JASPERS ÉS AZ ABSZOLÚTUM
– Az Abszolútum létének bizonyítása, annak tagadása alapján –

Jelen tanulmány  célja Karl Jaspers gondolkodásának (véleményem szerint)  legnagyobb problémáját, az abszolúthoz való viszonyát tisztázni. Ehhez előbb ismertetnünk kell legfontosabb nézeteit, a világról, a megismerésről, és az emberről, melyhez a Mi az ember? című könyvet hívom segítségül. Ez Jaspers gondolkodásának remek összefoglalását nyújtja, még ha maga a szerkesztés nem is az ő munkája. A rekonstrukciót nem a könyv fejezetei szerint, hanem tematikusan kívánom véghezvinni, kulcsfogalmain keresztül – úgymint Átfogó, határhelyzetek, exisztencia, szabadság, és transzcendencia; ezek előtt egy kis kitérővel a tudományfelfogására. A végső kérdés tehát: vajon létezik-e abszolút?

1
JASPERS NÉZETEINEK REKONSTRUKCIÓJA
1.1.
JASPERS TUDOMÁNYKRITIKÁJA
 Bár a filozófia a kezdetektől fogva tudományként tekintett saját magára, s volt maga az első és az egyetlen tudomány századokig, melynek igénye a konvenciók kikérdezése és mindenekelőtt az igazság keresése volt  – ebbéli minősége, azazhogy tudomány, a 19. század folyamán megkérdőjeleződött: számon kérték rajta gyakorlati teljesítményeit, és az olyan, némiképp idegen megközelítésmódokat, amelyeket a természettudományok sikerei hoztak a felszínre.
 Egyesek elfogadták ezt a kritikát, és a filozófia alárendelt szerepét – közülük kerültek ki azok is, akik új, „tudományos filozófiát” kívántak létrehozni, szaktudományos vagy azokat utánozó módszerekre alapozva. Egy másik reakció viszont elvetette az ilyen kívülről betüremkedő kritikát mint inadekvát kritikát. Szűken véve viszont a filozófia elveszítette a tudományként való minősítést: a mai értelemben azt mondhatjuk, hogy a filozófia nem tudomány többé.
 A világ képe rendkívüli mértékben megváltozott a modern tudomány következményeként, azonban mindig újabb részleteket fedezünk föl: a tudomány lezáratlan és nyitott kérdésekkel „terhelt”. A legvégső elképzelések már csak matematikai képletek formájában léteznek, és tökéletes mértékben egyik sem igazolható – a végtelen felé mutat a legnagyobb és a legkisebb vizsgálata is, és nincs eszme, mely mindent összefogna. Úgy látszik, az anyag is (akár a világegyetem, akár a részecskék világa) örökre nyitott és végső soron meghatározhatatlan marad.  A világ egészét érintő kérdésben a tudomány kudarcot vall – sőt, minél inkább letisztul, annál inkább töredezett lesz.
 Ennek ellenére, sokan úgy tekintenek a tudományra, mint lezárult, végleges, biztos tudásra. Ez félreértelmezés. „A régi világképtől való megszabadulás azonban a félreértelmezett tudományt új, tudományosnak vélt világképhez vezeti el (azaz: félre), ami minden korábbinál inkább megfoszt minket szabadságunktól.” Ez az út mintha a világ „varázstalanítását”  jelentené, ám mégis, ez is egyfajta „mágikus gondolkodás”, csak más – egy tudományosnak nevezett, szubjektum nélküli, uniformizált, személytelen világkép tudománytalan áhítata.  Ezt az ideologizáló és nihilista gondolkodásmódot a tömegtársadalmak is felerősítik.
 Az áhítat azonban elvárásokhoz és csalódásokhoz vezet, illetve a tudomány túlzott komolyan vételéhez.  Ilyen volt az, amikor minden választ a tudományról reméltek, és amikor ez a remény nem teljesült be, annak megvetését hozta magával. Jaspers szerint ezzel az volt a hiba, hogy a világot teljes mértékben megismerhetőnek tartották, és olyasmit vártak el a tudománytól, amire nem képes. Ez az „abszolút bizalom”, mely „ellenvetés nélkül meghajol” a tudomány tekintélye előtt. Ha pedig ez a babona csalódik a tudományban, elutasító és vádaskodó lesz vele szemben.  Erre példa az is, amikor az első atombomba ledobásakor az embereket „iszonyat fogta el”, és „a tudomány fölötti büszkeség meghátrált” a tőle való félelem előtt.
 Ezzel szemben önmagunk és mások megértésének éppen, hogy a határtalan kommunikáció az útja, ami egyúttal „az emberré válás titka” is, és az ez iránti vágy „a legjobb ellenszere annak, hogy egy hitigazság kizárólagosságába tévedjünk”. A kizárólagosság igényével fellépni „a fanatizmus, az emberi gőg, a hatalomvágy okozta öncsalás eszköze”, és kerülendő, mert „a Földön sehol sem találjuk meg a végső igazságot”.  A kizárólagosságigény bibliai örökség, és annyira sok kárt okozott, hogy jobb lenne megszabadulni tőle – ne legyünk kártékonyak, ne kényszerítsünk másokat semmiféle nézet (színlelt) elfogadására: ne legyünk türelmesek a türelmetlenséggel szemben.
 A modern tudományok egyik fő vonása tehát, hogy mindent megismerhetőnek tart és meg is akar ismerni,  még ha nem is értünk meg mindent.  Ezen túl, önellentmondásos módon, befejezettként tekint magára, és mégis teljes képre törekszik.  A világ ugyanis Jaspers számára az Átfogó egyik arca, melyet, ha meg akarjuk ismerni, szétesik. Sosem adódik egészként, mivel világ-egész nem létezik – azaz a világképünk szükségképpen mindig hiányos lesz. Az egységes világ (hamis) képe a tudás e kudarcából származik.

1.2.
AZ ÁTFOGÓ
 Jaspers gondolkodásának hármas tagolását a szubjektum, az objektum és a kettő keretét adó Átfogó adja. Ez alapszinten megérthető Kant számunkra való (Ding für uns) és magánvaló (Ding an sich) fogalmaiból is, melyek közül a szubjektum és az objektum jelenti a számunkra megjelenő világot, az Átfogó pedig a magánvaló létet.
 A szubjektumot az ész és az exisztencia alkotja, két egymással poláris elem, melyek nem ellenfelek, hanem egymás feltételei és generálói. Az ész a külső fél, ez világítja meg az exisztenciát és törekszik kívülről felé, s az exisztencia visz tartalmat az észbe. Az exisztencia határhelyzethez kötött és bizonytalan, az ész tere a mindenség.
 Az ember tudásra törekszik, és tudatában van önmagának is; az alaptudás pedig az az absztrakció, melyre a megismerés során teszünk szert. Szubjektum és objektum nincs egymás nélkül, a kettő egésze pedig az Átfogó, mert kell valami, ami e meghasadtságot összekapcsolja, átfogja – ez az egész, ez a hármas leírás a tudatunk alapstruktúrája és Jaspers filozófiájának az alapja. Az Átfogó nem gondolható el tárgyként, mert eltárgyiasulásával objektummá válna, és megszűnne az egész perspektívája, kerete lenni.
 Minden, ami van, az az Átfogó, ami azonban sokrétű. Lehet első lépésben eleven lét  – persze, az élet már alapvetően is létezés, de az eleven létezés az, amelyben már felbukkan az önreflexió, azaz az Átfogó, benne a szubjektummal és az objektummal; ez tehát egyfajta emberi, öntudatos élet. Másodikként lehet általános tudat  – amiként az Átfogó tartalmazza mindazt, amit mindannyian tudhatunk, és ezeket kategóriákba rendezi; ám itt a szubjektum még felcserélhető. Harmadikként lehet szellem – ez a szubjektív tudat, a közösségünk élő szellemi világa, és ennek aktív lehetősége, folyamatos létrejövése, élő eszme, ám még ez sem az exisztencia önálló döntéseit jelenti. S végül, negyedikként, lehet szabadság – szabadság vagyunk mint lehetséges exisztencia, és a szabadságban az exisztencia már tudja magáról, hogy a transzcendenciára vonatkozik.  Másutt Jaspers az Átfogó más módozatait is kifejti.
 Ezek nem elkülönülő részek, hanem a (nem teljesen, de lényegében) homogén Átfogó színezetei, árnyalatai. Mindez az alapja annak, hogy kilépjünk a létezésből az exisztencia felé,  és gondolkodó, tisztánlátó emberekké váljunk.
 És mi mutatja meg azt, hogy a „valóságban” élünk? Nem más, mint a saját hozzáállásunk: hogy a világot a saját magunk számára nem tartjuk mellékesnek vagy közömbösnek, továbbá az az elhatározás, hogy vágyunk az exisztenciára. Ez az aktív odafordulás, a felelősség, az élet valónak tekintése mutatja meg azt, hogy élünk, mégpedig a valóságban élünk. A szubjektum és objektum kettősségében és „a megvalósulás világossága” által fedezhetjük föl az Átfogót.

1.3.
A HATÁRHELYZETEK
 A határhelyzet először az 1919-es Világnézetek pszichológiája (Psychologie der Weltanschauungen) című művében bukkan föl, ami a 20. századi német filozófia, és egyben a német egzisztencializmus első nagy műve. A határhelyzetek az élet törésvonalai, melyekkel tökéletes őszinteséggel kell szembe néznünk és feldolgoznunk.
 Folyton folyvást helyzetekkel szembesülünk. A helyzet az a valóság, ahol a szubjektum a létezésben érdekelt – ámbár a létezés mindig helyzetekben való létet jelent, az egyikből kilépve mindig egy másikba jutunk. Mivel a szubjektum a valóság része, azt egészében nem ismerheti meg, de a helyzetek változnak és változtathatók, sőt, előidézhetőek, és természetesen össze is függhetnek, mi több, a tudatosulás már eleve megváltoztatja őket. Bárhogy is ragadunk meg egy helyzetet, az már eleve egy állásfoglalás az iránta való hozzáállásunkban.
 Létezésünk minden pillanata valamilyen helyzet. Mindig helyzetben vagyunk, egyeseken lehet változtatni, másokon nem. A határhelyzetek ez utóbbiakat jelentik, melyek a szerző szerint a csodálkozás és a kétely mellet a filozófia harmadik nagy inspirációi. Azonban sokszor csak úgy kitérünk előlük, mintha nem is léteznének – pedig a határhelyzetek éppen azt a lehetőséget adják meg, hogy önmagunkká legyünk. Bennük figyelünk fel arra, bennük mutatkozik meg az (a döntéseinken keresztül), hogy kik is vagyunk igazán.
 Az első határhelyzet az, hogy mindig egy helyzetben vagyunk – és minket terhel a döntés súlya. A határhelyzetek mutatják is az irányt, megkérdőjelezve a létünket, és új létet (exisztencia) kínálva.  „A lehetséges exisztencia csak a határhelyzet nyilvánvalóvá válása által képes a létéért való aggódásának köreiből egy másik tudatba átlépni.”
 Sohasem tehetünk meg a kényünk-kedvünk szerint bármit. Még az ember születése sem abszolút kezdet; az embert és szabadságát a (helyzetek) meghatározottsága korlátozza, ellenállást fejt ki: a lét egyszerre lehetőség és korlátozottság is.
 A határhelyzet nem feltétlen ritka és nehéz helyzetet jelent, hanem állandóan jelen lévő, megváltoztathatatlan, végleges, ámde áttekinthetetlen helyzeteket, melyek magával a létezéssel adottak: a kudarc falai. A határhelyzet egyúttal horizont is, ami jelzi a túloldalt, a tudat által elérhetetlent. Ha megváltoztatni nem is lehet őket, hatni viszont lehet rájuk, vagy inkább saját magunkra: elkendőzhetjük vagy tisztázhatjuk őket, szembenézhetünk velük, ha már megkerülni nem lehet.
 A határhelyzetek foglalata a kudarc. Mit lehet kezdeni a kudarccal? A sztoikus választ, miszerint keressünk menedéket a gondolkodásban, Jaspers kevésnek tartja, mert meghagyja a világot olyannak, amilyen, és nem adja meg a lehetőséget, hogy legyőzzük önmagunkat. De a kudarcot nem csak ekképpen (elmenekülve) lehet megélni – a másik lehetőség letisztultan szembenézni vele. Hogy tehát az ember kivé lesz (kivé teszi magát), azt a kudarchoz való hozzáállása alapozza meg. A határhelyzetek, mint kérdések, mind-mind a világra és az önmagunkra találás útját mutatják – a határhelyzet és a kudarc a léthez vezető út.
 A létezés és az exisztencia nem azonos: a létezés általános és adott, az exisztencia egyedi és más minőség, egy új lényeg kifejeződése, amit el kell érnünk, és nem jár alanyi jogon senkinek sem. Jaspers számára a filozófia fő kérdése, hogy az exisztencia hogyan is valósulhat meg a létezésben, a válasz pedig az, hogy a határhelyzetek megtapasztalásában – nyilván úgy értve, hogy az ezekkel valós szembenézést választottuk.
 Ha csak létezünk, úgy kerüljük el a határhelyzeteket, hogy önkéntesen vakok leszünk iránta – de ez csak ideig-óráig tarthat. Az igazi megoldás a bennünk lévő exisztencia megvalósítása, azaz az önmagunkká válás, ami a határhelyzetekkel való szembenézés által lehetséges. Ezek valósága csak az exisztencia számára hozzáférhető, kívülről nem – „a határhelyzetek érzékelése és az exisztencia egy és ugyanaz”. Ez egyúttal a tehetetlenség felszámolását is jelenti, a szolgai beletörődés és önfeladás helyett a harcias felvállalást.  Hogyan lehetséges ez az áttörés?
 A határhelyzetekben a lét önmagasága ugrás által tudatosul, így a határ megmutatja a transzcendenciát, ami felénk nézve mutatja önmagunk. Az áttörés három ugrással jön létre.
(1) Ugrás a megszokásból az általános gondolkodás felé – ez választja szét a helyzeteket és a határhelyzeteket; s adja az exisztencia megtapasztalását.
(2) Ugrás a határhelyzetek értelmezésébe – ez már egyfajta beleállást, szembenézést is jelent; s a határhelyzetek lehetőségként való felismerését.
(3) Ugrás a határhelyzet elsajátításába – ez már maga a határhelyzet; amit itt teszünk, azt már megvalósult exisztenciaként tesszük.
 Az exisztenciához vezető első ugrás tehát az, hogy a készen kapott közhelyek „világa” helyett elmélkedő emberekként élünk. Ekkor válunk képessé arra, hogy magunkat is kívülről lássuk, és célunkká válhat az Egész tudása. Ez a tudni akarás egyetemessége, a gondolkodó élet magánya, a „magányos önlét”. A határhelyzetek innen már lehetőségként adódnak. De ezek felismerése és megismerése még nem exisztenciális, hanem csak a lehetséges exisztencia lehetősége – a helyzet megismerése még nem maga a helyzet, csak a feltétele. A tudatos önlét magányából lehet átugrani az exisztencia tudatába, ahol az exisztencia már több mint a helyzeteknek csak a megjelenítése. A harmadik ugrásban a határhelyzetek már az exisztencia egészét érintik; de a helyzetektől csak akkor szabadulunk meg, ha már teljesen átláttuk őket.
 A határhelyzetek a létezés törékenységét mutatják; Jaspers ezt a létezés antinomikus struktúrájával magyarázza. Nincsen teljes harmónia, és ezért azt sem tudhatjuk, milyen a helyes létmód. A harmónia kifejezés megtévesztő lehet, én úgy vélem, a szerző itt bizonyára a befejezettség és az egész átlátásának hiányára gondolt – ebből a hiányból következik, hogy, mivel nem ismerjük a körülményeket teljes mértékben, döntéseinkkel sokszor hibát követünk el. Minden határhelyzet „kihúzza a talajt” alólunk: nem tudunk tartósan megmaradni egyfajta létezésnél, mert a határhelyzetek folytonosan előállnak, és a létet töredezetté teszik. Minden létezés kétséges, vagy azzá válik egy idő után. Ez a létezés antinomikus struktúrája.
 Bár belátásokra törekszünk az ellentmondások által inspirált gondolkodással, az antinómia ennél több: megkerülhetetlen, feloldhatatlan. A létezésre ez úgy alkalmazható, hogy az ellentétek megoldásai mindig csak részmegoldások, az egészet tekintve nincs végső megoldás: a létezés teljességét tekintve mindig befejezetlen. A határhelyzetek mind antinómiák, és ami közös bennük, az az antinomikus struktúrájuk – mindez a végső alapot és helyet kereső lény kiúttalanságaként tudatosul, mely így feloldhatatlan ellentmondásokkal terhelt.
 És miért „kell”, hogy így legyen? Mert abszolút világban nem lenne exisztencia, mert nem lennének határhelyzetek és antinómiák. Ha befejezettnek látjuk a világot, azzal tagadjuk a transzcendenciát. De ennek fordítottja sem helyénvaló: ez az antinómiák iránti önemésztő vágyat jelentené. Kitérve mindezek elől (a helyzetbe való bele nem állással vagy az önkéntes vakság által) viszont nem jutunk el önmagunkhoz. Ha tehát az exisztenciát akarjuk, akkor az antinómiákat is akarnunk kell, hiszen éppen ezekre szolgál megoldásként.
 Az egyes határhelyzetek a halál, a szenvedés, a harc, a bűn. Mindegyik a világgal és az önmagunkkal való szembenézés, ezzel az exisztencia megmutatkozásának egy-egy esete, lehetősége, jó esetben megvalósulása. A konkrétabb megközelítésekből itt, az egyszerűség kedvéért, csak a bűnt emelném ki. A vétek nem más, mint az önmagunk elleni vétek, amikor a kommunikációban nem vagyunk száz százalékos mértékben nyitottak az igazságra, vagy nem vagyunk nyitottak az exisztenciává válásra, és ezzel elvesszük magunktól a lehetőséget, hogy exisztenciává legyünk.  Ez utóbbi persze minden határhelyzetre igaz.
 Mint az már említésre került, a határhelyzetek mindegyike egyfajta kudarc, ami így tehát a határhelyzetek alapfogalmának tekinthető. Állandó kudarcra vagyunk ítélve, ezért még az exisztencia is csak töredékesen valósulhat meg. A kudarc végső, a kilátástalanság végtelen: minden megoldás csak részmegoldás, és az exisztencia is végső soron meghiúsul a létrejöttében.  A létezés végességét az exisztencia feltétlensége lépi át: az állandóságot meg kell zavarni, ki kell lépni belőle, hogy exisztálóvá váljunk – sőt, a feltétlen az exisztencia feltétele. Az exisztencia véges létezésként fogja föl önmagát, ám teljessé akar válni, be akar teljesülni, de ez mégsem fog sikerülni neki. Sőt, minél inkább befejezett és feltétlen akar lenni, annál inkább statikussá válik, „szét akarja robbantani a végességet”, s ezért kell kudarcot vallania. Töredékes jellege lesz transzcendenciának rejtjele.

1.4.
EXISZTENCIA, SZABADSÁG, TRANSZCENDENCIA
 „Az exisztencia a választás és döntés útján valósul meg”  – így foglalhatjuk össze az exisztencia értelmét, a szerző saját szavait idézve. S mit tudhatunk még róla?
 Az exisztencia nem írható le tulajdonságokkal, mert akkor eltárgyiasulna, és megszűnne lehetőségként lenni. Ezért nem ismerhetjük meg, csak megláthatjuk. Nem lét, hanem létlehetőség – mindig előttünk van, miközben mi úton vagyunk felé, s ezzel magunk felé. Ezzel tehát az exisztencia az önmagához viszonyuló lét is. Szabadság, ami nem önmaga által, hanem a transzcendencia által van, de a transzcendenciát is csak a szabad exisztencia láthatja meg. Egyedi, bizonyíthatatlan, és helyettesíthetetlen individuum, de nem az egyén tényszerű jelenléte (létezése), és nem fejezhető ki szavakkal sem. Nem tárgy, hanem „valóság, amely önmaga számára való feladatként végtelen”.
 Az exisztencia a döntéseink által jön létre, és a döntéseink tudatosulása mutatja meg, hogy kikké lehetünk; a választás lehetősége annyit tesz, mint „valóban létezni tudni a transzcendencia színe előtt”. De az exisztencia rejtezik, hiszen mindig újabb és újabb kérdések merülnek föl: mindig a túlsó oldalon létezik, sohasem közvetlenül. Történeti, az időben valósul meg, de egyszersmind örökkévaló is, mert befejezetlen; s csak exisztenciák kommunikációjában van.
 A kommunikáció előli kitérés nem más, mint az önmagunk előli kitérés. Az exisztencia elengedhetetlen feltétele a határhelyzetek elsajátítása és a kommunikáció folyamata is, ami individuumok között zajlik – s jó esetben kölcsönös teremtést jelent. Az egyik csak akkor kapja meg szabadságát, ha a másik is a saját szabadságát kívánja, és mindketten kívánják egymásét. Hozzátehetjük még azt is, hogy az exisztencia végtelensége maga után vonja a kommunikáció végtelenségét is.
 A kommunikáció és az exisztencia forrása és motivációja a szeretet, melyben „mintha az eredet szólítaná meg önmagát”. A szeretet, a valami/valaki iránti lelkesedés tehát az exisztenciának, önmagunk nyilvánvalóvá válásának a forrása, de ha teljessé/véglegessé válik, akkor azon nyomban megszűnik, így megszüntetve a transzcendenciát, és ezzel az exisztenciát is: a statikusság a folytonosság és az élet végét jelenti.
 Csak szabadsággal vagyunk képesek a határhelyzetbe állni és kommunikálni. A szabadság nem más, mint létlehetőség, de egyúttal szükségszerűség is: az exisztencia megfelelni vágyása az igazság iránt.
 „Az abszolút szabadság gondolata olyan létre tör, amely mindenféle szabadság korlátozását megszünteti anélkül, hogy magát a szabadságot is megszüntetné.” Az abszolút szabadsággal tehát ugyanaz a gond, mint a szeretet teljességével – befejezettsége miatt meghaladja és megszünteti saját magát. Abszolút szabadság ezek szerint nem létezhet: a szabadság ellentmondások által inspirált folyamatokban valósul meg, azaz mindenkor korlátozott is.
 Így tehát, az exisztencia hívása felől nézve, a szabadság és a szükségszerűség azonos. Az exisztenciális lét szabadsága az, hogy csak az önmaga által választott kötöttségeket ismeri el.
 A nihilista hozzáállás elveti még azt a kérdést is, hogy ki az ember – épp most, amikor a leginkább ezzel kellene foglalkoznunk, magunkkal, a saját helyünkkel és önmeghatározásunkkal. Vegyük észre, hogy az ember exisztenciaként lehetőség, azaz önmaga számára feladat is. Ez természetesen az exisztencia határhelyzetekben való megvalósulását és a teljesen nyitott kommunikációt jelenti, ami csak közösségben lehetséges. Az egyén számára igazi szabadság csak akkor van, ha a közösség számára is: hiába van szabadsága az egyénnek, ha ezt nem tudja a közösségében gyakorolni, megvalósítani.
 Feltűnő, hogy a modernitás „szabadsága” csak a szabadság feltételeit valósította meg, de nem magát a szabadságot; sőt, úgy tűnik, ez a „szabadság” éppen az ember szabadságát semmisíti meg: a technika kora elveszi az emberek belső szabadságát. De az sem elég, ha csak az egyén szabad, mert ehhez kell a közösség szabadsága is: mindenki csak annyira lehet szabad, amennyire az őt körülvevő közösségben szabad emberek vannak. Vállalunk kell a kockázatot, hogy a szabadság útjára lépjünk, és ezzel megmutassuk magunk számára a transzcendenciát és az exisztenciát.
 A technikai felfedezések által adott szabadságból sokszor csak gépies rabszolgasors lesz. Ez elkerülhető: az ember szabadságának feladata önmagáról tanúságot tenni – a magának szabadságot teremtett exisztencia erejéről. És azt se felejtsük el, hogy „az ember sokkal jobban és alapvetően más, mint a bármilyen élőlény, és több mint minden, amit önmagáról megtud, amikor az antropológia, pszichológia, szociológia tárgyává teszi magát.”
 De az ember meghatározott is. Ami a szabadságában áll, az az, hogy döntéseivel részt vegyen az önmagává válás azon kérdéseiben, melyek valamilyen mértékben nyitottak. Az exisztenciális szabadság szükségszerűsége nem a kiszolgáltatottságot jelenti, hanem többet: az önmagunkat létrehozó döntések rajtunk kívüli, ámde saját önmagunk által szabadon felvállalt útját.
 A tudat három fajtája: tudat mint megélés, általában vett tudat, abszolút tudat; másként: mindennapi, teoretikus, és exisztenciális. Az abszolút tudat jelei a szeretet, a fantázia, a játék, és a higgadtság.
 Az exisztenciális (vagy abszolút) tudatban a szeretet a legbiztosabb talaja a transzcendenciának; a szeretet végtelen és önmagának az oka, s egyúttal immanens is. A fantázia „az a szeretet, amely a létbizonyosság megvilágosodásává lesz a dolgok szemlélésében, képekben és gondolatokban” – ez az exisztencia megvalósulásának pozitív feltétele, a lehetséges tere, ami által, mivel absztrakció, kitörhetünk a létezésből az exisztencia felé. A játék a valóságnak való megfelelés terhétől mentes, „naiv gyönyörűség”, ami a valóságon alapszik, de benne a lehetséges teljes szabadságot nyer, és ezzel lehetőségek sokaságai fejezhetőek ki általa. És végül, a higgadtság nem más, mint a létbizonyosság, ami a megszerzett és igazságra nyitott exisztencia nyugalmaként is létrejöhet.
 Minden kézzelfogható: jelenség. A transzcendencia nem kézzelfogható: valóság. Azon jelentéseket, melyek nem oldhatóak fel a jelentett felmutatásával, Jaspers úgy nevezi el, hogy rejtjel, azaz chiffre. ,   A chiffre kifejezés arab eredetű – bár Arisztotelész nyomán kezdték el használni a 12. században – és eredetileg a nullát vagy a semmit jelenti. Jaspers nagyszerűen fejezik ki vele azt a teljes mértékű nyitottságot, amivel a transzcendencia az ember felé néz, és amellyel az ember az előtte álló exisztencia felé fordulhat.
