Radnótiról – gyermekszemmel, őszintén

Tízéves voltam, egy kis falusi iskola négyes összevonású alsó tagozatának negyedikes tanulója. Már gyermekként is vonzott az irodalom, nem telt el úgy nap, hogy ne feledkeztem volna bele valamelyik versbe.
Akkoriban ment egy népszerű rádióműsor, a „Nyitnikék”, melynek adásait rendszeresen követtük tanórákon, a játékos feladatokat többen megoldottuk, postára adtuk, és lázas izgalommal vártuk a jutalomként járó selyem ötösöket. Versenyeztünk, ki szerez többet – én egy díszes levélborítékban gyűjtöttem ezeket a kincseket.
Különleges élmény volt, hogy kapcsolatban állhattunk a rádióval, abban az időben ez nagy dolognak számított egy fővárostól távoli, eldugott hegyvidéki falucskában.
Történt egyszer, hogy a Magyar Rádió két szerkesztője jelent meg iskolánkban egy felvevőmasinával és azzal a kéréssel, hogy szeretnének felvételt készíteni három tanulóval – három verset kellene elmondani. Az egyik kiválasztott én lettem. Kezembe nyomtak egy papirost, rajta nyolc sornyi vers állt. Meghagyták, hogy egy óra alatt tanuljam meg, utána felvételt készítenek szavalásomról. Büszkeséget éreztem – majd kiugrott szívem a helyéről –, hogy a kevés kiválasztott között lehetek.
A nyüzsgő tanterem nem tűnt alkalmasnak magoláshoz, ezért a tanító néni átterelt bennünket lakásába, mely kicsinyke iskolánk épületének része volt. Egyik gyerek a konyhában kapott helyet, másik a nappaliban, nekem a télikert jutott. Kellőképpen örültem is ennek, mert gyönyörűséges virágok pompáztak – pletykák, páfrányok, hatalmas filodendronok, fikuszok, kaktuszok –, még pálma is, pedig akkoriban nem lehetett sűrűn találkozni ilyesmivel. Kész arborétum volt ez a helyiség, tele ablakokkal, bekukucskált a nap, tökéletesen éreztem magam.
Lehuppantam az egyik hatalmas növény mellé a piros műbőr fotelbe, majd nézegetni kezdtem a lapot – és mivel segítséget nem kaptam –, megkíséreltem önállóan értelmezni a sorokat. Bármennyire szerettem a verseket, sajnos elakadtam, sehogy nem ment fejembe a szöveg több részlete, elkezdtem bogozgatni, egészen belefeledkeztem.
„Alszik a szív” – ezt még értettem, de hogyan képes aludni a szívben az aggodalom? A pókháló, a légy is alszik, rendben. Ha csönd van, nyilván semmi nesz nem hallatszik, persze, hogy nem kapargál az egér, mert akkor nem lenne csönd. De hogy a csudába tud aludni a kert, a faág? Mert a fatörzsben a harkály valószínűleg igen, hiszen az állatok is szoktak pihenni. A kasban a méh képes szunyókálni, a rózsában pedig a rózsabogár, de ugyan, miféle szerzet a rózsabogár? Még soha nem hallottam róla. Nem létezett internet, hogy utánanézzek ezeknek a fogós kérdéseknek, de még lexikon sem a közelben, engem pedig nagyon érdekeltek a titokzatos képek, látni akartam mindet, megfejteni őket, magaménak érezni, ám, amikor a búzaszemekben alvó nyár következett, holdban a láng, majd az ősz lopakodni indult, teljesen tanácstalan lettem, kisebb káosz kezdett úrrá lenni rajtam.
Nem volt a közelemben óra, nem érzékeltem az idő múlását, eltűntem a versben, melyről megállapítottam, hogy csodaszép, ám maradtak benne bőven megválaszolatlan kérdések.
Kisvártatva léptek kopogtak a kövön, a tanító néni jött érdeklődni, megtanultam-e már. Lehajtott fejjel, szégyenkezve közöltem vele, hogy még nem, azt el se mertem mondani neki, hogy semennyit nem tudok belőle, mert belevarázsolódtam a részletekbe.
Tizenöt percem maradt, hogy versmondásra készen a mikrofonhoz álljak; lehetetlen vállalkozásnak tűnt, aztán valami csoda folytán mégis sikerült memorizálnom. Valószínűleg a hosszas bogozgatás miatt rögzült bennem, és ez a képességem megmaradt – imádok versekbe bújni, mire előbukkanok, már el is raktároztam, amit belülről láttam. Persze ez csak azokra a versekre érvényes, amelyek bent tudnak tartani, hiszen anélkül nem működne.
A felvétel óta eltelt néhány évtized. Amikor adásba került, megilletődve hallgattuk, alig ismertem fel saját hangomat, hihetetlennek tűnt. Később szöget ütött a fejembe, hogy miért kellett megtanulni, hiszen csak hangfelvétel készült, ám megtaláltam a választ. Valószínűleg azért, hogy jobban át tudjuk élni a mondanivalót. Nekem sikerült a beleérzés, azóta is nagy kedvencem ez a költemény. Olyan maradandó, mély nyomot hagyott bennem, hogy amikor Radnóti Miklós neve szóba kerül, azonnal ez a vers jut eszembe, és megrohannak az emlékek.

RADNÓTI MIKLÓS: ÉJSZAKA

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

Azóta felnőttem, az érés folyamata alatt megismerhettem Radnóti Miklós költészetét, mely nemcsak szépsége miatt kimagasló és értékes, hanem komoly üzeneteket közvetít.
Költői képeit már nem kell hosszú ideig fejtegetnem, hiszen első találkozáskor megjelennek előttem olyan festői pompájukban, ahogy a költő elénk tárta érzéseit.
Mit adott még?
Rövid élete alatt megtanította a valódi haza fogalmát – felülről és kívülről tekintve csak egy idegen terület.
A haza nem más, mint otthon érezni magunkat ebben az országban, békességben élni egymás mellett, és ne kelljen nehéz a szívvel gondolni a bizonytalan jövőre.
A haza azt jelenti, hogy gyermekeink is itthon érzik magukat, boldogulnak, és nem repülőgépről néznek körül, amikor majd külhonból látogatóba jönnek hozzánk.

Radnóti Miklós száztizenkét évvel ezelőtt született. Nem halt meg, öröké él, hiszen az igazi költők halhatatlanok.

Horák Andrea Kankalin

Az Öreg-Bakony rejti gyökereim, ott születtem. Erdeiben és lankáiban tisztaszívű gyermekként éltem úgy, hogy otthon mindvégig magányos voltam: a soha meg nem értett, aki a tölgyekhez menekült. Megviselt, hogy tinédzserként lakóhelyet kellett váltanom, így a hegyek szerepét a "nyavalyás puszta" vette át, amit nehezen tudtam feldolgozni, de hosszú évek elteltével megszerettem a sík vidéket is.

Kántor-tanító nagyapám hatása és példája miatt vonzott a pedagógus pálya. A hétköznapokon ezen a területen dolgozom, amit hivatásomnak tekintek. Minden nap ünnep, amit a diákjaimmal tölthetek.

Ami koronát tesz az előzőekre, az nem más, mint az autizmussal való véletlen találkozásom. Megérintett a zárt világ, amelyben hamar megtaláltam a helyem. Képeztem magam, hogy jobban megérthessem őket, segíthessek nekik az eligazodásban, a beilleszkedésben. Ez a terület az életem értelmévé vált, meghatározó a szerepe. Már nyolc éve a legcsodásabb perceket, órákat nekik köszönhetem. Azt is, hogy az ő szemükkel, érzéseikkel észlelhetem a világot. Más emberré formáltak. Megtapasztaltam, megtanultam egyfajta fordított gondolkodást, amit nemcsak náluk kamatoztatok, hanem mindenkinél, akit szeretek.

Általános iskolás koromban kiváló tanáraim hatására és ösztönzésére a zenében és az irodalom terén is igyekeztem kinyílni, bár óvatos, félénk megnyilvánulások voltak ezek állandó kisebbségi érzésem miatt. Komoly útmutatást kaptam, amely arra terelgetett, hogy énekeljek, írjak.

Gimnáziumi éveim alatt további erősítések érkeztek felém. Bár először elzárkóztam, később mégis próbára tettem magam. Az éneklés évtizedeket átölelő szerelemmé teljesedett, az írás pedig akkor éledt fel újra, amikor elveszítettem valakit, aki számomra mindennél fontosabb volt. Férjem korai halála miatt csaknem kicsúszott lábam alól a talaj. Gyermekeim édesapja emberként és a zenekarunkban is tökéletes társnak bizonyult, így többszörös veszteség ért.

Új lapot kellett nyitnom, hát, írtam...

Először csak magamnak gyűjtögettem. Sokasodtak a papírlapok, aztán valaki felhívta figyelmem a Napvilág Íróklubra, ahova 2009-ben regisztráltam. Négy éve feladatot vállaltam ott szerkesztőként is. Kilenc esztendeje már, hogy a Fullextra Irodalmi és Művészeti Portál aktív tagjai között is szerepelek, néhány hónapja pedig a Holnap Magazinhoz is küldök be a műveimből.

2018-ban Csillagokba írva címmel megjelent az első kötetem, amelyben az előző évek termését gyűjtöttem össze. Ezzel lezártam egy időszakot, ami újult lendületet adott.

Szabadidőmben írogatok. Leginkább verseket, de olykor prózákat is. A költészet terén a kötött formákat részesítem előnyben. Fontosnak tartom a kritikát, mert hozzásegít a folyamatos tanuláshoz, fejlődéshez, szélesebb látókört eredményez, emeli az alkotások színvonalát. Előrehaladásomban kiemelkedő szerepe van Hepp Bélának (aLéb). Tőle tanultam meg a szonettek mélységét, a kötött formák nagyszerűségét, tiszteletét. Mindig számíthattam rá. Amikor bármiben kétségeim támadtak, a segítségemre volt. Egy jól kitaposott ösvényre terelt, ahol egyre magabiztosabban lépkedhetek. Ezen kívül hálás vagyok mindenkinek, akitől támogatást kaptam, mert nélkülük eltévedtem volna az útvesztőkben.

Zárásként az ÉLETRŐL: nemrég azt mondta nekem VALAKI, hogy az élet gyönyörű. Igen. Hiszek ebben. És hiszek a szavak gyógyító erejében: „mert erősugár a szó, ha megfogant”.

Legfrissebbek a szerzőtől: Horák Andrea Kankalin

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned