József Attila: A mai költő föladatai

„Meggyőződésem, hogy az a költő, aki ma emberies állásfoglalás dolgában az embernek a politikában felvetett létkérdésére megtagadja a választ s a szellemet az érdeknek elárulja, a szellem terén is elveszett ember.”
„Politikai és szociális szemszögből nézve, a szellem nem egyéb, mint az embernek vágya jobb, igazabb, boldogabb s az önérzetes emberhez méltóbban alkalmazkodó életföltételekre… az érdek pedig azt jelenti, hogy valaki ily változás esetén megrövidül s ezért e változás megvalósulása elé a legaljasabb, valóban gonosztevői eszközökkel igyekszik gátat vetni, – habár egyébként tisztában is volna vele, hogy ezt már sokáig nem teheti.”
Thomas Mann írja ezeket a Szép Szó 12-ik számában és azt hiszem, aki költő, az Thomas Mann-nak a szavait olyan örömmel hallgatja, mintha saját maga közölné társaival, jóllehet érezné, hogy van még hozzátenni valója.
De hol az az igazi költő, akinek, ha embertelenségre bukkan (s hol nem bukkan embertelenségre éppen a mi korunkban?), ne volna hozzátenni valója a világhoz és művéhez, az emberek közös művéhez és önmagához?
A költő alkot és ez nem jelent kevesebbet, minthogy alakítja a világot, az emberi világot, az emberséget azoknak a segítségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, úgy osztoznak a költő tevékenységében, hogy művét szeretettel veszik magukhoz.
Mert a mű nem annyira a művész, mint inkább azok által él, akik szeretik a művészetet s azért szeretik, mert keresik az emberséget.
Bizonyára sokak fülében „kenetesen” hangzik, amit itt írok. Hagyjuk ezeket, – cinikusságuk mögött vagy a nyers erőtől, erőszaktól való cinkosfélelem, vagy a beléje vetett bizalom lappang.
Mi, mai költők, nem tehetünk mást, minthogy elmondjuk örömeinket és bánatainkat egyfelől, másfelől pedig kiállunk a szabadságért minden formában és mindenütt, ahol a gazdasági jólét jelszavaival és fegyveresen megkísérelik a költők örök ellenfelei a „tömegeket” legjogosabb emberi igényeiktől, a szabadságtól és a szabadságra való törekvésüktől lélekben is eltántorítani.

József Attila


Nyomtatott forrás. Uj Szellem, I (1937), 17. (október 15.) sz., 7.
Aláírás: József Attila.

József Attila

József Attila (Budapest, Ferencváros, 1905. április 11.[1] – Balatonszárszó, 1937. december 3.) Baumgarten- és posztumusz Kossuth-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Az élet kegyetlen volt vele, hiszen félárva gyermekként ifjúsága tele volt lemondással és brutalitással, felnőttként pedig szembesülnie kellett a meg nem értéssel. Öngyilkosságra utaló tragikus halálának[2] pontos körülményeit azóta sem sikerült tisztázni.

A Szegedi Tudományegyetemen tanárnak készült, de a Tiszta szívvel című verse miatt kirobbant jobboldali tiltakozások nyomán Horger Antal professzor eltanácsolta a tanári pályától. Ezután nyugati egyetemekre iratkozott be: Bécsben hallgatott előadásokat, majd Párizsban a Sorbonne-on tanult és tökéletesítette nyelvtudását. Közben megismerkedett a német és francia költészettel, melynek reprezentánsai közül főleg Villon gyakorolt rá nagy hatást.

Már külföldön is szimpatizált a kommunizmussal, majd Magyarországra hazatérve kapcsolatba lépett az illegális munkásmozgalommal. Zaklatott magánéletét azonban érzelmi válságok, szerelmi reménytelenségek és egzisztenciális félelmek terhelték, melyek mindinkább felőrölték idegrendszerét. A zavaros elmeállapotú költő a balatonszárszói vasútállomáson egy tehervonat kerekei alá került és szörnyethalt.

 

Forrás: József Attila – Wikipédia (wikipedia.org)

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned