Mint az imádság

Bevezetés a funkcionális verstanba

Az ima mibenlétét sokan nem értik, mivel azt a különféle hagyományok és szokások
szövevénye fedi el. Sokan teljes joggal gondolják úgy, hogy az ima nem más, mint nagyon
régi kegyes szövegek felmondása, olyan szövegeké, amelyeknek „ámen” van a végén. Mintha
valami archaikus „szkript” lenne, olyan előre megírt telefonos szöveg, amelynek a gyakori
elmondása valamiféle szellemi valutaként jó pontokat eredményez az imádkozó végítéleti
számláján.
Az alábbiakban a költészetről akarok szót ejteni, de okkal kezdem az imádság témájával.
Mi is az imádság? A Biblia szerint beszélgetés Istennel. Az imádkozónak feltételeznie kell,
hogy Isten létezik, s vele lehet beszélni. Sőt, azt is feltételeznie kell, hogy választ fog kapni.
Ha ugyanis Isten nem létezik, a beszélő bolond, hiszen nem létező személyhez intézi szavait.
Ha Isten létezik, de nem lehet vele beszélni, mert túl távol van, vagy öreg és süket, akkor a
beszélő ismét csak bolond, hiszen hiábavalóan beszél. Ha Isten létezik, és nem is süket, de
nem válaszol, akkor megint csak bolond az imádkozó, hiszen értelmetlen olyasvalakihez
beszélni, aki nem ad választ.
Ha ugyanis az imádság beszélgetés - azaz kommunikáció -, akkor a beszélő, mint
kommunikáló fél, valamit el akar érni annál, akihez beszél. Nincs más mód arra, hogy
kommunikációnk eredményes és értelmes volta felől meggyőződjünk, minthogy választ
megkapjuk.
Így például, ha az imádkozó lelkiismeretét bántja valami bűn, ami miatt nyugtalan, s e bűnre
megbocsátást kér, akkor okkal vágyik a válaszra, miszerint Isten megbocsátja azt a bűnt.
Visszatérve tehát az egyszerű ima kérdésére, nézzük, mit mondasz el egy olyan barátnak,
aki nagy hatalommal bír, és esetleg segíthet rajtad? – Elmondod, hogy milyen segítségre van
szükséged. Esetleg kifejezed a háládat egy korábbi segítségért. Elmondod, mi bánt, miben
hibáztál, mire kérsz bocsánatot. Hosszú a lista. A lényegi elv az, hogy személyes és aktuális
ügyek. És ha jó a viszony közted, és a között, akihez beszélsz, a megszólalásod nem
mesterkélt, nem szertartásos, hanem természetes, közvetlen, emberi. Olyan, mint ha egy
baráttal beszélnél.
De hogy jönnek ide az előre megírt imák?
Tradicionális imaszövegeket minden vallásban alkalmaznak. De az ilyen imákhoz hasonló,
előre írt szövegeket számos spirituális gyakorlatban, vagy pszichikai hatást célzó kurzusban
alkalmaznak. A szónak ugyanis ereje van. Állítólag, az agyunkban a beszédközpont olyan
módon ágyazódik be, hogy az egyéb agyi központok működésére is hatást tud gyakorolni.
Így, aki folyton arról beszél, hogy ő sikertelen, az a döntő pillanatban nem lesz képes
megfelelően teljesíteni. Aki folyton arról beszél, hogy ő gyenge és beteg, az valóban
könnyebben megbetegszik. És aki arról képes beszélni, hogy ő sikeres, az könnyebben ér el
sikert. S persze, aki folyton megvetéssel beszél másokról, az meg is lesz arról győződve, hogy
kiválóbb és értékesebb másoknál.
A jól komponált „mondóka” tehát képes hatni arra, hogy milyen az attitűdünk
önmagunkhoz és a világhoz. Vallásos szóhasználatban „megvallásnak” is nevezik azt, amikor
valaki a „célszerű” kijelentéseket mondja ki önmagáról, a helyzetéről. Misztikus is lehet ez a
jelenség, de a legtermészetesebb, a szaktudományok által jól dokumentált pszichés
jelenségként is jól értelmezhető.

Egyes gyakorlatokban cél, hogy a megfelelő szöveg ismételgetése, mantrázása önkívületbe
ejtse a mantrázót, vagy imádkozót. Ezt az önkívületet szellemi megtapasztalásnak tekintik.
Egyfajta találkozásnak Istennel, vagy istenekkel, szellemekkel, ki hogyan hisz. És ez az
önkívület lehet oly kívánatos, mint az alkohol, vagy a drog. Szenvedéllyé válhat nagyon
könnyen.
Ez annyira általánosan emberi, hogy minden kultúrában megjelenik. A dzsappa füzér épp
olyan célt szolgál, mint a rózsafűzér. A kerengő dervis épp azt az önkívületet keresi, mint
amit egyes karizmatikus keresztények az európai szemnek bizarr önkívületükben. Eltérőek a
formák, de a tartalom változatlan.
Természetesen gyakori az az eset is, amikor úgy érzi a beszélő, hogy azt az előre írt szöveget
szinte helyette fogalmazta meg valaki. Ilyen esetekben lehet ez őszinte és valós
kommunikáció. De ez különösen szerencsés pillanatokban van csak így.
Tehát az imádkozó a saját pszichéjére biztosan hat. Innen az a megközelítés, hogy az
imádkozás nem más, mint a saját lelkiállapotunk manipulálása.
Persze, egy jó beszélgetés is hat a saját pszichénkre, de azért a beszélgetést úgy képzeljük el,
hogy az kettő, vagy több résztvevő interakciója, amelyben elsősorban egymásra kívánnak
hatni.
Ezért szükségszerű tehát, hogy az imádkozó létezőnek, megszólíthatónak feltételezze Istent,
s feltételezze azt is, hogy válaszol.
Az előre írt imaszöveg ismételgetése fakadhat helyes motivációból, de nem nevezném valós
beszélgetésnek. Isten már bizonyára sok száz milliószor hallotta ezeket. Ha pedig ő olyan
valaki, akivel lehet kommunikálni, akkor bizonyára sokkal inkább kíváncsi a mi saját
szavainkra.
Sokszor mondják a meg nem értett művészi alkotásról is azt, hogy öncélú. Lehetséges,
hogy az adott alkotás valóban öncélú. De véleményem szerint többnyire inkább arról van szó,
hogy a megszólított fél nem érti azt, amit a művész mondani akar. A közös nyelv hiánya
miatt, vagy az érdektelenség miatt nem jön létre valódi kommunikáció.
A művészet természetéből fakadóan kerüli az öncélúságot. A művész nem magának akar
valamit elmondani, hanem a közönségének.
Elsősorban az előadóművészetekben van közvetlen, akár azonnali visszacsatolás. De sok
olyan művészi tevékenység van, amikor a közönség nincs jelen. Az írók, költők, a
képzőművészek, a zeneszerzők, de még a filmkészítők is a közönséggel való közvetlen
kapcsolat nélkül, mintegy magányosan alkotnak.
Szép dolog elmondani egy szép verset, megnézni egy festményt, meghallgatni egy
zeneszámot csak úgy, a magunk épülésére. De amint valaki ilyesminek a megalkotásába kezd,
máris felébred benne a vágy, hogy eljusson másokhoz az üzenet. Hiszen az ember társas lény,
akiben él a közlési vágy. A szociális kapcsolatok megléte, vagy hiánya, jó, vagy
diszfunkcionális működése nagyban hat a testi és lelki egészségünkre. A magány megbetegít.
A visszhangtalanság pedig maga a magány.
A művész, amikor alkot, kommunikálni próbál. Adott esetben úgy, hogy a közönségével
nincs kapcsolatban. De hinnie kell, hogy a közönsége létezik, megszólítható, és választ is ad.
Olyan ez, mint az Internet előtti időkben a levélírás, amikor a papírra vetett sorainknak időre
volt szükség, hiszen a levélpapírnak fizikailag el kellett jutnia a címzetthez. Mégis, micsoda
izgalommal írtuk szerelmesleveleinket, és vártuk rá a választ! Kommunikáció volt ez, csupán
„technikai okokból” várni kellett az üzenet célba jutására, és a válasz megérkezésére.
Így vannak az írók, költők, képzőművészek, zeneszerzők. Azok a művészek, akik a
közönséggel nincsenek azonnali interakcióban az alkotás folyamata, vagy annak
kulcsfontosságú fázisai közben.
Habár profán módon, de mégis olyan az ő munkájuk, mint az imádság: azt szólítják meg,
aki fizikailag nincs jelen, akit nem látnak, és akiről nem tudhatják, hogy válaszol-e. Mégis
azzal a szenvedélyes hittel „fogalmazzák levelüket”, hogy arra majd válasz érkezik.
Az olvasót nem istenítjük, de szeretjük. Ő az a távoli szerelmünk, akihez szólni akarunk,
mint rég, a posta által szállított levelekkel. Szól persze a művész önmagához is, és szól
Istenhez is. A végső oka a megszólalásnak a remény, hogy válasz érkezik.
Nem szólhatok minden művészeti ág nevében. De azt elmondhatom, hogy egy irodalmi
alkotást nem az tesz értékessé, ha valamiféle szakmai hagyományt követ. Hiszen a
„miatyánk” hatmilliomodik előadása általában nem hordoz olyan erőt, mint a saját szavakkal
eldadogott vallomás. A művészet az, amikor mi magunk dadogjuk össze az üzenetünket.
Hiszen ez emberi, mély és személyes.
Aki jobban érzi magát a szakmai klisék megbízhatóan színvonalas alkalmazásában, az
foglalkozzon csasztuskafordító! Az szakmai rutint igényel. Viszont egy csasztuska fordítás
csak annyira személyes üzenet, mint egy újólag elmondott, de régi imaszöveg. Nem
megfogalmazása egy új üzenetnek, hanem interpretálása egy már meglévőnek.
Aki viszont a személyes közlés erejét keresi, annak vállalnia kell, hogy olyasmit, és úgy
próbáljon elmondani, amit és ahogy mások még nem próbálták. Legalábbis, hatmilliószor
biztosan nem.
Dadogós lesz? Olykor igen. Máskor viszont kristálytisztán, és tű pontosan szólal meg.
Ha így, ha úgy: emberi. Hiszen ember kommunikál emberrel, vagy Istennel, ahogy épp a
helyzet adja.

Utoljára frissítve:2021. február 06., szombat 16:05
Ferenczfi János

Pár szó rólam...

Ferenczfi János vagyok. Hatvanhetes. Folyton újrakezdő. Túl egy kudarcos házasságon. - Két nagyszerű fiam van, egy új társam, s szerencsére sok kitűnő barátom. - Egzisztenciám, - mindenkor pillanatnyi....

1985-ben díjazottja voltam a Sárvári Irodalmi Körnek. - Aztán csend. - Kiálltam egy elv mellett, s ez nem volt kívánatos.

A kilencvenes években nem írtam, - eleget. - A Petra Alapítvány vezetőjeként kulturális szervező munkát végeztem.

A kétezres években tagjává váltam a RIM-nek, a Bohém Asztaltársaságnak, A Napsziget Alapítványnak, a Napszél Egyesületnek, satöbbi. - Közben kiálltam néhány elv mellett, ami nem volt kívánatos....

2009. szeptemberétől rádiós műsort indítottam IRKA címmel a Fúzió Rádióban. Ma a Muzsikus Rádióban tevékenykedem, a P_RéS című műsor gazdájaként.

Szerveztem és vezettem pódium beszélgetéseket, irodalmi esteket. Beszéltem megnyitókon, könyvbemutatókon, találkozókon.

Kötetem nincs. - Leszámítva a három nulladik kötetemet, - amelyek rendhagyó pódiumműsorok voltak.

Satöbbi.

Most pedig A Hetedik kitalálásával, megvalósításával, - szerzők és szerkesztők felbujtásával foglalkozom. - Álmodom, s az álmok egy része valóra válik.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned