Magunknak szerzett veszélyek

                                                                                     Az én hazám a francia nyelv és kultúra.

Lorand Gasparról

Van, hogy az ember hosszan vár egy találkozásra. Nézzük, nézegetjük, gondolkodunk arról, milyen is lesz az élmény, milyen titkai vannak kiválasztottunknak, mit rejt belül. Nem csak a szerelemben, hanem könyvolvasásból is ismerős érzések ezek. Így voltam Lorand Gaspar 1981-ben megjelent kötetével, jó pár évig nézegettem a polcomon, és vártam az alkalomra, hogy egyszer majd letelepszem egy kényelmes pózban a könyvével, és találkozom gondolataival. Ez idén ősszel megtörtént. Bár eddig is sok jót hallottam róla, de a művek olvasása után már varázslatos delejjel vonzanak szövegei.

Ő is a költészet szent megszállottja, de nem éri be pusztán versekkel. Minden művészeti ág érdekli. Nem csak orvosként, íróként, fotográfusként jár a világban, hanem antropológusként is, nézi, mi történik az emberrel a különböző kultúrák, szokások, hitek, balhitek között. Nincs benne ginsbergi lázadás, düh, de nála is az élet anyaga az idő.

Marosvásárhelyen született 1924-ben. Apja szegény székely családból származott, anyja is székelyföldi, szász származású. Egyetlen gyerekként, vallásos, katolikus szellemben nevelődött. Apja azt akarta, hogy az Erdélyben beszélt három nyelven – a románon, magyaron, németen – kívül megtanuljon franciául és angolul is.

A bécsi döntéssel, Erdély Magyarországhoz kerülésével lehetővé vált, hogy Budapestre jöjjön egyetemre.1943-ban kezdte meg tanulmányait a műszaki egyetemen, de három hónap után behívták katonának. Első pillanattól gyűlölte a katonaságot. Olyan világba csöppent, amelyet az erőszak, a durvaság, butaság hatott át. A kitolások mindennaposak voltak. ( Ez állandó jellemzője a katonaságnak?) Például, légiriadót vezényelve, hideg téli éjszaka felkeltették és kizavarták őket a hóba, ahol bakancsban, övvel, hátizsákkal, sisakkal és puskával – meztelenül kellett állniuk. Máskor meg az éjszaka közepén a részegen hazaérkező tiszt felzavarta, és egyenként berendelte a szobájába a társaságot, s ott guggolva, fegyverüket feltartva a nőügyeikről meséltetett.

A kiképzés után, hadapród őrmesterként egy tank- és légelhárító üteggel a román-orosz frontra került. Amíg csak a rosszul felszerelt román csapatokkal harcoltak, nem volt probléma, de a szovjet csapatokkal, főleg a sűrűn előretörő T 34-esekkel szemben azonban a kis, 40 vagy 45 mm-es, mozgékony és gyorstüzelésű kiságyuik nem sokat értek. Legfeljebb imádkozhattak az életükért. Amikor a németek megtudták, hogy Horthy a kiugrásról tárgyal, visszarendelték a csapattestüket, és mint megbízhatatlant, Németországba szállították egy marhavagonban.

 

Két hónapig utaztak, s közben a mostoha körülmények és az amerikai bombázások miatt nagyon sokan meghaltak. Végül Stuttgarttól délre egy munkatáborba kerültek, aminek közelében a csodafegyver indítására szolgáló repülőteret kellett építeni: követ hordtak, földet ástak. 1945 márciusa táján – mikor német őreik már érezték, hogy elveszítették a háborút, s fellazult a fegyelem, néhányadmagával megszökött. Találkoztak de Gaulle egységeivel. Sok éhezéssel, fagyoskodással járó hadifogságuk egy év múlva, 1946 májusában ért véget.

 

A háború vérrel áztatott földjén vándorolt, míg hazát talált. Régi vágya volt, hogy Párizsban tanuljon, és ekkor lehetősége nyílt rá. Háborús tapasztalatai felébresztették az orvosi pálya iránti érdeklődését. Májusban érkezett a francia fővárosba, és szeptemberben már meg is kezdhette a tanulmányait. Addig sok helyen dolgozott, például étteremben konyhán, piacon rakodómunkásként. A tandíját – amíg kellett – részben a keresetéből fizette, részben a magyar emigráció támogatta, mint a háború után Párizsba érkezett többi magyar fiatalt is. Az emberek általában nyitottak, kedvesek és segítőkészek voltak a Franciaországban   menedéket kereső külföldiekkel, és aki előtt – ha munkaszerető is volt, s lelkesedett a francia nyelv és kultúra iránt – sok-sok ajtó megnyílt. Jól boldogult a francia nyelvvel. Az egyetemen segítettek a társai a mindennapokban állandóan gyakorolhatta a nyelvet, és támogatásra talált a Coférences Laënnec nevű, jezsuiták vezette diákszervezetben is, amelynek szervezésében fiatal kórházi orvosok ingyenórákat adtak különböző tárgyakból, hogy felkészítsék a vizsgákra.

 

Jeruzsálembe úgy került, hogy a kórházi hirdetőtáblán olvasta, hogy az akkor még jordániai területen fekvő, francia apácarendek alapította kelet- jeruzsálemi- és a hozzátartozó betlehemi francia kórház részére a francia külügyminisztérium sebészt keres, és megpályázta az állást. Mindkét magánkórházat a francia külügy segítette anyagilag és főként azzal, hogy fizetett egy általa küldött sebészt.

 

A közel-keleti, hétköznapi arab nyelvet elég hamar megtanulta. Számára az volt a fontos, hogy a betegeivel érintkezni tudjon. Kelet-Jeruzsálemben 1955-től 1970-ig dolgozott. Az 1967-es háború után az izraeli illetékesek rossz szemmel nézték, hogy a kórházuk nem akar a meglevő egészségügyi struktúrába integrálódni, hogy meg akarja őrizni a függetlenségét.  A másik, a nyomosabb ok az volt, hogy könyvet írt az izraeli és arab együttélés szükségességéről (Histoire de la Palestine, Maspéro kiadó, 1968), baloldali barátai kérésére pedig közvetíteni próbált a palesztinok és az izraeliek között, és gyakran járt menekülttáborokban. A kezdetektől úgy gondolta, nincs más megoldás csak – a nacionalista tendenciák kiküszöbölésével – egymás megértése, és az együttélés. Ezt a szemléletet akkor kevesen fogadták el. Magatartása miatt az izraeli hatóságok választás elé állították: vagy felhagy a tevékenységével, vagy el kell hagynia az országot. Úgy érezte, jobb, ha távozik. Tunéziában telepedett le, mert a francia külügyminisztérium felajánlotta, vegyen részt az országban néhány éve kezdődött orvosképzésben, a tuniszi Charles Nicolle egyetemi klinika emésztőszervi-sebészeti osztályát választotta, mert ott találta a legmagasabb színvonalú munkát.

 

1956 óta rendszeresen ír. Első két párizsi éve – amíg a tanulmányai nem foglalták le túlságosan – különféle prózai írásokat, s többször verset is közölt a Csukássy Lóránt barátjával alapított Ahogy Lehet című folyóiratban. A lap 1947-tõl vagy tizenöt éven át létezett, s eleinte stencilen, később nyomdában készült. Nemcsak Franciaországban, de Németországban, Spanyolországban letelepedett magyarok, főleg fiatal kezdők publikáltak benne.

 

Saját bevallása szerint, mikor meglátta a judeai sivatagot, valami történt vele. Egy életre szóló találkozás lett belőle: gazdagnak, szépnek érezte a sivatagot. Kelet-jeruzsálemi házából reggelente gyakran kiment a közelben fekvő judeai sivatag szélére, hogy köszöntse a fényt vagy meghallgassa a kora reggeli csendet. Hétvégeken nagyobb túrákat is tett: Betlehemből a judeai és a transzjordániai sivatagon át a Holt tengerig gyalogolt.

 

Összebarátkozott a beduinokkal. Megkönnyítette a helyzetét, hogy orvos volt, a bizalmukba fogadták. Komolyabb problémáikkal néha nagyon messziről is eljöttek hozzá a kórházba. A beduinok vendégszeretőek, de sohasem tolakodóak, előbb meg akarják ismerni az idegent: hallgatják, megfigyelik őt. De az, hogy aztán valakit baráti alapon befogadjanak, hosszú ideig tartó folyamat. Amikor azonban megtörténik, akkor készek mindenre. Így sikerült néhányszor csatlakoznia a karavánjaikhoz. Megismerte, hogy kultúrájuk nagyon régi viselkedési szabályokból áll. Kidolgozott etikájuk van, amely a sivatag végtelenül sivár környezete miatt fizikai és morális állóképességet, bátorságot és igénytelenséget követel az egyéntől. Különösen gazdag szájhagyomány útján terjedő az epikus költészetük. Fő témáik: a vándorlás, a harc, a szerelem, a barátság, a közvetlen kapcsolat a sivataggal és a tevével. Számunkra primitív civilizációnak tűnik az övék, de - úgy ítéli meg - a természettel, a sivataggal, az állatokkal és egymással való kapcsolataik gazdagabbak, teljesebbek, mint a fehér emberéi.

 

Sivatagi utazásai során párhuzamosan görög halászokkal bejárta a tengereket is, és sokat fényképezett. Az Egyesült Államokban, New Yorkban és a déli sivatagokban utazott, szemlélődései során alkalma nyílt megfigyelni, jegyzetelni és fényképezni.  Az orvoslás, a költészet és a fotografálás kiegészítik egymást az életében. Mindegyik tevékenység ugyanannak a keresésnek különböző megnyilvánulásai.

 

Minden földek földje című kötete kettős jelentésű, egyfelől a sivatagról szerzett tapasztalatait írja, másfelől belső, lelki útjait tárja elénk. Egy vándor útvonala jelenik meg a sivatag látványa kapcsán, de közben a belső történések, gondolatok is benne vannak szövegében. Rácsodálkozik a tájra, keresi a múlttal való kapcsolatot. Egyensúlyt talált az emberi tett, föld, ég és a tenger mozgása között. Ismeri a perzselt kő illatát, a mélységek neszét, és a kékre sebzett tenger színét a nyári vihar tört üvegtábláiban. Néha távolítja, néha közelíti magához a szövegeit, az elegancia hercege, a bizalmasság tenorja, írásaiban benne csilingel az európai irodalom a sivatagi homokban Az ember bátor magányáról ír. Motivikus ismétlődés nála a sivatag. Pórusaiból grammatikai sóvirágok nyílnak, amire ömlik láthatár, és messzeszélednek a csillagok.

Lorand Gaspar többrétegű nyelvet épített.  Ne keressünk verseiben a valósággal egybevágó képeket, hiszen az egyes részleteket formálja szöveggé. Így természetesen változik a valóság, de ezért kapunk művészi alkotást. Így válik minden műve egyéni alkotássá. A társadalmi valóságot elfogulatlanul szemléli. Szisztematikusan kiképezte magát a világ rá leselkedő bajainak elviselésére. Az emberi lét szélső határait is tapintja. Kerüli az élethazugságokat, a szellemi elrákosodást, nem csábít bódító vágyak utáni álmodozásra, el nem érhető lehetőségek iránti sóvárgásra.

Fénnyel írni című kötetében azt írja, hogy a költői tevékenység lényege az eljárásban rejlik: a költői tevékenységben meg kellene kísérelni, hogy a beszéd azt hordozza, ami a nyelven kívül áll; hogy arra használjuk a nyelvet, hogy megszólaltassa azt, amit nincs módja kimondani.

Narratív költészete néha visszaível a múltba, de nem mesebeli távolból szemlélődik. Arról a vidékről ír, ahol a nyirkos agyagban felhorgadó, felduzzadó magvak utat vájnak maguknak, de megénekli a hegyéleken látható lomberősödést is, a nap húsából csorgó vércsíkokat, hiszen a homok vás.

A negyedik halmazállapot című írásában rétegekről, terjeszkedésekről, a távollétről és az eróziókról ír. Szereti a szabad asszociációkat, hiszen a dolgok egyetlen forrása saját szellemünk.

Nem a posztdemokratikus nihilizmus híve, hisz aki ír, alkot, az csak optimista lehet akkor is, ha borús képet fest időnként a valóságról. Mozarti könnyedségű. Az élet különféle szövedékeiben vizsgálódik a lét színpadán. Látja, hogy műsoron az élet és a halál csereberéje játszódik az emberiség sorsdrámájában, aztán a végén kiderül, hogy csak föld egy illata voltunk. Verseiben az elállt szél tovább zúg, miközben a fűben alszik, miközben a vízfelszínem fuvallatok csusszannak fagyott levelekkel a gyémánt égbolt alatt.

Úgy tartja, hogy az ő hazája a francia nyelv és kultúra. Francia lett és annak is érzi magát, de sohasem tagadta meg a gyökereit. Érzelmileg nagyon ragaszkodik Erdélyhez. Saját mítoszvilága van, melyről végtelenített mondatokban ír. Egy szó útját követi. Hiába van időnként írásjel a szövegben, nem ismer, nem használ határokat, hagyja, hadd áradjanak a szavai. Verseiben együtt élnek a tér vándorai, a fény hegymászói és csendek lakói, és szomjúságuk csak homokkal s várakozással mérhető.

Az életrajzi adatok a vele készült interjúból származnak.

Nézzük néhány versét!

IDEGPÁLYÁK

Megjelenés éve: 2012  

 

Némi rezgő levegő vagyok csupán

levegő melyben siklanak barátaim a madarak
élet tüdején átjáró levegő
(kifújja, hogy magukba szippanthassák a lombok)
némi levegő mely a sziklák felett akadálytalanul átsuhan
melyet kardok, öklök, golyók hasítanak
felfogom a nap sugarait
az éjszaka láthatatlan sötétjét
beburkolom a halál jelenlétét,
öntudatlanságát is talán –
hosszan eldiskurálni tengerrel
homokkal, kövekkel, fákkal és füvekkel,
feszültségük, darabosságuk ráhagyatkozik a táncra,
tánc a levegővel, mely megtart bárhol bármely szárnyat;
akadálytalanul suhan át sziklás hegységek
késhegyek és ragadozók agyara felett –
gondolataim sokkal inkább cikáznak
akár a fecskék sarlóívei
mintsem dübörögnének, akár a bulldózerek –
inkább vízfelszínen csusszanó fuvallatok
mintsem evilág kiskirályainak bizonyosságai –
(…hozzátenném még… inkább
Brahms négy impromptüje
mintsem… mintsem… mintsem… stb… stb!)

 

 

Fény vagyok és éjszaka

már és még mindig látom
hogy fény vagyok és éjszaka
mindkettő
azt súgja nekem
hogy elmémben
semmi bizonyosság
nincs más csak az esténként
résnyire nyíló sejtelem hogy életem
végéhez ér, cseppnyi
villanás vagyok végtelen térben és időben
érzékek test milliárdnyi neuron
ismeretlen napok és szélsodrások
találkozásából születtem

 

 

Semmire nincs befolyásom

minden ideiglenes
tanulgatok figyelni
arra mi megmaradt
bármily kevés is az
ne pakoljanak hajóra
ha eszem ágában sincs utazni
tenger vagy folyamok vizén
torlaszoljam el félelmeim ösvényeit
hiúságom autópályáit
s végül, ezt a praktikát
legnehezebb kitanulni
elfogadni amin nem változtathatok
elfogadni és nem csak beletörődni
tudom képtelen leszek talán e képességet elsajátítani
tanulgatom elfogadni ezt is

 

 

Mint a dobozban a rákok

melyek csakhamar forró vízben kötnek ki
maguk se sejtik, hogy arra várnak, felforrjon a víz
egymás hegyén-hátán tülekszenek és társaikba marnak
átmeneti létünk mozgatórugói bennünk
fizika, kémia, ösztönök, gondolatok
melyek rávezetnek, hogy szinte semmit se tudunk
azt a keveset amitől jobban élhetnénk kicsit
mégis úgy teszünk akár azok a rákok
egymás hegyén-hátán tülekszünk
addig is, míg szét nem hull több milliárd neuron
bámulatos összhangja, bonyolult szövevénye
csomók, nyalábok, szinapszisok, hálózatok

 

 

Levetkőztetni szavakat

éles fényben
mely kimetszi önmagát s az éjszakát
levetkőzni érveket
ruhákat és dumákat
felesleges rétegeket
(de szükségem van csendjükre
különben saját gondolataimat se hallanám –)
tanulok nem lenni
más mint némi levegő
a kések erdejében

levetkőztetni szavakat
az ezt akarom ezt nem akarom
meztelenségét
az érvek felesleges rétegek
ruhák és dumák

 

 

Dióhéj a sodrásban

ennyi vagyok csak
időnként utat találok
magamnak bámulom
a fecskék pontos és könnyed röptét
máskor meg a zuhatag elsodor,
na majd meglátjuk, majd csak meglátjuk –

 

 

Látom a habot nem látok mélyáramlatokat

nem ismerem valódi természetét mindannak mi mozog
látom a habokat
mélyáramlatokat soha
tudom a Föld forog
egy ember szalad az utcán
ingerület suhan az idegben
láttam amint a fecskék
sorra becsapódnak agyamba
még mindig nem ismerem valódi természetét
mindannak mi mozog

 

 

Állni csupán ebben az ajtórésben

végtelen sok mindent nem tudok
valójában nem is “tudom” mi az
úgy érzem képes vagyok érzékelni
de végül is végtelenül is nem tudom
csak azt tudom vagy vélem tudni
hogy minden amit úgymond ismerek
öt érzékemhez és agyamhoz köthető
igen, tudom hogy a test mely úgymond az enyém
csakhamar darabokra hullik
tudom hogy e pillanatban látom és érzem
a dolgokat, az életet, a mozgást, a földet
mindazt, mi ujjaimban remeg, a csönd ízét
zene hangjait és ritmusát
szagok líráját és ízeket az éjszakában,
a szemet és a látható neuronok öt tartományát
ezek csiholnak elém színes világot
mely csak a fényt és az éjszakát
észlelő agyunkban létezik

 

 

Nincs felső határ

határok sincsenek
nincsen igaz
és nincs igazság
igazságtalanságról beszélni
gyerekes dolog teletömik
a fejünket kézzelfogható valósággal
de hiszen
minden amit tudni vélünk
valójában érzékleteink következménye
hétmilliárd neuron hozza létre
melyek még azt se tudják amit mi tudunk
pedig az sem valami sok

igazságtalanságról beszélni gyerekes
nincsen igaz
nincs kézzelfogható valóság
nincs norma, nincs igazság,
nincs felső határ, se határ

 

 

Születő vers, reggeli vers,

megivott súly szólal a térben –
táncol táncol csak két fecske
s te szótlan és zenétlen –
lássad, tiszta konokság,
hol történt meg az, aminek sorsa romlás,
romlandó emlékezet erőlködik még itt –
pontos hangod határtalannak képzeli az elgondolhatót
lezárt idő nem gátja megnyílásnak –
kőszájak felé csörgedezel,
újra meg újra szökőkutak csobogása –

 

 

Matróz vagyok az összes óceánon

életem ura magam vagyok és nem az óceán
sem a vihar
bárkivel álljak is szóba nem engedem
hogy önmagamból kifosszon
nem parancsolhatok az elemeknek
nem cserélhetek hajót
egy kiút marad megtanulok bármely időjáráshoz alkalmazkodva hajózni
vagy épp megállni helyemen ha elpusztulok is
az van mi adatott, mi nekem adatott
közömbös erők forgataga közepette

                                                                                     FORDÍTOTTA LACKFI JÁNOS

Utoljára frissítve:2016. november 19., szombat 20:12
Novák Imre

         Novák Imre

 

Születési hely Veszprém, idő 1953. szeptember 21.

Lakcím Budapest 1145 Thököly út 135.

3 gyermekem van: Dóra, Laura, János.

Munkahelyem: Józsefvárosi Polgármesteri Hivatal

Tanító, magyar nyelv és irodalom tanári, közoktatási vezetői, pedagógia tanári és pedagógiai előadó szakos, közigazgatási szakvizsgát tettem.

1978-ban Zuglóban kezdtem tanítani az Álmos vezér téri Általános Iskolában. Magyartanárként színházi előadásokat, iskolaújságot, iskolai tévéműsort készítettem tanítványaimmal, és szívesen vettünk részt tanulmányi és kulturális versenyeken. Az ELTE magyar nyelv és irodalom tanárképző karának gyakorlatvezető tanáraként is dolgoztam.

1993 őszétől - egy kisebb megszakítással - a Józsefvárosi Önkormányzat oktatási, közművelődési és sport ügyeivel foglalkozom. Munkám során hazai és külföldi iskolákkal ismerkedhettem meg, szervezhettem szakmai tanulmányutakat, intervizítációs programokat.

Pedagógiai szakértőként több önkormányzatnak, illetve tanácsadó cégnek készítettem pedagógiai szakvéleményt, elemzést az intézmények működéséről. Több előadást tartottam minőségirányítási rendszerek működtetésének ismertetéséről, illetve intézményi minőségbiztosítási rendszer kiépítésében is részt veszek.

Szívesen dolgozom a magyar oktatásügyben, közművelődésben és a sport ügyeinek szervezésében, mert úgy gondolom, hogy a magyar kultúra és művelődés ügye mindnyájunk fontos kérdése és tevékenységi terület jövőnk érdekében.

2000 őszén a XII. kerületi Pedagógia Szolgáltató Központ igazgatóhelyettese lettem. Feladatom volt a kerület szakmai munkáját összefogó szaktanácsadók, tantárgygondozók tevékenységének szervezése, irányítása. Tapasztalatokat szereztem a munkaközösségek szakmai életéről, szakmai munkájuk hatékonyságának növelési lehetőségeiről. Két alkalommal is Budai Oktatási Napok címmel pedagógiai napokat szerveztem az elmélet és gyakorlat kapcsolatáról, illetve a tanórai munka módszertanáról.

Több mint negyven éve jelennek meg írásaim, elsősorban pedagógiai témákban, illetve több kiadvány írója és szerkesztője voltam.

A nyolcvanas évek elején a Napjaink és Gyermekünk című lapok megjelentették novelláimat. Aztán a Mentor és az Újkatedra című pedagógiai lapok munkatársa voltam, de jelentek meg riportjaim, tanulmányaim írókról, költőkről, illetve képzőművészekről és egyéb publicisztikai írásaim, valamint verseim, novelláim a Köznevelésben, a Versmondóban, az Új Pedagógia Szemlében, a POLISZ-ban, a Napszigetben, a Népszabadságban, az Élet és Irodalomban. 1989-ben saját kiadásunkban megjelent egy haikugyűjteményünk két szerzővel közösen.

2004-be felvételt nyertem a MÚOSz–ba.

2010ben Bólya Péter-díjat kaptam.

Novák Imre                         Közelképek és aranyfedezetek

Álmodó színes

Falevelek merülnek

Téli halálba.

A nappal vére

Finom és egyszerű nő

Lelkére csordul.

Pogány örömmel

Az őrület madara

Szökőkúttá vált.

Sírcsonkok mellett

A forrás jéghalálba

Merevedett arc.

Tótükre szürkül,

Az erdő és a mezők

Esőbundában.

Elszáradt levél

Tovább hullik az erdőn

Vérző farönkről.

Vörös ikreknél

Gáz, gőz, füst, parázs tör fel.

Ház dől most házra.

A hegy lábánál,

A völgy közepén mocsaras

Tavak születtek.

Erdőhatáron

Hasadék, felhőkatlan

Ködspirált lövell.

A nap rásütött.

Lepkepár egymást fedő

Árnyékában várt.

Húzza a nyelved.

Élet vize az ecet.

Fanyar és bizarr.

Spárgafonatban

Ha alázuhanok majd,

Ki szövi tovább?

Szótagok, szavak,

Az idő megfojtása

Tizenhét álom.

Gőzölög a táj.

Köd ritkítja az erdőt.

Levélkavargás.

Hol jött vagy ment,

Fűrészféle alak volt,

Csak jött, ment, jött, ment.

Víz színe remeg.

Az eső köröket szúr.

Üres felület.

Vízen fűnyaláb.

Szilfák hosszú árnyékán

Úszó szigetek.

Nyugtalan szellemét

Az akusztikus térben

Emlék kísérti.

Sziklás hegy előtt

Egy csiga is elindult.

Felér a csúcsra?

Égi vonalon

Szaladgál a képzelet,

Mikor szóródik.

Karddal nyert folyók

Zúgásán mindenki ért.

Keselyű les föntről.

Őrzi elszáradt

Virágok sziromporát

Az elszáradt fű.

Árnyékok, formák

Kedvesed hasonmása

Szirénhangon szól.

Szádban cseresznye

Napfény, eső, szél, halál.

Csak egy nap telt el.

Messzi a közel.

Mily világos a homály.

Kuszán egyszerű.

Gazdag, csinos táj.

Az élet nem vetélytárs.

Szerelmed alkot.

Ha kibírom a

Földi létet, akkor a

Pokol is jöhet.

Nem értem magam.

Összedolgoztuk magunk,

Majd kettévágtuk.

Ördögűzés folyt.

A halál nevű képlet

Fogásaival.

Csendes pillanat

A partra lépő folyó

Életcsuszamlás.

Esti káprázat,

Tűz, víz, légáramlat jön.

Villám csap bele.

Kiváló debatter.

Kiugrott apácák közt

Cinizmust hirdet.

Fény sehol, mégis

Éles és tündöklő arc.

Önmagában nő.

Bűbájfotókon

Piros mellbimbójú nő.

Tériszonyom van.

Árnyam növekszik,

Ördöggel szimpatizálva

Hínár, víz fon át.

Csendes pillanat,

A partra lépő folyó

Életcsuszamlás.

Ördögűzés folyt

A halál nevű képlet

Fogásaival.

Nem értem magam.

Összedolgoztuk magunk,

Majd kettévágtuk.

Gazdag, csinos táj.

Az élet nem vetélytárs.

Szerelmed alkot.

Ha kibírom a

Földi létet, akkor a

Pokol is jöhet.

Messzi a közel,

Mily világos a homály,

Kuszán egyszerű.

Szádban cseresznye.

Napfény, eső, szél, halál.

Csak egy nap telt el.

Árnyékok, formák,

Kedvesed hasonmása

Szirénhangon szól.

Őrzi elhervadt

Virágok sziromporát

Az elszáradt fű.

Karddal nyert folyók

Zúgásán mindenki ért.

Keselyű les föntről.

Apró lökések,

Vénámba hajórajok,

Halcsontok döfnek.

Madaras ágak

Átaludták a telet,

Vízbe bámulnak.

Víz selymesedik.

A nap szemérmetlenül

Eléget mindent.

Nem élő, nem holt.

Alaknélküli voltunk,

Vagy mindkettő.

Holtak szájában

Homok, kő, giliszta, föld.

Hús, gyümölcs után.

Nézett, mosolygott.

Csak egy test akart lenni

Az életemben.

Farönkfej nyoma

Táncoló alakokkal,

Életrajzokkal.

Fák hajladoznak.

Szél bújt el az erdőben.

Onnan jön vissza?

Téli éj gondjai:

Átkozott féltékenység.

Sápadt hold néz.

Dögcédulám már

Gyerekeim játékszere.

Apámé sehol.

Nap napra csúszik.

Vagyunk, a holnap nincs itt.

Túlélők leszünk?

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned