A költészetről, a versírásról, az ős-emberiről

Könyvtárnyi irodalom és prózai meg természetesen lírai vallomás foglalkozik a költészettel, a költészet lényegével, az alkotás miértjeivel. Mit is lehetne mindehhez egy versszerető vagy éppen verset író emberfiának hozzátennie… Körülbelül tudjuk, mert tudnunk kell, hogy mi a költészet. Most nem is a verstanok és esztéták, netán a poéták közmegegyezéses verbalitásaira gondolok. Inkább arra, amit tudástól szinte függetlenül éreznünk kell, hogy a versben, a költői alkotásban valami ős-emberi van, ez pedig nem más, mint a kifejezés vágya, felfokozottság, fűtöttség, elsősorban talán érzelemben, de gondolatiságban is. Emberi természetünk tagadhatatlanul transzcendentális, szakrális vonatkozású és tendenciájú. Vagyis versre, versre is vágyó. Hogy a gondolat és az érzés formát öltsön szavakban, ez már elhatározás kérdése. Egyik lehetőség a költemény, s ehhez evidens módon szükségeltetik bizonyos formai kritérium, s hogy ez aztán hangzás, ritmus, visszatérés vagy más, azon lehet vitatkozni, egy a lényeg: a vers formájában, ruházatában, bőrében is fölismerhető.

Mindennek a lényege tehát az, hogy a vers mint valóság emberré válásunk, netán emberré teremtésünk óta bennünk van, sajátunk. Ezért mondunk, rögzítünk, írunk.  Ám ha nem írunk, csak olvasunk, hallgatunk verset, az is a bennünk levő költészet rezdülése. Továbbmegyek: abban az emberben is ott a vers, a költészet, aki nem „fogyaszt” verset. Még tovább: az emberi lét maga a költészet! Visszatérés, körforgás, pulzálás. Visszatérő vágy a jóra a visszatérő gyarlóságok közepette. Egyéni vagy közösségi mértékben. Érzések és ritmusok dobálnak és szabályoznak minket.  A gondolatig és tovább…

Két kérdés maradt. Miért ír valaki verset, és miért írok én?

Mindezért! Ezért születnek gyatra, rossz versek, ezért születnek jók is: a szándék ugyanaz. Nagy László írja naplójában egyik versének születése után, hogy sokadszorra, javítások után érezte úgy, végre sikerült megmarkolnia a művet. Vagyis késznek és jónak tartja. Mindenkit a maga szintje, tehetsége (vagy tehetségtelensége) határoz meg, amikor megmarkoltnak érzi irományát. Vajon elment talentuma és az adott mű lehetőségének végső határáig? És ha el, irodalom lett-e, vagy – miként előbb rögzítettem – a mindenkiben meglévő költészet ilyen-olyan megörökítése. Ez bizony lényeges. Lényeges, irodalmi kérdés, de én minden vers-, netán rímfaragót becsülök, mert még a gyenge művel is őrzi az említett ős-emberit, és tettel perlekedik valamiért. Ha versben az ember és emberben a vers, akkor szeretni muszáj! De nem a mű vagy az ember gyengeségét!

Ha már ember és a nagyon is gyarló ember: mindezeken túl persze vannak és lehetnek egyéb fontos megfogható szempontok. Nagy mozgató a versíráshoz az egészséges és persze az egészségtelen hiúság is. Ösztökélhet esetleg némi pénz, már ha egyáltalán szóba jöhet, pláne manapság, de előfordulhat; meg hát a kis hal is hal. Aztán ott van a hiúsághoz közel álló, bár mégsem teljesen az… egyszóval a szerepre gondolok. A szerep kell a verset írónak, hogy valaki költőnek tartsa magát, vagy éppen költőnek tartsák. Esetleg eltartsák, mert ez jár, ez dukál. Bonyolult dolgok ezek a gyarlóságok birodalmában. Mint ahogy mindenképpen pozitívum az, ha az alkotás, a versírás segít valaminek a földolgozásában, tehát öngyógyítás, mentálhigiénés folyamat. Ha az. Mert lehet, hogy csupán maga a tevékenység gyógyít, vagy ha nem gyógyítás, akkor is magával a cselekvéssel elkerüljük azt, amit Tolsztoj így definiált: a semmittevés a bűn előszobája.

         Tudom, jól tudom, hogy erősen kitágítottam a költészet, a versírás határait. Egyetértek Osvát Ernővel, a Nyugat legendás szerkesztőjével, aki azt mondta: Vannak a nagy írók, költők és van az irodalom. Mindazt, amit rögzítettem, azokra  érvényes  is talán, akik kívül esnek az irodalmon. Tehát nem költők, csak verset, versszerűséget létrehozók. És köztük, miként az igazi költők között, vannak ilyen-olyan minőségű emberek. Egyben azonosak: az érzés, a kifejezés vágya mindegyikükben megvan, az a szándék, hogy az írás segítségével tisztázzanak valamit. Hogyan írta Németh László? Az ember akkor használ legjobban a világnak, ha rendbe jön önmagával.

         És jól tudjuk azt is, hogy legvégül úgyis csak a produktum számít, a vers. Annak minősége. A művészet, az alkotás szinte olyan – horribile dictu –, mint a bűnözés. Ahogy a bűnözőnek mindegy, milyen módon, de vihesse a szajrét, úgy az alkotónál messze nem az az elsődleges, hogyan jutott el a műhöz, vagy éppen miért, mi és ki által. Lehet, sőt kell is beszélni, szólni minderről, ám a művész „szajréja”, az általa teremtett valóság, tehát a mű: az ezt megelőző, azokat is magáéban hordozó valóságokat olyan fénytörésbe helyezi, ami annál homályosabb látást enged, minél inkább vizsgálódni akarunk. S itt már a művészi tudatosság tagadhatatlan ténye ellenére a titoknál, a teremtésnél vagyunk…

         És hogy én miért írok verset? Egyáltalán miért írok? Mert valamiért muszáj. Ha nem írnék, rosszabb lenne. Engem megvisel az írás, talán azért írok inkább röviden és keveset. De szükségem van az írás cselekvésére, ezen keresztül a dokumentálásra. A bennem levő fájdalmak nálam nem csökkennek, ha szólok róluk; érdekes: az örömök növekednek. Huszonhat-huszonhét esztendős koromban vesztettem el a szüleimet, az azóta eltelt hosszú évek során csalódtam hazában, közösségben, emberben, nőben, barátban, gyerekben. Ha minderről szólok, szemernyit sem enyhül a kín. S az elmúlt hosszú esztendők alatt rengeteg fényt és ragyogást kaptam, hitet, erőt hazától, közösségtől, embertől, nőtől, baráttól, gyerektől. Meg a kultúrától és az anyanyelvemtől. Ha erre gondolok, vagy ezzel kapcsolatban formálok mondatokat, nagy nyugalom fog el, talán boldog vagyok. Ez a mérleg nekem bőven elég, ezért is írok…

        

 

Utoljára frissítve:2016. szeptember 05., hétfő 17:57
Kaiser László

Kaiser László (Budapest, 1953. május 25.): költő, író, szerkesztő, dramaturg.
Szegeden a Juhász Gyula Főiskolán végzett magyar–történelem szakon 1977-ben, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar szakon 1980-ban, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskolán dramaturg szakán 1983-ban. 1983–85-ig a veszprémi Petőfi Színházban dramaturgként dolgozott, 1985-től a Pannónia Filmstúdióban, későbbi nevén Videovox Stúdióban szinkronlektorként. 1995-től a Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió vezetője, tanára. 1999-től 2013-ig a PoLíSz irodalmi újság egyik szerkesztője, később főszerkesztő- helyettese. 2000-től 2004-ig a Műemléklap, új nevén Örökségvédelem főszerkesztője. 1991-ben Eötvös József ösztöndíjban részesült, 1999-ben a Magyar Mozgókép Közalapítvány Józsa Péter kutatói ösztöndíját kapta. 2003-ban és 2005-ben a Salvatore Quasimodo költőversenyen oklevelet, 2006. március 15-én Petőfi Sándor-sajtószabadság díjat kapott, 2006-ban a nemzetközi Brianza-díjat vette át Olaszországban verseiért. 2010-ben Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíjban részesült, 2015: Papp Árpád Búvópatak-díj.

Megjelent kötetei: Üdvözlet a vándornak (versek Jánosi András grafikáival, 1996); Eseménynaptár Berzsenyitől Bódy Gáborig (tanulmányok, 1998); Ludas Matyi (zenés játék Fazekas Mihály elbeszélő költeménye nyomán, librettó, 1999); Magyar Ferenc (életinterjú, 2001); Dr. Hársing Lajos. Hivatása szinkrondramaturg (interjú, emlékezés, 2003.); Összes ajtómat kitárom (versek, 2004), Remekírókról, remekművekről (esszék, 2005), Éri István. Egy apróhirdetésen vett régész emlékezései (életinterjú, 2005), Dallos Szilvia titkai (életinterjú, 2005), Lángok, tüzek között (válogatott versek magyar–olasz nyelven Baranyi Ferenc fordításában, 2006), Tűz van, mami! (novellák, 2006), Elfogult beszélgetéseim (20 interjú, 2008), Álmom a csönd (versek, 2009), Egyéniség és filmművészet (Hét portré, 2010), Galambok és vérebek (versek, 2012), Dinnyés József, a daltulajdonos (életinterjú dokumentumokkal, 2013), Elvált apák Magyarországon (helyzetjelenések, vallomások, 2013), A fekete emberek (novellák, 2014).

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned