Irodalmi teljesítmény


Az elmúlt napokban olvastam egy frissített, a „szakmába” „bevett” szerző profilját. Az elmúlt néhány
évben is jelentősen bővült publikációinak és díjainak száma. A lista nagyon hosszú. De szabad-e erről
beszélnem, hiszen ezzel a szerzővel a jó pillanatokban szinte barátságnak nevezhető a viszonyom?
Ambivalens ez az egész kérdéshalmaz, mert igazán igazságtalanság lenne leértékelnem az ő
teljesítményét. De vajon a másokét szabad-e?
Triviális és evidens, hogy mindenki sikert akar. A lelkünk is egészségesebb, ha pozitív
megerősítésekben van részünk. És mennyi kézzelfogható, akár pénzben mérhető előnye is van
esetenként az elismerésnek!
Lehet-e jót kívánni önmagunknak úgy, hogy az ne menjen más rovására? Hiszen ha egy lehetőséget,
díjat, elismerést, pozíciót nem adhatnak oda korlátlan számban, akkor valaki megkapja, míg mások
nem.
Kereshetünk-e olyan kompromisszumot, amiben minden érdemes sorra kerül? Vagy az
érdemeseknek van egy konszenzusos rangsora, s aki e rangsorban feljebb áll, az sokkal többször sorra
kerül, s aki lejjebb, az sokkal esetlegesebben? Lehetséges e kérdésekben igazságosan dönteni?
Az, hogy ilyen rangsor van, tudjuk. Nem egy konkrét lista ez valamiféle hivatalnok asztalán, de egy
erősorrend, amely az érvényesülési esélyeket, a megbecsüléshez való hozzájutás valószínűségét
szabja meg.
Tegyük fel, hogy egy grémium előtt ott lenne e meg nem nevezett barátom műve, és ez enyém.
Tegyük fel, hogy a két mű közel azonos értékű. Melyikünket díjaznák?
Ugye, milyen egyszerű ez a kérdés? Természetesen őt. De, ez is csupán feltételezés, mert az én
művem, és nagyon sokak művei nem kerülnek oda, ezek elé a grémiumok elé, függetlenül az
értéküktől. Mi több, eleve feltételezik és kijelentik, hogy a mi műveink értéke egyértelműen
alacsonyabb. Ha pedig az aspiráns eltökéltsége, vagy a helyzet váratlan fordulata kikényszeríti az
értékelést, több rosszat látnak majd a leminősítendő munkában, mint amennyi belefér.
Össze lehet mérni a műveket?
A Sixtus kápolnát ezidáig csak képen láttam. Mégis biztos vagyok abban, hogy aki megállhat az épület
boltozata alatt, az kimagasló teljesítménynek ítéli majd azt, amit lát. De miben mérhető ez a
teljesítmény? A megfestett felület mérete? A felhasznált festék mennyisége? A használt színek
száma? A képeken szereplő figurák és utalások mennyisége? Badarság. A művészi teljesítményre
nincs mértékegység. Az, amit ott, a freskók alatt érzünk, amit egy-egy maradandó zenemű hallgatása
közben érzünk, amit a színház nézőterén időnként érzünk, nem mérhető. Az sem mérhető, hogy egy
irodalmi mű mitől kimagasló. Érezzük, a lelkünkre hat. Értéke van, amely nem számszerűsíthető, de
egyértelműen felismerhető.
Sok elemzés születik minden művészeti ágban, és folyamatos a törekvés a „szakmásításra”. Mondják,
hogy Michelangelonak is sok szakmai fogást kellett ismernie. Igen, ez igaz. Ám ezeket a fogásokat a
manieristák is ismerték, mi több, előttük ott volt már a minta. De hiába a sok szakmai manír, a Sixtus
kápolna élményét egyikük sem tudta visszaadni.

Igen, megtanítható a freskókészítés folyamata, hogy a felület szép és tartós legyen. A kompozíció
készítésről is sok okos fortély elsajátítható. De ami igazán naggyá teszi a művet, az ezeknél sokkal
megfoghatatlanabb.
Az irodalomban is van számos fortély, ami tanulható. Ámbár a magyar irodalom egy rövid korszak
hagyományaiba szerelmes, mintha időben és térben ilyen szűköcske lenne az irodalmunk
gyökérrendszere. És mintha az ágaknak is épp olyanoknak kellene lenniük, mint e gyökereknek.
Miért? Mert így diszciplínává, tananyaggá szűkíthető.
Rendben, képezzetek csak irodalomhoz értő embereket! Jó szerkesztőkre, értelmes kritikusokra,
szervezőkre nagy szükség van mindig. De a művész nem a tudástól művész, hanem olykor annak
ellenére. Általában nem árt, ha a művész tudja a tudhatót. De amit a művésznek meg kell ragadnia,
az nem a tudható dimenzióiban van. A tudás olykor segít, máskor gátol, mert szűkebbé teszi a
horizontot. Ami tudható, az ugyanis konkrét. Ami emberi, az pedig mint egy fordított jéghegy, a
nagyobb részével átlóg a tudhatón túli világba.
Azt gondolom tehát, hogy lehet egy hentes, egy villamosvezető, egy ingatlan ügynök, vagy egy futár
is olyan művész, aki kimagaslót alkot. Igaz, neki kevesebb erő és idő jut, mint aki ül a parnasszuson,
esetleg egy ösztöndíj által nyert időben, és várja a megváltó ihletet, vagy ha nem jön, hát az
inspirációt, és nekilát a szakma begyakorolt fogásaival megmunkálni valamit, amit felmutathat, ha
van „töke”, ha nincs. És olykor bizony nincs. De valami díjat biztosan kap majd érte, írnak róla valami
jót, publikálják, értékelik, sőt, felértékelik.
Önmagának minden ép lelkű ember jót akar. De akarhatunk-e jót önmagunknak önzetlenül?
Ha azt kívánom, hogy a busz ne késsen, az országnak becsületes és értelmes kormánya legyen, az
időjárás kedvezzen a jó termésnek, és a nemzetközi viszonyok segítség gyarapodni gazdaságunkat,
abból a számomra jó következik, de nem mások kárára.
Ha egy díjat adnak ki valahol évente, s azt én szeretném megkapni, ahogy mások is, akkor egyikünk
boldog lesz, míg a többiek csalódottak.
Van tehát olyan helyzet, amikor akarhatom a jót önzetlenül, s van olyan is, amikor versenyben
vagyunk, s csak úgy akarhatjuk magunknak, hogy mások vesztesek legyenek. A versengők egy
részének az a jó, ha új versenyző csakis az ő jóvoltukból indulhat el. Így sokan eleve „versenyen kívül”
élik egész életüket. Így körön belül dől el mindig, hogy ki a győztes.
De ki az igazi vesztes?
Ma is azt állítom, hogy a magyar irodalomban most is rengeteg mellőzött érték van, amely nem jut el
a szélesebb olvasóközönséghez, mert a beszűkülő irodalmi nyilvánosság terét csaknem teljesen uralja
azaz egy-két száz ember, akik azon a konszenzusos rangsoron a listák elején állnak.
De kik között is jött létre ez a konszenzus? – Azok között, akik elől állnak. Elfogadják, hogy egymással
kell osztozniuk az elismeréseken. Elfogadják, hogy mások azért csak nagyon nehezen juthassanak
esélyes helyre a listán, vagy egyáltalán a listára. A „nemlétezővé” hallgatás rutinszerű gyakorlat. Úgy
tenni, mintha „mások” nem is léteznének, ésszerű magatartás ott, ahol verseny van. Kevesebb, és
már jól ismert versenytárssal könnyebb kalkulálni, mintha bárki rajthoz állhatna.
Tudom én, szerkesztőségeknek bármikor küldhetek be bármit. De elolvassák egyáltalán? Legfeljebb
megírják, hogy „köszönjük, de nem illik a profilunkba”. Többnyire azt sem. Küldhetek anyagot
pályázatokra. De, amikor megjósolom, kik lehetnek díjazottak, sajnos ritkán tévedek.

Szép az, ha valaki sok-sok elismerést sorolhat fel az életrajzában. De nem lenne-e helyes, ha a szintén
kiemelkedőt alkotó „ismeretleneknek” is jutna? Nem lenne-e gazdagabb ettől a kortárs irodalmi
kínálat az olvasó örömére?
De bizony! Tudom, hogy ebben igazam van.
A kortárs irodalom elszakadt a széles olvasóközönségtől. Egy sznob kisebbség körében sikk képben
lenni, de a mai szépirodalmi kötetek nem kerülnek fel a családok többségének könyvespolcaira. Nem
csak azért, mert egyre kevesebb könyvespolc van. Sokkal inkább azért, mert az ismerhető kortársa
szépirodalom érdektelen. Maga is egy szubkultúra terméke és teremtője. Az a pár száz elől álló
ember egymásnak bizonyítja, hogy ők aztán nagy … „művészek”. De nem! Így ők inkább csak nagy
helyezkedők.
A művészet emberi dolgokról szól. A művész felelőssége, hogy emberségre vezessen. Az utókor nem
a briliáns szakmai bravúrjainkra emlékszik, ha emlékszik, hanem az emberségünkre. Ezért a
művésznek elsősorban nem szakmai, hanem erkölcsi, emberi felelőssége van. Például az, hogy
hajlandó legyen megismerni és elismerni a megbecsülésre érdemes névteleneket. Hisz reményünk
szerint csaknem az örökkévalóságnak szánjuk a műveinket. De lagalább egyszerű emberek
könyvespolcaira. Kellemes fürdeni a dicsfényben. De fontosabb az emberség üzenetét hagynunk
utódainkra!
Közhely, hogy József Attila nem kapta volna meg a József Attila díjat. De van-e nagyobb díj, mint
embernek lenni, és emberséget hagyni a világra?

Utoljára frissítve:2022. január 07., péntek 13:28
Fereczfi János

Pár szó rólam...

Ferenczfi János vagyok. Hatvanhetes. Folyton újrakezdő. Túl egy kudarcos házasságon. - Két nagyszerű fiam van, egy új társam, s szerencsére sok kitűnő barátom. - Egzisztenciám, - mindenkor pillanatnyi....

1985-ben díjazottja voltam a Sárvári Irodalmi Körnek. - Aztán csend. - Kiálltam egy elv mellett, s ez nem volt kívánatos.

A kilencvenes években nem írtam, - eleget. - A Petra Alapítvány vezetőjeként kulturális szervező munkát végeztem.

A kétezres években tagjává váltam a RIM-nek, a Bohém Asztaltársaságnak, A Napsziget Alapítványnak, a Napszél Egyesületnek, satöbbi. - Közben kiálltam néhány elv mellett, ami nem volt kívánatos....

2009. szeptemberétől rádiós műsort indítottam IRKA címmel a Fúzió Rádióban. Ma a Muzsikus Rádióban tevékenykedem, a P_RéS című műsor gazdájaként.

Szerveztem és vezettem pódium beszélgetéseket, irodalmi esteket. Beszéltem megnyitókon, könyvbemutatókon, találkozókon.

Kötetem nincs. - Leszámítva a három nulladik kötetemet, - amelyek rendhagyó pódiumműsorok voltak.

Satöbbi.

Most pedig A Hetedik kitalálásával, megvalósításával, - szerzők és szerkesztők felbujtásával foglalkozom. - Álmodom, s az álmok egy része valóra válik.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned