Elment Juhász Ferenc

 

Elment, és jóval nagyobb űrt hagyott maga után, mint hittük volna. Ő volt az utolsó nagy költő. Nem a tehetsége, hanem az elismertsége miatt. Már tőle sem idézgettünk, az utolsó, aki szállóigéket teremtett, Weöres Sándor volt létrával, Bóbitával, Tóth Gyula bádogossal. Juhász ugyanis nem szavakból, hanem indulatokból faragta verseit, utolsó mohikánként, emberek-idegenek közti magányban. Amíg élt, hihettük, hogy van még költészet azon a nyelven, amin olyan könnyű szép verset írni annak, akinek kedve, érzéke van hozzá.

Nem idézgettünk tőle, mert nem olyat írt, amit idézgetni lehet. Szabad asszociációk folyondárjaival hálózta be olvasójának az elméjét, felszabadította és lenyűgözte: „én is tudnék ilyet írni, ha képes lennék rá.” Aki arra vetemedett, hogy belevágjon egy sokoldalas vagy kötetnyi hosszú Juhász versbe, ha végigrágta magát rajta, biztosan nem ugyanaz az ember volt a végén, mint aki a kezébe vette a szöveget.

Költőnek lenni akkor is nehéz volt („Az is bolond, ki poéta lészen…”) Magyarországon, amikor még számított valamennyit a szépen megformált, gondolatokat ébresztő szó. Ma, amikor a verselő – tehetségétől függetlenül – a tömeges közöny üvegharangjába zárva kalimpál és deklamál, szinte maga a pokol. Hiszen a gyűlöletet, üldözést is könnyebb elviselni, mint a közönyt. Azt, amikor felsőségnek öltözött paprikajancsik szívják el az éltető figyelmet a művész elől, amikor a szponzorok és önjelölt hatalmasságok addig harsogtatnak, susogtatnak, zümmögtetnek bérenceikkel, míg azt hisszük el, amit ők akarnak.

Elment Juhász Ferenc, és a királyról lefoszlott a rongyos és koszlott ágyékkötő is. A vers, a költő már nem fontos, a tehetség már arról szól, hogy ki hány bucskát tud vetni, mennyit üt a combjára egy másodperc alatt. A költőnő pedig, aki ledobta ruháját, s meztelenül motyogta el versét, csak annyi figyelmet kapott, amennyi testi izgalom lehet egy ilyen akcióban. A két eset, a költőóriás halála és a csemete szimbolikus kitárulkozása akár helyzetünk, irányunk jelképe is lehet. Róma jut eszembe, ahol a kocsihajtók, gladiátorok, mimusok voltak a császár után a legnépszerűbbek az aljanép között, s Vergiliusról, Horatiusról, Petroniusról csak az előkelők tudtak. De az az idő a civilizáció eleje volt, s az az idő éppen kizökkent akkor. Ma pedig a mulandó, de konzervként eltehető látvány, és nem Juhász Ferenc (meg a többi költő, író, művész) lélekmélyről felszínre tört bölcsessége, katartikus látomása, nem a nagyságra rezonáló átélés a fontos, hanem a kéjelgő pillanat, a szembenézés helyett a csinnadratta.

Van ennek oka bőven. És költőt, minisztert, koldust, mindenkit ugyanaz vár a végén, elmúlunk. De mit viszünk magunkkal odaát, ahol talán nincs semmi, de ahol akár várhatnak is minket, hogy mi újság a Földön?

Juhász Ferencet tátott szájjal hallgatják a lelkek. Mi vajon mit tudunk majd mondani odaát? Vagy mindegy? Úgyis az elszabadult sötétség demokráciáját éljük?

 

Utoljára frissítve:2016. január 24., vasárnap 18:44
Szecsődy Péter

Szecsődy Péter

Amióta az eszemet tudom, író akartam lenni, ezért választottam a magyar-történelem szakot, amikor egyetemista korba kerültem. Hosszú, viharos pályafutásom alatt voltam többek között tudományos segédmunkatárs, szerkesztettem a Rádióban, napilapnál és egy kis kiadónál mintegy négy tucat könyvet. Írtam is jó párat, de eddig csak kettő jelent meg. Nem vagyok féltékeny szerző, aki tehetséges, a barátom, míg el nem rontjuk.

 

Legfrissebbek a szerzőtől: Szecsődy Péter

Tovább a kategóriában: Andzrej Wajda »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned