Filozófus válságos időkben

Deczki Sarolta: Meredek sziklagerincen - Husserl és a válság problémája
Budapest: L’Harmattan kiadó, 2014. 250 oldal, 2450 HUF

1Deczki Meredek sziklagerincen

Deczki Sarolta könyve egyike a legjobb, magyar nyelven született, Edmund Husserl osztrák-német filozófus munkásságával foglalkozó könyveknek. Azonban egyúttal sokkal több is ennél: önálló filozófiai értekezéssel van dolgunk, melynek fő témája a válság problémája, illetve, közelebbről, élet és válság jelenségeinek szétválaszthatatlansága; és amely sok helyen csupán mintegy ugródeszkának használja Husserl és más filozófusok gondolatait, hogy megfogalmazza saját filozófiai belátásait. Műve két központi gondolat köré épül: amennyiben Husserllel foglalkozik és róla ír, azt mutatja meg, hogy élete során milyen kitartó és radikális erőfeszítéseket tett Husserl újra meg újra, hogy kitágítsa saját filozófiájának munkaterületét, hogy mintegy válságba hozza önnön, korábban elért filozófiai elképzeléseit. Ezzel szoros összefüggésben: hogy hogyan száll szembe Husserl állhatatosan gondolkodásának kartézianizmusával, és hogyan próbálja meg ezt leküzdeni. A szerző saját problémája, mely a mű másik központi gondolata: hogy élet és válság mennyire együvé tartoznak, egyéni szinten éppúgy, mint történelmi és közösségi szinten is. Arról van szó, hogy akkor élünk igazán, ha képesek vagyunk arra, hogy felismerjük határainkat és megpróbáljuk kitágítani azokat. Ami óhatatlanul is addigi életünk válságba hozását jelenti.
Mint Husserlről szóló könyv, a szerző részben az „idealista Husserl”, bizonyos filozófiai körökben máig élő, sztereotípiáját szeretné felülvizsgálni, egyebek mellett a kéziratos hagyaték kiterjedt és mélyreható elemzésével. Eszerint Husserl alapvetően a tudat elsőbbségét és fölényét hirdette a léttel szemben, valamint mélyen elkötelezte magát a világban és a történelemben uralkodó egyetemes ésszerűség mellett; némiképp hegeliánus modorban. A „kartéziánus Husserl” képe szintén erre a koncepcióra, illetve erre a Husserl-értelmezésre utal; mely szerint Husserl bizonyos pontokon lényegi módon hű maradt Descartes egyes eredeti gondolataihoz, és a Descartes által alapított filozófiai hagyományhoz, melynek legfontosabb elemei a tudatnak kétségbevonhatatlan és abszolút létként való felfogása, a tudományos filozófia ideálja, minden ismeret tökéletesen biztos alapra való helyezése és a végső soron minden emberben egyaránt megtestesülő általános ész gondolata. Ezek azok a gondolatok, melyek többek között Husserl tanítványánál, Heideggernél, majd a posztmodern filozófia szerzőinél alapvetően kétségesekké váltak.
Husserl persze – legalábbis publikált vagy publikációra szánt (és a tanítványok között gépiratban cirkuláló) könyveiben, valamint egyes előadásaiban – maga is nagyban megkönnyítette ezt az értelmezést. Számos olyan megnyilatkozást tett mind szóban, mind írásban, mely egy ilyen koncepció felé mutatott. Deczki könyvének főcíme: „Meredek sziklagerincen” Husserl vonatkozó művének egyik kulcsmondata, mely Deczki számára is mintegy vezérfonalként és mindig visszatérő motívumként szolgál a műben: „De valójában meredek sziklagerincen egyensúlyozunk: nyugalmunk megőrzése, lépéseink biztossága filozófiai életről vagy halálról döntenek”. Husserl művének címe maga is Kartéziánus elmélkedések; és Husserl itt is, és más, korábbi, sőt, egyes későbbi munkákban is megerősíti, hogy ő – önértelmezése szerint – az eredeti descartes-i gondolatokat és törekvéseket viszi tovább.
Adott volna tehát, hogy ha Husserl kartéziánus jellegű kijelentéseket tesz, magát kifejezetten ehhez a tradícióhoz kapcsolja, akkor filozófiáját is ilyenként értelmezzük – természetesen annak hangsúlyozásával, hogy vannak nála olyan megfogalmazások, gondolatmenetek, melyek túlmutatnak ezen a hagyományon. Husserl sok tanítványa, kortársa így járt el; és sokan vannak, akik mind a mai napig így olvassák Husserlt – mint egy alapvetően kartéziánus irányultságú, magát tudatosan ebbe a gondolati körbe, paradigmába belehelyező gondolkodót. Deczki Sarolta munkája részben pontosan annak megmutatására vállalkozik, hogy ez Husserlnél azért nem ennyire egyszerű. Ezt mindenekelőtt a hagyatékban maradt szövegek vizsgálatával szeretné nyilvánvalóvá tenni. Deczki meggyőzően mutatja meg, hogy Husserl saját korábbi, részben kartéziánus jellegű, részben idealista és extrém racionalista előfeltevései és szimpátiái ellenére hogyan kényszerűl rá mégis, hogy pontról-pontra felülvizsgálja ezeket az előfeltevéseket és szimpátiákat.
Deczki könyve azonban egyetlen ponton sem válik puszta Husserl-kommentárrá (bár rögtön hozzá kell tennünk, hogy ebben a műfajban is vannak rendkívül értékes és gyümölcsöző teljesítmények). Elemzéseit, Husserlre vonatkozó megállapításait is, mindig beleágyazza a válság fogalmára és jelenségére irányuló általános vizsgálódásaiba. Egy sor másik filozófust is bevon az ezzel kapcsolatos eszmefuttatásaiba; igazából a könyv első nagy tematikus része kevésbé Husserllel foglalkozik, mint válság és normativitás összefüggésével, más filozófusok szemszögéből. Ez az első rész („Középen kezdeni”) előkészíti a terepe az első helyen Husserlre fókuszáló gondolatmeneteknek, és mintegy közelebbről meghatározza Husserl helyét és szerepét a filozófiatörténet tágabb horizontján belül. Deczki rendkívül nagy filozófiatörténeti tájékozottság birtokában vizsgálja válság és normativitás kapcsolatát; úgy, hogy fejtegetései során termékeny párbeszédbe bocsátkozik a filozófiatörténet legkülönbözőbb alakjaival, Platóntól és Arisztotelésztől kezdve napjainkig.
A válság tehát mindig valamilyen normatív renddel szerves kapcsolatban bukkan fel, mint ezen rend megrendülése. A tapasztalat, egy életmód, egy társadalmi berendezkedés, stb. sajátos normativitása – azok a normák, szabályok, amelyek egy adott tapasztalatforma, életmód, társadalmi állapot, stb. tartós vázát alkotják – a tapasztaló szubjektum, illetve egész közösségek számára a világ természetes rendjének tűnnek. A szubjektumok, közösségek igyekeznek az anomáliákat, a normatív rend sérüléseit, megbomlásait integrálni az általuk természetesnek és eredetinek gondolt normatív rend keretei közé. Igyekeznek megmagyarázni, hogy az anomália, bármilyen abnormális jelenség miért bukkanhatott fel egyáltalán, mégpedig oly módon, hogy magyarázatuk által az eredetinek feltételezett normativitás ismételt és mélyebb megalapozást és igazolást nyerjen. A közösség a társadalmi élet rendjét veszélyeztetőnek gondolt normasértéseket a szóban forgó norma fontosságának megfelelő mértékben bünteti; így véli helyreállítani a megbontott normatív rendet. Egy bizonyos értelemben reflektálatlannak mondható álláspontról nézve a normatív rend megrendülése, teljes eltűnése magának a világnak a megsemmisülését, egy apokaliptikus káosz eljövetelét jelentené. Az idegen normativitás pedig lényegi veszélyt, fenyegetést jelent saját normativitására – mert az utóbbi elnyelésével fenyeget.
Deczki Sarolta azonban hétköznapi példák, szépirodalmi szövegek (41. o.) és filozófiai írások sorának elemzésén keresztül mutatja be és szemlélteti érzékletesen, hogy magának az életnek a lényegéhez tartozik, hogy egy adott normatív rend újra és újra válságba kerül, és egy meghatározott élőlény vagy élőközösség kénytelen új normatív rendet kialakítani azért, hogy életben maradjon, alkalmazkodjon, fejlődjön (47–54. o.; „Az élet polaritása”). Deczki az életet, Georges Canguilhem francia filozófus nyomdokain haladva, „dinamikus polaritásként” jellemzi (47. o.), mely arra utal nála, hogy az élet folyamatosan mozgásban, alakulásban van, és csak úgy tud fennmaradni, ha normativitását újra és újra módosítja, adott esetben teljesen átalakítja. A megmerevedés végső soron a halált jelenti.
A könyv első nagy tematikus részében („Középen kezdeni”, 13–62. o.) tehát a szerző tulajdonképpen előkészíti a terepet a behatóbb, szövegközelibb Husserl-elemzéseknek; bár Husserlről már ebben a részben is sok szó esik. Normativitás és válság korábban említett fogalmai mellett központi szerepet töltenek be ebben a részben a „kezdet” és a „közép” fogalmai is. Ez a husserli filozófia – végső soron az egész újkori filozófiai tradíció – egyik központi módszertani műveletével kapcsolódik össze: a reflexióval. Husserl szerint a megfelelően kivitelezett fenomenológiai reflexió az, ami képes megingathatatlan bizonyosságú belátásokhoz juttatni a filozófust, illetve a tudóst. Ez a motívum („Középen kezdeni”) Deczkinél egyszerre két sajátosságra is utal Husserllel kapcsolatban: egyfelől Husserlnek az egész pályáján át tartó, kitartó erőfeszítéseire, hogy mindent elölről kezdjen; másfelől arra a szintén visszatérő felismerésére, hogy nincs abszolút kezdet, mindig középen állunk. Ez utóbbi belátás végül oda vezetett Husserlnél, hogy a reflexió egy olyan formáját dolgozza ki, amely hangsúlyosan a dolgok, az események közepében, eleven közegében valósul meg.
Deczki Sarolta többek között azt mutatja meg ebben az első részben, hogy a „cogito” (a tudati aktus vagy esemény), illetve a rá irányuló reflexió hogyan vezet el bennünket szükségképpen a dolgok, az események „közepébe”; illetve hosszasan elemzi a cogito (bármiféle tudati, lelki aktus, fejlemény) lényegileg gyakorlati beágyazottságát, normatív kötődését és következményeit. Sőt, még valamit, ami később Husserl szempontjából óriási jelentőséggel fog bírni: hogyan vezet el a cogito türelmes, körültekintő vizsgálata olyan problémákhoz, amelyek a logikailag és az egyetemes racionalitás perspektívából megragadott cogito határain túlvezetnek, a fenomenológia kezdetben megragadhatatlannak, kifejthetetlennek vélt határproblémáihoz, mint az őrület, az alvás, a gyermeki lét, vagy a halál, („A cogito és az őrület” című alfejezet, 26–35. o., itt speciálisan: 34. o.). Deczki azt teszi közelebbről láthatóvá számunkra, hogyan következik szükségképpen a cogito lényegszerkezetéből a válság. A cogito ugyanis végső soron normatív és gyakorlati elevenségnek bizonyul, ennek – minden elevenségnek – lényegi jegye, hogy előbb-utóbb válságba kerül, mert ez minden élet szükségszerű velejárója.
A következő fejezet („Vissza a dolgokhoz!”, 63-75. o.) a fenomenológiai mozgalom Husserltől származó jelmondatára utalva a fenomenológiai módszer egyik alapvető törekvését vizsgálja, nevezetesen, hogy a fenomenológiai reflexió és leírás révén evidens, végső soron kétségbevonhatatlan bizonyosságú szemléletekhez jussunk. Ahogy Husserl ezt a motívumot a „fenomenológiai áttörést” első ízben megvalósító, Logikai vizsgálódások (1900/01) című művében megfogalmazta: „Nem akarjuk ‘puszta szavakkal’ vagy egy szó pusztán szimbolikus megértésével beérni… Vissza akarunk térni ‘magukhoz a dolgokhoz’.” Mik lennének „maguk a dolgok”? Husserl szerint evidens szemléletek. Az egész fenomenológiai módszer egyik legfontosabb kérdése, hogy hogyan lehet az ilyen szemléleteket elérni. Mivel nála végső soron a szemléletekkel alátámasztott gondolatokról van szó, és az egyre bonyolultabb gondolatok egyre összetettebb szemléleti összefüggések feltárását követelik meg, a kulcsfontosságú elv Husserlnél a radikális kritika kötelessége lesz. Mindig készen kell lennünk, hogy saját gondolatainkat és más emberek gondolatait, ha a szükség úgy hozza, a legradikálisabb kritikának alávessük. Viszont a radikális kritika készsége és képessége magában rejti azt is, hogy korábban kialakított gondolatainkat vagy gondolatrendszereinket újra és újra válságba hozzuk.
A mű harmadik fejezete („Európa válsága”, 76-–16. o.) már közvetlenül a válság husserli koncepciójára összpontosít. A „válság” bizonyos módon kezdettől fogva jelen volt Husserl filozófiai érdeklődésének horizontján – egy bizonyos gondolat, elképzelés válsága, egy eszme, stb. válsága – de csak viszonylag későn, a harmincas években került ez a téma gondolkodásának a középpontjába. Az ezzel kapcsolatos megfontolásait összegzi a kései, 1934 és 1937 között íródott utolsó főmű, melynek címe: Az európai tudományok válsága és a transzcendentális fenomenológia; és amelynek egy része megjelent már Husserl életében, 1936-ban, a belgrádi Philosophia című folyóiratban; teljes egésze azonban csak Husserl halála után, az életműkiadás (Husserliana) hatodik kötetében, 1954-ben jelent meg. A mű kulcsgondolata az, hogy az Európát és közvetve az egész világot sújtó (az 1930-as években zajló) intellektuális és társadalmi válság a modernitás, egy hamis racionalizmus következménye. Ezt a válságot Husserl intellektuális síkon részben az irracionalista tendenciák, másfelől a látszólag hiperracionalista, de az embert is eldologiasító pozitivista, neopozitivista irányzatok térhódításában, társadalmi síkon pedig a fasizmus (Németországban a nemzetiszocializmus) elterjedésében, és bizonyos helyeken uralomra jutásában véli tetten érni. Husserl a kiutat egy mélyebb racionalizmus érvényre juttatásában véli felfedezni; egy olyan racionalizmusban, melyet szerinte a transzcendentális fenomenológia képvisel. Eszerint a szubjektum minden értelem, érték és érvényesség végső forrása; de az a mód, ahogyan a szubjektum létrehozza a világot benépesítő értelmet, értéket és érvényességet, szükségszerű. A fenomenológia pontosan az értelem, érték és érvényesség megalkotásának szükségszerű törvényeit szeretné feltárni.
Deczki – véleményem szerint – meggyőzően mutatja be, hogyan mutathatók fel ennek az elképzelésnek az előzményei Husserl gondolkodásában már jóval korábban is; sőt, megpróbálja megmutatni, hogy a válság iránti filozófiai affinitás – a már elért eredmények, a racionalitás egy kialakult formája megrendítésére irányuló erőfeszítések – sokkal mélyebben gyökereznek az európai kultúrában („Európa mint válsághagyomány”, 92-104. o. című alfejezet). Ez az affinitás tulajdonképpen a kritikai attitűdből fakad, mely a görögségtől fogva oly mélyen jellemezte a filozófia specifikusan európai útját.
A negyedik fejezet („A tudás architektonikája”, 117–189. o.) Husserl filozófiájának részleteit mutatja be úgy, hogy a hangsúlyt alapvetően az utolsó (az 1930-as évek) eredményeire helyezi, ugyanakkor Husserl gondolkodását fejlődésében mutatja be, a Logikai vizsgálódásokban elért „fenomenológiai áttöréstől” kezdve egészen a legutolsó kéziratokig. A könyvben itt járja körül először igazán részletesen a husserli fenomenológia legkülönbözőbb területeit; a módszertani alapoktól kezdve az emberről és a világról alkotott legfontosabb nézetein át egészen a filozófia és a fenomenológia végső problémáiig, mint amilyen az élet értelme és Isten. Ennek kifejtése során talán a legfontosabb husserli fogalom a „konstitúció”, mely egy folyamatot jelöl, igei formájában pedig „konstituál”. Ez Husserlnél arra utal, hogy a megjelenésnek, illetve a tudat általi megjelenítésnek szükségszerű törvényszerűségei vannak. Vagyis: egyik jelenség nem tud bejelentkezni a tudatban vagy a tudat számára anélkül, hogy ne utalna szükségszerűen más jelenségekre vagy jelenségcsoportokra. Például: egy megjelenő háromdimenziós tárgy, például egy kocka, nem tud anélkül megjelenni, hogy a számunkra látható elülső oldalak ne utalnának szükségszerűen a nem látott hátsó oldalakra, illetve a kocka szintén nem látott alsó lapjára. Vagy egy eleven, teljesen normálisan viselkedő emberi test nem tud megjelenni anélkül, hogy ez az eleven test ne utalna a számunkra láthatatlan és közvetlenül nem megjeleníthető, de mindig jelzett belsőre; arra tehát, hogy a másik ember teste egy érző, tapasztaló szubjektumot fejez ki.
Az érett Husserl számára ezek a konstitúciós problémák és összefüggések adták a fenomenológia kimeríthetetlen és általa végtelennek tekintett munkaterületét. Husserl – különösen kései korszakában – tisztában volt vele, hogy a konstitúciót gyakorlati, testi, történelmi és kulturális feltételek, tényezők határozzák meg; és képes volt arra, hogy ezeket a feltételeket és tényezőket úgy hozza játékba, hogy ezáltal a konstitúció általa feltételezett szükségszerűsége elveszne. Husserl szerint ezen feltételek és tényezők érvényesülésében is bizonyos fenomenológiai szükségszerűségek mutathatók ki. A konstitúciós folyamatok és összefüggések közeli elemzése vezeti el Husserlt korábban fenomenológiailag hozzáférhetetlennek hitt problémák feltárásához, hozzáférhetővé tételéhez: mint amilyen az alvás, a passzivitás, a gyermeki lét, a születés előtti és halál utáni lét kérdése, és végül Isten. Isten például – mint a fenomenológiai elemzések egyfajta végpontja – úgy merül fel, hogy Husserl szerint a világban egyre fokozódó értéklehetőségeket és értékvalóságokat vagyunk képesek feltárni, melyek a végtelenbe mutatnak, és melyek végpontja egy végtelenül tökéletes valóság volna, aki maga Isten. A válságok pontosan a magasabb értéklehetőségek megvalósulása felé nyitnak utat, s ezáltal maguk a válságok is egy végső, isteni valóság felé mutatnak.
Mi felelős végső soron a válságért? Miért robbanhatnak ki egyáltalán válságok? Erre a kérdésre keresi a választ a könyv utolsó, ötödik fejezete („Álló-eleven jelen”, 190-233. o.). A válasz röviden: az idő. Az idő az, aminek kérlelhetetlen menetelése előbb-utóbb minden érvényességet kikezd, minden fennállót kérdésessé tesz, bármennyire is ragaszkodjanak hozzá. Ebben az utolsó fejezetben a szerző a Husserl számára egyik legfontosabb problématerületet vizsgálja behatóan, ami nem más, mint az idő.
Husserl három nekifutásban is intenzíven foglalkozott az idő jelenségével; és mindegyik nekifutást egy–egy mű, illetve terjedelmes kéziratcsomag jelöl, melyek Husserl időfilozófiájának egy–egy nagy korszakát ölelik fel. Az első korszak (1905–1917) írásait az először Martin Heidegger és Edith Stein szerkesztésében 1928-ban megjelent Előadások a belső időtudat fenomenológiájáról című kötet adja közre, mely magyarul is megjelent. Ennek a műnek talán a legfőbb gondolata az, hogy leszámol a most kartéziánus, kiterjedésnélküli pontként történő felfogásával, és azt hangsúlyozza, hogy a most mindig kiterjedt. Csak így vagyunk képesek észlelni egy eseményt, pl. egy dallamot mint egy dallamot. Ha az észlelés szétesne összefüggés nélküli most-pontok sorozatára akkor, mondja Husserl, soha nem lenne lehetséges észlelés mint olyan. Ez azt jelenti, hogy Husserl szerint az észlelés lényegi szerkezetéhez tartozik, hogy az éppen most tapasztalthoz (amit Husserl ősbenyomásnak nevez) hozzátartozik az éppen elmúlt tapasztalata is, mint a most tapasztalt közvetlen múltbeli fázisa; amely még mindazonáltal nem a távolabbi múltra vonatkozó visszaemlékezés része (amit Husserl szekunder emlékezetnek is hív), hanem ami aktuálisan jelen van számunkra, mint éppen elmúlt. Az éppen elmúlt aktuális tudatát, ami közvetlenül a jelenbeli észleléshez kapcsolódik, Husserl retenciónak nevezi.
A második korszak írásait (1917/18) az úgynevezett „Bernaui kéziratok” címen emlegetett kötet gyűjti össze. A Bernaui kéziratoknak a két, talán leglényegesebb gondolata a következő. Egyfelől a könyv írásai nagyon részletesen vizsgálják a jövőre mint közvetlenül küszöbön állóra vonatkozó tapasztalatokat, amelyeket Husserl protenciónak is nevez. Husserl azt állítja, hogy a jövő ilyen jellegű, tapasztalati megelőlegezése nélkül éppoly kevéssé volna lehetséges tapasztalat, mint a közvetlenül elmúltnak az éppen aktuális tapasztalata és tudatban tartása (a retenció vagy primer emlékezet) nélkül. A másik fő gondolat, hogy az időbeliség a tapasztalat és a tudat minden régiójára és szegmensére kiterjed; hogy tehát egyetlen fenomenológiai problémát sem lehet érdemben elemezni anélkül, hogy ne lennénk tekintettel az időbeliségre.
Végül a harmadik korszak (1929–1934) eredményeit foglalja össze a „C-kéziratok” néven nevezett kéziratmappa. Ebben Husserl főként annak tisztázásával foglalatoskodik, hogy az idő fenoménjének megjelenését hogyan határozza meg alsóbb szinten az, amit ő „ösztönintencionalitásnak” nevez, és ami egy tisztán passzív intencionális (tehát tudati) struktúra, egy magasabb szinten pedig a kultúra és a történetiség.
Deczki Sarolta ezen szövegek rendkívül alapos vizsgálata révén próbálja meg nyilvánvalóvá tenni számunkra – szerintem nagyon is sikeresen –, hogy pusztán az a tény, hogy minden létezés és fenomén időbeli, miért kell, hogy időről-időre válságokhoz vezessen; és, hogy végső soron maga az idő az, amely mindeneket válságba hoz és ezáltal egyúttal meg is újít. Az idő minden válság és megújulás szülőanyja.
A könyv egyik legfontosabb tanulsága, hogy a fenomenológia, ha kellőképp komolyan veszik és lelkiismeretesen gyakorolják, újra és újra határátlépésekre kényszeríti gyakorlóját – mint azt magának Edmund Husserlnek az életműve, és a fenomenológiai mozgalom mindmáig tartó története is ékesen bizonyítja. Talán a fenomenológia az arra legalkalmasabb filozófiai irányzat és gondolkodásmód, hogy a tradícionális, letisztult gondolati alakzatokat válságba hozzuk, és ezáltal kikényszerítsük a gondolkodás megújulását. Deczki Sarolta könyve is erre szolgáló felhívás és inspiráció: a gondolkodás csak úgy tud fejlődni, ha képes magát válságba hozni, és megtalálni a válságból kivezető utat – mely, mint azt a mű idővel foglalkozó fejezete is, szemléletesen bizonyította – soha nem visszafelé (a történelem egy korábbi állapotába), hanem mindig előre vezet; egy új, ismeretlen állapot felé.


A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj BO/00421/18/2 számú projektjének támogatásával készült.

 

Utoljára frissítve:2021. szeptember 20., hétfő 22:41
Marosán Bence Péter

Név: Marosán Bence Péter
Születési hely és idő: Budapest, 1978. április 1.
Affiliáció: Budapesti Gazdasági Egyetem, adjunktus; Pázmány Péter Katolikus Egyetem, óraadó
Szakterület: Filozófia (általános filozófiatörténet, fenomenológia, hermeneutika, politikai filozófia, klasszikus német idealizmus), társadalomtudományok, kulturális tanulmányok
Legfrissebb publikációk:
Kontextus és fenomén I. Igazság, evidencia és tapasztalat Edmund Husserl munkásságában. Budapest: L’Harmattan kiadó, 2017.

„Marxizmus és ökológia. Lehetséges kapcsolódási pontok a marxi elmélet és a mélyökológia között”, in Korunk folyóirat. 2018 január. 39-48.
„Egy katolikus Marx-interpretáció. Megjegyzések Michel Henry politikai filozófiájához”. In Pannonhalmi Szemle. XXVI/1 (2016). 62-78.
“Husserls Gedanke einer phänomenologisch neubegründeten Metaphysik am Leitfaden der Idee der indirekten Apodiktizität”. In Murat Ates‒Oliver Bruns‒Choong-Su Han‒Ole Sören Schulz (ed.), Überwundene Metaphysik?: Beiträge zur Konstellation von Phänomenologie und Metaphysikkritik, Freiburg/München: Karl Alber Verlag, 2015. 59-70

Legfrissebbek a szerzőtől: Marosán Bence Péter

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned