkozni:

„Tebenned bíztunk eleitől fogva…”

És persze jöttek a neves és névtelen hitvitázók. Jött nem tudva kivárni sorát, az örökké utazó, kíváncsi, minden lében kanál Moldova György Negyven prédikátorával, akiket gályarabságra hurcoltak a kor fanatikusai. Akiket Pázmány sokszor isten szolgájához méltatlan durvasággal, szeretetlenséggel szidott a szószékről. A kultúrharc már itt, ekkor folytatódott. A hallgatók pedig beleremegtek a rettegésbe és a
gyönyörűségbe. Már ekkor kialakult, közéletünk és így irodalmunk kettéosztottsága, úgyhogy szét kellett ültetni a református és katolikus szerzőket, nehogy minduntalan hajba kapjanak. Jobbkézt ültek a katolikusok, balról a reformátusok. De akárhogy gyűlölték az ellenfeleiket, a magyar irodalom templomába minden alkotó bejöhetett, kicsi vagy nagy, katolikus vagy református, evangélikus, antitrinitárius hozhatott egy-egy mívesen készített téglát, ki milyent tudott faragni, aztán beült a padba és kíváncsian hallgatta az újonnan jötteket. Mert csak egységes magyar irodalom létezik. Nagy zajjal, kardcsörtetéssel bedobbant a székesegyházba a szerencsétlenül járt Zrínyi Miklós, a mögötte üldöző, Habsburgok által felbérelt vadkant nem engedték be. És a gróf megnyugodva, hogy halála után már nem ölhetik meg, még egyszer, öntudatosan szavalta a nagy latin költőtől, Vergiliustól kölcsönzött sorokat: „Fegyvert s vitézt éneklek…” És jött Gyöngyösi István, a köznemes udvaronc Murányi Vénusszal a karján és helyet kért, nagy hajlongások között Zrínyitől. És ekkor, ekkor különleges dolog történt, belépett Petrőczy Kata Szidónia, az első magyar költőnő, akinek írásait életében alig ismerték és művei csak jóval halála után jelentek meg.  Igaz, manapság sem ismerik. Ezekből a szerelmes versekből megtudjuk, mily sokat szenvedett férjének hűtlenségétől. Aztán jött a bázeli egyetemen kitanult, bölcselkedő orvos, Pápai Páriz Ferenc, kezében orvosi
tanácsadó füves könyvecskéje, és elégedetten körülnézett a tisztes társaságon, és örült, hogy köztük foglalhat helyet. Talán éppen azon gondolkodott, hogy „A mi elménktől függ egyedül, hogy vagy tetszik, vagy nem tetszik nagyobb része a dolgoknak, tudniillik amint azoknak vonattatunk, vagy azok mihozzánk.” Pápai mellé telepedett Tóthfalusi Kis Miklós, aki padszomszédjának mesélni kezdte a Maga személyinek, életinek és különös cselekedeteinek mentségét. Külön helyet foglaltak el az emlékirat szerzők, akik személyes sorsuknak voltak kitűnő hiteles, tolmácsolói: Cserei Mihály, Kemény János, Bethlen Kata. Gróf Bethlen Miklós egy igen aktuális művet szorongatott a hóna alatt, címe: a Haldokló Erdély. II. Rákóczi Ferenc, a nagyságos fejedelem és asztalos, a csodálatosan őszinte Vallomások szerzője is eljött, aki talán nagyobbat alkotott ezzel a művével, mint elhamarkodott, kudarcos szabadságharcával, politikai kísérletével. Mellé ült le a szintén hányatott életű hű jóembere, Mikes Kelemen nagynénje táraságában és azt kérdezte, Édes néném, megkaptad levelemet, amelyben azt írtam: „Úgy szeretem Rodostót, hogy nem feledhetem Zágont? A fejedelem elismerően biccentett. A fejedelemtől direkt távol ült le, Koháry István a labanc  altábornagy, aki végig a Habsburgok szolgálatában harcolt, de aki az ország felszabadítása után kiábrándulva megírta a felszabadulás utáni káosz szörnyűségeit, szenvedéseit: „De ember emberrel tartja bajvívását,/ Sokszor is barátját és társát, /S ha végbe viheti földre lecsapását, / Nem sokszor követi oroszlán szokását!” Aztán a kuruc kor névtelen rongyos költői zsoltáros szomorú dalaikat énekelve szerényen foglaltak helyet a református prédikátorok mellett. Melléjük telepedett hivatlanul, a kurucversek, a kuruc költészet szerelmese és tehetséges hamisítója, Thaly Kálmán, aki a maga hamisította, később népszerű dalát dúdolta: „Őszi harmat után/ Nagy hegyeknek ormán/ Fújdogál a hideg szél/ Fújdogál a hideg szél./ Zöld erdő harmatát,/ Piros csizmám nyomát/ Hóval lepi be a tél,/Hóval lepi be a tél…” Ó, ez nagyon szép – mondta a mellé telepedett a másik híres átköltő, Faludy György XX. századi kortársa, aki egy Villon átköltést tiszteletpéldányát adta át elismeréseképpen Thalynak, mondván: gratulálok, Kálmán, ez jobb,
mint az eredeti. Egy kis derűt hozott magával a 18. századi Faludi Ferenc, akit Fortuna istennő vezetett helyére és azt szavalta: „Fortuna szekerén okosan ülj,/ Úgy forgasd tengelyét, hogy ki ne dülj: /Ha
szépen vezetett,/ Ha miben kedvezett,/ Meg ne örülj: /Fortuna szekerén okosan ülj…” Ekkor a templomba behallatszott a paripák patadobogása, dübögve lépdeltek a testőrírók nagy zajjal, kardcsörtetéssel egy egész sort foglaltak el: Barcsay Ábrahám, Orcy Lőrincz, és társai. A templomablakait kibővítették. Beáradt a napfény. A felvilágosodás fényét hozták magukkal, aminek lényegét a magukat műveltnek mondó lojális irodalmárok és politikusok ma sem ismerik. Szerényen foglalt helyet mellettük Bessenyei György, aki hiába dolgozta végig szorgalmasan életét, sem életében, sem halála után nem vált ismertté, inkább életmódja, élete a Mű: töretlen hite az írásban lett a példa. És bármennyire is tiszteljük ezt a hitet, szorgalmat, nagy írót, nagy gondolkodót a legelfogultabb tisztelője sem csinálhatott belőle. Leült mellé Hegedüs Géza önkényesen, pedig nem is hívták. Hiába mondták neki, hogy Géza bácsi, eltévesztetted a századot, te később jössz, nem ebbe a századba való vagy. De ő ragaszkodott hozzá, hogy ifjúkorának kedvence mellé üljön, mondván, ő támasztotta fel Bessenyeit a harmincas években azzal, hogy kiadta lelkes diáktársainak segítségével az elfeledett írót. Sőt maga mellé hívta tanárát, Vajthó László irodalomtörténészt is, aki szellemi vezére volt a Bessenyeit feltámasztó mozgalomnak. Mellettük foglaltak helyet jobbról-balról Bessenyei szatirikus államelméleti regényének szereplői, Tariménes és Ágis, akiket jó lenne ismét elküldeni körülnézni mik vagynak most e hazában. Nem sokat váratott magára Gvadányi József, a hagyományokhoz görcsösen ragaszkodó, nyugállományú katona, aki magával hozta a Falusi nótáriust, akivel hétköznapi budai kalandjait élte át és hozta persze hősét, Rontó Pált is. Szerény öntudattal telepedett mellé Dugonics András Etelkájával. Majd jött a felvilágosult gondolkodó, a Látó költője, Batsányi János. Jó messzire ült a konzervatív Gvadányitól. Kazinczy mellé telepedett, akivel együtt szerkesztette a Magyar Múseum-ot és Szentjóbi Szabó Lászlónak írott versét mutatta Kazinczynak: „Jer, menjünk, mint emberek és polgárok,  igazság Útján, szent kötelességünk betölteni. Nincsen Emberiség nélkül, nincs érdem s nincs haza nélkül/ Emberiség! – Haza, szívemnek bálványa! Tenéked szentelem én magam és minden szándékom ezentúl!
A te javad és kiderülésed lesz tárgya fiadnak Már egyedül – mivel ah! teneked hasznodra lehetni Boldogság, teveled s érted szenvedni dicsőség!” Kazinczy jelölte ki helyét – a 27 évesen elhunyt író, Kármán Józsefnek és az Uránia című folyóirat szerkesztőjének, az első magyar regény – a Fanni hagyományai szerzőjének, aki Goethe Werther utánzatával írta be nevét a magyar irodalomtörténetbe. Így aztán nem csoda, hogy Goethe tanácsos úr is eljött, magával hozva titkárát, Eckermannt és életrajzíróját, a hazájából elüldözött Fejtő Ferencet, József Attila barátját, akinek könyveit bezúzták a bolsevisták. És leült szerényen melléjük Verseghy Ferenc, a Marseilles első magyar fordítója, aki Marsziliai ének címet adta a forradalmi éneknek: „ébredj hazánknak bajnok népe, ragadd ki híres kardodat, / nevednek esküdt ellensége/  dühödve hozza láncodat…” És megjelent kissé dülöngélve Csokonai Vitéz Mihály csikóbőrös kulacsával, Lilla nem jött, mert megbízhatóbb férfit választott, mint a zajos életű költőt, de jött vele Dorottya és Szegény Zsuzsi. Csokonai bánatosan húzott egy jó nagyot csikóbőrös kulacsából és azt szavalta: „Ah egy vén tölgynek aljában/ Láttam a sápadt Időt/ Sereg szú pezsgett markában,/ Ah, mely sírva kértem őt,//Hogy törülje ki belőlem/Lillám és a bánatot!/ De ő elfutott előlem,/ Könnyezett és hallgatott.” Milyen szép, bólogattak irigyen az írók és költők. Aztán derűs perceket hozott magával Fazekas Mihály uram, nyomában Ludas Matyi gágogó lúdjaival és mögötte és a háromszor eltángált, de jó útra tért Döbrögi uram és Soós Imre, aki feledhetetlenül alakította Matyit. Így aztán hiába ölte meg magát, él tovább emlékezetükben. A ludakat nem engedték be a sekrestyések, de a megjavult Döbröginek helyet szorítottak Fazekas mellett. És szerényen elfoglalta helyét Berzsenyi, a niklai remete. Szigorúan ránézett Kazinczyra, akinek igaztalan bírálata miatt hagyta abba a versírást és elszavalta Napóleonról versét: „Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság”. És jött Virág Benedek, felment a szószékre. Áhítatos csend költözött a gyülekezetbe és a költő elimádkozta Békesség-óhatjás című versét: „Szállj le fenséges palotád egéből,/ Béke! Mennyeknek koronás leánya!/ Szállj le, s Európánk mezején jelenj meg/ Már valahára!” A vers elhangzása után, a kései utód, Kosztolányi Dezső a szószék elé lépett, megigazította csokornyakkendőjét és válaszul elszavalta az Ének Virág Benedekről című versét: „Jaj, hogy szerettem volna élni régen,/ vén századok bús mélyein, korábban,/ mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma,/ a buta „modern technika” korában./ Otthontalan bolyongok, hazavágyván/ és sírva vágyom vissza, mi volt már,/ akkor a szemek föl az égre néztek/ s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.// Az emberek akkor meghaltak őszen,/ mosolygván az aszú édes őszben, / szívükbe hordták az „örök szerelmet”/ s mindég holdfényben mondták, hogy: szeretlek…” Ezt hallván, a meghatott Virág Benedek lejött a szószékről, megölelte Kosztolányit és azt kérdezte: ilyen szépen is lehet írni magyarul? Jött Garay János. Nem akart feltűnést kelteni. De Háry János mögötte oly hangosan mesélt és lódított, hogy mindenki őket figyelte és a nevető írótársak unszolták, meséljen még. És Garay-Háry elmesélte obsitos kalandjait. Az írók tátott szájjal és irigykedve hallgatták a vitéz fantáziadús füllentéseit, mert a fantáziadús szépség mindig irigységre készteti az írótársakat. A jól, szellemesen író minden szerző versenytársa. Kányádi meg is jegyezte: „A mesék nem arra tanítanak, hogy a világban minden rendben van, hanem arra, hogy rendet lehet benne tenni, vagy legalábbis meg kell próbálni”. De erre már beszökött, berobbant, ágyúgolyón érkezett, aki nemrég még hajánál húzta ki magát a mocsárból, a hívatlan német, a lódító, Münchausen báró vele Tyll Ulenspiegel belga tréfacsináló kópé társaságában és féltékenyen ugyan, de szívből kacagtak. Garay-Háry pedig csak mondta, mondta: „Hárman valának együtt, a potrohos bíró,/ Egy obsitos vitéz és a furfangos író:/A többi asztaloknál együtt és szerteszét,/ vidám parasztlegények itták a hegy levét./ Ott ültek, iddogáltak a vecsernye óta már,/ Keringett és fel is dőlt a bujdosó pohár,/ Mátyás király sem nyert több éljent a Dunán,/ Mint amennyit Háry János az obsitos, magán…” És melléjük telepedett szerényen Kodály Zoltán zeneszerző, aki zenébe költötte Háry János kalandjait. Róla is írtam, bökött oldalba szelíden Kányádi és már mondta is: „be már örökre/ nem borulhat// lendül a karja nyílik/ sugarasra az ég és// hozza már a galamb/ hozza az olajágat// boldog akinek térdén/ egy nemzet lovagolhat.”
Elcsendesedtek az írók és költők, amikor belépett a félelmetes ítész, Kazinczy Ferenc, hóna alatt a Fogságom naplójával. Berzsenyi szemrehányóan nézett rá, ledorongoló levelét mutatva. És megpihentek Batsányi János és Kazinczy mellett a börtönből szabadult írók: Verseghy Ferenc, Szentjóbi Szabó László. Felborítva a kronologikus rendet, jöttek a késői századok lázadó, börtönviselt magyar tollforgatói és szolidaritásukat bizonyítva leültek a régi „rovott múltúak” mellé. Bizony igaza van Pomogáts Bélának, rabokban gazdag a magyar irodalom. Sokat mondó névsor: Táncsics Mihály, Határ Győző, Kárpáti Kamill, Obersovszky Gyula, Déry Tibor, Tollas Tibor, Gérecz Attila, Faludy György, Göncz Árpád, Eörsi István, Csurka István, Kunszabó Ferenc, Lakatos István, Zsombok Tímár György, Kis Dénes, Gáli József, Bibó István, Fekete Sándor, Ignotus Pál…
És beléptek a templomba a Kisfaludy testvérek. Sándor, a Himfy-dalok szerelmes költője. És büszkén szavalta: „A havasnak oldalában/ Keletkező patak te!/ Melly a fenyők homállyában/ Búsan zúgva szakadsz le,/ És tétova csavarogva/ Fába, szirtbe ütődöl,/ Míg küszködve és zokogva/ A tengerbe verődöl: - / Képe vagy te életemnek,/ Melly temérdek sérelemnek/ Tőrit lelvén úttyában,/ Zokog kínos voltában.” És testvére, a magyar múltat sirató Károly, azt szavalta: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,/ Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” és vele szavaltam: „Hősvértőlpirosult gyásztérsó hajtvakö szöntlek”, ahogy kisdiák koromban egybe skandáltam röhögve. Aztán Károly a magyar emigráns sors egyik legszomorúbban szép versét szavalta: „Szülőföldem szép határa/ Meglátlak-e valahára?/ Ahol állok, ahol megyek, mindenkor csak feléd nézek.” És elgondolkodva lépett a szent helyre Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője, aki hű maradt elveihez és inkább választotta a vidéki magányt, minthogy elárulja választóit. Manapság vannak ilyen politikusok? Kazinczy mellé ült és vigasztalásképpen elmondta neki epigrammáját: „Sírba Kazinczy leszállt: s későn fakad érte hevítvén/ A remegő könnycsepp harmatozó szemeket./ És fölkél hideg álom alól bús árnya sötéten,/ S rémletes arcával dombja fölébe leül./Nemzetemért e szív tettel bizonyíta szerelmet,/ Szól keserűn, s a díj könny leszen érte csupán?” Aztán a Himnuszt imádkozta: Isten áldd meg a magyart… És bevonult a templomba egy énekkar és fenségesen szépen elénekelték a nemzet imáját. Kocsis Zoltán, a kitűnő zenész vezényelt. Közben leült a hátsó sorokba Erkel Ferenc a Himnusz megzenésítője és meghatottan hallgatta a fenséges előadást. Mellé ült Egressy Béni, aki a Himnusz ikerkölteményéhez, Vörösmarty Szózatához írt zenét. És amikor a Szózatnak ahhoz a sorához ért az énekkar, hogy „Az nem lehet, hogy annyi szív, hiába onta vért”, megérkezett Márai Sándor kezében a magyar száműzöttek Halotti beszéde és azt mondta csendes rezignációval: Maradj nyugodt, lehet… Mire Vörösmarty azzal felelt: „Az ember fáj a földnek. Oly sok/ Harc – s békeév után/ A testvérgyűlölési átok/ Virágzik homlokán:/ S midőn hinnők, hogy tanúl,/ Nagyobb bűnt forral álnokul./ Az emberfaj sárkányfog-vetemény,/ Nincsen remény. Nincsen remény.” Márai csak annyi tett hozzá, mikor megpillantotta a szent helyre beosonó, egyik legnagyobb magyar áruló írástudót, Lukács Györgyöt: Vigyázat! Ember! És jött kissé dülöngélve, a kudarcot nem bíró, reménytelenségbe belefáradt, alkoholba menekülő Katona József Tiborccal és Bánk bánnal. Tiborc persze a mindenkori, kiirthatatlan, úrhatnám merániakra panaszkodott: „És aki száz és százezert rabolt,/ Bírája lészen annak, akit a/ Szükség garast rabolni kényszerített.” És nagy zajjal jött Petőfi Sándor, szélesre vágta a bejáratot, hogy bejöjjön a nép az irodalom templomába. A nép nevében jött Kukorica Jancsi és Iluska, meg a Széles Tenyerű Fejenagy koma, meg négyökrös szekerén maga a szerelmes költő Erzsikéjével. „És szólék én ábrándozva Erzsikéhez. Ne válasszunk magunknak csillagot?...” Aztán jött Szendrey Júlia és az ifjú férj a csodálkozó, ámuló írótársaknak elmondta a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versét, a Szeptember végént: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,/ Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,/ De látod amottan a téli világot?/ Már hó takará el a bérci tetőt…/. És Márai Vörösmarty mellől átült Petőfi mellé és elmondta neki, mit írt az Évszakok című könyvében róla: „Bombával és ökörnyállal kezdődik, s a végén, szeptember végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben minden rögzítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön lebeg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben a kerti virágok, s a huszonnégy éves költő neszeli az öregséget, az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a világmindenség is benne van, s minden, ami az élettel és a halállal kapcsolatban érez. Ezt a verset mondogatom, s kutyámmal járok, mint egy orosz író, az édes mustárgáz illatú őszben…” Druszám, ez olyan szép, mint az én versem! - Cserében mondok neked – válaszolt Petőfi egy kevésbé ismert versemből részletet: „Olyan az élet, mint futó felhőnek/ Árnya a folyón, mint tükrön a lehelet” Aztán belépett a templomba Arany János Toldi és a Walesi bárdok kíséretében. Leült Petőfi és Márai mellé és azt imádkozta: „A lantot, a lantot/ Szorítsd kebeledhez,/ Ha jő a halál:/Ujjod míg azt/ pengetheti: vigaszt/ Bús elme talál…” És akkor Isten, a balján ülő Szent Péternek azt mondta meghatottan: Te, Péter, ez gyönyörű, ó be szépen bánnak ezek a magyar írók, költők a szárnyas szavakkal. Nem is tudtam. Miért nem mondtad, hogy ilyen tehetséges ez a nép!? Péter, utasítsd szolgánkat, a Béke koronás leányát, szálljon le fenséges palotája egéből. Mondd meg neki, Béke! Mennyeknek koronás leánya!/ Szállj le, s Európánk mezején jelenj meg/ Már valahára!” És alaptörvénybe rögzítsd, hogy a boldogságra törekvés emberi jog, és hogy a testvérgyűlölséget, az ostoba pártoskodást a törvény büntesse, és hogy ezt a népet nem szabad bántani. A szárnyas szép szavakért és okos gondolatokért cserébe megáldom a magyart jó kedvvel, bőséggel.
Ekkor álmomból feleségem dühös hangja ébresztett fel: „Én melózok két ember helyett, te pedig itt döglesz. És a harisnyáidat és ruháidat már megint szétszórtad.”… Elfeledtem rögtön az álmom és halkan káromkodtam és nem mertem fütyörészni…
xxx

Modern amerikai költészet 2.

Nerys Williams: Contemporary Poetry 2. rész
értelmező, és áttekintő recenzió

II. A nyelv és költészet

„Language Poetry”

Charles Bernstein a korai 70-esekben kezdett a language poetry-vel jelentkezni. A „nyelvi költészet” a szavak illetve a nyelv jelentésének egyértelműségét tagadja, a többértelműséget használja ki: megcsúsztatja a hangsúlyokat, megtöri a szintaxist, szójátékokat alkalmaz, hogy a vers a második jelentésektől mentes legyen. A költői nyelv és a publikus beszéd ál-egyértelműsítő elválasztásával politizál. Berstein egyébként szinte pár óránként írt egy verset a WTC elleni támadás után, mint egy riporter. Versei tele vannak értelmetlen rímekkel, sötét humorral, idézetekkel, szólásokkal, gyakran nyelvi hibákra építi a humort.
Szerinte egy költőt nem kell olvasottnak lennie, hiszen egy fának sincsen arra szüksége, hogy alá üljenek.

Sad Boy's Sad Song

By Charles Bernstein

I ruin my hats and all the mat slides glad
I hop my girls and all is skip again
I jump I run you up inside my truck

The car goes looping out in dark and light
And yellow hat slides in
I run my mats and all the girl slides glad

I hoped you skipped me into luck
And jump me black, ruin me glad
I jump I run you up inside my truck

I jump my slopes and all the dopes slide glad
I glide my luck and all is slip again
I jump my hopes and all the rope glides sad

I skip you jump the way you said
But I run old and sigh your name
I ruin my mats and all the girl slides glad

At least when luck hops it skips back again
A rune my mats and all the girls slide glad
I jump I run you up inside my truck

A vers fordítására nem vállalkozom. A rövid, egy szótagos angol szavak teszik szaggatott ritmusúvá, szökdécselővé szinte a verset.

    A verset Sylvia Plath "Mad Girl's Love Song" című verse mintájára írta.

 Kérdés, hogy mi az, ami politikaivá teszi a verset. Politikai versről beszélhetünk-e, ha egy-egy konkrét szó (pl. társadalom, háború stb.) előfordul benne? Nyilván nem. A politikai vers fő gondja efemer volta. Húsz év múlva mit sem jelenthetnek olyan fordulatai, amelyek megírása idején relevánsak. Hatásuk csak addig tart (ha van), ameddig létezik az a társadalmi közeg, amelyre hatni akarnak velük.

Eliot Weinberger prózaverse (What I Heard about Iraq) politikusok, iraki civilek és katonák összevágott mondataiból áll. Ezeknek a mondatoknak egymás mellé illesztéséből rajzolódik ki a politika és az általa használt nyelv abszurd volta. Fallujah elfoglalását és lerombolását egy amerikai katona nyilatkozata kommentálja: "Valami módon rossz, hogy mindent leromboltunk, de legalább így adtunk egy esélyt az újra kezdésre":

I heard that three-quarters of Fallujah had
been shelled into rubble. I heard an American
soldier say: ‘It’s kind of bad we destroyed
everything, but at least we gave them a chance
for a new start.’

I heard that only five roads into Fallujah
would remain open. The rest would be sealed
with ‘sand berms’, mountains of earth. At the
entry points, everyone would be
photographed, fingerprinted, and have iris
scans taken before being issued identification
cards. All citizens would be required to wear
identification cards in plain sight at all times.
No private automobiles – the vehicles of suicide
bombings – would be allowed in the city. All
males would be organised into ‘work brigades’
rebuilding the city. They would be paid, but
participation would be compulsory.

I heard Muhammad Kubaissy, a shopkeeper,
say: ‘I am still searching for what they have
been calling democracy’.

I heard a soldier say that he had talked to his
priest about killing Iraqis, and that his priest
had told him it was all right to kill for his
government as long as he did not enjoy it.
After he had killed at least four men, I heard
the soldier say that he had begun to have
doubts: Where the fuck did Jesus say it’s OK
to kill people for your government?’

Hallottam, hogy Fallujah háromnegyedét
rommá lőtték. Hallottam egy amerikai
katonát, hogy azt mondja: „Valamiképpen rossz,
hogy mindent leromboltunk, de legalább
lehetőséget adtunk nekik egy újrainduláshoz.

Hallottam, hogy csak öt út maradt nyitva
Fallujah felé. A többit lezárták
„homok padokkal” – földhegyekkel. Az áteresztő
pontokon mindenkit le fognak
fényképezni, és ujjlenyomatot is vesznek, valamint
írsz szken is készül, mielőtt az igazolványt kiadják.
Mindenkinek kötelező lesz látható módon
mindig magán hordania az azonosító igazolványt.
Magántulajdonban nem lehet autó – az öngyilkos
merénylők eszköze – a városban. Minden
férfit kötelezően „munka brigádokba” szerveznek
a város újjáépítésére. Kapnak majd fizetést, de
a részvétel kötelező lesz.

Hallottam, hogy Muhammad Kubayssy, egy üzlettulajdonos
azt mondta: „Még keresem, hogy mi is az,
amit ők demokráciának hívnak.”

Hallottam, hogy egy katona azt mondta, hogy
a gyóntató papja beszélt az irakiak legyilkolásáról,
és azt mondta neki, hogy semmi baj az irakiak megölésével
a kormány számára egészen addig, amíg nem kezdi élvezni.
Miután legalább négy embert megölt, hallottam,
hogy a katona azt mondta, hogy kezdtek kétségei lenni:
hol a picsában mondta Jézus, hogy
a kormányod számára OKÉ az emberek megölése?

részlet

Rita Dove Parsley-ja a dominikai tömegmészárláson keresztül a nyelv politikai szerepét mutatja be. Trullijo e szót mondatta ki spanyolul (perejil). Aki az r-t nem megfelelően ejtette (nem pergette), lemészárolták. 20000 haitit mészároltak le 1937-ben.

Parsley
By Rita Dove
1. The Cane Fields

There is a parrot imitating spring
in the palace, its feathers parsley green.  
Out of the swamp the cane appears

to haunt us, and we cut it down. El General  
searches for a word; he is all the world  
there is. Like a parrot imitating spring,

we lie down screaming as rain punches through  
and we come up green. We cannot speak an R—
out of the swamp, the cane appears

and then the mountain we call in whispers Katalina.
The children gnaw their teeth to arrowheads.  
There is a parrot imitating spring.

El General has found his word: perejil.
Who says it, lives. He laughs, teeth shining  
out of the swamp. The cane appears

in our dreams, lashed by wind and streaming.  
And we lie down. For every drop of blood  
there is a parrot imitating spring.
Out of the swamp the cane appears.


2. The Palace

The word the general’s chosen is parsley.  
It is fall, when thoughts turn
to love and death; the general thinks
of his mother, how she died in the fall
and he planted her walking cane at the grave  
and it flowered, each spring stolidly forming  
four-star blossoms. The general

pulls on his boots, he stomps to
her room in the palace, the one without  
curtains, the one with a parrot
in a brass ring. As he paces he wonders  
Who can I kill today. And for a moment  
the little knot of screams
is still. The parrot, who has traveled

all the way from Australia in an ivory  
cage, is, coy as a widow, practising  
spring. Ever since the morning  
his mother collapsed in the kitchen  
while baking skull-shaped candies  
for the Day of the Dead, the general  
has hated sweets. He orders pastries  
brought up for the bird; they arrive

dusted with sugar on a bed of lace.  
The knot in his throat starts to twitch;  
he sees his boots the first day in battle  
splashed with mud and urine
as a soldier falls at his feet amazed—
how stupid he looked!— at the sound
of artillery. I never thought it would sing  
the soldier said, and died. Now

the general sees the fields of sugar  
cane, lashed by rain and streaming.  
He sees his mother’s smile, the teeth  
gnawed to arrowheads. He hears  
the Haitians sing without R’s
as they swing the great machetes:  
Katalina, they sing, Katalina,

mi madle, mi amol en muelte. God knows  
his mother was no stupid woman; she  
could roll an R like a queen. Even  
a parrot can roll an R! In the bare room  
the bright feathers arch in a parody  
of greenery, as the last pale crumbs
disappear under the blackened tongue. Someone

calls out his name in a voice
so like his mother’s, a startled tear
splashes the tip of his right boot.
My mother, my love in death.
The general remembers the tiny green sprigs  
men of his village wore in their capes  
to honor the birth of a son. He will
order many, this time, to be killed

for a single, beautiful word.

Nourbese Philip Zong! c. verse egy rabszolga hajóról szól, amely eltévedt és ezért a 4-5 hét helyett 4 hónapig tartott az útja. A rabszolgák tömegesen pusztultak, járvány is fellépett, élőket is vízbe dobáltak. A biztosító társaság és a tulajdonosok közti per mondatai szerepelnek összetörve, szétszórva a versben, ahogyan a rabszolgák népei is szétszórattak. A vers latin és yoruba szavakat kever az angol szövegbe, a vers szerkezete pedig a fugák szerkezetét tükrözi. A zenei csendeket szünetek, a szöveg tagolása jelzik, az ellenpontozást hangutánzó és alliterációs szerkezetekkel fejezi ki a költő. Az egész vers száznyolcvan oldal, amelyben a történet szétdaraboltsága állandóan arra kényszeríti az olvasót, hogy előre-hátra ugráljon a szövegben, hogy összerakhassa a történetet.
Valójában nem csak a történet van szétdarabolva, hanem a szöveg is 2-3 szavas darabokban van szétszórva az oldalon:

tune to find

only fear and who

we are flip

her over flop                                                            flop splash dive

dive my queen she

dove on a wing                                                        let me di

ve too                                                                        let me

die the hen

ran the cat                                        ran the rat     ran the ne

groes ran

- Adorno szerint a ii. Világháború után újra kell gondolni a személyes és a publikus kapcsolatát a költészetben.
- Ezért a költőknek a tanu és a vizsgálóbíró szerepét kell vállalniuk
- sok költő számára a költészet és politika kapcsolata problematikus: gyanús a pusztán rhetorikai célt szolgáló vers, a politika efemer volta a költészet időtlenségével szemben, illetve a csak protest költészet
- a csapda elkerülésének a személyes és a köznapi, mint kiinduló pont, illetve a történelmi analógiák használata bizonyul (Seamus Heaney, Rita Dove)
- Többféle nyelv használata (Charles Bernstein)
- a költészetnek fontos szerepe van a háborúellenességben, a háború bemutatásában mind a katona, mind a civil oldaláról
- kibányássza, és artikulálja a múltban elnyomott hangokat

 

 

Gondolatok a megváltoztathatatlanról

Gondolatok a megváltoztathatatlanról

Vannak örök, megváltoztathatatlan dolgok.
Mint ahogy az ember vére vörös.
Még ha színvak is lennék, attól még vörös maradna. Nem sárga, mint a tükörtojás sárgája vagy
barna, mint a fa kérge. Amelyek meg semmiképp sem vörösek. Átfesthetem ugyan a fa kérgét
más színűre, de az igazi színe attól még barna marad.
*
Ha bokán rúgnak, fáj. Az is, ha mélyen megsértenek. Megváltoztathatatlan, egyértelmű érzés
a fájdalom. Legyen az külső vagy belső. Kénytelen vagyok mégis ragaszkodni hozzá. Tudom,
elmúlik egyszer.
Az öröm is ilyen.
*
Néha haladok az út mentén, és látom,
vannak helyek, ahova sosem térek már vissza. Annyira bizonyos ez számomra, mint ahogy
léteznek terek, utcácskák, beszögellések, amelyeket száz százalékig biztosan látni fogok még.
Ezt mindig érzem. És azt is mindig tudom,hogy vannak arcok, illatok, érintések, amelyeket
úgy tűnik, végérvényesen el kell engednem. Egyszer mégis biztosan visszatérnek.
*
Tudom, hogy most nyolc óra húsz perc van és reggel. Az órám mindig pontos. Ha elromlik,
megnézem máshol. Így sosem kések el sehonnan. Elég ügyes vagyok. Viszont nem tudom,
mikor érkeznek meg a fontos pillanatok az életembe, meddig várjak rájuk, mikor öltöztessem
ünneplőbe a szívem, mint Exupery rókája. Vagy mikor feketébe. Az időpont mindig
bizonytalan. Viszont megváltoztathatatlanul bekopognak egyszer hozzám. Ha nem kérem,
akkor is.

Modern amerikai költészet 1.

Nerys Williams: Contemporary Poetry
értelmező, és áttekintő recenzió

Az Amerikai Egyesült államok lakossága mintegy 324 millió fő. Ez azt jelenti, hogy ha a népesség 2 ezrelékét tekintjük kiemelkedő képességűnek, valamilyen területen, 650 ezer kiemelkedő ember él, ez több ezer- tízezer ma élő – jó – költőt jelent. A jelenkori amerikai költészet áttekinthetetlenül hatalmas még akkor is, ha csak a rendszeresen évtizedek óta (illetve évtizedeken át) publikáló költőket vesszük számításba.

Ezért ez a, Nerys Williams, a dublini egyetem amerikai költészettel foglalkozó professzorának könyve, a Contemporary Poetry nyomán íródott munka is csak egészen vázlatos képet adhat erről a költészetről. Ráadásul csakúgy, mint a magyar költészet, az amerikai költészetnek is a XVII.-XVIII. századra visszanyúló előzményei vannak, sőt, az elsődlegesen használt angol és spanyol nyelv miatt igen erőteljesen beágyazódik az európai angol illetve spanyol költészeti hagyományba. A XX. század folyamán – és napjainkban is – számos olyan költőt (és írót) tekintenek amerikainak, akik életük egy részében (vagy alkotó munkásságuk nagyobb részében) Európában életek és alkottak. Ilyen író például Hemingway, de ilyen költő az amerikainak éppúgy, mint angolnak tekintett Thomas Stern Eliot, aki az Egyesült Államokban, St. Louisban született 1888-ban és Londonban halt meg 1965-ben, miután 1910-11-ben a párizsi Sorbonne-ra utazott tanulni, majd Németországban járt, végül Londonban telepedett le. Nerys Williams kötete ráadásul a szűken vett amerikai költészetnél jóval nagyobb teret fog át. Példái között angol, ír, skót és ausztrál költők is szerepelnek.



Lélektan és költészet

T. S. Eliot szerint a költészet nem az érzelmek szabadjára engedése, hanem éppen fordítva, a tőlük való megszabadulás, nem a személyiség önkifejezése, hanem a személyiségtől való menekülés. Természetesen – teszi hozzá Eliot – csak azok számára, akiknek vannak érzelmeik és van személyiségük.

Noha ez Eliot programja, a legtöbbünk számára azonban a külvilág jelenségei az érzelmek kifejezését szolgálják. Mégpedig eléggé precízen: egy adott kifejezés, egy adott kép, eseményláncolat vagy szituáció leírása egészen konkrétan egy adott lelkiállapotot idéz föl az olvasóban. Ez az úgynevezett jelenet modell a 70-es évekre tipikussá vált a költészetben világszerte, noha az előzményei a romantikáig nyúlnak vissza. A romantikus versek egy tartózkodó, szűkszavú, visszafogott személyt helyeznek érzelmeket, például hiányt kifejező narratívába (sivatag, pusztaság, üres szoba stb.). Ezután a költő megpróbálja a veszteséget a szomorúság vagy a száraz elfogadás megjelenítésében feloldani.

Erre a jelent modellre példa Andrew Motion: Anniversaries című verse, amelyben a költő a tájat használja a belső kifejezésére. József Attilánál már pár évtizeddel korábban volt tipikus az a megoldás, amelynek során a lélektani állapotot vetítette ki a külső környezetre:

Anniversaries - The fourth (Anniversary weather) (English)

Anniversary weather: I drive
under a raw sunset, the road
cramped between drifts,
hedges polished into sharp crests.

I have it by heart now;
on this day in each year
no signposts point anywhere
but east into Essex,

and so to your ward,
where snow recovers tonight
the ground I first saw lost
four winters ago.

Whatever time might bring,
all my journeys take me
back to this dazzling dark:
I watch my shadow ahead

plane across open fields,
out of my reach for ever,
but setting towards your bed
to find itself waiting there.

Évfordulók - A negyedik (Évfordulós idő) (Hungarian)

Évfordulós idő: nyers alkonyatban
vezetek - a hótorlaszok közé
szorult út mentén fagytól tarajosra
csiszolt sövények sorfala.

Mára már mindezt kívülről tudom:
ezen a napon évről évre
ahány útjelző tábla, valamennyi
Essex felé mutat, keletre,

a kórházad felé, ahol
ma éjjel ismét hó takarja
a földet, melyet négy éve először
láttam elveszni.

Bármit hoz a jövő,
engem már minden út ide
vezet, e szemkápráztató
sötétbe. Figyelem, ahogy

árnyékom szétterül a nyílt mezőn -
én el nem érhetem soha, de a
te ágyadnál lenyugszik, s megleli
virrasztó önmagát.

Csengery Kristóf fordítása

Az amerikai költészetben ez a típusú állapot ábrázolás már Robert Frostnál (1874-1963) is jelentkezik.

A lélektani táj ábrázolásával szemben Grace Nicholls és Cathy Park Song költészete önéletrajzi elemekből építkezik.

Itt veti közbe Nerys Willams, a szerzőség kérdését: a szerzőség is a romantikából eredő fogalom, előtte gyakorlatilag érdektelen volt, az avantgard folyamán pedig elmosódottá, homályossá vált a szöveg az újrafelhasználások, allúziók, és idézések miatt. Az eredeti fogalmat Foucault, Barthes és mások is megkérdőjelezték. Szerintük ugyanis az irodalmi szövegek nem hordoznak végső, megmásíthatatlan jelentést, jelentésük mindig függ az interpretációtól, azaz a befogadó-olvasótól, annak ismereteitől, sőt pillanatnyi állapotától is.

Cathy Park Song Hawaiin született, koreai-kínai bevándorló szülők gyermekeként (azaz kínai, akinek szülei Koreából költöztek Hawaiira). Költészete intenzíven személyes, mégis az amerikai kínai bevándorlók közös tapasztalatát hordozza. Cathy Song első kötetének címadó verse, a Picture bride, a kínai, kép alapján történő házasságkötés, a hagyományos kínai nőszerep mellett az anya-lány kapcsolatot, az öregedést is körüljárja: A Kínából az USA-ba vándorló vendégmunkások egy részének nem sikerült a hazautazáshoz elegendő pénzt összegyűjteni, amíg el nem jött a házasságkötés ideje, így képeket küldtek magukról haza Japánba, hogy feleséget találjanak maguknak. Ez a házasságkötési mód nem sokban különbözött a hagyományos, a család által megszervezett házasságkötésektől a menyasszony számára, csak itt a választásban a leendő férjnek sem nyílt szerep.

Ikebana

By Cathy Song

To prepare the body,
aim for the translucent perfection
you find in the sliced shavings
of a pickled turnip.
In order for this to happen,
you must avoid the sun,
protect the face
under a paper parasol
until it is bruised white
like the skin of lilies.
Use white soap
from a blue porcelain
dish for this.

Restrict yourself.
Eat the whites of things:
tender bamboo shoots,
the veins of the young iris,
the clouded eye of a fish.

Then wrap the body,
as if it were a perfumed gift,
in pieces of silk
held together with invisible threads
like a kite, weighing no more
than a handful of crushed chrysanthemums.
Light enough to float in the wind.
You want the effect
of koi moving through water.

When the light leaves
the room, twist lilacs
into the lacquered hair
piled high like a complicated shrine.
There should be tiny bells
inserted somewhere
in the web of hair
to imitate crickets
singing in a hidden grove.

Reveal the nape of the neck,
your beauty spot.
Hold the arrangement.
If your spine slacks
and you feel faint,
remember the hand-picked flower
set in the front alcove,
which, just this morning,
you so skillfully wired into place.
How poised it is!
Petal and leaf
curving like a fan,
the stem snipped and wedged
into the metal base—
to appear like a spontaneous accident.

Ikebana

Hogy a testet felkészítsük,
célozzuk meg azt az áttetsző tökéletességet,
amelyet a szeletelt fehérrépa
forgácsaiban lelhetünk meg.
Annak érdekében, hogy ez megtörténjen,
el kell kerülnie a napot,
védje az arcot
papír napernyő alatt
addig, amíg meg nem fehéredik
mint a liliomok bőre.
Használjon fehér szappant
egy kék porcelánból
étel erre.

Korlátozza magát.
Egyél a dolgok fehérjeit:
bambuszrügyek,
a fiatal írisz vénái,
a hal elhomályosított szeme.

Ezután tekerje a testet,
mintha egy illatos ajándék lenne
selyem darabokban
láthatatlan szálakkal együtt tartják
olyan, mint egy sárkány, ami többé nem mér
mint egy maroknyi zúzott krizantém.
Elég könnyű ahhoz, hogy lebegjen a szélben.
Azt akarod, hogy a hatás
a koi vízen áthaladva.

Amikor a fény elhagy
a szoba, csavarja az orgonát
a lakkozott hajba
mint egy bonyolult szentély.
Apró harangok kell lenniük
valahol beillesztették
a hajszálban
a tücskök utánzása
énekel egy rejtett ligetben.

Fedezze fel a nyak nyakát,
a szépségpontod.
Tartsa az elrendezést.
Ha a gerinced ellazul
és gyengédnek érzed magad
ne felejtsd el a kézzel szedett virágot
az első fülkében van
ami ma reggel,
olyan ügyesen vezetett be a helyére.
Milyen felkészült ez!
Szirom és levél
mint egy rajongó,
a szár megragadt és ékelt
a fém alapba -
mint egy spontán baleset.

(saját fordítás)

 Ikebana című verse a japán nők (japán férfiak számára fenntartott) szépségideálját járja körül.

Grace Nichol Fat Black Woman Poems-e szintén a bevándorlásról, a Karibi-kelet indiai kínai nő londoni életéről szól, de ezeken kívül a szépségideálról (Fat black woman goes shopping), a karibi nyelvről (verseiben karibi-spanyol-portugál-angol szavakat használ keverten)

Grace Nichols, ‘The Fat Black Woman Goes Shopping’

Shopping in London winter
is a real drag for the fat black woman
going from store to store
in search of accommodating clothes
and de weather so cold
Look at the frozen thin mannequins
fixing her with grin
and de pretty face salesgals
exchanging slimming glances
thinking she don’t notice
Lord is aggravating
Nothing soft and bright and billowing
to flow like breezy sunlight
when she walking
The fat black woman curses in Swahili/Yoruba
and nation language under her breathing
all this journeying and journeying
The fat black woman could only conclude
that when it come to fashion
the choice is lean
Nothing much beyond size 14


Kövér fekete nő bevásárol

A vásárlás a londoni télben
igazi szívás a kövér fekete nőnek
üzletről-üzletre járni
hogy megfelelő ruhát találjon
és olyan hideg van
A vékony manökeneket nézi
akik fintorral tekintenek rá
és a csinoska eladó fiúkat
akik csúszós pillantásokat váltanak,
és azt hiszik, nem veszi észre
még az Úr is sújtja
semmi sem puha, és fényes és csillogó
hogy lebegjen, mint a napfény
amikor sétál
A kövér fekete nő szuahéli/yoruba nyelven
szórja az átkait minden lélegzetvételre
végig utazása és útjai során
A kövér fekete nő csakis arra juthat
hogyha divatról van szó
a választék szegényes
Semmi nincsen 14-es méret fölött

(saját fordítás)

-különbség van abban, hogyan közelítik meg a személyest, az illusztráltat
-az önéletrajzot sokan használják az etnikai és bőrszín szerinti azonosság tárgyalásához
-az önarckép lehetőség az alkotás és a kompozíció folyamatának vizsgálatára
-sokan megkérdőjelezik a szubjektum létét a költészetben. Mások annak változó (fejlődő) voltát hangsúlyozzák.
-vannak, akik számára a nyelvi önkifejezést a nyelv konstruálása, átszerkesztése cseréli le

Politika és költészet

Angliában a poet laurate kitüntetettel szemben egyre sürgetőbb elvárás, hogy szerepeljen műveivel állami eseményeken. Carol Ann Duffy első ilyen minőségben előadott verse a politika, és személyesen a politikusok korruptságát veszi célba (2009). Ő az első poet laurate (Nagy Britannia), és ilyen minőségében egy ideig kötelezettsége is volt az állami eseményekre (így például a királyi család eseményeire) verset írni.

