ATTILA és én

A magyar költészet napja alkalmából merültem el gondolataimban, ám emlékezésemben megfogalmazott üzenetem nemcsak április 11-én – József Attila születésnapján –, hanem az év minden napján érvényes.

A magyar költészet egyik legkiemelkedőbb képviselője már kisiskolás koromban szívembe lopózott, megérintett a végtelen szomorúság, mely verseiből áradt. Némi sorsközösséget véltem felfedezni és mivel empatikus vagyok (talán túlzottan is), nem volt nehéz elképzelnem azt az életet, mely neki jutott.
Meghatottan olvastam újra meg újra édesanyja utáni sóvárgását, amikor „Mama” már nem lehetett vele, mégis úgy idézte meg, hogy törékeny alakja megelevenedett. Ez az első maradandó élményem, mint valószínűleg megannyi korombeli iskolás gyereknek. Ki ne hallott volna az ég vizében oldott kékítőről? Talán akkor figyeltem fel először költői eszközökre, bár még nem tudtam megfogalmazni szerepüket. Egyszerűen szépségesek voltak a szavak, kellették magukat, és én sokáig tűnődtem rajtuk, nem sajnáltam az időt, ízlelgettem zamatukat.

Tizenévesen mélyebben is megismertem, vonzottak versei. Kiváló irodalomtanáraim olyan képeket festettek róla, melyek rendkívüli megvilágításba helyezték, szinte benne találtam magam a korban, vele éltem át lázadását, szókimondását, viszontagságait, hiányérzetét, szerelmeit, csalódásait, kudarcait. Szerencsém volt, mert olyan közvetítőket kaptam tanulmányaim során, akik nemcsak elmondták, hanem igazi művészlélekkel át is éreztették velem költészetét. Csillogott a szemük, amikor meséltek, és engem magukkal vittek a felemás, ellentmondásokkal teli világba. Ez kivételes ajándék, hiszen a művészi megközelítés érzelmi síkra tereli a gondolatokat, onnantól pedig nincs megállás, beszippantja az embert valami megfoghatatlan varázslat. Így csöppentem bele Attila életébe, szinte jelen voltam minden vele történt eseménynél, fogtam a kezét, amikor gyerekként kétségbeesett, fülembe kúszott a pályaudvar szerelvényeinek jellegzetes hangja, letöröltem arcáról a szénport, és amikor vajas kenyeret kentem, neki is jutott egy falat. Először anyja helyett anyja voltam, majd beleszerettem, és szívesen megöleltem volna, hogy ne érezze a mardosó kínt, enyhüljön a szorítás, ne legyen annyira egyedül.
Biztosan állíthatom, hogy ő tanított meg érezni, majd kitartani, elviselni lelki fájdalmakat, melyekből nekem is bőven jutott, bár meg sem közelítette az övét, csak a sérülékeny személyiség hajlamos felnagyítani a traumákat.

Ahogy telt az idő, egyre gyakrabban merültem el költeményeiben, egyre többet árultak el nekem a sorokba és sorok közé írt gondolatai, és egyre nyilvánvalóbban összegződött verseinek tanító jellege. Kitárult előttem Attila sérülékeny lelke, szeretetéhsége, igazságkeresése.
Vannak kedvenceim, ezekből szemezgetek – azt a sorrendet tartva, ahogy eddig megszólaltak bennem, az irodalomban pedig legtöbbjük szinte már szállóigeként él.
Az „Ars poetica” mondanivalója már első találkozáskor elért hozzám, záró szakasza sokáig mottóm volt, füzeteim kezdőlapját ékesítette a négy sor – ahogy illik, ünnepi díszbe öltöztetettem a betűket –, azóta is visszhangzik bennem üzenete:

„Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!”

Érésem folyamata magával hozta a rácsodálkozást a „szellem és szerelem” jelentőségére, az értelem és érzelem együtthatóira. Aki e kettő birtokosa, hatalmas erővel rendelkezik, könnyebben veszi az akadályokat, képes magával vinni másokat is. Ha ezt továbbgondolom, máris eljutok az egyetemes összefogásig. Szavak indítják el, melyek mondatokká sokasodnak, szöveggé alakulnak, majd a hömpölygő betűk tettekké válnak, ám ehhez mindenkor útmutatás szükséges. A költőknek nagy felelőssége van ebben, mert a költészet nemcsak gyógyír a léleknek, hanemtársadalmi szerepe is nyilvánvaló, melyet a „Favágó” lázítása is alátámaszt.

„Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz,
ne szisszenj minden kis szilánkhoz!
Ha odasujtsz körül a sorshoz,
az úri pusztaság rikoltoz –
a széles fejsze mosolyog.”

Ilyen egyszerű lenne? Mindig azt gondoltam, hogy igen, ám az évek során elért a felismerés, hogy a papírra kanyarított szavak ritkán érnek cselekedetté, mert nincs az emberekben elég bátorság. Bármennyire tudják az igazat, hangoztatják a helyes utat, mégis félnek elhagyni a megszokottat. Inkább jellemző a belenyugvás és bizony, a történelem során mosolygó fejszével alig találkoztam, pedig hogy megírta! Csak úgy csattognak a szavak!

Érdekes, hogy szonettjeire akkor figyeltem fel, amikor magam is írni kezdtem. A szerelmes szonettje című költeményéből idézek („A kozmosz éneke” szonettkoszorú második szonettje), mely mélyen megérintett, mert magában hordozza a költő sajátos érzelemvilágát és egyedi stílusjegyeit.

„Kerengő bolygó friss humusza lelkem
Nehéz ekével szántja milliárd
Vad, barna fájdalom s hegyes vasát
Mélyen lenyomva gázol át a telken.”

Belegondoltam, milyen szívesen beszélgetnék vele kedvenc kötött formám rejtelmeiről…

Ha visszatekintek József Attila életére, a tragikus végkifejlet már kisgyermek korában eldőlt. Későbbi körülményei sem segítették, hogy erős lelkületű lehessen. Hiányzott a harmónia, az ölelés. Hiába volt szellem, igazi társ nélkül ez kevés. Valószínűleg élhetett volna még, ha… sorolhatnám, de nem érdemes. Valamiért így volt bejegyezve a sorskönyvbe az ő története. Rövid földi útja alatt született értékes hagyatékát kötelességünk ápolni.
Sok versét tudom emlékezetből felidézni, és folyamatosan bővítem a fejemben és lelkemben lévő gyűjteményt, mert gazdagabb leszek általa.
Nemrég megtanult gyönyörű szerelmes versével küldök Attilának ölelést a mélységekért, magaslatokért, útmutatásokért, tanulságokért.

József Attila: Gyermekké tettél

Gyermekké tettél. Hiába növesztett

harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét

s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd  éhezem. Takarj be  fázom.

Ostoba vagyok  foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd,  távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.

Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert  a küszöbön feküdtem 
magamba bujtam volna, nem lehet 
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,

kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

1936. május
*
Utóirat: szeptemberben, a tanév kezdetén fellapoztam pedagógus zsebkönyvemet, nem hittem a szememnek. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy költészetünk ünnepét nem látom a megszámlálhatatlan jeles napok között, arra a dátumra nincs bejegyzés. Valósággal dühöt éreztem, és azonnal beírtam kedvenc lila tollammal, csupa nagybetűvel:
2021. ÁPRILIS 11. – A MAGYAR KÖLTÉSZET NAPJA

Utoljára frissítve:2021. július 07., szerda 13:18
Horák Andrea Kankalin

Az Öreg-Bakony rejti gyökereim, ott születtem. Erdeiben és lankáiban tisztaszívű gyermekként éltem úgy, hogy otthon mindvégig magányos voltam: a soha meg nem értett, aki a tölgyekhez menekült. Megviselt, hogy tinédzserként lakóhelyet kellett váltanom, így a hegyek szerepét a "nyavalyás puszta" vette át, amit nehezen tudtam feldolgozni, de hosszú évek elteltével megszerettem a sík vidéket is.

Kántor-tanító nagyapám hatása és példája miatt vonzott a pedagógus pálya. A hétköznapokon ezen a területen dolgozom, amit hivatásomnak tekintek. Minden nap ünnep, amit a diákjaimmal tölthetek.

Ami koronát tesz az előzőekre, az nem más, mint az autizmussal való véletlen találkozásom. Megérintett a zárt világ, amelyben hamar megtaláltam a helyem. Képeztem magam, hogy jobban megérthessem őket, segíthessek nekik az eligazodásban, a beilleszkedésben. Ez a terület az életem értelmévé vált, meghatározó a szerepe. Már nyolc éve a legcsodásabb perceket, órákat nekik köszönhetem. Azt is, hogy az ő szemükkel, érzéseikkel észlelhetem a világot. Más emberré formáltak. Megtapasztaltam, megtanultam egyfajta fordított gondolkodást, amit nemcsak náluk kamatoztatok, hanem mindenkinél, akit szeretek.

Általános iskolás koromban kiváló tanáraim hatására és ösztönzésére a zenében és az irodalom terén is igyekeztem kinyílni, bár óvatos, félénk megnyilvánulások voltak ezek állandó kisebbségi érzésem miatt. Komoly útmutatást kaptam, amely arra terelgetett, hogy énekeljek, írjak.

Gimnáziumi éveim alatt további erősítések érkeztek felém. Bár először elzárkóztam, később mégis próbára tettem magam. Az éneklés évtizedeket átölelő szerelemmé teljesedett, az írás pedig akkor éledt fel újra, amikor elveszítettem valakit, aki számomra mindennél fontosabb volt. Férjem korai halála miatt csaknem kicsúszott lábam alól a talaj. Gyermekeim édesapja emberként és a zenekarunkban is tökéletes társnak bizonyult, így többszörös veszteség ért.

Új lapot kellett nyitnom, hát, írtam...

Először csak magamnak gyűjtögettem. Sokasodtak a papírlapok, aztán valaki felhívta figyelmem a Napvilág Íróklubra, ahova 2009-ben regisztráltam. Négy éve feladatot vállaltam ott szerkesztőként is. Kilenc esztendeje már, hogy a Fullextra Irodalmi és Művészeti Portál aktív tagjai között is szerepelek, néhány hónapja pedig a Holnap Magazinhoz is küldök be a műveimből.

2018-ban Csillagokba írva címmel megjelent az első kötetem, amelyben az előző évek termését gyűjtöttem össze. Ezzel lezártam egy időszakot, ami újult lendületet adott.

Szabadidőmben írogatok. Leginkább verseket, de olykor prózákat is. A költészet terén a kötött formákat részesítem előnyben. Fontosnak tartom a kritikát, mert hozzásegít a folyamatos tanuláshoz, fejlődéshez, szélesebb látókört eredményez, emeli az alkotások színvonalát. Előrehaladásomban kiemelkedő szerepe van Hepp Bélának (aLéb). Tőle tanultam meg a szonettek mélységét, a kötött formák nagyszerűségét, tiszteletét. Mindig számíthattam rá. Amikor bármiben kétségeim támadtak, a segítségemre volt. Egy jól kitaposott ösvényre terelt, ahol egyre magabiztosabban lépkedhetek. Ezen kívül hálás vagyok mindenkinek, akitől támogatást kaptam, mert nélkülük eltévedtem volna az útvesztőkben.

Zárásként az ÉLETRŐL: nemrég azt mondta nekem VALAKI, hogy az élet gyönyörű. Igen. Hiszek ebben. És hiszek a szavak gyógyító erejében: „mert erősugár a szó, ha megfogant”.

Legfrissebbek a szerzőtől: Horák Andrea Kankalin

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned