Ellenkánonnál többet

Júliusban fontos mérföldkőhöz érkeztünk. Egyrészt megjelent A hetedik Első antológiája, amely eddig igen jó visszhangra talált. Többen állítják, és magunk is úgy hisszük, hogy a törekvéseinkhez méltó, színvonalas kötete sikerült „fényre bábáskodnunk”. Másrészt egy irodalmi táborban, ahová pihenni és ismeretségeket kötni utaztunk el, kellemetlen konfliktusba kerültem. A konfliktus abból fakadt, ami A Hetediket létre hívta: az irodalmi életben immár hagyományosan jelenlévő tekintélyelvűség egyedüli létjogosultságának tagadása.
Az adott helyen és időben váratlanul kerültem keresztkérdések tüze alá, és nem volt rá módom, hogy kifejtsem az álláspontomat, vagy kerek válaszokat adjak a kérdésekre. Többszöri kérésem ellenére egyáltalán nem kerültek szóba az általunk írt művek, noha ez egy irodalmi alkotótáborként meghirdetett esemény volt. Végül felálltam és távoztam, ami többek szerint hiba volt. Ez olyan bizalmi és önértékelési válságot indított el A Hetedik szerkesztőségén belül, amelyet az elmúlt két hónapban megszenvedtünk.
Most, hogy a mélyponton túljutottunk már, ideje levonnunk a tanulságokat.

Azt állítottam, és állítom ma is, hogy a Kánon egy politikai képződmény, ami felett eljárt az idő. Akkor is így van ez, ha ma inkább a „szakma” szót használják, mintha iskolázottság kérdése lenne elsősorban az, hogy valaki alkalmas-e, jogosult-e irodalmi alkotások létrehozására. Az ihletnek, mint kiváltó oknak a tagadása is jól illeszkedik ebbe a logikába.
Ma is úgy gondolom, hogy sajátos körülmények között jött létre a huszadik században az, amit ma Kánonnak, vagy Szakmának nevezünk. Elnagyoltan értelmezve a Kánon azoknak az alkotóknak, műhelyeknek és intézményeknek a közössége, akik egyfelől kölcsönösen elismerik egymást, mint a „szakma” letéteményeseit, és akiket másfelől az adakozó hatalom szintén elismer.
A magyar piac sajátos és kicsi. Nyilvánvalóan lehetetlen megélni abból, ha valaki költő. Így van, aki egyetemen oktat, újságot szerkeszt, villamost vezet, szemüveget készít, vagy biztosítást ad el. Innen nézve tehát csaknem mindenki amatőr, hiszen csaknem minden alkotó kénytelen más, megélhetést biztosító munkát vállalni. Manapság egy verses kötet országos eladásánál az 500 példányos mennyiség amolyan álomhatár. Nem sokkal jobb a helyzet a szépirodalmi próza esetében sem. Világos tehát, hogy egy kellő gonddal elkészített kötet megjelentetése nem hoz a piacról kellő jövedelmet sem a kiadónak, sem a szerzőnek. Így van ez nem csupán a könyvekkel, hanem általában minden tevékenységgel, ami az irodalmi aktivitással együtt jár. Világos, hogy valahonnan pénzt, és egyéb támogatásokat kell szerezni ahhoz, hogy az értékek megteremthetőek, és megmutathatóak lehessenek.
Ismét csak a piacunk kicsiny és sajátos jellege miatt Magyarországon hagyományosan az állam a legfontosabb szponzor. Majdnem mecénást írtam, de a mecénás érdek nélkül támogat. A szponzor ellentételezést akar. És ha az állam elvben sanda érdek nélkül is működik, az államhatalmat birtoklók nem. Ellentételezést remélnek, várnak, vagy egyenesen követelnek, mikor milyen a klíma. Így a Rákosi Mátyásnak készített születésnapi antológiától az óvatos öncenzúráig sokféle kemény és puha lenyomata van ennek a helyzetnek. A fel nem tárt aktákról ne is beszéljünk! Még csak azt sem mondom, hogy a hatalom önző és gonosz, az együttműködők pedig megalkuvók. Van, aki különbékének nevezi azt a kompromisszumot, amit meg kell kötni ebben a helyzetben. Én soha nem kerültem olyan helyzetbe, hogy ezt a békét megköthettem volna, vagy nem vettem észre. Nem tapasztaltam meg, hogy milyen is ez. Nem lehet könnyű. De érthető, hogy aki alkot, az érvényesülést keres úgy önmagának, mint az alkotásnak. Kutyakomédiát nem lehet megúszni bolhák nélkül.
Amikor arról beszéltünk, hogy szeretnénk a degradáló értelmezést lehántani a „profi, amatőr, dilettáns” szavakról, és megszüntetni az e szavak negatív értelmezésére épülő kirekesztést, mindjárt megfogalmazásra került a kérdés, hogy: „Ti ellen-kánont akartok?”
Nos, egyáltalán nem, mert ismét egy kirekesztésre alkalmat adó keret jönne létre. Hogy „mi” mit szeretnénk, nem tudom, mert még csak az elején vagyunk az erről szóló értekezések, eszmecserék folyamatának. Azt tudom, hogy én mit szeretnék: Kánon nélküli világot.
Azaz, ellen-kánonnál sokkal többet: új, tisztább világot.
Belátom egyfelől, hogy a pandémia ideje alatt mi magunk is zártabb közösséggé váltunk, ami ellentétben áll az ideáljainkkal. Remélem, hogy ezt nagyobb részben a körülmények szülték, és ki tudunk mozdulni belőle.
Azt is belátom, hogy a kialakult viszonyokat irtózatosan nehéz megváltoztatni. De azt gondolom, hogy nem mi, hanem a változásban lévő világ alakítja át a viszonyokat.
Nagyon röviden: terjed a digitalizáció. A papír nimbusza erős, de egyre több tartalmat „fogyasztanak” az olvasók is papírmentes formában. Így viszont a tartalom előállítása és terjesztése nagyságrenddel kisebb anyagi erőt igényel. Az Internet az eddigi legösszetettebb médium, tehát idő kell ahhoz, hogy kialakuljanak a széles körben hitelesnek elfogadott csatornák. De ez megtörténik, ahogyan a televíziózásban is megtörtént az elmúlt évtizedekben. Attól, hogy vannak pornó csatornák, még egy zenekedvelő sem tartja hiteltelennek a zenei csatornákat. Bár a televíziózás, ahogy a huszadik század végén megismertük, már hanyatlóban van, ez a fogyasztói igényhez rétegződés jó példája annak, amit az Internetes tartalmaktól várunk. Ráadásul a technológia egyre több megoldásra ad lehetőséget, s ezek a lehetőségek egyre olcsóbban elérhetővé válnak.
Másrészt, a papíros megjelenés is egyre hozzáférhetőbb. Egyre több nyomdai szolgáltatás érhető el az átlagember szintjén is. Ötven-száz példányban is megfizethető ma már egy kötet előállítása, és ismét csak az Internet segítségével eljuttatható az olvasóhoz úgy is, ha nincs bejárásunk a lomha és nehézkes könyvpiacra. A nyolcvanas években még „igényelni kellett” a papírt egy-egy nyomdai termékhez. Ezekről az igényekről nyíltan politikai megfontolások alapján döntöttek. Ma már sokkal nehezebben gátolható meg az, hogy egy-egy mű megjelenjen.
Összefoglalva, a szerzők és műhelyek felépíthetik a saját piacukat, ami fenntartható akkor is, ha nem érkezik külső forrásból támogatás. Egyszerűbben szólva: az a 100-500 verses kötet elkészíthető és eladható úgy is, ha a szerző és a kiadó nem köt semmiféle különbékét a támogatás reményében.
Ez azt eredményezi, hogy szerzők, szerkesztőségek, alkotóközösségek működhetnek függetlenebbül, kevésbé kiszolgáltatottan, hiszen elérhetik céljaikat úgy is, ha a Nagy Szponzor nem támogatja őket.
Azzal pedig mindenki tisztában van, hogy vannak üzleti sikert hozó termékek, és vannak különlegesen értékes művészi alkotások, és ez a két halmaz nagyon ritkán kerül átfedésbe. Tehát továbbra is folytatjuk az irodalom melletti foglalkozásainkat, viszont az irodalmi tevékenységünkben sok eddig áthatolhatatlan akadály válik megkerülhetővé.
Ha pedig ez a helyzet létrejön, csökken annak a jelentősége, hogy a „szakma” kit fogad be. Sokkal inkább az olvasó határozza meg azt, hogy kire kíváncsi. Hiszen a „régi világban” az volt a könyvesboltban, amiről valakik eldöntötték, hogy megjelenhet. Ma már rengeteg kötet jelenik meg digitlaizáltan is, papíron is úgy, hogy nem kell hozzá efféle döntés, sőt, nem is kerül azok elé, akik az ilyen döntéseket meghozni szokták. Tovább menve, már az sem feltétlenül fontos, hogy a hagyományos könyvesbolti forgalmazásba a kötet bekerüljön.
Nem, nem gondolom, hogy a „szakma” és az állam viszonya gyorsan és gyökeresen megváltozna. A siker, a befolyás akkor is kellemes, ha több a célszerűnél, vagy a megérdemeltnél. De az nyilvánvaló, hogy a folyamat erre tart, akár siettethetjük, akár nem. Természetesen siettetni szeretnénk.
Azt sem tagadom, hogy vannak, akik megérdemlik, hogy támogatást kapjanak. Többen, mint akik ma ilyen esélyt kapnak. Ám az állami hatalom mindenkori birtoklói kezét is visszafoghatja az, ha nagyobb az átláthatóság, és nem úgy működik a „szakma”, mint valami titkos rend, kiválasztott papság, akiknek az életébe bele sem láthatunk. Minél kevesebb a késztetés az öncenzúrára, és annak elvárására, annál emberibb a világ, amiben élünk.
Lehet, hogy az én életemben ez még utópia. Bár nem tudhatom, mennyi ideig járok még e világban. De biztos vagyok abban, hogy helyes, és törvényszerű, hogy a „kánon” fogalma a jelenünkből átköltözzön a múltba, a történelembe. Nem fogom itt elemezni, mert illetlennek tartják egy ilyen értekezésben, de azért azt állíthatom, hogy minél nagyobb az állam befolyása a kultúrára, annál biztosabb, hogy az az állam diktatúraként működik. A „kánon” a huszadik századi diktatúráink szülötte, s mint ilyen, egy európaivá érő társadalomban szükségtelenné válik, ahogy a Zsiguli is kikopott az életünkből, pedig sokáig volt sokak vágyának a tárgya.
Nem fogalmazhatunk meg általánosító véleményeket a kánon tagjairól. Minden sors más. De maga a rendszer megérett arra, hogy gyorsuló hanyatlásnak induljon. Ezt én bizakodva üdvözlöm, de sem felgyorsítani, sem lelassítani nem tudom. Kicsit tehetek a jövőért a magam helyén. Ám a jövő nem ettől jön el, hanem attól, hogy a világ mai törvényszerűségei mellett el kell jönnie.
Én a jövőt akarom, ami nem lesz tökéletes, de lehet jobb a tegnapnál és a mánál.
A járványokról pedig egy szót sem!

Ferenczfi János

Pár szó rólam...

Ferenczfi János vagyok. Hatvanhetes. Folyton újrakezdő. Túl egy kudarcos házasságon. - Két nagyszerű fiam van, egy új társam, s szerencsére sok kitűnő barátom. - Egzisztenciám, - mindenkor pillanatnyi....

1985-ben díjazottja voltam a Sárvári Irodalmi Körnek. - Aztán csend. - Kiálltam egy elv mellett, s ez nem volt kívánatos.

A kilencvenes években nem írtam, - eleget. - A Petra Alapítvány vezetőjeként kulturális szervező munkát végeztem.

A kétezres években tagjává váltam a RIM-nek, a Bohém Asztaltársaságnak, A Napsziget Alapítványnak, a Napszél Egyesületnek, satöbbi. - Közben kiálltam néhány elv mellett, ami nem volt kívánatos....

2009. szeptemberétől rádiós műsort indítottam IRKA címmel a Fúzió Rádióban. Ma a Muzsikus Rádióban tevékenykedem, a P_RéS című műsor gazdájaként.

Szerveztem és vezettem pódium beszélgetéseket, irodalmi esteket. Beszéltem megnyitókon, könyvbemutatókon, találkozókon.

Kötetem nincs. - Leszámítva a három nulladik kötetemet, - amelyek rendhagyó pódiumműsorok voltak.

Satöbbi.

Most pedig A Hetedik kitalálásával, megvalósításával, - szerzők és szerkesztők felbujtásával foglalkozom. - Álmodom, s az álmok egy része valóra válik.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned