Szuly Gyula halálára


Atomizáltságunk és szűkkeblűségünk következménye, hogy elrejtve élnek közöttünk lényeges mondandóval rendelkező alkotók e zajongó-pörgős társadalomban, és néhány szerencsésen kívül, akik valahogy a közelükbe kerülnek és meg is maradnak bűvkörükben, teljesen megérintetlen marad tőlük az egyének sokasága, akik emiatt hiányérzet nélkül hihetik és hiszik is, hogy ismerik korukat és környezetüket, és ebből kiindulva cselekednek. De mivel kiindulásuk hiányos, mert látókörüket vagy ingerküszöbüket nem éri el ez a lényegi valami, félő, hogy valójában nem egészen tudják, mit cselekszenek a szűkre szabott hétköznapi rutin keretei között. Tehát nem arról van szó, hogy sajnálni kellene az alkotót, amiért nem jut neki kellő figyelem, hanem arról, hogy a világot kell sajnálni, mert jobb lehetne önmagának, ha észrevenné azt, ami mellett elrohan. Ilyen kevesek által ismert lényeges mondandójú alkotó volt a most elhunyt Szuly Gyula (1917. május 11. – 2016. február 15.). Már jócskán elmúlt nyolcvan éves, amikor megismertem, és közelített a százhoz, amikor meghalt. Hogy én, akit szellemi hatásokkal mindenkor elkényeztetett a sorsom, mit tanulhattam tőle ebben a mintegy 15 esztendőben? Derűt, kedélyt, belső nyugalmat, felfedezve a szépérzéknek és muzikalitásnak egy általam (akit mindig zene vett körül) addig közelről nem ismert hegyvonulatát, téma-érzékenységet, folytonosságot, kivárni-tudást, a nézetek kérlelhetetlenségét, de egyben kivételes, mert korunk értelmiségére egyáltalán nem jellemző vitázó és vitatűrő képességet, és ugyanakkor az alkotói cselekvésnek a nézetek fölött álló feltétlenségét. Ezek az elemek hol késő éjszakába nyúló beszélgetéseink során, amikor már csak a mi mulatásunk zavarta a bérház nyugalmát, hol lemásolt vagy diktálás után lejegyzett írásai révén találtak meg. És ez utóbbi azt jelenti, hogy azok, akik személyesen nem ismerték, írásai útján éppúgy a dolgokat, mai küszködéseinket új színben feltüntetni és oldani képes megismerésekre tehetnek szert, mint az, aki rendkívül vonzó társaságában részesülhetett belőlük. Önálló publikációi a Kő és kenyér című verseskötet, valamint két regénye, a Semmi-Alsómegállóhely, mely az ötvenes évek elején történt kitelepítéséről szól, és a harmincas évek végét felidéző Krisztinaváros lovagjai. Egy harmadik, publikálatlan regényében, melynek címe Háttér a vár, a budai vár ostromának általa átélt eseményeit írja meg. Sok verse jelent meg a Holmiban, prózája pedig a Lyukasórában és más ismert orgánumokban.

Ezek Szuly Gyula szavai önmagáról, melyeket kórházi ágyán diktált le nekem néhány nappal halála előtt:

«Életemben két legfontosabb dolog a zene és a költészet. Sajnos nem lettem főhivatású zenész több okból, de úgy vélem, a vers főhivatás az életemben alkotóként is és hozzáértőként is. Ez a két művészet feltétlenül rokon egymással és nagyon sajátos jelenség a zeneszerzőnek vagy a zenei előadóművésznek a kapcsolata a költött szöveggel. Mozart azt írja apjának, „átvizsgáltam vagy 100 operalibrettónak ajánlott szöveget, köztük az imádott Hamletet is, az se jó”. De itt meg kell jegyeznünk, hogyha Mozart valamire azt mondja, hogy az nem jó, az ő operaírási szempontjáról van szó. Meg is indokolja: „Képzeljen el, apám, egy énféle operában egy megjelenő szellemet, versben elmondott sejtelmekkel. Ez nekem nem való.” Én librettót se tudtam volna írni Mozartnak, de ha zeneszerző vagyok, az se biztos, hogy magamnak, mert azt tapasztaltam, hogy a zeneszerzők olyan szövegeket választanak, melyek éppen csak attól lennének jók, amivel a zeneszerző gyengeségeiket fel tudja erősíteni. Gondoljunk Schubert csaknem 600 olyan dalára, melyek gyenge fűzfa költeményekre készültek. Számomra a prózának is van köze a zenéhez. Beethoven a VI. szimfóniában tételenként prózában megírja, hogy mit kell érezni.»

Ahogy ez az utoljára említett szimfónia, a Pasztorálé, úgy Szuly Gyula hosszan éneklő lelkülete is átlényegüléssel, életteljességgel és a szépre rácsodálkozással ajándékozza meg azt, aki hagyja magát megérinteni általa.

Utoljára frissítve:2016. március 12., szombat 09:49
Litván Péter

Személyes adatok

Név: Litván Péter
Születési hely, idő: Debrecen, 1962. 02. 22.
Elhunyt: 2018. január 23-án, Budapesten


Nyelvismeret: magas szintű: angol, német; egyéb munkaszintű: latin, olasz

Szakképzettség

2000 Igazolvány: Angol-német nyelv és irodalom szakismerettel képesített szakfordító és tolmács. (Bp. VII. ker. Polgármesteri Hivatal. 2000.02.15.)
1989 Képesítő bizonyítvány: Képesített német-magyar, magyar-német szakfordító valamint képesített német tolmács. Bizonyítvány szám: XXI/4/1988/89
1988-1989 Fordító- és Tolmácstovábbképzés német szakon (ELTE)
1987 MA oklevél: angol nyelv és irodalom – német nyelv és irodalom szakos előadó. Oklevél száma: 159/1987
1982-1987 ELTE BTK, Budapest, angol-német szak

Szakmai tapasztalatok

2014-2017 Vasárnapi Iskola felnőtteknek, nyelvi, irodalmi, művészeti, előadói tevékenységgel; csoportos latin-tanítás
2013-2015 Gimnáziumi tanítás – Friedrich-Schiller-Gymnasium, Pilisvörösvár, német és etika német nyelven
2011-2014 Nemzetközi bemutató sátor a Sziget Fesztiválon a Múzeumi Negyedben
2011-2012 Magyar Huzat című kiadvány szerkesztése, megjelentetése
2002-2003 Nemzetközi fesztivál-szervezés, könyvszerkesztés
2000-2005 Gimnáziumi tanítás – Árpád Gimnázium, angol nyelv és irodalom, angol színpad
1995-2016 Filmtolmácsolás a Nemzeti Filmarchívum ill. a MANDA számára (többek között az Örökmozgó, Uránia, Toldi, Művész mozikban)
1988-2017 Tolmácsolás (szinkron és konszekutív tolmácsolás konferenciákon, cégeknek, minisztériumi szinten), fordítás (szak- és műfordítás), kulturális lapok számára is (pl. 2000, Magyar Divat Intézet lapja, Nemzeti Filmarchívum kiadványai)
1987-2017 Magántanítás – angol, német
1987-2000 Nyelviskolai tanítás csoportoknak
1985-2017 Előadások, esszék egyetemek és tudományos társaságok számára angol, német és magyar nyelven; cikkek szaklapok és más orgánumok számára
1985-2017 Művészeti és irodalmi tevékenység, színpadi és pódiumművek írása és megvalósítása itthon és külföldön

 

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned