laszlo gero bank es pasztor janos tiborcPásztor János és László Gerő

Tóth Tamás PetúrLászló Gerő BánkTóth Tamás és László Gerő

A színész műhelye

 

László Gerő

(1928-2005)

 L Gerő

„szeretem a vígjátéki szerepeket… olyankor a világ játszik velem”

Ő volt az én „gyermekkorom”, diákkorom színészsztárja. Ő játszotta a legfontosabb szerepeket, illett viszonyulni játékához, téma volt felnőtt körökben alakítása. Elsősorban zengő orgánumáért, arisztokratikus játékstílusáért szerették. Valódi urat nehéz volt elképzelni nélküle. A fejét kicsit mindig hátratartotta, volt benne valami hamisítatlan úri dölyf, gőg, nem csak ahogyan játszott, de ahogy az utcán végigment. Nemegyszer megfigyelhettük vonulását előadás előtt vagy után. Volt, aki ezért a fejtartásért nem szerette. Ezen aztán lehetett vitatkozni, mi diákok, s rendszerint senkinek sem lett igaza.

Egy idő után vígjátékokban kezdett feltűnni roppant egyszerű, humoros stílusával. Akik eddig nem szerették, most a szívükbe zárhatták. A kolozsvári magyar színjátszás stílusadó korszakának egyik megkerülhetetlen képviselője. Ahogy Kolozsvár hatvanas éveinek színjátszásához hozzátartozik Senkálszky Endre, Koós Zsófia, Imrédy Géza, Orosz Lujza, úgy ő is kihagyhatatlan. Talán igazodott is ahhoz az enyhén pátoszos, szavaló stílushoz, ami annyira megfelelt a színház akusztikájának, és a Jászai Mari után következő játékmodornak. Volt egy ilyen, kétségtelen. Ami a Jászai után következő nemzedék erényéül szolgált, az egyszerűbb, közvetlen modor, azt egy idő után hiányosságaként lehetett volna felróni a kolozsváriaknak. Itt különben sem gyökeresedhetett meg az az igazán természetes stílus, ami pld. a vásárhelyi Székely színházat jellemezte, már csak a színház akusztikája miatt sem. Beleszólhat egy színházi játékstílusban, alakíthatja azt egy rossz technikai megoldás. És ha arra gondolok, hogy Kolozsvár volt a mindenkori erdélyi magyar színház bölcsője, és belőle kiindulva ítélték meg, emeltek mércét a többi színház elé, mindjárt világosabb, miért állunk ott, ahol. Hallgatólagosan követendővé tenni más társulatokra nézve is egy stílust – nem szerencsés. László Gerő ennek a korszaknak a képviselője.

Vele is a színház emeleti előcsarnokában ülünk. Nagyon pontos volt.

-          Már óvodás koromban, ahogy mondani szokták – kezdi nevető gúnnyal,– műkedvelősködtem Désen. Eredetileg gépészmérnök lettem volna, jó számtanista voltam, hogy dicsekedjem. Szerettem a számtant, fizikát. Volt egy tanárom, Daday Lóránd, aki Kovács Bálint néven több könyvet publikált, az Utunknak volt munkatársa. Egy arisztokrata pacák volt, látott az Új földesúrban, A néma leventében, A francia szobalány c. vígjátékban s mindig meghívott magához. Hosszú szipkája volt, s mesélt ennek a művészetnek a szépségéről, az ember önmegvalósításáról e művészet keretén belül. Negyvenhétben jöttem felvételizni, az ő hatására. Egyébként valamilyen ösztönös vonzódásom volt a színházhoz, gyerekkoromban nagy operett-városokban nőttem fel, Arad, Nagyvárad… A szüleim társaságba mentek, én gyerekként összekoldultam egy kis pénzt, s felmentem a kakasülőre. Rengeteg darabot láttam Désen, Aradon is. Felvettek az akadémiára és mikor negyvennyolc március tizenötödikén Lantos Béla megbetegedett, be kellett ugranom Bocskai Viktor: Szabadság, szerelem c. darabjába. Másnap felhívott Szentimrei Jenő. Nyomorult kis foltos ruhájú gyerek voltam, szegények voltunk. Kezembe adott ötszáz lejt, hogy ruhát csináltassak. Holt elegáns lettem. Ezt követőleg április egytől le is szerződtettek.

-          S közben járt az akadémiára?

-          Így voltunk négyen, Lohinszky, Moldován Potyó(István), Horváth Béla. Az akadémia és a színház között járkáltunk. Jó volt, mert elkaptuk azt a színházi légkört. Rengetegen voltunk akadémisták, hetvenegyből tizennyolcan végeztünk és tízen maradtunk a pályán. Volt egy természetes kiválasztódás. Azt hiszem ma is ezt a példát kellene követni. Persze, megvalósítani nehéz.

-          Azóta egyfolytában itt van.

-          Azt hiszem, én vagyok a legkolozsváribb színész – mondja nevetve.

-          Sokáig a legfoglalkoztatottabb élszínészeink közé tartozott. Mi történt, hogy egy időben kevesebbet játszott?

-          Közbejött a betegség. Három operáció. Sosem éreztem mellőzöttnek magam. Pályám kezdetén tíz szerepet is eljátsztam egy évad alatt. Ekkor csak egyet vagy kettőt. El-elment mellettem egy szerep, de különben a pálya engem eléggé elkényeztetett. Egy periódusban kissé beskatulyáztak, az ötvenes-hatvanas években rohadt, intrikus szerepeket játsztam, s meglehetősen nehéz volt kimászni belőle, ahhoz, hogy most a pályám vége felé felfedezzenek, mint vígjátéki színészt.

-          Milyen nehézségeket okozott a váltás?

-          Én soha nem csináltam problémát abból, hogy a szerepem vígjátéki vagy drámai. Először is borzalmasan nehezen formálom meg a szerepeket. Van bennem egy félelem, hogy sikerül-e. Ez sok munkára ösztönöz. Ez egy olyan hajtóerő… mindig csodáltam azokat, akik egyből rátapintottak a szerep lényegére. Nekem bele kell bújnom a bőrébe, felboncolom lélektanilag, így építem fel külsőleg, belsőleg, megismerve az egészet, a magját. Leülök egy ceruzával és a szereppel, olvasgatás közben feljegyzem, ami eszembe jut, akár játék, mozgás, külső jellemvonás, ötlet, s ezt próbálom ki a rendezővel. Ami jó azt megtartom, a többit eldobom. Mindenesetre nagyon sokat dolgozom. Tízszer annyit, mint egy „rátapintásos” kollegám.

-          Kétfajta színész volna tehát?

-          Nem hiszem, hogy ennek az építkezésnek sok köze volna a tudományhoz. Az egy jól meghatározott módszert feltételez. Jó, hogy sokat kell hozzáolvasni, kortörténetet tanulmányozni. Peter Kardos Diplomaták-jában viseltem először frakkot, ekkor elmentem a könyvtárba és utánanéztem, hogy viselték, hogyan viselkedtek, de ez nem tudományos dolog. A színészi ösztön sokat segít.

-          Hogy dolgozott a rendezőkkel régebb és ma? Mi különbség volt a hatvanas és nyolcvanas évek színháza, játékstílusai, szemlélete között László Gerő számára?

-          Annyi dilettáns rendezővel volt dolgom, főleg az ötvenes években, hogy sokat nem bíztam a rendezőkre. Inkább a magam munkájára és intuíciójára bíztam a figurákat. Ennek a színháznak az volt az átka, hogy sok olyan ember került ide, akiknek semmi köze nem volt a színházhoz, de elkezdtek rendezni. Az rettenetes korszak volt itt. A hatvanas években világszerte megnőtt a rendező szerepének jelentősége, én ezt úgy fogtam fel, hogy a darab tolmácsolása a rendező feladata, a szerepé pedig a színészé. Voltak, akik megkreálták a színpadi szituációt és ezen belül hagyták szárnyalni a színészt, ilyen volt Harag, Tompa, Szabó Jóska. S akiktől nagyon sokat tanultam, mint színész, Delly Ferenc és Major Tamás.

-          Volt olyan éles különbség e rendezők módszerében, hogy egyik ütötte a másikat?

-          Igen. Harag óriási hangsúlyt fektet arra, hogy a darabot, mint látványt és mondanivalót tolmácsolja, ezen belül sokat bíz a színészre. Alkotó társnak tekinti, elvárja tőle, hogy ő is hozzájáruljon a maga fantáziájával, eszközeivel a rendezői elképzeléshez. Delly más volt. Ahogy színészként rámutatott egy-egy jelenet lényegére, anélkül, hogy megmutatta volna, ez volt számomra nagy tanulság. Persze, ő elvesztette az egész fonalát. Ugyanilyen volt Major Tamás, aki rengeteget segített a színésznek, elő is játszott, nagy rutinnal, gazdag eszköztárral rendelkezett. Ha nem is volt próbám, élveztem beülni s nézni, ahogyan rendez.

-          Milyen hangsúlyeltolódások voltak?

-          Voltak olyan kísérletek, amelyek ki akarták mozdítani a színházat ebből a hagyományosabb színházi formából, amit 190 éven át örököltünk, de nálunk alapvetően nem változtak a dolgok. Nálunk nem lehet avantgárdról beszélni, de azt hiszem más színházaknál sem. Ez hasznos dolog, mert megújíthatja egy-egy színész eszköztárát. Az én tapasztalatom szerint mindig visszatértünk a realista színjátszáshoz, amely stílusban voltak kisebb-nagyobb előadások. Ezek a kísérletek nagyon kezdetlegesek, amik nálunk folynak. Minden hagyomány és újítás ellenére a mi színházainknak a nagy realista hagyományokhoz kell hűnek maradni, a változásokat beleértve természetesen. Ahogy változik az élet, arra érzékenyen és idegesen kell reagálni, de az alap a realizmus. Másként elveszti a kapcsolatát a közönséggel és ez a színház halála. A legnagyobb probléma ezen belül, hogy a színész és a rendező hogyan újítja meg az eszköztárát, hogy mindig mást és mást, újat tudjon nyújtani.

-          Volt olyan hibája, amit sikerrel küzdött le, és van olyan, amit nem sikerült? Mennyire fontos tudatában lenni saját értékeinknek, kvalitásainknak, színészként?

-          Nem az én tisztem felelni erre. Az önbizalom rettenetesen fontos. Minden este ezer ember elé állsz ki. Egy időben nagyképűnek tartottak. Azt hiszem, akkoriban túl nagy hangsúlyt fektettem a szövegre s elhanyagoltam a mozgást, a magatartást, a maszkot. Ez abból a nemes hagyományunkból fakadt, hogy a nyelv védelmében született a színjátszásunk, ebből ivódott belém.

-          … a szép beszéd.

-          Nem így fogalmaznám. Az érthető beszéd. Szomorú, hogy erről beszélni kell, mert ez annyira hozzátartozik a színészhez, mint az asztaloshoz a gyalulni tudás. Az értelmes beszéd képességének hiánya nagyon jellemző fiatal színészeinkre. Tehetségesen kerülnek ki s nem birtokolják a beszédet, legkifejezőbb készségünket. Mozgással, mimikával, pantomimmel ki lehet fejezni valami nagyon alapvető dolgot, például azt, hogy szeretlek, de egy bonyolultabb dolgot már nem lehet. Például mozgással hogy fejezed ki azt, hogy a lét határozza meg a tudatot? És sorolhatnám… És egy csomó színészt, akinek a tehetsége hadarással, szóelnyeléssel, rossz hangsúllyal van megterhelve. Nyilván, más kellékei is vannak a színésznek, de a legfőbb eszköze a szó. S ehhez a beszédtechnikai ismeretek teljes birtokában kell lennie. Na de, önvizsgálat.. – figyelmezteti magát. – Egy-egy premier után le szoktam mérni magamban is, hogy a szerepet mely mértékben sikerült birtokba vennem. A színésznek ez nagyon intim és belső vívódást jelent, amit vagy kitár a közönség elé, vagy sem. Én inkább másokra bízom ezt, a kétségeimet megtartom magamnak.

-          A kritika szerepét hogyan látja a színházak életében?

-          Engem egy kicsit elkényeztetett. De az az érzésem, hogy ehhez a belső leméréshez a kritika nem sokban járult hozzá. Az talán inkább a nagy közönségnek íródik, nem a színésznek. Kevés benne a szakmai hozzáértés, rá kellene világítani olyan dolgokra, amit az egyszerű néző nem igen vesz észre, de nagyon fontos. Egressy Gábor, vagy Janovics Jenő leírta Szentgyörgyi István Tiborc alakítását, abból megtudhattam milyen volt. Ma egy jelzővel, egy általánossággal elintézik. A színész fejlődése szempontjából nem sokatmondók. Volt itt régen egy jó szokás. Bemutató után kiértékeltük az előadásokat, ez szakmailag felnyitotta egy-egy színész szemét bizonyos dolgokra.

-          Kritikusok jelenlétében is?

-          Egyszer volt egy ilyen kritikusok jelenlétében is. Ez nagyon hiányzik. Marosi Péter, Földes László kiértékelték az előadást, s meg lehetett vitatni. Azt hiszem a rendező szuverén hatalma miatt van, hogy már hozzá sem lehet szólni.

-          Nálunk soha nem sikerült ez a kiértékelő.

-          Itt a hatvan-hetvenes években nagyon jó hangulat volt. Ma egy év végi kiértékeléssel megelégszünk. Igaz, erre is volt nagyon szép példa a legutóbbi évad végén, amikor Harag nagyon mély, kimerítő önvizsgálatot tartott. Ez már sajnos olyan, mint a fehér holló. A vita nem volt olyan szintű, ami hozzájárulhatott volna az ő rendezői munkájához… Érdekes példa még az Éjjeli menedékhely. Összegyűjtötte a társaságot az öltözőben s azt mondta: Meg vagyok állva, nem tudom, hogyan kell tovább. S akkor a színészek, kollegák segítették ki, újra átgondoltak mindent… Így kellene. Az ember tragédiája után meghívtuk Kántor Lajost, aki személyesen mondta el a véleményét, s nagy vita kerekedett, problémákat vetett fel az előadás, és a vita is szépen tükrözte a színház munkáját. Ez még az első változata volt a Tragédiának.

-          Meg lehet határozni a különbséget a tegnapi és mai színészgenerációk közt?

-          Nézeteltérés biztos van, nem tudtam felmérni, tekintettel arra, hogy a fiatalokkal nagyon jó a viszonyom, azokkal, akik meghallgatják és elfogadják egy tapasztaltabb színész észrevételeit. Van, aki el is várja, például Sata Árpi, hogy munka közben elmondjam a véleményem s ezzel segítsem, de van, aki megsértődik minden megjegyzésre. Ez magánviszony kérdése.

-          Mi lenne a színház feladata?

-          Ez a kérdés csak sablonos válaszokat szül. Bízni kell a közönségben, hogy az észrevétlenül nevelődik. Ha egy jelenetet, egy jó mondatot haza visz, a színház már elérte a célját. A kor ütőerén kell tartani a kezet. Ha a saját koromnak, a ma emberének nem tudok mondani semmit, kár játszani. A kapcsolatteremtés a közönséggel alapvető feladata a színháznak. Ezt csak korszerű előadásokkal teheti meg. A közönség nagyon jól lereagálja a dolgokat.

-          Hogy „érti” a közönség a színházat?

-          Előadása válogatja. Voltak mai mondanivalóval „megterhelt” előadások, amelyeknek nem volt sikerük. Szórakozni is akar a közönség. Ez kettős, sőt, többrétű feladat. A Kaviár és lencse zsúfolt háza nem véletlen. A Manolénak nincs akkora sikere, pedig minőségi különbség volt a kettő között. A közönségünk heterogén. Minden réteget ki kell elégítenünk.

-          Olyan-e a vonzása a színháznak, mint régen?

-          Nagyobb. Ez az egyetlen találkozás a kisebbségiek között. Sokkal jobban állunk, mint régen. A Tragédiára tíz busz jött fel faluról. Volt, amit teljesen elutasított. Például a Titanic -ot, Képmutató bolondok-at. Extrém stílusban készültek, így próbáltak mai dolgokat tálalni. A mi közönségünknek idegen volt, nem tudta megemészteni ezt a stílust. Részemről nagyon jól tudtam dolgozni Manea -val. A közönség is merevebben ragaszkodik a hagyományokhoz, talán a sznobság is hozzájárult a sikertelenséghez. A kísérleti előadások mércéje nálunk az egyetemi bérlet. A Titanic -ot ők sem vették be. Érdekes viszont, Pesten nagy sikere volt…

-          Milyen emberfajta a színész?

-          Azokat szeretem, akikhez magam is hasonlítani akarom, akik a magánéletben abszolút normális emberek extrémitások nélkül. Elég az a színésznek, ha a színpadon egy figurán keresztül kitárulkozik. A maga honpolgári életét élje rendesen. Egy megjegyzésem lenne. A magánéletben azért nem lehet csukott szemmel járni, meg kell figyelnie az embereket, tájékozottnak kell lennie. Ez a plusz kell a magánéletben.

-          Alkotó művész vagy reprodukáló?

-          Ősi vita. Nem tudom eldönteni. Kevés a reprodukálás?

-          Kevés.

-          Tényleg nem tudom. Pedig összeolvastam erről elég sokat. Valahol a reprodukálás és alkotás határán van. Egy író megírja, de hogy a betűkből, a mondatokból élő figura legyen, a színésznek alkotó módon kell hozzá tenni vagy elvenni. Álmodhat is hozzá. De már az is nagy eredmény, ha a maga egyéniségéből nem tesz hozzá, csak azt játssza, amit az író megírt.

-          A rendező alkotó?

-          A szerző társalkotója. Szuverénebb, mint a színész ebből a szempontból. Felhasználhatja, kihúzhat a darabból. Példák rá Sütő darabjai, vagy akár A szerető. Lehetősége van együtt dolgozni a szerzővel, s amikor beleszól az író darabjába dramaturgiai munkát is végez. Sütővel, Méhessel így dolgoztak. A klasszikusokhoz hozzáírni nem lehet, csak húzni, de ez is szuverén joga egy rendezőnek. Ezt a színész csal egy-két mondat erejéig teheti meg. Everac például azért rendezi a saját darabjait, mert nem tudja elviselni a rendező önkényeskedéseit. Most már csak a saját önkényeskedéseit kell tudnia elviselni.

-          Másfajta intelligencia a színészi?

-          Vannak ösztönös és tudatos színészek. A tehetséghez szükséges ilyen-amolyan adottság, de hogy ez hol áll össze tehetséggé, nem tudom. A tudatos kevesebbet bíz az ösztöneire, többet az agyára, szétszedi az író által megírt figurát, magába olvasztja, hozzáolvas, gesztusokat keres, így alkotja meg a figurát. Hosszú és folyamatos munka. De hogy hol születik meg a szerep, nem lehet megmagyarázni. Ez a színészi munka állandó jellegű.

-          Az ember művelt lehet, de intelligensnek születnie kell. Akkor ennek köze van az ösztönösséghez?

-          Nem tudom így szétválasztani ezeket a módszereket, ez így sablonos, nem is lehet. Szerep is meghatározhatja. Lehet a tudatos munka sosem éri el a célt. Ezek a színjátszás csodáihoz tartoznak. A tehetség valahol ösztön is. Sztanyiszlavszkij mondta: beszéd, mozgás, improvizációs készség, figyelem-készségnek mind meg kell lenni, ezeket lehet fejleszteni, sőt kell, de hogy hol áll össze tehetséggé, senki sem tudja megmagyarázni. A készségeket gyakorlat útján fejleszteni kell, a színész egy életen át neveli magát, kellene nevelje magát. Ez hiányzik nálunk. Nincs egy versenyszellem, gyerekeket szülnek, biztosított nyugdíjas állás ma már a színészet, nincs meg senkiben a félelemérzet, hogy ha nem felel meg, más állást kell választania…

-          Kedves szerepei voltak?

-          Még hőskoromból nagyon szerettem A néma leventét. Kétszázháromszor játsztam. Nagyon szerettem a Bűnbeesés előtt-ből Quentin szerepét, addigi életem játsztam benne, úgy érzem…

Emlékszem erre az előadásra. Számomra is nagy élmény volt. Érettségi előtt láttam, roppant rokonszenveseket voltak a darab gondjai, László Gerő tolmácsolásában pedig okosan, érthetően tudomásunkra jutott minden, ami tudomásunkat érdekelhette

-          … Az ember tragédiáját, Ádámot – sorolja tovább – s a valahol ezzel rokon Sartre: Az ördög és a Jóisten-ét, ahol a jónak és rossznak a bennünk levő állandó viadalát próbáltam megformálni.

Elcsodálkozom magamban, épp azokat a darabokat említi, amelyek számomra is élményszámba mentek, s amelyekben László Gerőre is rokonszenvvel gondolok vissza. Akkoriban, húsz éves kor előtt minden izgatott, érdekelt, ami gondolati dráma volt. Egyik legkedvesebb darabom a mai napig is Az ember tragédiája

-          Nagyon nehéz kiválasztani – fejezi be a felsorolást. – Több mint kétszáz szerepet játsztam a harmincöt év alatt… A Vőlegény-beni szerepem, vagy Fenn az ernyő, nincsen kas-banit ujjgyakorlatnak fogtam fel ezekhez képest, minden tapasztalatomat, humoros életfelfogásom belevittem, de ez így egy kicsit dicsekvésnek hat, inkább ne írja.

-          Megkülönböztethetőek egymástól a hazai magyar színházak játékstílusban, színházszemléletben, stb.?

-          Azért nem tudok érdemlegesen válaszolni rá, mert nem ismerem a hat hazai magyar társulatot. A temesvárit tizenöt éve nem láttam. Ide sem jöttek, én se jutottam oda. Szentgyörgy, Várad, Vásárhely, ezeket néha. De az akadémistákat is alig-alig láttam. Ez egy átkozott helyzet, hogy nincs lehetőségünk megismerni egymást, a sepsiszentgyörgyi kollokviumra is épp előadást játszani megyünk, utána rögtön hoznak bennünket haza. Nehogy részt vegyünk a vitában? Ahelyett, hogy végignézhetnénk minden előadást. Ez óriási hiányosság színházi életünkben. Ha vendégtársulat jön, mi rögtön elmegyünk kiszállni. Úgyhogy nem tudok érdemben hozzászólni.

-          A színész számára önmegvalósítás a színészet?

-          Feltétlenül. Mint minden művészet. De ehhez olyan szerepek is kellenek. Ilyen szempontból is el voltam kényeztetve. Nem minden szerep alkalmas erre.

-          Volt olyan szerep, amit nem szeretett?

-          Sok ilyen rohadt embert játsztam. Mindig valahol a szépet, az emberit, a humánumot kerestem. Ennek a fordítottját is tudni kell megmutatni a színésznek, de nem szerettem őket. A Jágó például más, ilyen intrikust szeret az ember, mert az emberi gonoszság olyan végleteit tudja megmutatni, ami feltétlenül érdekes színész és közönség számára is. Amikor a gyerek építő kockákkal játszik, és felépít magának egy várat, vagy egy autót, az a gyerek önmegvalósításához hozzátartozik. Maga a játék hozzátartozik az ember természetéhez. A színészben ez felfokozódott. Ez a játék az önmegvalósítás.

-          Mi köze a játéknak a világhoz?

-          Hűha! Ez már nem játék! – a kérdésre érti. – Erre a játékra teszi fel a színész az egész életét, ez a játék egy adott pillanatban nagyon véres és komoly, hiszen ha nem az, hatástalan is marad. Ezért szeretem a vígjátéki szerepeket is, mert úgy érzem olyankor a világ velem játszik…

-          Milyen kapcsolat létezhet színész és közönség között?

-          Van, amikor van kapcsolat és van, amikor nincs. Jaj, de rossz ez a közönség, mondjuk ilyenkor mi, s, jaj de rossz az a színész, mondja a közönség. A jó közönség együtt lélegzik a darabbal, a figurákkal. A színészi pályán egyik nagy elégtételem volt, amikor azt mondták, jaj, de utáltam, vagy jaj, de szerettem. Olyankor azonosítottak a szereppel. Amikor intrikus szerepeket játsztam összetévesztettek a figurákkal, azt mondták rossz ember vagyok nagyon, holott én nagyon jó ember vagyok – mosolyog. - Bennünk van a jó is, a rossz is.

-          Mennyire rendelkezhet a színész önmagával?

-          Harmincöt év alatt egyetlen egyszer kérdezték meg, hogy el akarok játszani egy szerepet. Az Ilyen nagy szerelemben a Taláros urat. A szereposztás előtt Harag és Taub elmondták, hogy képzelték el a szerepet, hogy ez egy rámenős pacák, stb. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor megkérdeztek. Nyilvánvaló, hogy a rendező szuverén, függetlenül csinál szereposztást, mert neki egy döntő érve van, hogy „sajnos, ezzel a színésszel nem tudom a mondanivalómat kimondani”. Ezt a jogát elismerem a rendezőnek. Soha nem is kértem ki szerepet. Amennyire rendelkeznek vele a rendezők, annyira rendelkezhet önmagával a színész. Minden a szereposztástól függ.

-          Mennyire rokona a színész saját társulatának?

-          Én azt is mondhatnám, hogy második családom, akár jóban vagyok egyesekkel, akár nem. Ha egy színész ilyen sokat leél egy társulatban, ahol többé-kevésbé állandó tagok vannak, a fiatalok is így vagy úgy, de be kell olvadjanak… az egész színház ügyét a szívemen viselem és viseltem mindig. Lehet, azért alakult ki bennem ez így, mert a színházi érdekek találkoztak a magaméival. Megtaláltam itt a helyem. Voltak itt is rossz periódusok, de tudtam, hogy elmúlnak.

-          Más színházhoz soha nem akart menni?

-          Nem.

-          Milyen szerepe van az élménynek az alkotásban?

-          Döntő. A nyitott szem. Tudatosan vagy tudat alatt a színész felhasználja őket. Az olvasmányait is. Olvasmányainkon keresztül is lehet élményt szerezni. Én tizennégy-tizenöt évesen a véletlen folytán rengeteg könyvet gyűjtöttem össze a napóleoni korról, meg a római birodalom hanyatlásáról. Mindkét korba szerelmes tudtam lenni. Ezek az élmények visszatértek, mikor Napóleon voltam a Háború és béké-ben, vagy Illyés Gyula Kegyencében Valentinianus császár. Persze, már leülepedett bennem minden. Mikor pedig történelmi darabokat játszunk, ennek a közvetlen megfigyelésnek óriási szerepe van az alkotásban. Nem utánzásról van szó, bár erre is volt példa, egy nagyszájú bürokrata szerepemben felhasználtam az akkori színházi vezetőség magatartását. De nem ez a jellemző a színész munkájára, hanem az összegzés, a megfigyelt, elraktározott élmény valahol kicsapódik egy munkán keresztül. Összegeződnek az emberben a tapasztalatok.

-          A rádió-stúdióban milyen munkákat szokott vállalni?

-          A rádióban rendezni is szoktam, ezt én nagyon szeretem. S hogy egy csomó technikai eszköz birtokába juthattam, ami a munkámban hasznosítható, ehhez a rádió nagymértékben besegített. Vissza tudtam hallgatni, azt, amit csináltam. Ott akár verset, akár szerepet adsz elő, más technikai eszközökre van szükség, intimebbet követel. Színház vakok számára, mindent a fülön keresztül kell a közönségnek eljuttatni. Ez más eszköztárat követel. Vagy negyven darabot rendeztem, s egy párat dramatizáltam is. Legutóbb Toldi szerelmét csináltam meg, a dramaturgiai munkában is részt vettem. Le tudja mérni az ember a munkáját. A dupla l-ekből egyet ki lehet vágni utólag, vagy meg lehet egy szünetet rövidíteni. Szeretem a rádió-technikának azt a zenei futamát, pillanatokon belül időt tudsz átrepülni, vagy a zajkulisszákat helyszínváltoztatások érzékeltetésére. Nagy élvezet és élmény volt számomra, akár mint színész, akár mint rendező. De ahogy vágytam a rádióban rendezni, annyira nem vágytam soha színpadi rendezésre. Talán félelem-érzetből. Nem tudom.

-          Senkálszky oratórium-estjeiről mi a véleménye?

-          Én a felolvasás műfaját nem szerettem, nem is tartom hatásos műfajnak. A szónokok közül is az hatott rám, akik kívülről mondta a beszédeit. Nagyon idegenkedem ettől a műfajtól, mégis benne voltam majdnem mindegyikben. Nagyon megdöbbentett az első ilyen oratórikus előadás. Persze a jogosságát sosem vontam kétségbe. Az első két szerepem Oidipusz és Oidipusz Kolonoszban Illyés, tehát a vak király. Feltettem egy sötét szemüveget. Azt hitték nem látok. Az előadásnak rendkívüli hatása volt. A bábszínházban tartottuk. Olyan áhítattal, figyelemmel kísérték, hogy számomra döbbenetes volt, a kételyeim elmúltak. Utána nagyobb kedvvel csináltam őket.

-          Mit fog még rendezni a rádióban?

-          Juhász Gyula, Babits évfordulót. Nagyon érdekes dolgot csináltam Sebőkkel Juhász Gyula és a színház címmel. Juhász Gyula szerelme kis színésznőcske volt és sok színházi vonatkozású írása, verse van… De nem szabad csak öregeket kérdezni, a fiatalokat se felejtse el, az inkább érdekes, ők hogyan látják a dolgokat – tanácsolja búcsúzóul.

Lejegyezte: Nászta Katalin

Bánk és Tiborc (László Gerő, Pásztor János)

László Gerő(Gyulafehérvár,1928.január 3.Kolozsvár,2005.június 23.) erdélyi magyar színész, filmszínész.

Désenérettségizett, majdkolozsváriMagyar Művészeti Intézetben szerzett diplomát 1950-ben. Már 1948. április 1-jétől tagja lett a kolozsvárimagyar színháznak, és az is maradt haláláig, 1992-től örökös tagja. Közben 1952–1954 között tanított is a színművészeti főiskolán, majd 1991-től a Babeș–Bolyai Tudományegyetem színészi tagozatán.

Főleg hősi, lírai szerepeket játszott, de karakterszerepeket is.

1999-ben Seprődi Kiss Attila szerkesztésében portréfilm készült róla a Duna TV-ben.

Színpadi szerepei[forrásszöveg szerkesztése]

  • Kreón (Szophoklész: Antigoné)
  • Szakhmáry Zoltán (Móricz Zsigmond: Úri muri)
  • Taláros úr (Kohout: Ilyen nagy szerelem)
  • Stanley (Williams: A vágy villamosa)
  • Ádám (Madách Imre: Az ember tragédiája)
  • Valentinianus (Illyés Gyula: A kegyenc)
  • Luther (Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja)
  • Polonius (Shakespeare: Hamlet)
  • Demetriosz (Sütő András: A szúzai mennyegző)
  • Posket rendőrbíró (A. W. Pinero: A rendőrbíró)
  • Bella Gábor zeneszerző (Karinthy Frigyes: Holnap reggel)
  • Orvos (Sigmond István: Szerelemeső, 1989)
  • Haynau (Jókai Mór: A kőszívű ember fiai)
  • Agrippa, Palesztina királya (Székely János: Caligula helytartója)
  • Tábornok (Slawomir Mrozek: Rendőrség)
  • A száműzött herceg (W. Shakespeare: Ahogy tetszik)
  • Mikhál bán (Katona József: Bánk bán)
  • Égeus (W. Shakespeare: Szentivánéji álom)
  • Kendi Sándor (Márton László: A nagyratörő)
  • Jegyző úr (Szép Ernő: Patika)
  • Gubernátor (Spiró György: Az imposztor)
  • Anvar (Székely János: Mórok)
  • Vezérigazgató (Füst Milán: Máli néni)
  • Geréb apja (Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk)
  • Tábornok (W. Gombrowicz: Operett).

Filmszerepei[forrásszöveg szerkesztése]

  • Szép magyar komédia, 1970
  • Szentgyörgyi István-díj
  • Bánffy Miklós-vándordíj
  • (Forrás: Wikipédia)

Van-e szívszorítóbb érzésünk, mint örülni és tudni, szenvedni és tapasztalni, elviselni és természetesnek tartani azt, hogy azok vagyunk, akik vagyunk? Kiváltképp, ha ezt a tényt, főleg mifelénk, állandóan kétségbe vonják az identitásukat fitogtató, identitászavarral küzdő, küldetésmániás, magyarságmérő műszerészek?

Egy nagy színész természetszerűen építője az anyanyelvi kultúrának. Őrző és megtartó, egyediségében is évezredes kultúránk önkéntes követe. Sorsélményünk nem idegeníthet el bennünket másfajta népektől, magyarságunk csak annyiban magyarság, amennyiben kapocs lesz bennünk és általunk: felelősséggel viseljük más népek sorsát is, hogy a magunkét becsülhessük.

Magyarság és egyetemesség, haza és nagyvilág egymásra ható, gazdagító kettősségének tudását és alázatát viszi most magával a Házsongárdba és onnan a testi létezésen túli egyetemes Teljességbe egy nagy színész: László Gerő.

Emlékezetünkben sokféle arcát őrizzük – a szuggesztív egyéniségek sorsa ez. Beskatulyázni nem lehetett, mert tehetsége minden műfaji korlátot áttört. Főszerepekre született és kissé kételkedve vette ezt tudomásul. Epizódszerepekre vágyott, és pályája utolsó évtizedében felejthetetlenül oldotta meg azokat. A tiszta, értelmes szövegmondásnak, mint a színházi kifejezőeszközök egyik legfontosabb elemének a híve volt, és ezt egyformán magas színvonalon tudta megvalósítani Rappaport Ottó, Taub János, Horváth Béla, Harag György, Aureliu Manea, Árkosi Árpád és mások előadásaiban. Eszköztelenül, a lélek legmélyebb rezdüléseivel, melynek legfőbb érvényre juttatója őnála utánozhatatlan hanghordozása volt. Balzac-i bölcs iróniával tekintetében mintha folyton azt kérdezte volna „miért nevet a közönség, hiszen ő csak a szöveget mondta?" Vagy: „miért sír a közönség, hiszen ő csak a szöveget mondta?"

Kolozsvár egyik legnépszerűbb színésze volt. A város furcsa, eredeti, olykor konzervatív humora, élcelődő bölcsessége érződött egyéniségén és minden alakításán. Hatása alól nem tudtuk kivonni magunkat. Ha megjelent a színpadon vagy az életben valamilyen társaságban, nehéz volt másra figyelni, mint őreá. Ilyenkor megtörtént, hogy hosszú hallgatás után egy-egy megjegyzésével irányította a társaság hangulatát, s ezek a rendkívüli megfigyelőképességéről, bölcsességéről és józan, kételkedő cinizmusáról tanúskodó megjegyzések villámgyorsan terjedtek el az egész színházban és a színházon kívül is.

Valahányszor kedvenc útvonalán – a Sétatér és a Színház között – járunk, figyeljük furcsa, gunyoros hangját, hallgassuk mély, tiszta versmondását, idézzük egy-egy bemondását a társalgóban, vagy egyenes testtartását a jobb oldali színészpáholyban. Egyszóval, emlékezzünk a nagy és felejthetetlen művészre, a bennünk most már örökké fiatalon élő és gondolkodó, tiszta szívű barátra és emberre – László Gerőre.

Tompa Gábor, http://www.hhrf.org/szabadsag/uj/#E14E10

Utoljára frissítve:2017. január 12., csütörtök 21:20
Nászta Katalin

Nászta Katalin
Kolozsváron születtem, 1950-ben. Írással még általános iskolában kezdtem foglalkozni. Első versem a Korunk folyóiratban jelent meg, majd később az Utunk, Igaz szó, Ifjúmunkás, Echinox irodalmi lapokban, újságokban. A Varázslataink c. antológiában a legújabb költő nemzedék közé soroltak. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István színművészeti Főiskola elvégzése után Sepsiszentgyörgyre kerültem, színészként. Színészkollegáimmal készült interjúimnak otthont megint a Korunk adott, Kántor Lajos személyében. 1989 őszén, még a Ceausecu éra idején települtünk át családostól Magyarországra. Zalaegerszegen a Zalai Hírlapban jelentek meg verseim, a Lüktetés c. antológiában is szerepeltem velük, színész interjúimnak pedig a Pannon Tükör, és a Film Színház Muzsika is teret engedett. Két év színészkedés után a zalaegerszegi Hevesi Sándor színházban szerződésem megszűnt, újabbat nem kerestem, a városban akartam maradni, iskoláskorú gyermekeim miatt, akiket megviselt az áttelepülés. Az ország-váltás, az új világgal való találkozás nyitottá tett a hitvilág iránt is, amihez kisgyermekkorom óta öntudatlanul is vonzódást éreztem. A Bibliát immár kézbe vehető, és hittel való olvasása kimeríthetetlen erőt nyújtott a nehéz időszak elszenvedésére. (A színházi világból való kikerülésem után kénytelen voltam mindenféle munkát elvállalni, mint szállodai munkás, betanított, varrodai, mosodai alkalmazott, gyermekfelügyelő. Majd biztosítási üzletkötőként vonultam nyugdíjba, egyéni vállalkozói státusban) Hitéleti tapasztalataimat a német Omniscriptum kiadó kérésére, blogbejegyzéseimből állítottam össze könyv formátumba Vajúdás címmel. Majd 2015-ben a kiadatlan verseimet rendeztem kiadásra Te tudsz engem, Uram címmel. Színészinterjúim kötete: Thália erdélyi napszámosai, 2018-ban jelent meg a sepsiszentgyörgyi Tinta kiadónál, az erdélyi Communitas és RMDSZ támogatásával. Második verses kötetem Ének az élőknek, a Magyar Elektronikus Könyvtár után az Underground kiadónál látott napvilágot ugyanebben az évben. Majd B. Tomos Hajnallal közös kötetben debütáltam internetes grafikáimmal: Van ilyen? címmel. (MEK)
A Pannon Tükör, és különböző internetes irodalmi folyóiratok, portálok – A Hetedik, Káfé-főnix, Lenolaj, Hetedhéthatár, Litera-Túra Irodalmi és Művészeti Magazin, Gondola Kulturális Magazin közlik verseimet, írásaimat. Ez utóbbi két oldal szerkesztőjeként is tevékenykedem.
De ezek mind száraz tények. Ami igazán érdekes, amiről beszélni, vagy gondolkodni érdemes, azokat versben írom meg, vagy a blogomban, vagy egy kollegámat faggatom. Még mindig van kérdésem és mondanivalóm.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned