Az érzelmek és vágyak terméke

Az érzelmek és a vágyak terméke
Haiku


Csak az absztrakt haiku tudja megteremteni a misztériumot,
miközben vaskemény költészetet kalapál vissza a sorokba.
(Allen Ginsberg)

A természet az ember szülője, szellemi és testi táplálója, aki elmereng ezen, az máris közel került a haikuhoz. Hol szorosan, vagy tartalmilag és formailag vonzódva, kötődve hozzá, hol csak egy érzést őrizve, mikor történetek, gondolatok, hangulatok, képek sorozatát éljük át, vagy írjuk le, amelyek megszínezik a lelket. A rózsa lelkünk része.
Amíg az európai kultúrában jelentéssel átitatottak a művek, addig a haiku semmit sem akar elmondani, csak felkínálja magát megértésre. A haiku költői ereje a megfigyelésben és a természetábrázolásban rejlik. Nincs benne erőfeszítés, bemutatja az okok láncolatának ürességét, a dolgok ürességét, átéljük, hogyan lehet a semmibe faszöget verni. A természet elágazásaiban él. Vonzó benne formája rövidsége, sejtelmessége, az a bámulatos finomsága, ahogy néhány szóval képes felidézni természeti képeket tájakról, évszakokról, azaz az idő múlásáról, és képes benne megmutatni a gondolkodó, érző embert. A haiku olvasásakor szöveg táj, a tördelt sorok asszociációs láncba fűzve a nappalok és éjszakák útjain haladunk. Pár szóval elmondott események, vagy néhány szóval felidézett tájak jelennek meg előttünk, és észrevesszük, hogy mindegyikhez közünk van. Vagy voltunk ott, vagy oda kívánkozunk. Káprázatunk bilincsei szerinti képek vezetnek minket, felhagyunk a mindennapi élet praktikáival.
Hangulatilag és tematikusan két csoportra osztható. Az egyik a szójátékok technikájára épül, a szavakban rejlő hasonlóságokon alapul, a másik egy természeti kép gondolati háttér mögé húzódva mond képet, beszél valamilyen sejtésről. Ezek során az időpillanatok leírására vállalkozik a szerző, mikor az öt-hét-ötös szótagszámú vers írásába kezd. Ezzel együtt élményleírás is történik. A rész és egész fogalomkörében él, kicsiben látjuk az egészet. Ezért is mondhatjuk, hogy rokon az ikebanával, a bonszájjal, a tusfestészettel. Filozofikus és rövid, mint egy zen koan, és itt is a gondolatot csak felfesti a költő, és azt egészíti ki a befogadó, a hallgató vagy az olvasó.
A haiku rímtelen költészet, de nem csak versalakzat, hanem műfaj is. Érzések rejtőznek benne a természeti erők titkairól. A legismertebb keleti versforma, ami nagy hatást fejtett ki a modern nyugati irodalomra is. Elődje a tanka volt, ebből származik. A tanka ötsoros 5-7-5-7-7 szótagszámú. Annyival bővebb, hogy az első három sor a látvány, a benyomás felrajzolása, a negyedik és ötödik sor az erre adott reakciót írja le.
Bármi lehet a haiku témája, bármiről szólhat. Jellemző rá a keleti diszkréció. Tizenhét szótagban, három sorban gondolatok, képek felvázolása, felidézése történik. Egy érzés, egy benyomás, egy hétköznapi hangulat, mozdulat kap nagyobb jelentőséget benne, és válik általánosan érvényes mondanivalóvá. A zen nyelvén szólva: a világ egységének átélését fejezi ki a vers nyelvén. Az élmény, a pillanatnyi megvilágosodás ideje, és a természet titkainak kifürkészése, megragadása az idő lugasában. A titokig tudunk pillantani a flórázás és faunázás közben. Ha kelet felé nézünk, a nyugati oldalt csak emlékezetből idézzük fel, de látjuk. A természetesség, az egyszerűség, a közvetlenség ötvöződik benne. Eleget tesz ezzel a zen-életszemléletnek. Benne rejlik, hogy miért haragszunk öntudatlan.
Japánban évszázados hagyományai vannak. Fénykora a XVII. és a XVIII. századra esik. A feudális, katonai kasztrendszer szűk keretei között kialakuló városi polgárság irodalmi önkifejezéseként jött létre. A nyugati világban is inkább a városlakók számára kedvelt, hiszen a természet iránt örök vágy él bennünk, ha a füvön fekve a fűszálak közt nézelődünk, vagy az égen a fehér felhőket bámuljuk, amin nincs semmi csúnya.
A verselés máig legismertebb mestere Matsuo Bashō, aki a XVII. század második felében élt. Bashō már nem a felszínes humorra építi verseit, de az egyszerű emberek nyelvét használja, és ez már alapvetően sikert jelentett. Álljon itt egy eredeti vers japán hangzás szerint Miklós Pál Zen és művészet című könyvéből:
Kimi hi take / Yoki mono miszerezu / yokimaroge.
Szó szerint így fordítható: Te tűz bambusz / jó dolog mutatni / hógombóc.
Hogyan fordítható versként magyarra? Erre csak kísérletet tehetünk, csak közelíthetünk az eredeti jelentés felé, pontosan – mint más verset – ezt sem lehet magyar nyelvre ültetni.
Néhány kísérlet: Lángoló bambusz / mellé telepszem. Kezem / hógolyót szorít. Vagy: Hópelyhek hullnak / parázsló bambusznádra, / jégvirág csordul.
A haiku világunkat szimbolizálja, jelez, felmutatja a tényt. Nem mond el történeteket, nincs benne jellemrajz, nem fest kortörténeteket, nem egy rövid novella, nem jelenik meg benne összeütközés a szereplők között, nem ír le eseményeket, nem hivatkozik régi írókra, történészekre. A haikuk tömörségükkel, sejtelmességükkel többértelmű jelentéssel bírnak. Többre és másra is gondolhatunk olvasásukkor, így az olvasó képzeletére is számíthat a szerző írásukkor, mert mindenki hozzáteszi saját tapasztalatait a szöveghez a befogadás során.
Ahogy már említettük, gondolatiságában rokon a zen-buddhizmussal, a türelmes elmélkedés tanával. A haiku is a szemlélődést tartja a legfőbb teendőnknek, ahol szabadon áramlanak a gondolatok, az észlelhető világ részeire bomlik, majd a képzelet összerakja egy új egésszé a mozaikdarabokat. Talán ezért nevezik a tudat tizenhét pillanatának is. A tizenhét pillanatig tartó észlelés nem teljesen tudatos felismerés, nem is vált ki véleményt, állásfoglalást. Olyan, mint ahogy a moziban az állóképek gyors egymásutánja adja a mozgás illúzióját, mert ugye mozgás ott is sincs, csak észlelés.
A haiku gondolatiságában két részből áll, mely a metsző szó vagy hasító szó (kiredzsi) mentén válik ketté. Hangulatok, képek kifejezésével indul, aztán jön az általánossá válás, és ez vált ki utórezgést az olvasóból. A haikuban egyszerre rejlik benne a klasszikus tömörség és a romantikus rögtönzés. Halljuk a sziromkondulást és a felhőszakadást is. A megmászatlan hegyek vidékére visznek a halványan ragyogó fénynyilak, amelyek felsejlenek, de valójában nem is léteznek, de látszik rajtuk, hogy elérhetetlenek.
A költemények mikrokozmoszából meghitt természetszeretet árad felhőkkel és démonokkal. Motívumai az évszakokhoz kapcsolódnak, ezek terelik érzéseinket. A tavasz a csalogány, a cseresznyevirág, a nyár a kabóca, a mákvirág, a vadkacsa a telet jelképezi, míg a telihold és a krizantém az őszt szimbolizálja. Érzelmek és gondolatok. Egyszerre fejeznek ki elvágyódást és elvegyülést, ami lehet nyögés és sóhaj is. Valami mindig történik, de nem folytatódik semmi.
Oh nyári pázsit! / Be sok vitéz alussza / Öledben álmát! (Matsuo Bashō; ford. Frenyó Z.)
Tiszta zuhatag! / Hullámokon hibátlan / most a nyári hold. (Matsuo Bashō)
Hideg holdvilág: / kőpagoda árnyéka. / Egy fenyőfa-árny. (Massoka Shiki)
Az európai lírában az epigrammával tart rokonságot. A kapcsolatot a mindkettőben felbukkanó ellentétek adják. Mindegyikben ellentmondás rejtezik, megbúvik bennük egy csavar az előző gondolathoz képest, ami egy új helyzetet teremt. Aztán inkább csak a különbözőségeket sorolhatjuk, hiszen az epigramma emléket állít, erkölcsi, politikai sikerekre emlékeztet. A haikura ezek nem jellemzőek, inkább részleteket vázol, az általánosan érvényes természettörvényeket kutatja, és teszi meg vezérlő elvnek.
A városlakó számára is lírai merengésre ad alkalmat az elmúláson és az élet dolgain. Rávilágít, hogy csak akkor tudjuk meg, hogy mink van, ha elveszítjük. Addig csak füstöt lapátolunk. Aztán forró álomba lépünk, a hold néha véres vadállat. Megmászhatatlan hegyek előtt állunk, dögevő palánták közt. A fák alatt hőség suttog, dús lombú fa egyik ága csupasz. Favágók reggel nyélnekvalót vágnak az új fejszéikhez. A vén földúton senki. Felhőszakadás készül, csak a víz csillog.
Itt a körömvers / ideje, Kosztolányi! / Körömszakadtig. (Kányádi Sándor)
Kosztolányi nem véletlenül nevezi természeti rajznak, mert a felvázolt kép mögött ott egy másik rajz, egy lelki ábrázolás. A haiku írója csak megindítója a gondolkodásnak, aztán válik csak mindannyiunk lelki rajzává, mert a vers is akkor szép, ha értik. Kosztolányi páratlan beleérző képességgel fordított haikukat, de európai gondolkodással, a magyar nyelv szabályai, lehetőségei szerint. (Elég, ha csak azt vesszük alapul, hogy a japán igealakban a cselekvést egy kitalált, fiktív személy hajtja végre.) Mély átéléssel ír az elmúlásról, a hétköznapi dolgok felismeréséről. Kosztolányi haiku fordításaiban igen kevés felel meg a műfaj kötött verssorú (három) és szótagszámú (5–7–5) kritériumának. Ízelítőül néhány „háromsoros” Kosztolányi-fordítás, amelyek nem követik a haiku kötött szótagszámát.
Nyugalmas, csöndes est… / Csupán a tücskök vad zenéje harsog, / hogy szirteket repeszt. (Matsuo Bashō: Csönd)
Hogy zúg a tó. / De fönn az égen az arany Tejútnak / nyugodt, nagy íve látható. (Matsuo Bashō: Tejút)
A 17-es szótagszámra példa:
Templomi harang / bronzán lihegve / alszik / egy csöppnyi lepke. (Guchi Bushon: Harang) Ez esetben Kosztolányi a versikét négy sorban rendezte el.

Egy műfaji klasszikus fordítás:
Lámpám tüzétül / a sárga őszirózsa, / nézd, elfehérül. (Guchi Buson: Sárga őszirózsa)
Ez esetben a szőrszálhasogatók a soronkénti két hangsúly követelményét kifogásolhatják.
A magyar nyelv szóösszetételei páratlan gazdagságot biztosítanak a haiku írására. Árnyaltan fejezhetjük ki érzelmeinket egy-egy pillanat, hangulat felidézésekor. Úgy jöhetnek elő a gondolatok, ahogy a folyóba dobott kő hullámai egymásra futnak, és szétterülnek a víz felszínén. Az asszociációk is így kapcsolódnak egymáshoz. Mindezek illusztrálásaként álljon itt néhány haiku, melyeket Dörömbözi János e tanulmány kapcsán rögtönzött.


Desolatio,
Konstanza kikötője,
Otthontalanság!

Elhagyatottság,
Fogarasi havasok –
Diákjaimnak.

Felébresztette
Pippalafa árnyéka,
Elmúlt létszomja.

Olümposz ormán
Halhatatlan hegylakók,
Kozmoszt alkotók.

Apollón-szentély,
Delphoi híres jósdája –
Michelangelo.

Mái halandó,
Nüx, Sors, Halál, Moirák,
Végzet fonalán.

Igazságosság,
Törvényes rend és Béke
a három Hóra.

Epidaurosz:
Apollón – Aszklépiosz,
Test-lélek egység.

Ősi Olümpia
Altisz szent ligetében:
Ügyesség – szellem.

Otium – negotium
Pihenés – tevékenység,
Dönteni nehéz.

Életbölcselet:
Ducunt volentem fata,
nolentem trahunt.
(Seneca nyomán)

Szomorú szívvel
vidám arcot mutatni
– nem kis nehézség.
(Tibullus nyomán)

Szeretem a haikukat, mert a flóra és fauna és a természeti jelenségek együttese. Szeretem, ahogy a szavak titkokat rejtenek magukban, aztán egyszer csak felfedik a bennük megbúvó megállapításokat életről, halálról, a végső kérdésekről, és a közte meghúzódó útról. Mintha az ősállapotot vizsgálnánk, vagy fürkésznénk az évszakok változásait. Szeretem, a bennük búvó sűrített életképeket, amelyek gyakorta alkalmasak a meghökkentésre. Bíztat is, hogy kár a világ hazugságait elhinni, mert a természet tiszta képeiben rejtőzik az igazság és a szépség, és életünk ne legyen csak kajtatás a Szent Grál után, és ne az legyen fontos, ami nincs. Van más szabály is, mint a felettesek parancsa, és a pénz, az arany uralma mindenek fölött.
A haikuban köznapi történéseknek lehet olyan szerepet adni, amelyekből sorsunkra, életünkre vonatkozó megállapításokat lehet levonni. Erre jó a haikupillanat, az örökkévalóság mozzanata, a dolgok elszigeteltségének és kiteljesülésének érzése. Egy japán vers soha nincs befejezve, ahogy Kosztolányi írta. Ellazulhatunk az időtlenségben, átéljük a mulandóságot. A haiku a láthatón túlra vezet. Gyökereink a földhöz kötnek ugyan, de ábrándjaink az úszó felhők közt haladhatnak. Útunkon loboncos fejű szirmok kísértenek égő farönkökön, de nem merevednek meg dolgaink a szavakban.
A haiku segít meglátni a táj belső természetét, ahogy az évszakok zűrzavaros formákkal váltják egymást, és látjuk a jelentés és az alak különbözőségét, de a forma és a tartalom egymásba szővődik, amiben a tárgyi világban felváltva jut hatalomra a tavasz és az ősz, a születés és halál. Ahogy a keleti filozófia mondja: a jin és jang. Ha jang jön, mászkálni kezdenek a hangyák, ha jön a jin, táplálkozni kezd a szentjánosbogár. Kalandozhatunk az ezerféle dolog birodalmában. Érzelmeink a tárgyi világtól függnek. Egy levél és egy tiszta szél is képes felkelteni érzelmeinket, és hat ránk a dolgok lehelete.
Jin hívja Jangot, / Jang keletkezteti Jint / E változás – tao. (D. J.)
A rózsáról szóló versek a véletlenszerű alkalmak forrásvidékéről származnak. Túl a csábaságokon, túl az ördög álarcosbálján is, kísérletet tesznek, hogy a csalóka tünetekből kihámozhassuk azt, aminek a mérge összehúzza az arcot. Igaz, sejtjeink már egyre kevesebb energiát nyernek a környezetünkből, mert az észokoktól messze estek a tények, hiába egy a gyökerük. Sorsunkban sebekkel egyre ridegebbek leszünk, de énjeink mélyén ott a régi kérdés: lehet-e még azonosulni a természettel? Vagy csak annyi maradt, hogy önkényesen számolgatjuk a csillagokat?
A szemelvényeket Dörömbözi János válogatta


Az elmúló rózsa világa
haikufüzér
Ködfelhő bújik
A rózsa szirmára.
Cseppje patak lesz.

Levélen vércsepp,
Hímzett gobelinvászon.
Nyíló rózsaszál.

Rózsa párállik,
Kerted balzsamot áraszt.
Nyár őszbe remeg.

Megégett rózsa
A kedves ösvényünkön,
Vízen fűzfalomb.

Hűvös kövek közt
Csupaszon lógnak a rózsák,
Hulladékbűz jön.

A merev tavon
Rózsák alvadt vére ül.
Szél készülődik.

Rózsa dísze lehullt.
Levélcsontvázak törnek,
A tél kegyetlen.

Lüktet, nő, tőn csepp.
Ágon sárgul egy rózsa.
Telten lehullik.

Rózsa dísze lehullt.
Levélcsontvázak törnek,
A tél kegyetlen.

Rózsa halálát
Mosollyal szánja a nap
Örök vigaszul.

Úton tűnődöm,
Az élet sóhajjal fut,
Nincs cél, csak nyughely.

Verő fény síron.
Pillangó miért nem száll
Fonnyadt virágra?

Hanyagul halt meg.
Nem is karóhoz kötve.
Csak ráadásul.

Zöld fűben a szél
Növényeket emelget.
Egy rózsa elszállt.

Néha egy rózsa
Megy semmiből semmibe.
Egyszer egy ember.

Rózsakirálynő
Szirmaid lepréselem,
Bocsásd meg nekem.

Barátok, szeretők és színeváltozások

Barátok, szeretők és színeváltozások


A Magyar Nemzeti Galériában 2018 telén közel kilencven képet bemutató tárlat nyílt, amely a 20. századi brit festészet egyik rendkívül meghatározó vonulatát mutatta be. A kiállítás a figurális festészet történetéről szólt, különös tekintettel azon művészek tevékenységére, akiket a szakirodalom gyakran összefoglalóan Londoni Iskolának nevez. Ők azok, akik a világot pőrére vetkőztették. Élményanyaguk, festészetük problémavilága ezen alapul. A festmények központi tárgya az emberalak, az alakformálás, a festékkel, mint anyaggal való kísérletezés.
A társasági élet része lett a képzőművészet, mint ahogy a moziba, koncertre és a színházba járás is az. Immár társadalmi látványosság is. Ezért is nehezedik nagy nyomásként ez az elvárás a múzeumokra, hiszen az alkotások bemutatása mellett már az alkotók életéről is mesélnie kell egy-egy tárlatnak. Nem szólhat egynyelvűen már egy igényes kiállítás, legyen szó történelmi eseményről vagy bármilyen képzőművészeti gyűjteményről. A vizualitás minden elemét felhasználják a jeles kurátorok, rendezők, hogy közelebb hozzák hozzánk a műveket, a művészeket, hogy minél élményszerűbb legyen a képek bemutatása és környezete. Nem szűk szakmai kör nézi a képeket, hanem közönségszórakoztató produkciókat várunk, mozgó képpel, zenével, soknyelvű tájékoztatóval. Csak így lehet sikeres egy-egy attrakció bárhol a világon. Nem élt hiába Andy Warhol. A művészet a társadalmi események része lett.
A Várban látható gyűjtemény az 1970-es évek közepén alakult Londoni Iskola olyan kulcsfontosságú alkotóit mutatja be, mint Francis Bacon, Lucian Freud, Frank Auerbach és Leon Kossoff, de kitekint előzményekre is. Igazából nem is iskola, inkább irányzat, csoportosulás. A londoni utcán kibontakozott művészet első magyarországi bemutatója, többek között olyan festők tevékenységét is jelentik, mint Michael Andrews, R. B. Kitaj, Paula Rego, F. N. Souza és Euan Uglow. A látványelvű festészet alapján a hétköznapi életet festették. Az emberközpontú, expresszív festészet-felfogás hívei voltak. A képek lényege náluk, hogy érezzük, ott van az ecset a festő keze és a festék között. Képeiken elcsavart alkatú, testű figurákat látunk, amik valamilyen láthatatlan erő uralma alatt állnak.
Láthatjuk Francis Bacon angol festő képeit is, akit üres felületekkel dolgozó, groteszk, érzelmileg fűtött nyers képei tettek híressé. Bacon szerencsejátékos és "élvhajhász" volt, festeni húszas évei elején kezdett, de harmincas évei közepéig csak szórványosan és rendszertelenül dolgozott. Sokáig lakberendező volt. Azután elkezdett festeni, majd eladta műveit és Monte Carlóba ment. Nem vesztett mindig.
A 60-as évek közepétől főleg barátait, ivócimboráit festette, vagy önálló képeken, vagy triptichonokon. Szerelmének, George Dyernek az öngyilkossága után a festészete egyre sötétebbé vált. Ennek a korszaknak a csúcspontja az 1982-es „Önarckép tanulmány” és az 1985-86-os „Önarckép Triptichon tanulmány”.
Bohém volt, sok estét töltött evéssel, ivással és szerencsejátékkal a londoni Sohóban az idő csapszékei mellett hasonló gondolkodású trottli szatírok flörtjein léha barátaival. Akadt köztük szemtelen ficsúr is, de ott volt Lucian Freud is (bár vele az 1950-es években összekülönbözött, amire soha nem adtak magyarázatot), John Deakin, Muriel Belcher, Henrietta Moraes, Daniel Farson, Tom Baker és Jeffrey Bernard. Dyer öngyilkossága után elhagyta ezt a kört.
A kiállítás másik rendkívüli alakja Lucian Freud, a neves lélekgyógyász unokája. Ha valaki csak egyszer is látott tőle festményt, nem felejti. Képei mentesek a prüdériától. A nemi szerveket ugyanúgy ábrázolta, mint bármely más testrészt, semmit sem takargatott szemérmesen. Úgy gondolta, hogy a meztelen test leplezetlen valósága fejezi ki legjobban az ember legbensőbb énjét. Képein a modellek természetes pózokban ülnek vagy fekszenek, ezáltal olyan, mintha a saját szobájukba, a hétköznapi intim életükbe nyernénk bepillantást.
Lucian Michael Freud 1922-ben Berlinben született egy zsidó család középső gyermekeként. Édesapja a pszichoanalízis úttörője, Sigmund Freud legkisebb fia volt. 1933-ban, Hitler hatalomra jutása után a család Londonba menekült az egyre erősödő náci rezsim elől. Az ifjú Lucian 1939-ben kapta meg a brit állampolgárságot. Művészeti tanulmányait Londonban végezte. A második világháború alatt rövid ideig a brit kereskedelmi flottánál szolgált.
Élete során különféle városokban élt, és sokfelé állított ki. New York, Los Angeles, London, Párizs, Dublin, Hága, Edinburgh, Velence, Fort Worth és Bécs galériáiban is bemutatkozott.
1949 és 1954 között vendégprofesszorként dolgozott a Slade School of Fine Artban, Londonban. Freud élete során többször is a fogadóirodák bűvkörébe került, és emiatt tetemes adósságot halmozott fel. Nehéz helyzetéből egy New Yorki képkereskedő, William Acquavella segítségével sikerült kilábalnia. Szerencsejáték szenvedélyének a legnagyobb haszonélvezője Alfie McLean bukméker volt, aki hosszú évek során a Freud tartozásai fejében kapott festmények révén 100 millió fontot érő 23 darabos művészeti kollekció tulajdonosává vált.
1948-ban nősült először. Miután viszonya volt a londoni bohém társaság egyik tagjával Lorna Garmannal, mégis a nő unokahúgát Kittyt vette feleségül. A rossz nyelvek szerint élete során több mint negyven gyermeket nemzett, ez azonban valószínűleg túlzás. Bizonyítottan tizennégy gyermeke született. Kettő az első feleségétől, 12 gyermek pedig különböző szeretőitől. Első házassága 1952-ig tartott.
Modelljeit előszeretettel választotta élete szereplői közül. Lefestette a művészbarátait, - köztük Francis Bacon és Frank Auerbach festőket – a családtagjait, a szeretőit, és a munkatársait, pl. asszisztensét és barátját David Dawsont is. 1970-ben 4000 órát töltött azzal, hogy az édesanyjáról egy teljes sorozatot készített. Híres emberekről is születtek portréi. Például Mick Jagger feleségéről Jerry Hallról.
Ezután Freud viszonyt kezdett a Guiness sörgyár örökösnőjével, Lady Caroline Blackwood írónővel. 1953-ban szerelmével és új múzsájával Párizsba szökött, ahol aztán össze is házasodtak. Ez a frigy sem tartott sokáig, 1959-ben szétváltak az útjaik. Azt mondják, Caroline volt az egyetlen nő, aki igazán összetörte Freud szívét. Válásuk után a férfi egy ideig keményen ivott.
Élete nagy részében londoni műtermében alkotott. Képein forró álomba lépünk. Korai festményei, amelyek még túlnyomórészt kisméretűek voltak, főként növényeket és állatokat ábrázoltak. Portrékkal az 50-es években kezdett foglalkozni. Ezeken gyakran ruhátlanul festette meg modelljeit, de az első egész alakos aktja csak 1966-ban készült el. Ezután viszont már elsősorban aktokat festett, nemritkán fonnyadó húsdarabokkal. Olyan könyörtelen dolgokat festett, hogy érzem, nem laknék az álmaiban vagy a terveiben.
2000 májusa és 2001 decembere között megfestette II. Erzsébet királynő arcképét is, amelyet a brit média igencsak vegyes fogadtatásban részesített. A The Sun egyenesen paródiának nevezte a festményt. Lucian Freudnál senki sem számíthatott hízelgő portréra. Úgy festett, ahogyan ő akart, és azt, amit ő látott. Az is előfordult, hogy megsemmisítette egy-egy képét, ha elégedetlen volt vele, még akkor is, ha esetleg meg akarták venni.
Egy kedves kutya is gyakori szereplője a képeinek. Ő Eli, akit Freud még kölyökkorában ajándékozott az asszisztensének, Davidnek. A kis állat a kezdetektől modellt ült Luciannak, és mindig tökéletesen tudta, hogy hogyan kell viselkednie a műteremben.
Freud számtalan modelljével került intim viszonyba. Ezer szájat kóstolt, pedig csak egy szíve volt. Sokak szerint majdnem olyan nagy nőcsábász volt, mint amilyen nagy festő. Az asszonyok jöttek és mentek, csak a festés maradt az örök szerelem az életében. Úgy gondolta, kölcsönös függőség idejét éljük.
Volt azonban egy nő, Kate Moss a világhírű fotómodell, aki sohasem hódolt be a sármjának. Igaz, az idős mester ágyába azért ő is bemerészkedett, ennek ellenére csupán barátok voltak. Lucian mindig is szerette a lázadókat, és Kate vad volt és kiszámíthatatlan. Ez a nem mindennapi barátság még szorosabbra fonódott miután a művész megfestette a gyermeket váró Kate csaknem életnagyságú meztelen képét. A nő saját bevallása szerint Freud volt a legérdekesebb személy, akivel egész életében találkozott.
Freud általában állva dolgozott, csak idős korában tért át egy magas szék használatára. A 60-as évek közepétől egy sajátos, szabad, egyéni festési stílust alakított ki. Hatalmas sertésszőr ecsetet használt, és a korábbinál vastagabb festékréteget vitt fel a vászonra. Ennél a technikánál gyakran megtörölte az ecsetet az egyes ecsetvonások után, különösen, amikor emberi testet festett, így a színek a testfelületen állandóan változtak.
A műtermében szétdobált festékes rongyok szinte a védjegyévé váltak. Képein a modellek környezete általában tompa, visszafogott színekkel van megfestve, míg az emberi test változatos színekben pompázik. Ebben az egyéni stílusban alkotott élete végéig.
Az új stílusban készült portrék gyakran az életnagyságnál nagyobb méretűek voltak. Először általában szénnel rajzolt a vászonra, ezután egy kis területet megfestett a vásznon, és ettől a területtől haladt aztán tovább kifelé. Új modell estében rendszerint a fejet festette meg elsőként. Úgy gondolta, ezáltal jobban megismeri az embert, s jobban megismeri a modell egyéniségét is. A vászon egy részét a kép befejezéséig csupaszon hagyta, mintegy emlékeztetőül, hogy a munka még folyamatban van.
Képei elképesztő összegekért cseréltek és cserélnek gazdát. 2008-ban világrekordot állított fel a Benefits Supervisor Sleeping című életnagyságú aktjával (kép a cikk legvégén). Élő festő munkája ennél drágábban még sohasem kelt el, 17,2 millió fontért (33.6 millió USA dollárért) adták el a New York-i Christie’s aukciós házban. A kép modellje, Freud húsos múzsája Sue Tilly, azaz Big Sue volt, aki százhuszonhét kilós termetével igazán nem számított hétköznapi jelenségnek. A művész szerint Sue teste csupa hús, izom nélkül, ami által egy újfajta textúra fejlődött ki e hatalmas tömeg megtartására. A híres képet Roman Abramovics orosz milliárdos vásárolta meg.
Freud a XX. század egyik vezető festőművésze volt. Munkássága az értelem és az ösztönös megérzés vegyülése. Elsősorban az aktjaival és a portréival vívott ki tiszteletet. Tudta, hogy egy nő nem csak felület. Magával ragadta a világot az emberi lét groteszk, mégis gyönyörű ábrázolásával. Egy másik földről szólt, amit Nutópiának hívnak. Ott Celofán- és nejlonvirágokkal beülsz egy újságpapír taxiba, hátradőlsz egy felhőn, melletted Lucy az égben kék gyémántokkal. Leveszed tükrös nyakkendődet, megsimogatod Lucy szivárványszínű haját, mindketten mosolyogtok a magasra nőtt fűben, de látod, hogy most egy tengerparton vagy, aztán kinyitod a szemed, és se vízpart, se Lucy, ekkor visszasétálsz a belváros felé, hiszen az élet egy tragikus élmény.
2011. július 20-án, 88 évesen Londonban rákbetegen halt meg. Volt, aki szerint azért lett rákos, mert a Cremnitz fehér festék - ami sajátos tónust adott a képeinek -, túl sok ólmot tartalmazott. Sírja a londoni Highgate temetőben található. A művész színes pályája ugyan 2011-ben véget ért, de a szellemisége a képei által tovább él.

A szövegben szó szerinti vagy torzított formában a kiállításhoz tartozó tájékoztatók, előadások, és a művészek életrajzi adatai kerültek felhasználásra.

Bálint Endre

Bálint Endre

Radnóti Sándor tárcáját olvasom Bálint Endréről, illetve legalábbis részben róla, részint pedig Radnóti viszonyát Bálint műveihez, és egyszeri találkozásukat felidéző emlékeiről az Élet és Irodalom 2018.december 14-i számában, és az írás végén elgondolkodom.

Az irodalom, és alighanem más művészetek is, csakúgy, mint az egész társadalom jelentős részben kapcsolatokon alapul. Ez nem feltétlenül rossz, hiszen mindenki hallott Petőfi Sándor és Arany János barátságáról, költői-írói asztaltársaságokról, illetve művészeti Akadémiákról, szövetségekről és ellenszövetségekről, amelyekben a hatalom- és bírvágy által mozgatott szálak rángatnak szembe egymással egyébként önmagukban tisztesen középszerű és/vagy kiemelkedően zseniális művészeket.

Felmerül a kérdés: aki kimarad, az kimarad?

Hosszú távon (emberöltőn túl) már nem is az egzisztenciális kimaradás, az el nem ismertség, fel nem ismertség a kérdés, hanem a „mit veszítettünk”, illetve a „veszítettünk-e” a kimaradással, és ha igen (szerintem igen), akkor vajon sokat-e vagy keveset? Nem én, te, ő, vagy a művész maga, hanem mi - illetve a jövő mi-je - mindannyian.

Ennek tekintetbevételével kell-e törekedni a – ilyen vagy olyan, -melletti, vagy ellen-társaságba? Vajon kell-e, és ha igen, milyen áron kell a társaság(ok) kegyeit keresni, és ha nem keresi valaki, az jelent-e bármit is?
Vajon, ha az "a társaság" nem egy, hanem a művészeten kívül álló erők, mint bábjátékosok ujjai által mozgatott zsinórokba gabalyodott, a puszta létért egymással ölre menni is képes csoportokra felszabdalt sokaság, akkor vajon kell-e, sőt szabad-e egyikük vagy másikuk mellett elköteleződni? És ha nem, akkor ez a kívülállás mikor a kívül maradó méltósága, és mikor a kívül rekesztett vagy a kihagyott, a kirekesztett lesajnált sértődöttsége?

Homérosz szuperhősei avagy az Íliász, a becsület és a popkultúra

Homérosz szuperhősei avagy az Íliász, a becsület és a popkultúra

 

Az utóbbi időben elég érdekes módját választottam régebbi irodalmi élményeim felidézésének, vagy éppen a műveltségemen fellelhető lyukak betömésének. Mivel bizonyos munkatevékenységeim lehetővé teszik, így időnként hangoskönyveket hallgatok, és elsőként európai kultúra egyik alapkövét, az Íliászt hallgattam végig. Már arról az élményről is érdemes lenne írni, melyet Bodor Tibor kellemes hangja és előadása tud szerezni az embernek. (Mint azóta utánanéztem, a színművész gyermekkorában vak nagyapjának olvasott fel, és ezért tekintette küldetésének azt, hogy minél több hangoskönyvet készítsen el a vakoknak. Célja, melyet sikerült is teljesítenie, az volt, hogy annyi anyagot hozzon létre, amennyit, ha január 1-én hallgatni kezd valaki, akkor december 31-ig megállás nélkül hallgathassa. Így 9000 órányi mű élvezhető Bodor Tibor előadásában, és annyira tiszteletreméltónak találták ezt a tevékenységet, hogy róla nevezték el a Vakok Intézetének hangoskönyvtárát is.) Ám a mű hallgatása közben inkább az a kérdés merült fel bennem, hogy egy ekkora klasszikus vajon mit tud mondani a ma emberének, és érdemes-e egyáltalán átrágnia magát az embernek a nehéz nyelvezeten, a temérdek hexameteren, hogy eljusson eddig az üzenetig.

*

„Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,
mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,
míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak
és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja,
attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva
Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz.”

E legendás sorokkal kezdődik Homérosz Iliász című remekműve, és ezeket hexametereket talán még az is fel tudja idézni, aki soha nem olvasta végig az eposzt. Ebben a pár a sorban lényegében megtalálható a mű témája nagyon röviden, és máig érvényes üzenetének magva is. Itt ugyanis Homérosz megemlíti a fő motívumot, Akhilleusz haragját, mely „sokezer kínt szerzett minden akhájnak”. Először nézzük meg, hogy ez a harag pedig miből is eredt?
A mű kezdeztén az akjhájok táborában dögvész tombol, ennek pedig az az oka, hogy Agamemnón foglyul ejtette Apollón papjának lányát. Ő hajlandó vissza is adni, azért, hogy a dögvész szűnjön, azonban úgy érzi, hogy az ő büszkeségén esett sérelem lesz, ha neki így kevesebb zsákmány jut. Ezért, hogy erejét és hatalmát megmutassa, a sereg legkiválóbb és legnépszerűbb hősétől, Akhilleusztól veszi el kedves ágyasát, Briszéiszt. Ezzel viszont a hőst a sérti meg büszkeségében, aki megfogadja, hogy addig nem harcol az akhájok oldalán, míg az őt ért bántalom miatt elégtételt nem kap.
Az eposz innetől kezdve lényegében arról szól, hogy Agamemnón, a seregek fejedelme vagy Akhilleusz, az utolérhetetlen hős lesz-e az, aki előbb feladja büszkeségét, és hogy melyikük lesz képes az egyre szaporodó veszteségek hatására a nép érdekét a sajátja elé helyezni. Véleményem szerint ez az egyik motívum, mely máig érvényes üzenetet hordoz. Vajon meddig lehet feszíteni a húrt, meddig lehet fontosabb a saját büszkeségünk mint a másik vagy az egész társadalom érdeke?
Homérosz válasza egyértelmű, míg az, amit mi adnánk erre a kérdesre, már nem annyira. A mű alapján a becsületet és a büszkeséget nem lehet feladni semmiért, Akhilleusz is csak akkor hajlandó erre, mikor a legsúlyosabb személyes veszteség éri (Patroklosz halála). A ma embere a büszkeségéért talán már nem menne el eddig.
De olvashatjuk úgy is Akhilleusz haragját, mint egy ember küzdelmét a jogfosztottság ellen, és ez is egy elég modern olvasata az eposznak. Hisz végsősoron Akhilleuszt attól fosztották meg, amihez joga van: részesedésétől a zsákmányból. Ő pedig azzal lázad föl a zsarnokság, az elnyomás ellen, hogy különleges képességeit nem kamatoztatja a köz javára. (Ebben az istenek is segítségére vannak.)
Végül ez a küzdelem teljes győzelmet arat, Akhilleusz visszaszerzi Briszéiszt, és ezzel helyreáll a kibillent világrend. Ezért azonban mindkét fél súlyos árat fizet; Agamemnón rengeteg hős harcosát veszíti el a falaknál és a hajóknál vívott csatákban, míg Akhilleusz – ahogy már említettem – legjobb barátját sirathatja. Ez az Iliász egyik, máig ható üzenete.

*

„És megijedt odalent Hádész, holtak fejedelme,
rémülten pattant fel a trónról, félve kiáltott:
föl ne hasítsa a fölötte a földet a szörnyü Poszeidón
(…)
S ekkor büszke Poszeidáónnal Phoibosz Apollón
és Árésszal szembe kiállt a bagolyszemű Pallasz;
Héra elé állt nyíl- és zajszerető, aranyorsós
Artemisz istennő, testvére a Messzahatónak;
Hasznotadó nagy Hermész Létót hívta ki harcra;
Héphaisztoszra a mélyörévnyű folyó dühe rontott,
Égi nevén Xanthosz, de Szkamandrosz az emberi nyelven”

Az eddigiek alapján természetesen feltehető a kérdés: mennyire modern mű az Iliász? Erre csak egy kétfenekű válasz adható: vagy elképesztően modern ez az alkotás vagy a félelmetes technikai fejlődés ellenére mi nem nagyon változtunk meg az elmúlt évezredekben. Az eposz ugyanis az eddig elmondottakon kívül is tele van olyan elemekkel, melyek a ma emberének is roppant ismerősek lehetnek.
Vizsgáljuk meg példának az isteneket és az ő állandó eposzi jelzőiket! Fellegtorlaszoló Zeusz, széllábú sebes Írisz, stb. Mindegyik isten rendelkezik olyan tulajdonsággal a halhatatlanságon kívül, mely az átlag fölé emeli őket, és ezzel a képeségükkel folyamatosan beavatkoznak a halandók életébe. Nem ismerős ez valahonnan? Éppen az iménti két példa az, melyen keresztül legjobban kimutatható ez a párhuzam. Írisz leginkább a Marvel képregények Higanyszál, vagy DC Comics Flash, a Villám nevű szuperhősére hasonlít, míg Zeusz a Marvelnél Thornak, a DC-nél pedig Supemannek feleltethető meg
De ugyanez igaz a teljes isten-panteónra, szinte minden olimposzi lakónak megtalálhatjuk a párját a modern mitológiáinkban. Mert ma is vannak mitológiáink gáncstalan hősökkel, sötét lelkű gonoszokkal, csodálatos képességekkel megáldott félistenekkel és istenekkel, valamint egyértelműen jókra és rosszakra osztott koherens világképpel. Ezért állítottam, hogy vagy nagyon modern az Iliász, vagy az emberek igénye a mitológiák iránt nem változott semmit, hisz ma több mitológiával rendelkezünk, mint az ókori görögök.
Ezeke a mai mitológiák több csoportra oszthatóak. Vannak az egy ember által felépített világok, mint például J. R. R. Tolkien Középföldéje, vagy George R. R. Martin Westerosa. Az ősi mitológiákra azonban sokkal jobban emlékeztetnek azok a mítoszok, melyek bár általában egy ember emléjében fogantak meg (pl a Star Wars George Lucaséban, vagy a Marvel univerzum Stan Lee-ében), azóta számtalan ember építi tovább.
Még egy nagy különbség figyelhető meg az ókor és a modern mítoszok között: a mi modern mitológiáink multimediálisak, például az imént említett Star Wars történetei nézhetők moziban, tévében, olvashatóak képregények, könyvek százaiban, játszhatóak videójátékokban, az ókoriak viszont leginkább szájhagyomány útján esetleg lejegyezve épültek és terjedtek tovább. De ettől eltekintve a mitológiák teljesen ugyanolyanok.
Ennek oka valószínűleg az, hogy az ókori görögökhöz hasonlóan ma emberének ugyanúgy igénye van olyan világokra, melyekből példát és vigasztalást meríthet, ahol az erőviszonyok, a jó és rossz karakterek egyértelműek, amely univerzum világos erkölcsi alapot ad. Ezért halhatatatlanok a mitológiák és ezért hat modernnek sőt egyenesen posztmodernnek az a világkép melyet Homérosznál olvashatunk.

*

„Alkathoosz daliát (…)
ezt most Ídomeneusznak alája igázta Poszeidón,
megbűvölte szemét, ragyogó lábát lekötötte.
Visszaszaladni sem volt képes, sem félreugorni:
állt, meg sem rezzent, mint oszlop, s mint a magasba
nőtt lombos fa; közepén verte keresztül a mellét
Ídomeneusz kelevéze, az érc ing szerteszakadt, mely
annak előtte a vészt testétől visszavetette:
most tompán reccsent, amikor szétszelte a dárda;
döngve zuhant le a földre, a dárda szívébe hatolt be,
s mely míg még dobogott, rezgette nyakát a dzsidának…”

Vannak még elemek, melyek félelmetesen modernné teszik az Iliászt, ezek pedig a benne leírt csatajelenetek. A harci események hosszas, személyes párbajokra lebontott leírását hajlamos a ma embere kissé elunni, azonban ha alaposabban megvizsgáljuk ezeket, rá kell döbbennünk, hogy ezek is hihetetlenül maiak. A túlhajszoltan véres jelenetek, a naturalisztikus, néha már-már anatómai pontossággal leírt mészárlások akármelyik realista történelmi filmben (Gladiátor, A rettenthetetlen) megállnák a helyüket, de akár a nagy népszerűségnek örvendő slasher horrorok (Péntek 13., Halloween) is eszünkbe juthatnak.
Ebben a dologban az emberek alapvető vágya nyilvánul meg a borzongásra, a rettegésre, mely leginkább a romantika túlhajszolt világában jelent meg, majd innen szivárgott tovább a popkultúrába rengeteg zsánert kialakítva. Ennek gyökereit azonban ugyanúgy az ókori görög mitológiában és ezen keresztül az Iliászban találjuk meg, ahogy annyi minden másét is.
Ezért lett ez a mű párjával, az Odüsszeiával együtt az európai és ezen keresztül a globális kultúta alapköve. És ezért érdemes ma is elmerülni a kissé nehézkes hexameterekben írott műben, mert a ma emberének ugyanannyi, ha nem több választ ad az örök kérdésekre, ahogy évezredekkel ezelőtt. Ezek a művek ugyanis épp azért halhatatlanok, mert minden korok embereihez szólnak, a későbbi nemzedékekhez sokkal inkább, mint a kortársakhoz.

Ady és József Attila

Ady és József Attila

Ha tisztán akarunk látni a kérdésben, el kell távolítanunk átöröklött előföltevéseinket a két költő viszonyáról. Leginkább azt, amely szerint a haladó magyar költészeti hagyomány gerincét a Petőfi – Ady – József Attila fővonal alkotja. Petőfi utókora meglehetősen bizarr módon alakult. A hivatalos, egyetemi, akadémiai, Petőfi Társaság-beli felfogás igyekezett kilúgozni a nagy költőből minden forradalmiságot, illetve amennyiben ez nem volt lehetséges, háttérbe tolni, megszelídíteni, letompítani a felforgató, renitens költő képét. Amikor a magyar munkásmozgalom a 19. század végén megszerveződött, vitába szállva a hivatalos Petőfi-képpel, természetesen nyúlt vissza előzményként a letagadott forradalmár Petőfihez. A Népszava nyomorköltészete és társadalom-átalakító retorikája ezt az örökséget folytatta, alkalmazta. A világnézeti ellentét ellenére a konzervatív népnemzeti esztétikai ízlés, a Petőfire hivatkozó, közérthetőségre törekvő költészeti eszmény a szociáldemokrata lírát is átitatta. Csizmadia Sándor voltaképpen Petőfi-epigonnak tekinthető. A szocialista eszmerendszer nem alaptalanul hivatkozott Petőfire. A költő a francia forradalom kultuszát művelte, és eljutott az utópikus szocialista eszmerendszerekig, nagyjából a legtovább, ahová a kor Magyarországán el lehetett jutni.
Nevezetes cikkében, a Petőfi nem alkuszikban Ady, a 20. század eleji modernség vezéralakja szintén ősének vállalja Petőfit, mint aki a maga korának modernje volt, és aki egyúttal a társadalmi értelemben vett forradalmiságot is képviselte. Ady, a jogkiterjesztés logikáját követve szövetségeseket keresett azokban a néprétegekben, amelyeket a történelmi osztályok nem ismertek el a nemzet szerves részének, így a szocialista munkássággal is jó kapcsolatokat igyekezett kiépíteni. Lírájának egy kisebb tartománya erős átfedésben volt a szociáldemokrata eszmeiséggel: Álmodik a nyomor, A proletár fiú verse, Küldöm a frigy-ládát, A jövendő fehérei, Történelmi lecke fiúknak, stb. Ady halála után a szocialista mozgalom Petőfi mellett Adyt is a maga hősei és ősei közé sorolta.
Ez a folyamat József Attila életműve és öröksége körül is lejátszódott. Szárszói temetésén a költőt a szociáldemokrata munkásság nevében Mónus Illés búcsúztatta. De Szakasits, Szélpál Árpád és számos más szocdem vezető vagy írástudó is megfogalmazta, hogy a szociáldemokrata mozgalom igényt tart József Attila örökségére. Az 1942-es Fiumei úti újratemetést szervező József Attila Emlékbizottság munkáját az ifjú szocialista Marosán György irányította. Tehát a Petőfi – Ady-tengelyhez a szocdemek teljesen magától értetődően kapcsolták József Attila alakját. Szegény kommunistákat igaztalanul érte az a vád, hogy a Petőfi-Ady-József Attila fővonal megfogalmazása az ő bűnük lenne.
Ezt a formulát a kommunisták ugyanis készen kapták a szocdemektől. Bizonyos fontos előzmények ellenére (néhány illegális kommunista, mint Horváth Márton, kripto-kommunista újságírók szocdem lapoknál, mint Barcs Sándor, Kállai Gyula, Losonczy Géza, vagy a kommunista baloldallal rokonszenvező írástudók, mint Bálint György vagy akár Déry Tibor), a moszkvai emigráció csak jelentős késéssel vette tudomásul, hogy 1937. december 3-án egy kiemelkedő költő vetette magát a vonat kerekei alá, és hogy ehhez a költőhöz nekik is közük lehet. A magyar kommunista párt vezetősége csak 1945. december 2-án, a költő halálának 8. évfordulóján határozta el, hogy József Attila örökségét vállalják. Ez, sajnos, egyúttal a kisajátítás kezdete is. Innentől kezdve a költőt a maguk tulajdonának tekintették, és kiépítették a proletárköltő imázsát. A Petőfi – Ady – József Attila-féle fővonallal is ettől kezdve bántak kommunista privilégiumként.
Ezzel az alakuló népi demokrácia átmentette Adyt is, József Attilát is a maga rendszerébe, s viszonyukat két forradalmár költő relációjaként állították be. József Attila – úgymond – folytatta és továbbfejlesztette a forradalmár Ady örökségét. Ennek a sémának én is felültem, és ehhez kapcsolódik a ritkán előforduló nagy szakmai kudarcaim egyike. Készpénznek vettem azt a gondolatot, hogy József Attila a maga költészetében Ady folytatója volt, és elhatároztam, hogy feltárom ezt a folytonosságot. Ennek érdekében számos tanulmányban megvizsgáltam Ady közvetlen utókorát, azt az időszakot, amely József Attila költővé válását is magába foglalta, tehát a húszas évek Ady-recepcióját. Számos publikációt tettem közzé ebben a tárgykörben a hetvenes évek második felében. Igyekeztem rekonstruálni azt a kontextust, amelyben József Attila Ady-képének alakulása végbement. Mire azonban ennek a felmérésnek a végére értem, világossá vált számomra, hogy József Attila nagy költészete nem Ady nyomdokaiban bontakozott ki.
Vizsgáljuk meg tehát higgadt tárgyilagossággal azt a sokkal bonyolultabb valóságot, amely e mögött az ideologéma mögött rejlett. A képletnek van egy igaz eleme. A fiatal József Attila – egyebek között – valóban Ady tanítványa volt. Ady költészetével korán megismerkedett. A lakás költségeinek csökkentése érdekében a család albérlőket fogadott. 1917-18 telén egy Tittel Margit nevű lánynak adták ki a Ferenc-tér 11. szám alatti lakásuk alkóvját, aki színésznek készült, és verseket írt. Örök égő címmel 1922-ben meg is jelent egy verseskötete. Az Ady-élmény közvetítésének nyomai hozzá vezetnek. A költő Etelka nővére így emlékezett a fiatal lányra: „Tittel Margit az alkóvos lakásban volt bérlő. Csinos, magas lány volt, rövidre vágott hajjal. (Ami akkor nagy ritkaság volt.) Verseket is írt (pl. Halál), Ady-verseket szavalt. Ő nagyon szerette Attilát, sokat foglalkozott vele, tanította versre, szavalt neki. Színésznő akart lenni, és emlékszem, valamilyen műkedvelő társulatban szerepelt egy rövid szereppel: »Jaj, a mártás, ég a rántás«, gyakorolta. Emlékszem egy estére, amikor a sötét szobában Ady-verseket szavalt nekünk és a Vokurka-fiúknak, többek között a Halál rokonát.” A polgári iskoláját végző Attila ekkor már próbálkozott versírással, Tittel Margit Ady-versmondása ezért nyitott fülekre talált nála.
A költő korai verspróbálkozásai nem maradtak fönn, valószínűleg nem túl nagy kár értük. Az első versek, amelyek ránk maradtak, az 1920 végén, Makón írt zsengék voltak. Nem lehet velük sokat kezdeni. Sokkal érdekesebb az a levelezés, amelye a gimnazista diák folytatott a Budapesten élő nővéreivel. Innen értesülhetünk arról, hogy Ady költészete a pályakezdő költőre fokozódó mértékben gyakorolt hatást. 1921. október 23-án kelt levelében olvassuk a következő, sokat idézett mondatokat: „Nagyon köszönöm Adyt – már adybb vagyok Adinál.” Előtte pár mondattal az Adyt is magába foglaló irányzathoz való viszonyáról vall: „született nyugatista vagyok”. December 2-án megerősíti Ady iránti elkötelezettségét: „egyik tanár, aki különben igen művelt és mégis szerény ember azt mondta rá [egyik versére], hogy ebből az egy versemből látja először azt a szellemet, amely érvényesülni fog. S erre föl adott három kötet Adyt, ezek: »A magunk szerelme«, »Uj versek« s »A halottak élén.« Majd otthon őket mind áttanulmányozzuk – az enyéimet! – jó? Karácsonyra csakis Adyt kérek!”
Mit jelent ez az Ady iránti lelkesedés? Tudnivaló, hogy József Attila kivételes versmemóriával rendelkezett. Ha elolvasott egy verset, az megrögződött emlékezetében. Adyt tehát úgy szólván könyv nélkül fújta. Intenzitás tekintetében az ő Ady-élménye tehát bizonyára eltért a kortárs fiatal költőkétől, bár a korban ez az orientáció a legkevésbé sem számított kivételesnek. Az induló költők nagy hányada Adyt utánozta. Szabó Dezső, pamflet-szerűen jellemezve a húszas évek eleje kötészetének állapotát, így írt ezzel kapcsolatban: „Ady-epigonok: karikatúrás továbbrángásai a nagy költő kiötlő sajátságainak, különösebb kifejezéseinek. A nagyfene buja csókok, a végzet-Lédák, az ó-jaj-Mammon, a tyűh-de-elátkozott vagyok féle költői Teleki-tér vigécei ezek. Ezek az Ady Lisznyai Kálmánjai.”
Ha egy pillantást vetünk az Ady-élményről beszámoló levelek időszakának verstermésére, akkor megállapíthatjuk, hogy József Attila ekkor került a költővé válás határpontjára. Ekkor vált verselgető diákból kezdő költővé. Ekkor váltottak át művei zsengékből komoly költői jelentőséggel még nem rendelkező, de már saját lábukon megálló költeményekké. Nemigen lehetne még ebben a stádiumban megkülönböztetni őt az Ady-epigonok seregétől. „Epigon” – ezt a minősítést megbélyegzésként alkalmazza az irodalomtudomány és a kritika, amellyel éles cezúrát húznak az eredeti, jelentős teljesítmények létrehozására képes autonóm művészek, és a kiemelkedő alkotókat utánzó, saját hangon megszólalni képtelen, saját, érvényes világot kiépíteni nem tudó versfaragók között. Csakhogy senki sem születik eredetinek, senki sem kezdi pályáját remekművek írásával. Az eredetiséghez, az autonóm esztétikai teljesítmény eléréséhez a tanuláson, a mesterekként tisztelt elődök mintául választott műveinek utánzásán, tehát az epigonizmuson át vezet az út. Ezt az eredetietlen, utánzó, utánérző produkciót mégsem lehet a szó szoros értelmében reménytelen epigon fércmunkának bélyegezni. Epigon az, aki a jelentéktelenségből, középszerűségből nem tud kievickélni, ha folytatja is a működését, sohasem dicsekedhet számottevő művekkel. József Attila felívelő pályája egyik, kezdeti szakaszán, élete egyik epizódjának időtartama alatt született ilyen írásművei ellenben beleilleszkedtek egy fejlődési folyamatba, számos olyan előre mutató elemet tartalmazhatnak, amelyek a későbbi remekművei kiindulópontját, nyersanyagát képezték, amelyek számos átalakításnak köszönhetően beépülnek a remekművekbe.
Ezen a ponton válik élesen ketté egy mester közvetlen, pillanatnyi hatása a közvetett, hosszú távú befolyástól. Egyfelől konstatálhatjuk a gyenge vagy közepes versekbe beépült Ady-hatás nyilvánvaló jeleit, amelyek azon túl, hogy jelzik a fiatal költő irányválasztását, nem részesítenek katartikus esztétikai élményben. Másfelől azonban ezek az érintkezési pontok figyelmeztetnek azokra a hosszú távon ható, formailag sokkal nehezebben tetten érhető szemléleti következményekre, amelyekkel az Adyval való találkozás járt. Először a könnyebben megragadható összefüggéseket vesszük szemügyre, aztán térünk rá a mélyebben fekvő, a felszínen kevésbé szembetűnő folytonosságra.
Adynak nem voltak jelentős tanítványai. Ennek oka, hogy attitűdjei, költői megoldásai rendkívül markánsak, messziről felismerhetők voltak. Aki Ady módján írt, nyomban másoló féltehetségként lepleződött le a kritika és az olvasók előtt. Az ő nyelve, modora nem volt összeegyeztethető más költőkével, nem lehetett hatását tompítani, valamilyen nagyobb hagyomány közösségébe belemosni. Nem hagyott mozgásteret a részleges követésre, az átformáló imitációra. Az Ady-hangot a pályakezdő József Attilánál is gyerekjáték felismerni, azonosítani. Előfordul, hogy egy-egy kompozíció teljes egészében Ady igézetében fogalmazódott meg. Erre legjobb példa a Lovas a temetőben. [30.] Az Ady költészetében gyakori ló és lovas reláció jelenik meg benne (Az ős Kaján, Az eltévedt lovas, A ló kérdez, stb.). Ennél fontosabb, hogy a tanítvány megismétli a mester jellegzetes eljárását, amit egyéni mitológiának nevezhetnénk. Ady olykor közismert mitoszi alakokból, jelenetekből, helyzetekből önkényes, szeszélyesnek tekinthető torzításokkal a konvenciótól eltérő, az ő egyéni képzeletére jellemző mítosz-mutációkat hozott létre. Ilyen figura a Dionüszoszból és Apollóból összegyúrt, de turáni elemeket is tartalmazó ős Kaján alakja. A Lovas a temetőben ugyanezen recept szerint készült. Másik példa az egyébiránt erős Juhász Gyula-hatást is eláruló Ősapám, [57.] amely az Ond vezér unokáját [285.] mondja újra.
Talán fontosabb, de mindenesetre gyakoribb ennél a mű egészére kiterjedő mintakövetésnél a csupán egy vagy több motívumra, fordulatra, attitűdre kiterjedő utánzás, úgy, hogy a mű egésze egyéb tekintetben úgyszólván önállósítja magát. A Mámor című vers [17.], az Ady-hatás egyik legkorábbi előfordulása, az Ülök az asztal-trónon megoldását ismétli meg. [127.] Ady verseiben nagyon gyakori az én hipertrófiája, „kóros” felnagyítása. Itt „mámor-fejedelemként pózol „az asztal-trónon” és a gazdag, hatalommal bíró uralkodó gesztusait veszi kölcsön. A makói gimnazista, ha lehet, még felül is múlja mesterét, magát a Mámor megtestesüléseként mutatja be. Ő is az adakozás, az adományozás kegyét gyakorolja a rászorulók megsegítésére. De míg Ady hangsúlyozza az adakozó kedv szeszély-jellegét, hogy az ajándékozás önös célból, a gőg, a fölényérzet átélése érdekében történik, József Attila altruista irányban elhajlik a mintától. Az ő versének lírai énje valóban jót akar tenni embertársai érdekében.
Ady az utolsó strófában, a vers csattanójában mintegy leleplezi magát, ironikus fordulattal él, jelzi, hogy a nagy adakozás nem több, mint amolyan borravaló-osztás. Az Adyra olyannyira jellemző, a nagyzolást valós értékére leszállító önleleplező csattanót József Attila másutt érvényesíti. Például az egyik legrosszabb Ady-utánzatának, Az őrült hajótöröttnek a zárásában. [116.] Miután a vers beszélője győzelmesen rohanó gályájáról, dagadó vitorláról beszél, a zárójeles három befejező sorban ezt olvassuk: (Hahó! – rikolt a zord sziklák fölött / S utolsó rongyát vitorlának tűzi / A víg magyar, őrült hajótörött.)” Ugyanezzel a megoldással találkozunk a másik nagyon gyenge Ady-utánzatban, a Baál címűben. [59.] A vers olvastán először az Ima Baál istenhez című vers jut az emlékezetünkbe, [18.] de a pénzt, gazdagságot megjelenítő isten-szörnyeteggel való viaskodás példa-verse Adynál sokkal inkább a Harc a nagyúrral. [64.] A pénzistennel gőgösen és magabiztosan szembeforduló lírai én a Baál záró soraiban így érvényteleníti harcias kiállását: „(Aludj, aludj, nagy álmot aludj, /Koldúsból szökkent árva lélek!” Mind a harminc verset ilyen részletességgel végigvehetnénk, amelyek esetében könnyen bizonyítható az adys ihletés, de ennyi is elég annak belátásához, hogy a pályakezdés éveiben József Attila is Ady-hatáson esett át.
A Lovas a temetőben és az Ősapám inkább a tudatos stílusimitációra nyújt példát, tudatos, szándékos utánzásra, szinte távolságtartó, technikai másolásra utalhat. A Mámor, a Baál, Az őrült hajótörött, de mondhatnám a Szerelmes kiszólást, a Kalózkapitány indulóját és számos más darab viszont a nagy költő előd szuggesztiójáról árulkodik, arról, hogy bizonyos attitűdöknek, gesztusoknak, megfogalmazásmódoknak az utód nem tud ellenállni. Úgy érzi, ha érvényesen akar beszélni, akkor a magáévá kell élnie ezeket a megnyilatkozási formákat. Ady költészetének egyik alapvető attitűdje a bajvívó magatartás mindennel és mindenkivel szemben (a pénz, a szerelem, Isten, a betegség, az élet, a halál, a politikai ellenfelek). Ezt az attitűdöt József Attila gyakran átveszi. Ezek szinte leigázzák a tanítványt, kényszeresen ráerőltetik magukat. A szerelmi kudarc, legalábbis az udvarlás eredménytelensége miatti frusztrációt, a szerelmi vágy agresszivitását például nem Juhász Gyula Anna-verseinek esengő hanghordozásában, hanem a Léda-versek viharos és nyers nyelvezetét kölcsön véve tudja csak kifejezni a fiatal József Attila.
Megítélhetjük úgy a korai versekben feltünedező Ady-hatást, hogy mivel gyenge vagy középszerű alkotásokban találkozunk velük, érdektelenek, tiszavirág életűek. Amiért mégis érdemes őket számba venni, az a hosszú távú, nehezebben megragadható, de érdemi befolyás, amelyet Ady költői gyakorlata gyakorolt József Attilára. Öt olyan irányra szeretném itt felhívni a figyelmet, amelyeket Ady mutatott az utána következő költő nemzedékek számára. Az egyik az előbb említett disszonáns szerelmi líra. Az a nyíltság, amellyel a 19. század szemérmes líraisága után Ady a szerelem testi-szexuális, vagy legalábbis erotikus oldaláról beszélt. Ez a költői nyelv felszínén is megmutatkozik, olyan szavak, kifejezések, képek és utalások formájában, amelyek a mindenkori közerkölcsök szerint súrolják vagy egyenesen át is hágják a nyelvi tabu határait. Másrészt a férfi és nő kapcsolatának olyan felfogása, amely nem hallgatja el a kínos vagy kényes konfliktusokat sem, amely nem idealizálja a szerelmi partnert, amely nem egyeztethető össze a polgári házassági és családi eszménnyel, Ady verseiben tűnik föl. Ebben az értelemben a magyar nyelvű költészetben a modern szerelmi líra megújítása Ady érdeme. József Attila kései szerelmi költészete, például a Gyömrői Edithez írott versei, vagy akár a Vágó Mártának írt Elmaradt ölelés miatt is, elképzelhetetlenek a nélkül az ösvény nélkül, amelyet Ady taposott ki Léda-verseiben. Ez a nyelv jelent meg a fiatal költő szerelmi verseiben, sokkal kezdetlegesebben. Olykor sokkal szélsőségesebb, „merészebb” változatokban, de költőileg erőtlenebbül. De Szabó Lőrinc szerelmi lírája is ezt az Adytól eredő kezdeményezést folytatja.
Ady volt az, aki megtette a döntő lépést afelé, hogy a lírikus önmagáról az olvasó számára negatív képet nyújtson, hogy megmutassa magát esendő mivoltában, vágyaknak, nehezen bevallható motivációknak kitett lényként álljon közönsége elé. Az emberkép megújításának, az önmagunk eszményítésén vagy legalábbis az önmagunkat kímélő elhallgatásán túllépni hajlandó merészségnek ezt a döntő fordulatát már a fiatal József Attila is végrehajtotta Ady nyomdokaiban lépegetve, kicsit még esetlenül, groteszk eredménnyel, mint például az Útrakészség című versében, [28.] (ahogyan az említett Szabó Lőrinc is így járt el). E fordulat nélkül a kései költészet bűn-versei soha nem születtek volna meg.
Az első világháború után, és különösen a tragikus trianoni területvesztést követően az Ady-recepcióban fordulat következett be. Az életében a jobboldal által kíméletlen támadásoknak kitett költőt a konzervatívok egy része a bekövetkezendő magyar tragédiát előre látó, a katasztrófát megjósoló, a nemzetét féltő váteszként sajátították ki. A hanyatló nemzetét halálos letargiájából hasztalanul ébresztgető, nemzeti bűneinket fejünkre olvasó prófétát látták benne. Ez az Adyra olyannyira jellemző magyarság-kritika a recepció teljes szélességében legitimmé vált. A fiatal József Attila sem maradt ki az Ady-féle nemzet-ostorozást visszhangzó kórusból. Egyik verse már címében is ezt az Ady-szerepet ölti magára: Ady Endre helyett mondom. [85.] De totális, a nemzethalállal fenyegető önkritika fogalmazódott meg Magyarok című versében is. [83.] A művészi színvonalra megint csak legyinthetnénk, ha a pálya utolsó évében nem hangzana föl a nemzet egészére kiterjedő önkritika a Hazám szonettciklusban, a nagy költészet szintjén. És ha azt vetjük ellene, hogy ez az attitűd nem Ady sajátja, hanem már Zrínyi, majd Kölcsey óta jelen volt irodalmunkban, erre azt válaszolhatom, hogy egy program továbbélése úgy tartható fenn, ha a változó történelem során átalakuló viszonyokra alkalmazzák, felfrissítik. Márpedig a formula utolsó jelentős megújítója Ady volt, amint ez az Adyt különösképpen nem kedvelő Illyés egy szép kései versében, az Ady estéje címűben megfogalmazta.
A harmadik érintkezési területként azt a szűkebb tartományt jelölhetjük meg, amely hagyományosan József Attila költészete legbensőbb övezetének számít: ú.n. „proletárköltészetét”. Bármiként értékeljük is a verseknek ezt a korpuszát – a félreértések elkerülése érdekében én ezeknek a költeményeknek feltétlen bámulója vagyok – a József Attila-líra legsajátabb teljesítményeiről van szó. Mint ismeretes, Ady is művelt egyfajta proletárköltészetet. Engedményeket téve a szociáldemokrata mozgalomnak, amelyet szövetségesül kívánt megnyerni, több olyan verset írt, amelyeket aztán munkáseladók munkásközönség előtt szívesen előadtak: Álmodik a nyomor, A proletár fiú verse, A jövendő fehérei, Történelmi lecke fiúknak. Érthető, ha a proletár-témát kereső költő ezeket a darabokat kiindulópontul választotta.
Nyomban rá kell azonban mutatnunk, hogy ezek a darabok az Ady-líra legjobb teljesítményéhez mérten alacsonyabb színvonalat képviselnek. Ezt a szintkülönbséget már a korabeli kritika is észlelte és jelezte. A rivális költők és irányzatok pedig erősen hangsúlyozták, hogy Ady minden igyekezete ellenére sem autentikus proletárköltő. Polgári forradalmár, aki szimpatizál a munkásosztállyal. Ady ilyen költeményei mögött a jogkiterjesztés gesztusa állt. Nagyon érzékenyen észlelve a történelmi mozgás irányát, a társadalom korábban számításba sem vett rétegeinek (a parasztságnak, munkásságnak, nőknek, nemzetiségieknek) gyors és tömeges emancipációját, várható belépését a történelem alakításába, szélesre tárt karokkal fogadta be ezeket a tömegeket, és érdeklődést tanúsított a szegény osztályok legbensőbb problémái iránt.
Ez a háttér nem kellett, hogy érdekelje a fiatal költőt, ő azt nézte, az így létrejött termék beépíthető-e saját költészetébe. Egy nyilvánvaló genetikai összefüggés mutatja, hogy ez lehetségesnek bizonyult. A keletkezését tekintve rendkívül izgalmas Anyám című vers utolsó szakasza egyértelműen az egyik legtöbbet szavalt Ady-proletárversre, az Álmodik a nyomorra vezethető vissza. [320.], [354.] Hosszas összehasonlításra nincs terünk, elég, ha a haldokló újpesti munkásfiú álmát „tiszta ágyról” és „tiszta asszonyról”, összehasonlítjuk a proletár édesanya álmával a „tiszta kötényről”. Nagyon érdekes, hogy a vacsoráját kis lábaskában hazahozó édesanya képe Kassáknak a Tisztaság könyvében saját feleségéről írott mondataival állítható párhuzamba, aki a munkáltatónál kapott vacsoráját viszi haza a családja ellátására. József Attila ún. „proletárköltészete” számára azonban mind Ady, mind Kassák gyakorlata túlzottan szűk keresztmetszetűnek bizonyult. A Külvárosi éjhez, az Elégiához vagy A város pereménhez erősen ki kellett tágítani az elődök proletárköltészetének horizontját. Ady nemcsak követendő példát, hanem egyúttal elrugaszkodási pontot is jelentett József Attila számára.
Van József Attilának – talán három – kései ún. „istenes” verse. Ez a nem nagy számú, de kivételesen magas művészi értéket képviselő költemény nem született volna meg Ady számban és jelentőségben igen erős istenes költészete nélkül. Ismeretes, hogy a modern magyar költészetben van néhány derék, számottevő vallásos költő, mint Mécs László, Harsányi Lajos, Sík Sándor, de a keresztény felekezetek nem dicsekedhetnek kiemelkedő költészettel. A vallásos hit és a modernség nem tudott igazán termékenyen ötvöződni. Ady volt az, aki kialakított egy sajátos hangvételű lírát, amelynek centrumában az Istennel való viaskodás, valamiféle jákobi birkózás folyik. Ennek ára azonban az, hogy a felekezeti korlátokat a költő minduntalan áthágja, nem tartja tiszteletben a dogmákat, szabályokat, illemszabályokat, amelyek például egy papköltőt folyamatosan nyűgöznek. Ezért sem lehet ezeket a műveket vallásos költeményeknek, hanem istenes verseknek nevezni. Más módon Babits hasonlóképpen hadilábon állt az egyházi kötelmekkel vallásos témájú verseiben. A fiatal József Attila számos korai istenes versét láthatóan Ady nyomdokaiban haladva komponálja meg. Ilyenek: Fohászkodó ének, Keserű nekifohászkodás [42.], A Szent Jobb ünnepén, Istenjárás, Tovább én nem birom, Mert Ismeretlenünknek tetszik, stb. Hogy úgy mondjam, ezek a darabok képezték a hídfőállást, amelyhez képest a híd másik lábaként beállíthatjuk a Bukj föl az árból, a Nem emel föl és Az Isten itt állt a hátam mögött című, 1937-ben írt verseket.
Talán egyetlen olyan fiatalkori remekművet ismerünk József Attilától, amelynek az előzményei között egy Ady-verset is számon tarthatunk: a Tiszta szívvel. Kezdő strófája a negatív önmeghatározás iskolapéldája. Nem azzal határozza meg magát az egyén, amije van, amit birtokol, hanem azzal, amit elveszített, amihez nem jutott hozzá, amije tehát nincs. Ilyen negatív önmeghatározásra más példa is van a modern költészetben: Ady Szeretném, ha szeretnének című kötetének nyitó verse. A párhuzam jelentős, mert a modern, patriarchális kötöttségekkel nem rendelkező, vagy az ilyen kötöttségeket életgyakorlatában nem hasznosító ember definíciójaként hat. Ennek a párhuzamnak egyetlen szépséghibája, hogy számos riválisa akad a modern költészetben is, például Babits híres Cigánydalának refrénje. De a népköltészetben sem ismeretlen: „Nincsen apám, nincsen anyám, / az Isten is haragszik rám”, és a cigány folklórban is nyomára bukkanunk. Ady Szeretném, ha szeretnének előhangja ettől függetlenül biztosan a Tiszta szívvel egyik kiindulópontjának tekinthető.
József Attila Ady-hatást felmutató korai költészetében elkülöníthető egy verscsoport, amely rendelkezik azokkal a vonásokkal, amelyekkel az Ady-ihlette verseit jellemeztük. Egy megkülönböztető jeggyel azonban rendelkeznek: közvetlenül megidézik a nagy előd alakját. Az Ady melletti elköteleződésről vallanak: [Téged siratlak…], Ady Endre helyett mondom, Sírdomb a hegycsúcson – A holtan megbántott Adyé – , Ady emlékezete. Ezekből a versekből kinyerhető néhány érdekes információ. A [Téged siratlak…] egyik kijelentése: „Ó Ady, a magyar Ugarra hull a hó” a magyar ugar motívuma felemlítésével a társadalomkritikus Adyra, A magyar Ugaron című versre és a hó révén A téli Magyarországra utal. A Sírdomb a hegycsúcson című vers pedig a Búgnak a tárnák című Ady-vers egyik sorára játszik rá.
Az utóbbi vers érdekessége, az alcím „a holtában megbántott Ady” említése figyelmeztet arra, hogy Ady költészete a húszas években továbbra is élénk viták középpontjában állt. A szegedi egyetemre készülő fiatalember figyelemmel kísérte az Ady körüli sajtó-polémiákat, s versével Juhász Gyula Kődobás című cikkére reagált, aki „Herczeg Ferenc Ady-ellenes cikkének rágalmait leplezte le.” Az Ady-kultusz a húszas évek végére tetőfokára hágott, és az Ady-ellenes érzések is a felszínre törtek. 1929 nyarán A Toll című lapban, váratlanul a Nyugat, tehát a saját tábor egyik prominens szereplője, Kosztolányi is támadást indított a túlzásokba eső Ady-kultusz, és egyúttal a költő, a Nyugat cégére túlértékelése ellen. Számos írástudó, és köztük József Attila is indíttatva érezte magát arra, hogy elmondja véleményét Adyról és a róla a lapban kialakított ítéletekről.
Cikkének címe, amelynek záró részében sajátos költészetelméleti koncepciót fejtett ki: Ady-vízió. József Attila az ankéthoz előtte hozzászóló írástudókat szembesíti Ady költészetével, majd kijelenti, hogy vízió helyett elemzésre, minden Ady-vers tárgyilagos értelmezésére lenne szükség. Ő maga azonban nem jár elöl jó példával. Egyetlen Ady-vers, Az Illés szekerén kötet előhangja egy rövid részletét emeli ki, arról tesz nyelvi-stilisztikai megállapítást, s az ilyen típusú megközelítés nagybani elvégzését javasolja. A vitacikk mindazonáltal Ady védelmében íródott, de úgy, hogy nem csatlakozott azokhoz, akik Kosztolányi általa is bírált pamfletjén megbotránkoztak. Ez az Adyt a sárga földig leszidó Kosztolányi iránt kíméletes vélemény egy félév múlva éles elítéléssé keményedik. 1930 tavaszán, a magyar ifjúság Ady-emlékünnepén a Vigadóban felolvasott Ady emlékezete című versében ezt találjuk: „– Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta / szóval, tettel és hallgatással is? / Mért békítik a símák alattomba’ / lány-duzzogássá haragvásait?” Nincs rá logikai lehetőség, hogy kivegyük Kosztolányit azok köréből, akik naponta szóval ölik a nagy költőt. 1930-ban, érett költészetének első évei egyikében tehát József Attila Ady mellett tört lándzsát. Idézett versében történetesen a népi radikalizmus szellemében.
Ez a kiállás Ady mellett, Kosztolányival szemben, azért érdekes, mert az Ady-pamflet szerzőjével a fiatalabb költő épp ekkortól került egyre szorosabb kapcsolatba. A harmincas években már nem olvashatunk tőle Adyval kapcsolatban semmilyen megnyilatkozást. És ez aligha lehet a véletlen műve. A jelek szerint az érett József Attila szép csendben eltávolodott egykori mesterétől. Belátta Kosztolányi – legalább részleges – igazságát. Adatunk nincs rá, a feltételezés mégsem légből kapott. A harmincas években, a Nyugat ún. második költői nemzedékében, Erdélyi, Illyés, Szabó Lőrinc és József Attila költészetében az első nemzedékhez képest fordulat következett be. Ennek egyik eleme, a depoetizáltság felé tett lépés József Attilára az említettek közül a legkevésbé volt érvényes. A tárgyiasság előtérbe kerülése annál inkább. Ez a jellemvonás Ady szimbolizmusához képest azt jelentette, hogy a versekben megidézett tárgyiasságok az új nemzedék költészetében önmagukat jelentették és nem magukon kívül valami más, nagyobb, titkosabb összefüggésre utaltak. A fa fa volt, a gyár gyár, a nap pedig nap. Nem kell ezt dogmatikusan érteni, de a József Attila verseiben megidézett tárgyi világ körül csak valami megfoghatatlan aura képződött, s nem kellett mögötte, mint szimbólum mögött, rejtett jelentést keresni. József Attila tehát hátat fordított Ady szimbolista metanyelvének. Az utolsó években kibontakozó vallomásossága, a költészetnek kifejezésként történt felfogása még inkább távolította a szimbolista poétikától. Ebből a nézőpontból nézve Ady azt a bűnt követte el, hogy a legmélyebb lelki tartalmait tárta volna föl, érzéseit idegen nyelvre, a szimbólumok nyelvére fordította le, és érzéseit ezen a szimbolista metanyelven, áttételesen, közvetetten fogalmazta meg. Ez persze leegyszerűsítés, mert Adynál az érzések, indulatok, legbensőbb indítások megtalálták az utat a kifejeződéshez, de ezekbe a mélységekbe ne merüljünk most el. Elégséges megállapítani, hogy az érett és a kései József Attila poétikája eltávolodott Ady költői hitvallásától.
Ez az eltávolodás azonban teljesen természetes s helyénvaló. A legkisebb mértékben sem ártott meg a József Attila-versek költői minőségének. Egyébként is, mire ez az eltávolodás bekövetkezett, az Ady-hatás mélyen átitatta nyelvét és gondolkodását. Nem véletlen, hogy váratlanul és önkéntelenül egy Ady-mondat tolult a tolla alá, amikor Téli éjszaka című versét lezárta. „Rálép lábára a tél” – írta a költő az utcán élő, fagyoskodó hajléktalanról. „S fiatal csókok tébolyával / Lép majd szívetekre a Tél” – olvassuk A menekülő Élet kötetben megjelent Az Ősz szerelmei című versben. Tehát az Ady szimbolizmusán történt, deklarált túllépést a nyelvi automatizmus felülírta. Bármilyen nyilatkozatot tesz, a költő nem állhat jót még magáért sem, amikor a költő elődhöz való reális viszony megmutatkozik. Az Ady-költészet tanulságai szervesen beépültek József Attila életművébe. A Petőfi – Ady-reláció érvényes, csak nem úgy, ahogyan az ideológiai sémák azt normatív módon elő kívánták írni.

Vajda Jánosról

Vajda Jánosról

Vajda János (1827–1897)
Ha majd kiásnak a hamu-özönből
Álmélkodó késő évezredek,
Találnak ott - s majd rám ismernek erről
Egy fölemelt főt s egy üres kezet!...

 

Vajda János
A XIX. SZÁZAD utolsó harmadának VAJDA JÁNOS a legkimagaslóbb szerelmi lírikusa és bölcselő költője. Különálló költői egyéniség volt; nem csatlakozott szorosabban a népies-nemzeti irány híveihez; ezért sem a Petőfi-utánzók, sem az Arany-követők nem méltányolták érdemeihez mérten.
Ha az élet nyomorúságára gondolt, lázadó szellem fogta el; ha a lét és nem-lét kérdéseivel foglalkozott, bánat gyötörte; ha látta a születés és vagyon korlátlan érvényesülését, maró gúnnyal és heves gyűlölködéssel szólalt meg.
A költők kenyere a sírás, az éneklés, ezért fizetik őket, ezért rágódhatnak a lakomák csontjain.
A nemzeti bánat hangjai az ő líráján is megszólaltak; a szabadságharc bukását követő időkben ő is megírta a maga nagy-hatású hazafias allegóriáját: „Itt a nagy halott előttünk Kiterítve, mereven. A hideg, a téli éjben, Csillagoltó sötétségben Mi vagyunk még éberen.” (A virrasztók)
A nagy halott: a nemzet; a virrasztók: a nemzet költői.
Amilyen komor Vajda János bölcselő költészete, éppen olyan borús szerelmi lírája is. Egy rossz útra tévedt nő alakja kísértette haláláig: a gyönyörű testű Gina emléke; ez az ifjúkori emlék megmérgezte minden életörömét. Az álmok és emlékek visszajárnak a költőhöz. Lelkének sebei már nem kínozzák a régi gyötrelemmel, szíve olyan hideg és szenvedélytelen, minta Montblanc csúcsán a jég. Egyik ihletett órájában megszületik halhatatlan költeménye, a „Húsz év mulva”
Vajda János lelki élete merőben elüt a mindennapiságtól, tépelődései megindítanak, fantáziája magával ragad, gondolatai áttörik a zárt formát. Vajda az átmenet költője a magyar lírában. Híd Petőfi és Ady között. Nyelve eredeti személyiségre vall, aki vállalja a túlzást, a szélsőséges megfogalmazást. A romantika eszközeit úgy alkalmazza, hogy az már a szimbolizmus előfutárának bizonyul. Ady ezért is érzi az elődjének.
Vajda Jánost a korabeli tekintélyesebb bírálók meglehetősen mellőzték: „Mi éppen nem tiltjuk meg Vajdának, hogy valami szokatlanba fogjon, de bizonyára megkívánhatjuk, hogy gyönyörködtessen bennünket.”
Viszont azt, hogy mit ér a szokatlan, az új hang dübörgése az irodalom éterében, azt Ady bizonyítja be végérvényesen, aki ezt a szellemi ösvényt mindenki által látható sugárúttá szélesíti ki.
Hogy Vajda János személyes kapcsolatai, szerelme, házassága kudarcot vallott, abban neki is nagy szerepe volt. A kemény, szilaj természetű, különc ember nehezen tudott a helyzetnek megfelelően viselkedni. Irodalmi, esztétikai és politikai vitáiban is az indulatosság, erőszakosság jellemezte, kérlelhetetlen szigorral ostorozta ellenfeleit, a látszatmodernizálást, a divatot valósággal gyűlölte, viselkedésében, szokásaiban is sokszor volt provokatív. Szenvedélyesen képviselte saját igazát, nagyszerű és nagyszabású tanulmányaival, politikai röpirataival (Polgárosodás, Önbírálat, 1862), cikkeivel szinte mindenkit magára haragított. A keserűség állandó társbérlővé vált lélekotthonában.
Vajda János: KESERŰ ÓRÁBAN
Én sem éltem egészen hiába:
Fáztam és koplaltam eleget.
Szenvedésim nyomorú dijába
Szánakoztak rajtam emberek.
Nem maradtam adósuk magam sem:
Szerettem e szánó tömeget.
És mivelhogy nem volt egyebem:
Odaadtam érte lelkemet.
No de egyet fordult a kerék.
Lett gunyám, megevő falatom.
Bezzeg öljt kiált a csőcselék,
Fölakad a kenyér torkomon.
Akik előbb szerettek, hajgálnak
Kövekkel... És már most mit tegyek?
Legjobb lesz tán, ha a kutyáknak
Vetem e panaszos kenyeret?!
Talán nem véletlen, hogy Ady Endre a saját költészetének meghatározó alapköveit Vajda János szokatlan, egyéni líratömbjéből faragja ki.
Ady Endre: Búcsú Siker-asszonytól
Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.
Lantot, hitet vígan szegre akasztok.
Kicsit pirulok. Én és a Siker?
Jöjjenek a tilinkós álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,
Jöjjenek a finom kultúrlegények.
Nem is tudom, hogy mi történt velem,
Hát sokat érne itt a győzelem?
S én száz arcban is kínáltam magam,
Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.
Ügyes kellner-had famulusa tán?
Éhes szemben vörös, vadító posztó?
Legyek neves hős kis kenyércsatán?
Fussak kegyért én, született kegyosztó?
Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,
Úri dölyffel megállni, mosolyogni,
Míg tovább táncol kacsintva, híva
A Siker, ez a nagy hisztérika.
Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.
Annak ellenére, hogy Vajda János tehetségére már az 1840-es években fölfigyeltek, s élete vége felé a fiatal költőgeneráció (Komjáthy, Reviczky) tagjai a legnagyobb élő költőnek tartották, élete mégis magányos volt. Szerb Antal szerint ő volt “a modern magányosság első hordozója a magyar irodalomban”. Művészetét meg nem értés és támadás fogadta, politikai eszméi miatt mellőzték, s magánélete is kudarcokkal teli volt. Költészetét csak az utókor ismerte el méltóan, Ady mindig is a saját költészetének szerves előzményét látta Vajdáéban.
Vajda János: Sodoma
Javában áll a vásár; a zsivajban
Megsiketül a lelkiismeret.
A cég föloszlik; im végeladóban
Árverelik a kerületeket.
Kapós az áru; hogyne? sokat ér,
S potomság, mit a boltos érte kér:
"Ki hazudik nagyobbat?" E sivár
Föltétel a kikiáltási ár.
Föl és alá tud hizelegni szebben
A mennynek és pokolnak egyaránt?
Ah könnyü sor! mi drága még részletben -
Egészben szinte semmit ér hazánk...
Lemondott róla régen mindenik,
Adó, vevő, hivén, hogy sírba tért.
Csak még a bőre! ezt adják, veszik,
Igaz, hogy olcsón: egy üveg borért...
Mint mikor a hajó a víztölcsérben,
Haj rá, neki! hol a pezsgős palack?
Pokolba őrült becsület, szemérem!
Föl a kabinba, hol a szűz ajak?
Nyerít a kéjvágy, bőg a hiúság,
Vonít az írigy önzés éhesen.
Itt már hiába átok és imádság!
Én már csak a kénkő-esőt lesem.
És eljön az, hah, itt is a határon;
Én látom azt, mint Lót, rég, egyedül.
De nem megyek, nem mozdulok... bevárom...
Hiába a sugallat: menekülj!
Kéj lesz nekem e gyilkos tűz-zuhany;
Szemlélni, hogy rémül a gyáva gaz!
Diadalom, ha ők mindannyian
Látják, hogy hal meg köztük egy igaz.
Mint egykor Herkulanum és Pompeji
Végnapján, láva-temető alatt,
Volt még egy hű, valódi római,
Ki mozdulatlan, őrhelyén maradt;
Ha majd kiásnak a hamu-özönből
Álmélkodó késő évezredek,
Találnak ott - s majd rám ismernek erről
Egy fölemelt főt s egy üres kezet!...
Ady Endre: Az élet
Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!...
Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kinál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.
Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen...
...De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!

Forrás: Magyar irodalomtörténet /Kézikönyvtár- Arcanum
Kép: Google

Mentsük-e meg Jókait?

Mentsük-e meg Jókait?

Sokszor napirendre került már az a kérdés, amelyről OJD és TGM különféle orgánumokban megnyilvánult nemrég: hogyan viszonyuljunk az irodalmi kultúra hagyományaihoz? Egyszerűbben: hogyan viszonyuljunk a kultúrához?
Ezek a felvetések rendre valamiféle bulváros elsekélyesedésre, érdektelenségre futnak ki. Most éppen aktuálpolitikai kérdésként jelenik meg. Ez azonban annyira illékony, hogy mire e sorok megjelennek, talán már meg is feledkezik róla a közvélemény.
Így három okom van arra, hogy a két említett szerző cikkeikben megosztott véleményét ne vitassam, ne tárgyaljam, és csak lazán kapcsolódjak a témához: 1. azt megtették sokan mások; 2. nem tekintem magam szakembernek; 3. a közvetlen politikai összefüggésekről nem szeretnék írni.
Ez utóbbiról mégis fogok. Megkerülhetetlen. Viszont más lesz a megközelítésem.
Amennyire képes vagyok felidézni, minden tanév kapcsán legalább egyszer felmerül a kérdés, hogy mi is a helyzet a kötelező olvasmányokkal? Szokás a gyerekeket kárhoztatni, mert nem érdekli őket az olvasás. Ez természetesen tévedés. Elég csak a Harry Potter, vagy a Gyűrűk Ura sikerére gondolni, mindjárt nyilvánvaló, hogy a mai gyerekek és fiatalok körében is van irodalmat fogyasztó réteg. Nem kisebb, mint a mi időnkben, vagy a nálunk is daliásabb, korábbi nemzedékeknél (Mert minél öregebb, annál kiválóbb mindenben.). Természetesen, ma az okos eszközök és a web-en elérhető tartalmak részben átvették a papíron hordozott szöveg helyét, de ez elsősorban technikai kérdés.
Nem, nem gondolom azt, hogy az Internet, a médiafogyasztási szokások átalakulása, és általában az életmód igen gyors változása csak technikai kérdések lennének. Ám az olvasás tekintetében az, hogy papíron jutunk-e a szöveghez, vagy monitoron, részletkérdés. Az biztos, hogy az új megoldások gyorsabbak és olcsóbbak, így több olvasmányhoz jut hozzá az, aki az olvasnivalót a weben keresi. Ez a technológiai változás hasonló ahhoz, ami Jókai korában lezajlott.
A másik kérdés, hogy mikor és hogyan kell változtatni a kialakult pedagógiai hagyományokon? A magyar oktatás szemlélete mindig is erősen konzervatív volt. A ragaszkodás a poroszos módszerekhez, az oktatás tudáscentrikusságának fetisizálása (szemben a készség központúsággal), az oktatási intézmények egyfajta felsőbbséges viszonyulása a gyerekek családjaihoz, mind egyfajta időmegállító vágyra utalnak.
A gyerek nem arról tanul, ami érdekli, hanem amit neki előírtak. Nem a készségeit erősítik, hanem a gyengeségeit tudatosítják. Ezt valamikori diákként, és szülőként egyaránt mondhatom. Az Iskola (általánosan és általánosítva persze) sok képviselője abban látja a maga sikerét, ha a gyerek sikertelenségét bebizonyíthatja és szankcionálhatja.
Nos, nem így képzeltem a rendet.
A kötelező olvasmányok terén is hasonló a helyzet. Én szinte minden kötelező olvasmányt lelkesen elolvastam. Azonban szinte semmit sem akkor, amikor kötelező volt. Miért? Mert nem akkor érdekelt. A gyerek még nem felnőtt. A kamasz is óriási változásokon megy át néhány év leforgása alatt. A lexikális tudás megkövetelésében telhetetlen iskola pedig türelmetlen: idejekorán akarják a gyereket rávenni olyasmire, amihez sokszor még túl fiatal.
Egyes kutatások szerint az érettségin „fejünkben lévő” tények kilencven százalékát harminc éves korunkra elfelejtjük. Miért? Mert egy asztalos, vagy egy orvos nem sokat fog a későbbiekben a költők életrajzaival foglalkozni. De nekik is be kell biflázniuk ezeket érettségire. Sok doktori címmel rendelkező ember ma megbukna az érettségin. Mit ér el tehát az oktatás azzal, hogy minden gyerektől, minden tárgyban megköveteli a lexikális tudást? Egy tudásellenes alaphangulatot. Nincs-e ennek köze ahhoz, hogy bizonyos típusú kormányzatok rendre kultúrharcot hirdetnek, keresztes hadjáratként a gondolkodók iránt? A lexikális tudás nem tesz okossá. A sértett, buta ember pedig rettenetesen ellenszenvesnek tartja azt, aki gondolkodik.
Tudom, másként gondolkodásnak hívják. De mihez képest másképp? Nem a „központ” direktíváihoz képest? A gondolkodás a sokféle lehetőség és megközelítési mód minél szélesebb feltérképezésére épül. Ha csak egy helyes gondolkodás van, akkor mindenki másképp gondolkodik, aki gondolkodik. A helyes viselkedés ugyanis a direktíva kritikátlan és lelkes elfogadása. Nem véletlen, hogy a kultúrharcot hirdető és folytató kormányzatok rendre autoriter diktatúrák. A véleményem forrása a huszadik század. De a többi sem a véletlen műve…
Számomra is voltak az iskolában nehéz tárgyak. Ma azt gondolom, ez nagyobb mértékben múlt a pedagóguson, mint akkor hittem. Akkor azt hittem, amit vártak tőlem, hogy az az én kudarcom, alkalmatlanságom. Mivel kompenzálhattam, vagy tompíthattam a kudarcot? Kínzó magolással. Lássuk be, értelmetlen magolással, mert az úgy szerzett, nem szervesülő tudás illant el az emlékezetemből a leggyorsabban. Pedig nincs unalmas tudomány, csak rossz tanterv és alkalmatlan pedagógus.
Annak sincs értelme, hogy olyan olvasmányokra kényszerítsük a gyerekeket, ami a számukra nem élvezetes, sőt, kimondottan gyötrelmes. És sajnos, Jókai ma már ilyen.
Jókai Mór irodalmi munkásságát nem fogom hosszan elemezni. Csupán néhány gondolat. Úgy ismertük meg őt, mint a romantikus nagyregény műfajának jeles, hazai képviselőjét, megteremtőjét. A magyar Dumas.
Mi is az a romantikus nagyregény? Legyünk őszinték: Divat!
A romantikus nagyregény a maga korában nagy népszerűségnek örvendő, népszerű műfaj volt. Ne felejtsük el, a tizenkilencedik század során a technológiai fejlődés eredményeként drámaian csökkent a nyomtatás, könyvkészítés költsége. Így a század során a könyv úgyszólván tömegtermékké vált.
A romantikus regény pedig úgyszólván minden társadalmi és műveltségi rétegben eladható volt. Divatba jött. Pár éve még megbotránkoztam, mikor egy nagyra becsült barátom lektűrként említette Jókai regényeit. Ma már értem, és elfogadom ezt a nézetet. Bizonyos értelemben Jókai volt korának magyar Coelho-ja. A tömegek számára megfizethető, és nagy számban kiadható könyvek, és a népszerű tartalom lényegében a tömegkultúrát alapozta meg.
Ne felejtsük el: nem volt Internet, nem volt tévé! A világ eseményeiről a lapok késéssel számoltak be, mert a hír a lovak, majd a vonat sebességével volt képes terjedni. Hogy úgy mondjam, az olvasás volt a kor mozija. A divatos olvasmány pedig társasági téma. Ezért aztán egy divatos regényt mindenki elolvasott, aki nem akart a sorból kilógni.
Jókai sokáig divat volt és óriási élmény! Akik ennek az élménynek a hatása alatt éltek, nyilván azt remélték és várták el, hogy a következő nemzedékek is osztoznak az élmény iránti lelkesedésben. De ha nem is érzik ezt a kutyafattya kölykök, legalább biflázzák be!
Ma megnéztem egy 1981-ben készült filmet. Érdekes volt, de végtelenül lassú, nehezen befogadható. Közben többször megnéztem az Email fiókomat. Miért? Mert ma már nem divatos a történetvezetésnek az a lassú, sok kimerevítéssel operáló módja, amivel a film készült. Pedig akkor ez volt divatos. Drámai pillanatokban szenvedő hőseink arcát látjuk hosszan. Valamelyik hősünk mond is valami jelentőset. És ez történik három percenként: szenvedő arcok verejtékben, remegő ajkakkal, közelről, és a nagy mondás. Akkoriban nagyon kedvelt, újszerűnek számító dramaturgiai módszer volt. Ma pedig dög unalom. Azonban a nyolcvanas években is készültek olyan filmek, amelyek ma is megállják a helyüket. No, nem sok. A felhozatalt megrostálta az idő.
Jókai számos regényét láttam filmen. Az általam a nyolcvanas években látott filmek zömmel a hatvanas és hetvenes években készültek. Az akkori megkésettségünk mellett ezek a filmek igazán élvezetesek voltak. Élvezetesebbek, mint a regény, mert a filmesek nem vettek el negyedórákat az életemből, hogy egy szoba berendezését precízen elmagyarázzák. Ezeket a szövegeket nyilván megkapta a díszletes és a kellékes, mi pedig láttunk egy milliőt a jelenet körül. A film tehát gyorsabb volt, mint a regény. Nem beszélve arról, hogy a film is a maga korának ízléséhez szabta az alapmű feldolgozásának módját. És ma már ezek a filmek is lassúak.
Tehát Jókait én is sokszor unalmas olvasmánynak találtam. Egyszerűen rémesen lassú volt. Nekem már nem volt ennyi időm, mert kémiát kellett magolni. És még élni is akartam tizenévesen. Az iskola erőfeszítései ellenére is.
Gyakorló szülőként magam is szembesültem azzal, hogy amiért pár évtizede magam lelkesedtem, azt a gyerekeim unalmasnak találták. Mondhatnám azt, amit a kőszívű ember: „A föld ne mozogjon, hanem álljon. S ha az egész föld előre megy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele!”
Mondhatnám ezt az irodalom iránti nem múló rajongásom ellenére is. Mondhatnám azt, hogy amit mi egyszer értéknek ismertünk meg, az iránt igenis lelkesedjenek a kölykök, vagy legalább biflázzák be a kutyafattyai!
De nem mondok ilyet. Mert pontosan tudom, hogy ha Magyarországot megállítják is, a kultúra nem áll meg. A Föld forog, és a kultúra is vele fordul. Még az irodalom is, hiába nyelvhez kötött. A világ halad velünk - vagy ellenünkre. Visz magával, vagy áttipor rajtunk. Csak a hozzáállásunkon múlik.
Nézzünk egy nagyon egyszerű állítást! Jókai idején azok az irodalmi művek még nem voltak jelen a piacon, amelyeket később írtak. Márpedig, a kultúra is piac. Ó, borzalom! De ezt is ki kell mondanunk.
Jókai a maga idejében olyasmit „termelt”, ami a nemzetközi piacon már sikeres volt, és a magyar piacon a kínálat sokkal kisebb volt, mint a kereslet. A dolog ennél azért összetettebb, de ez érvényes megközelítés. Itt csak azt szeretném jelezni, hogy minden esélye megvolt a sikerre. Az, hogy sok kortársától eltérően az ő munkássága nem merült feledésbe, annak köszönhető, hogy tehetsége volt, a mesterségbeli tudást pedig megszerezte. Kiemelkedőt alkotott. Akkor is az, ha én unom.
Azonban, évről-évre bővül a kínálat ezen a piacon. Újabb és újabb divatok jellenek meg, majd tűnnek el. Új, meglepő alkotói módszerekkel találkozunk, amelyek megbotránkoztatnak, vagy elbűvölnek. Ezek egy része sikeressé válik, utánozni kezdik, aztán megunjuk.
Közben változik körülöttünk a kor, a technológia, a társadalom, a kultúra, a világ.
Ezért azt gondolom, ha Jókait olyan nagyon meg akarjuk menteni, elveszítjük. De elveszítjük annak a lehetőségét is, hogy a gyerekeink az irodalmat úgy szeressék és élvezzék, mint mi. A regényt, mint a legszemélyesebb mozit.
Ehhez azonban minden kornak és minden generációnak meg kell kapnia azt, amire fogékony. Ne féljünk a divattól! A hab között ott lebegnek az aranyszemcsék is! Jókai életműve mellől is letisztult a kor, ahogy elmúlt. Így lesz az a maiakkal is. Engedjük a világnak, hogy változzon!
Ma persze mindent felhabosít a politika. Erről most csak annyit hadd mondjak el, hogy az irodalom a legnemzetibb művészet, mert a nemzet kultúráját, a nyelv hordozza!
Kazinczy ezt mondta: nyelvében él a nemzet.
Kölcsey pedig ezt: „Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.”
A „kor szerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.” Ez a válaszom az úgynevezett konzervatívoknak. A nemzeti érdek az, hogy együtt haladjunk a korral, a világgal!
Akik irodalommal foglalkozunk, a nemzet haladását és megújulását munkáljuk. Aki mást tesz, az a magyar nemzet leghaladóbb gondolkodóinak eszméit, hitvallását csúfolja meg. Van ilyen, tudjuk. Kereslet is van rá, amit a legjobb indulattal is tragikus tévedésnek kell tartanunk. De tartok tőle, sokszor tudatos bűn.
A nyelv értékeit meg kell őriznünk. De ez nem abban van, hogy megmaradjunk Arany János szókincsénél, befagyasztva a nyelv változásait (Szögezzük le: a nyelv nem korcsosul, hanem változik! Pezseg, frissül, letisztul újra és újra.). Nem is abban áll, hogy elutasítjuk az irodalom alkotói és olvasói részéről az új iránti igényt.
A nyelv ereje ugyanis abban áll, hogy képes gondolatokat kifejezni. A nyelv tömény gondolat. És egyúttal a nyelv eszköz is a gondolkodásra.
Az a technológiai forradalom, ami jelenleg is zajlik körülöttünk a webes kultúra eszközrendszerének az elérhetősége és megszokottá válása kapcsán, nem kisebb jelentőségű, mint az olcsó, tömegtermékként nyomtatható könyv megjelenése, hanem nagyobb annál. Néhány ország többé-kevésbé elzárkózik ettől, de ez nem áll meg. Jobb tehát azt kutatnunk, hogyan fordíthatjuk a hasznunkra, a nyelvi kultúra és az irodalom hasznára ezt.
A kormányzatnak nem harcolnia kell a kultúrával, hanem támogatnia azt, mégpedig erős és független szakmai és civil szervezeteken keresztül, hogy ne valamelyik bólogató államtitkár ízlése határozza meg a nemzeti kultúra plafonját. A kultúrharc a kultúra elleni harc. Eddig minden hasonló harcban a kultúra győzött. Tessék hát!
Aki meg akarja állítani ezt a darab földet, akár Jókai kedvéért, vagy valami aktuálisabb érdek miatt, az egyszerre tesz az irodalom ellen, a nyelv ellen, és így a nemzet ellen is. Ez a helyzet. A legnemzetibb hozzáállás az, ha kíváncsian fogadunk és megismerünk minden újat! A gyerekeinkkel akkor teszünk jót, ha jobban szeretjük őket Jókainál. A politikusoknál meg pláne. Olvassanak kedvükre! Ha olyan szerző könyve van a kezükben, akiről mi még csak nem is hallottunk, az nem az ő hibájuk, hanem a mi lemaradásunk.
Hát, húzzunk bele! Haladjunk!
Ha mi nyitottak leszünk rájuk, talán még Jókaira is kíváncsiak lesznek.
Sőt!

Ninive oszlopai

Ninive oszlopai

Örök dilemma, hogy politizáljon-e a költő, és ha igen, milyen formában.

Babits Mihály kényszerűségből ugyan, de vállalta a tőle teljes mértékben idegen közösségi érdekeltségű költőszerepet. A Jónás könyvét, e szerepvállalás belső folyamatának végső következtetését már súlyos betegen, az operációja után, némaságra ítélve írta meg. Jónás először megfutamodott, és a negyedik rész végén sem ő, hanem az Úr mondta ki a tanulságot. Ő hallgatott. Nem dönthető el egyértelműen, hogy a hallgatása mit jelez: a küldetés bensővé lényegítését, vagy egyszerűen csak a helyzetébe, a prófétaszerepbe való beletörődést.

Talán mindegy is. Úgy gondolom, hogy bizonyos jelenségek megkövetelik azt, hogy írástudók felemeljék a szavukat. Akár erkölcsi megfontolásból, vagy akár csak azért, mert ezek a jelenségek már az elefántcsonttornyaikat is veszélyeztetik. A politika időnként olyan tényezővé válik, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Az írástudók véleménye persze napjainkban éppen annyit számít, mint a többi emberé, vagy akár azoké az önmagukat prófétának képzelő bolondoké, akik önként másznak fel Ninive oszlopaira, hogy teli torokból üvöltsenek. Az irodalom többé már nem az a hagyományos értelemben vett társadalomformáló erő, ami korábban volt. Ennek számos oka van, és az információvihar, ami már jó ideje dühöng, és aminek még mindig nem látni a végét, csak az egyik közülük.

Ettől függetlenül meggyőződésem, hogy a kultúrharcokban az autoriter rezsimek hosszú távon mindig veszítenek, a megnyert csatáik pedig szégyenfoltokként maradnak csak fenn a történelem lapjain. Nem is a költészetet, az irodalmat, a művészetet féltem.

Alapvetően apolitikus alkat vagyok. Egyetlen politikai témájú versem van csak, a Peremvidék, melyet a legutóbbi választások után írtam: két árva hexameter. Van persze véleményem, de legtöbbször teljesen fölöslegesnek érzem, hogy közöljem, hiszen már nincs valódi párbeszéd, csak bólogató egyetértés vagy dühödt elutasítás. Az igazság utáni korban néhány vitában valóban fölösleges részt venni. Nem is ez a költő dolga. A költő írjon.

A költészetben talán az a legszebb, hogy megpróbálja kimondani a kimondhatatlant, hogy megpróbálja minél jobban megközelíteni azt, ami elérhetetlen. Sosem sikerülhet, de talán a költőt is az teszi költővé, hogy ennek tudatában mégis verset ír. Bármiről.

Talán minden szavunk hiábavaló, de a pusztába kiáltott szó is lehet költészet.

Sors határokkal

Sors határokkal


„A természet mindenért kárpótol.”
Frida Kahlo


Korántsem közönséges élmény a Magyar Nemzeti Galériában látható kiállítás, hiszen Frida Kahlótól most 35 mű tekinthető meg, amelyek – néhány kivételtől eltekintve - mind a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból érkeztek. A kurátor, Lantos Adriána a tematikusan építkező kiállításon öt szekcióba csoportosította a műveket. Ám koncepciójának középpontjában nem az esztétikai értékek felmutatása áll, hanem a művész mint ember láttatása: a megidézett életeseményekből és a sorsfordító kapcsolatokból egy magával ragadó személyiségű festőnő alakja bontakozik ki.
Frida Kahlo képein a színek olyan parfümöt árasztanak, amit soha nem lehet megunni, egész testünket átjárja, még a vak is lát tőle, aztán az öregek megfiatalodnak. A vásznain lévő festékfoltok élnek. Még a tériszonyosok is biztonsággal lépdelnek tőle.
A kiállítás olyan őszinte, mint egy női budoár, ahol a sarokban ledobott szoknyák hevernek fehérneműkkel, férfinyomokkal érintetten, vagy más asszonyok, hölgyek által elhajítottan. Sajátos, egyéni stílusú és világlátású képek várnak minket a Várban idén nyáron, és elgondolkozhatunk, hogy mit okozhat egy súlyos baleset, mit okozhat a születési rendellenesség, a gyermekbénulás és milyen baj vagy öröm származik a zavaros szerelmi életből.
Első alkalommal érkeztek Kahlo képek hazánkba, először találkozhatunk itthon édes-savanyú, vagyis inkább sanyarú sorsával személyesen. A terem idővonalán – ami Mexikó történetét is nyomonköveti – láthatjuk Kahlo életének fontosabb eseményeit is. A tárlat Kahlo magánéletének és művészetének kapcsolatáról szól.
A Frida Kahlóban rejlő szenvedély mások életét megrövidítette volna, de az övét élettel telivé varázsolta. A fájdalom, a szenvedés belefolyt az életszeretetbe, hiszen alkotott, és ennél nincs nagyobb életben tartó erő, vigasztaló izgalom.
A mexikói művészetből táplálkozott. Az 1521-es spanyol hódítás az Azték Birodalom végét jelentette. Az eltűnt világ, a népi hagyományok foglalkoztatták, az őserőt megjelenítő alakok, erős érzelmi hatást kiváltó szimbólumok, agyagszobrok, álarcok vonzották. Mexikóban a prekolumbián kultúrák is megszámolhatatlan mennyiségű szobrot, ékszereket és egyéb kézműves terméket hagytak az utókorra. A spanyol hódítással a kézművesség átalakult, hiszen a bevándorlók magukkal hozták az európai kézműves technikákat, mint például a bőrművesség spanyol módszereit, a fejlettebb szövési technikákat és a kerámiák mázzal való bevonását. Ami viszont leginkább befolyásolta a kézművességet az az új vallás volt, hiszen számtalan kézműves terméken megjelentek a különböző keresztény motívumok és bibliai személyek. Mexikó nemzeti idolja lett.
Találkozása Diego Rivera festőművésszel végzetes volt. Nagy szerelem lett. Diego jó ember volt, de asszonyféle nem maradhatott tőle nyugton. 20 évvel volt nála idősebb. Sorra csalta a fiatal menyecskékkel, még a húgával is összejött. Ezért nem csoda, ha kiment az ajtajukon a boldogság, és betért a csalódottság, a szerelmi bánat, amit bájital sem gyógyíthatott. Diego egy hatalmas csecsemőre hasonlított. Kidülledő, sötét, rendkívül intelligens, hatalmas szeme szinte mindig fürkészett valamit.
Rivera is megtapasztalhatta, hogy Frida Kahlo vonzó és taszító, lágy és kemény egyszerre, kibírhatatlan és kenyérre kenhető, valóságos nőstény, de közben azért fiús is, a szenvedés, a fájdalom bajnoka, no, meg a kiábrándultságé, miközben az életszeretetet harsogja. Kiismerhetetlen, tán ezért is fölöttébb érdekes napjainkig.
1925-ös balesete során eltört a gerince is, nem kelhetett fel ágyából. Ekkor kapott az édesanyjától egy festőállványt. Magának festett. A világ felbomlottságáról, borzalmairól festett rémlátomásszerű vízióval. Legnagyobb fájdalma az volt, hogy nem tudott gyerekeket szülni, hiába volt többször várandós. A gyerekek elmentek. Ezek alapvetően meghatározó pontjai életének, fájdalmai fő elemei. Merj élni, meghalni mindenki tud- mondogatta. Kahlo számára a legfontosabb művészeti feladatot saját teste megélésének reprezentálása jelentette, melyen keresztül nem is csak a nőiséget és a testhez társított ösztönvilágot tudta megjeleníteni, hanem a nemi különbségen felülemelkedve rámutatott arra az általános emberi meghatározottságra is, amit a mulandóságnak való kiszolgáltatottság jelent.
Első kiállítása 1938-ban volt New Yorkban, és nagy sikere volt. A szenvedésképekkel mindenki azonosulhatott. Innen nézve mit jelenthetnének a Törött oszlop című képen a testbe fúródó szögek? Vagy az önmagát űzött vadként ábrázoló Frida testében a nyilak? Hogyan lenne felfejthető az áldozatiság jelentése, amelyet Kahlo a krisztusi szenvedéssel való azonosuláson keresztül felvállalt?
Budapesten újra előkerült Trockij, ezúttal Frida Kahlo ágyából, aki anno igen mélyreható barátságáról biztosította az ifjú forradalmárt, mindezt Lenin-, Sztálin- és Marx-portrék alatt.” A szovjet-orosz hatalom egyik vezetője, aztán háttérbe szorított (értsd : megölt) Trockij, aki a bérgyilkosok elől Mexikóba menekült, Frida Kahlo szeretője, ágyasa lett.
Frida Kahlo szívesen talált ki legendákat származásáról és születéséről Egy időben azt terjesztette, hogy 1910. július 7-én született és apai nagyszülei Aradról származó magyar zsidók voltak, akik Németországba emigráltak. (Ezért is érdemes összevetni szavait a ránk maradt dokumentumokkal.)
Az igazság ezzel szemben az, hogy három évvel korábban, 1907-ben született, hetedike helyett hatodikán. A változtatás oka az azték naptár volt, ahol a 6-os számot a Halál jegye uralja, a 7-est viszont a Szarvas, ami összekapcsolódik Frida A megsebzett szarvas című festményével. Emellett bármennyire fájó, sajnos le kell mondanunk a magyar származásról. Gyanítható, hogy a magyar származású Nickolas Murayval való kapcsolata miatt választotta ezt a legendát.
A friss kutatások bebizonyították, hogy az apai nagyszülők német evangélikusok voltak, nagyapja Frankfurtban, nagyanyja Pforzheimben született ugyanúgy, ahogy apja is. Guillermo Kahlo, eredeti nevén Wilhelm, fiatal férfiként 1891-ben hajózott Németországból Mexikóba, ekkor változtatta meg a nevét spanyol megfelelőjére. Frida büszke volt vélt német származására, sokáig a németes formában Frieda-ként betűzte nevét, majd valószínűleg az 1930-as években megerősödött német fasizmus miatt – elhagyta azt. Gyerekkora szép volt. Szülei gondosan nevelték, a legjobb iskolákba járatták.
Frida Kahlo huszonnégy évesen, másfél évvel a Diego Riverával kötött első házasság után találkozott Nickolas Muray, magyar származású amerikai fotográfussal. Frida ekkor már túl volt első magzata elvesztésén, aminek hatása végigkísérte egész életén, és megelőzte az a felismerés, hogy újdonsült férje megcsalta őt az asszisztensével. Murayval egymásba szerettek, tíz évig tartó szerelmi viszony kezdődött közöttük, ami nem csak Muray harmadik házasságát élte túl, de Frida válását és újraházasodását.
Muray Szegeden született 1892-ben, Budapesten, Münchenben, majd Berlinben tanult fényképészetet, végül New Yorkba ment, ahol az egyik legsikeresebb portréfényképésszé vált. Fridáról is több fotósorozatot készített, amik a leghíresebb fotóportréivá váltak. Muray elsőként használt színes fotográfiai eljárást az Egyesült Államokban, emellett amatőr pilóta, olimpiai kardvívó is volt (amerikai színekben az 1928-as és 32-es olimpián). Később Afrikában bennszülött törzsek életét fotózta. Bár nagyon szerették egymást és Muray feleségül is szerette volna venni Fridát, ő mindvégig csak szeretőként tekintett a fotográfusra. Végül 1940-ben szakítottak, ám Frida haláláig barátok maradtak.
Művészetének ereje nem valamely irányzat eszközkészletének bravúros alkalmazásán alapul, hanem az önmagával való kíméletlen szembenézés bátorságán. A lélek legmélyebb tájait idézte meg. Neve összeforrt mindmáig érvényes ügyekkel, úgy mint a nemek közötti egyenlőségért folytatott harc és a szólásszabadság. Az új mexikói nemzeti identitás megtestesítője, a forradalom szelleme örökké élt benne. Bárki számára érthető é befogadható. 47 izgalmas év jutott neki.

A semmi konzekvenciái

A semmi konzekvenciái: adalékok József Attila Eszmélet c. versének metafizikai értelmezéséhez


József Attila egyik legtöbbet elemzett, legtöbbet vitatott műve az Eszmélet. Ez nem véletlen, hiszen ez a versfüzér sokoldalúan rétegzett, és ezek a rétegek hol egymásra épülnek, hol szembekerülnek egymással, néhol pedig – látszólag – nincs is kapcsolat közöttük. A szakirodalom abban egyetért, hogy az Eszmélet a magyar nyelvű gondolati költészet egyik legkiválóbb alkotása, ám a benne megjelenő gondolatok jellegének meghatározása megoldhatatlan feladatnak tűnik: Bergson filozófiájától kezdve a marxizmuson át az egzisztencializmusig számos irányzat szerint interpretálható. A versről szóló kiváló elemzésében Nemes Nagy Ágnes azt írja, hogy a vers elsősorban „struktúra, szerkezet, szervezet.” Ezután felteszi a kérdést: „De mit szóljunk az olyan vershez, ahol az egyes részek, a versszakok rendeltetése félreérthetetlen, összefüggésük azonban homályos?” Az Eszmélet persze túllép a (poszt)strukturalizmuson – inkább a szintéziskeresés verse ez, mint egyetlen eszmerendszeré, ezt már a középiskolai tankönyvek is megírták.
A cím az öntudat működésére utal (tehát nem pusztán az öntudat szó szinonimája, ahogy azt Tverdota György is meggyőzően kifejtette), pontosabban arra a folyamatra, melynek során a tudat önnön tudatosságára ébred. Bergson óta tudjuk jól, hogy több ez, mint puszta ráció, az intuíció legalább ilyen fontos része ennek a folyamatnak. A tizenkét, számokkal is elkülönített rész között annyira nem ok-okozati az összefüggés, inkább az asszociáció, az álmok logikája fűzi össze ezeket az egységeket.Talán erre (is) utal az első két rész, melyben még az álmok világának irreális tökéletessége jelenik meg – hogy aztán rögtön szembekerüljön az ébrenlét diszharmóniájával. Az álmok világa nem bír valódi létezéssel, az „összekent képek” rendje inkább hit kérdése, mint valóság. De mit is értünk azon a valóságon, melyről oly sokat írt a költő?
Napjainkra nyilvánvalóvá vált, hogy többé nem létezik egyféle valóság. Az elsődleges valóságból, ahol nincs absztrakció, ahol minden az, ami, mi, emberek ki vagyunk zárva. Saját tudatunk az, ami száműzött minket onnan, mikor kiemelkedtünk az állatvilágból, egyenesen a saját, privát valóságunkba, mely annyiféle, ahány ember létezik.Valójában ez a privát valóság sem teljesen a miénk, hiszen gyakran olyan belső és külső erők formálják, melyeknek még tudatában sem vagyunk. Ugyanezek az erők formálják privát valóságaink érintkezési pontjait, a konszenzuális valóságot is – honnan tudhatnánk hát azt, hogy mi a valós?
Sem az álom, sem a valóság nem lehet igaz, legfeljebb csak valódinak érezhetjük őket.Ennek megértéséhez túl kell lépnünk az ösztönösség szintjén, és fel kell ismernünk determinált helyzetünk, rá kell eszmélnünk: „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.” Ez az egyetlen törvény. Paradox módon a nemlét válik létezővé (Szalontai Imre megfogalmazásában: „a lét a priori definíciója nem lehet más, mint a nemlét pozitív tagadása.”). Az, ami van, csak a nemlét egyfajta manifesztációja – és ami nincs, hogyan is szűnhetne meg létezni? Az elmének ebben a helyzetben ketté kell válnia: az eszmélés folyamatában elengedhetetlen, hogy az elme egyszerre tudja, és ne tudja mindezt, hiszen a lehorgonyzás valamelyik végpont mellett lehetetlenné tenné a továbblépést. Ez az eszmélés csúcspontja, az a bizonyos „arany öntudat”, amiről a IX. részben ír.
A semmi konzekvenciáit levonva, a következő két egység két lehetséges magatartást mutat be. A X. rész a racionalitás útja, az érzelmek nélküli életé. Aki ezt az utat választja, tisztában van azzal, hogy léte „ráadás” csupán a halálra, így szenvtelen, érzéketlen marad. A XI. rész az érzékiség útja, az értelem nélküli életé. Az előző szakasszal ellentétben itt lehetséges valamiféle (ál)boldogság, ám ez az állati-vegetatív lét egyértelműen méltatlan az emberhez.
Az utolsó, XII. rész az eszmélkedés folyamatának végeredménye, ami a költői létre vonatkozhat. Avirrasztás az egyetlen magatartásforma, amit a lírai én az előző két szakaszban foglaltak elutasításával választhat. A világ egész egyszerűen: hiány. Az örök éjben iramló „kivilágított nappalok” nem tartanak sokáig. A költő nem teremthet új világokat, de művészetével sem tükrözheti vissza azt, hiszen nincs mit. Hogyan lehetséges egyáltalán a műalkotás ennek tudatában? A semmi értelmezhetetlen, ám a művészet nem kizárólag az értelem alkotása.
A minden fülke-fényben virrasztó költő a szösz-sötét éjszakát szemléli. Hallgat. Már megérkezett. A semmi nem válhat művészetté, de a semmibe vezető út még ábrázolható a művészet eszközeivel.És mi József Attila egész kései költészete, ha nem ennek az útnak a megrázó, kivételesen művészi erejű megjelenítése?


FELHASZNÁLT IRODALOM

BENEYZsuzsa: Az Eszmélet lírája (II.). Tiszatáj, 1989/2.
BÍRÓ Béla: Az Eszmélet poétikája, 2000, 2005/11.
MIKLÓS Tamás: József Attila metafizikája. Magvető Kiadó, Budapest, 1988.
NEMESNAGY Ágnes: József Attila: Eszmélet, In: XX. századi híres magyar költők verseinek elemzése. Black & White Kiadó, Nyíregyháza, 2001.
SZALONTAI Imre: Tükörvalóság? Néhány gondolat a létkérdések jelenéhez. Ezredvég, 2018/4.