Alábbi, Yes című versét Barack Obama beiktatása inspirálta, noha ő brit állampolgár.

Carol Ann Duffy: YES

we can he said, and something in his voice
drew listening silence to it like a day
draws history; a gathering of hope and hurt
within the human music of his words.
This is what language asks of us, to hear
the truth’s full rhyme; and why the millions came
to where he spoke, the air they breathed a canvas
for his living speech. We read his lips: a prayer
for bitter faithlessness to learn, a blessing, vow,
a spell which banished lies and greed and harm
into the endless, generous sky. In his voice,
global and intimate, the voices echoed back –
a black woman’s insisting on her seat,
another man’s who said he had a dream.


Igen,

képesek vagyunk, mondta, és hangjában valami
a csendet magához vonzva
mint a történelmet csináló nap,
amely reményt és a sérelmeket gyűjti magába
az emberi zenébe szavaival.
Ez az a nyel, amely arra kér,
teljes ritmusának igazát halljuk meg;
és amiért milliók mentek oda, ahol beszélt,
az általuk belégzett levegő vált
élő beszéde vásznává. Ajkáról olvastuk:
ima a keserű hitetlenségért, amit meg kell tanulnunk, egy áldás, sőt, egy ige,
amely megtiltja a hazugságot, kapzsiságot
és sértést, a végtelen, nagylelkű egekbe űzi.
Hangjában amely globális és intim egyszerre,
hangok visszhagoztak - egy fekete nőét, aki helyét követeli, és egy másik emberét,
aki azt mondta: van egy álmom.

(saját nyersfordítás)

De vajon lehet-e hatása a költészetnek az életre?

Auden szerint a versek semmire nincsenek hatással.
Shelley szerint a költészet a kultúra teremtője,
Adorno szerint a Holokauszt után barbarizmus verset írni
Seamus Heany szerint a költő kötelessége, hogy a barbarizmus rettenetét megalkuvás nélkül adja vissza. A líra új formájának nem kell feltétlenül a Holokausztról szólni, de arról igen, hogy mit jelent embernek lenni.

Mi, versolvasók, könnyen érthető kategorizáláshoz szoktunk: személylíra- politikai vagy közéleti líra, de valójában a versnek az emberről kell szólnia.

Carolyn Forché antológiája: A felejtés ellen: a XX. Századi tanuk költészete első, második világháborús, holokausztot átélt, a közép-kelet európai elnyomásban élő, a mediterrán diktátorok alatt élő, az India-Pakisztáni, a Közel keleti háborúk a latin amerikai forradalmak, az amerikai civil mozgalmak, a koreai, vietnami háborúk az afrikai elnyomás, Dél Afrika és Kína költészetét szemlézi: Langston Hughes, Gertrude Stein, Robert Lowell, Charles Simic, és H. D.(Hilda Doolittle), keveredik benne Afrikaia (Wole Soyinka és Dennis Brutus), ázsiai (Bei Dao and Duoduo), közép-keleti (Ali Ahmad Sa’id and Yehuda Amichai), és Latin amerikai (Pablo Neruda és Cesar Vallejo) költészetével. Az antológiáról Nelson Mandela azt mondta, „Carolyn Forché Against Forgetting-je maga a robbanás az önkény, az előítélet, és az igazságtalanság ellen. A gonosz tanúja, olyan tanuság, amelyet legszívesebben elfelejtenénk, de amelyet nem lehet felejteni – és nem is szabad.”

A xx. és xxi. Század költészetének meg kellett tanulnia, hogyan lehet etikusan bemutatni a háborút az etnikai háborúktól a világháborúkig.

Határozott különbséget kell tenni a politikáról szóló és a politizáló versek között: Az USA-ban évtizedek óta dívik az elnöki beiktató vers fogalma és szokása. John Kennedy, Clinton, Obama beiktatásán Frost, Angelou, Miller, és Elizabeth Alexander szerepeltek.

De a költészetnek, ha van nyilvános szerepe, az az, hogy független marad a társadalmi diszkurzusoktól. Angelou és Alexander versei nem a politika eredményeit dicsőítik, hanem a polgárok összetartozását, a köztük lévő kapcsolatot hangsúlyozzák. Seamus Heaney (ír) nem vezetőnek, hanem a megszomorítottak tanujának szerepében látja a költő politikai szerepét.

Maya Angelou: On The Pulse Of Morning

A Rock, A River, A Tree
Hosts to species long since departed,
Mark the mastodon.
The dinosaur, who left dry tokens
Of their sojourn here
On our planet floor,
Any broad alarm of their of their hastening doom
Is lost in the gloom of dust and ages.
But today, the Rock cries out to us, clearly, forcefully,
Come, you may stand upon my
Back and face your distant destiny,
But seek no haven in my shadow.
I will give you no hiding place down here.
You, created only a little lower than
The angels, have crouched too long in
The bruising darkness,
nothing.



A kő, a Folyó, a Fa
Sajátosak, amióta szétváltak,
Vagy vegyük a dinoszauruszt,
amely száraz nyomokat hagyott,
arról, hogy itt élt,
a mi bolygónk felszínén,
és minden rettenete eltűnt az ő, az ő gyűlöletüknek
az idők porában és homályában elveszett.
De ma a Kő szól hozzánk tisztán, és érthetőn
Jöjj, mert jöhetsz, állj föl, állj mögém,
és nézz szembe távoli végzeteddel,
de ne keresd a mennyet az árnyékomban,
Nem adok elrejtőzni árnyékot itt lent.
Te, akit csak egy kissé teremtettek kicsinyebbre,
mint az angyalokat, túl sokáig kuporogtál
a sötétségben,
a semmiben.

(saját fordítás)

Paul Muldoon 1985-ben azt mondta egy interjúban: mindegy én hol állok, az én véleményem is csak egy a többi között Észak Írországban. Gathering Mushrooms c. szonettciklusában apja ősi harcosként, gombatermelő idilli ábrázolásától a H börtönblokkig, az 2970-es tiltakozásig és a 80-as évek éhségsztrájkjaiig jut.