 A rejtjelek sosem egyértelműek, mert jelentésük nem rögzített, hanem sokrétű – ezért, ha valaki mégis meg kívánja fogni őket, az babonákhoz és erőszakhoz vezet. A rejtjelek egyszerre objektívek és szubjektívek: kívülről adatnak felénk, de magunk is teremtjük őket. Amitől a „racionális” tudomány megfosztotta az emberiséget, mindent empirikussá téve vagy legalább is ekként vizsgálva, a rejtjelekben maradt meg: a világ derengő nyitottsága, amiből még bármi kirajzolódhat, a nyitottság emberies bizonytalansága, vagy akár a világ nyitott feltárása a fantázia által.
 A rejtjelek nem azonosak a transzcendenciával, túlmutatnak magukon, ezért vonzó, hívó jellegűek, s a transzcendenciába hívnak, szólítanak, s ezáltal az exisztencia felé is.

2.
JASPERS NÉZETEINEK RÖVID ÉRTELMEZÉSE
 Jaspers világképét legfőképpen a teljes nyitottság jellemzi, s tagadja, hogy létezne abszolút, jelentsen ez akár abszolút tudást vagy emberben lévő állandóságot – még ha tisztában is van nézeteinek valamiképpen állandó jellegével, a transzcendencia állandó jelenlétével. Ezért szkeptikus a tudomány iránt, és hibának tartja, hogy egy legalapvetőbb kérdésekben bizonyíthatatlan vonatkoztatási rendszert  mégis lezártnak tartanak egyesek, és ezzel megfosztják az embert a szabadságától, az exisztenciától és a megértéstől, melyeket igazán csak a teljesen szabad és nyitott kommunikáció adhat meg – nem pedig a tudományos vagy bármilyen más előfeltételezésekbe lakat alatt bezárt, korlátozott kommunikáció.  Ahogyan a tudomány, úgy a világ és a világképünk is végső soron lezáratlan, és mindig is lezáratlan marad.
 A szerző számára a testi lét csupán csak létezés, melyből az öntudatra eszméléssel már eleve egy többlet jön létre – az exisztencia irányába haladás – és a határhelyzetek felvállalásával majd áttörésével egy olyan alkotó élet, ami egy olyan szellemi teremtő erő birtokába juttatja az embert, melynél fogva az meghaladhatja állatságát, és egy önmagához képest is némileg új, emberi minőséget hozhat létre, s nem is egyszer, hanem folyamatosan, örökké nyitva önmaga előtt.
 A világ és az ember nyitottságát és lényegi meghatározhatatlanságát hirdeti, ahol központi szerepet kap a személyes öntudatra ébredés és ez által a (lényegében szellemi) produktivitás, ami az egyszeri és megismételhetetlen ember részéről egy egyszeri és megismételhetetlen életet hoz a felszínre – és emiatt a léte nem csak mint ember, hanem mint egyes is elkülönbözik az összes többi élőlényétől, és mivel erre kizárólag csak ő képes, „az ember sokkal jobban és alapvetően más, mint a bármilyen élőlény”.
 Jaspers az ember emberségét annak autentikus és megismételhetetlen létében (exisztencia) találja meg, amit számára „a választás választása”, és a szükségszerű igazságok szabad felvállalása ad meg. Ehhez tartozik még végső lezárhatatlansága és folytonosan önteremtő mivolta is, mert „ami lényeges, az a személyes sors konkrét döntéseiben rejlik”.
 Az Átfogó, mely a szubjektum és az objektum közös tere, lehetővé teszi, legfőképpen mint szabadság, hogy az ember az exisztencia és a transzcendencia felé tekinthessen.
 A határhelyzetek az élet törésvonalaiként teszik lehetővé az önmagunkra találást, de csak akkor, ha teljes őszinteséggel szembenézünk velük. Ámde ezek sora is végtelen: minden kétséges, a kudarc visszatér, minden megoldás csak részmegoldás, a létezés örökké befejezetlen.
 Ezekre az állandó törésekre az exisztencia állandó önteremtése szolgáltatja a választ. Az exisztencia a határhelyzetek felvállalásával bukkan fel és rajtuk áttörve valósul meg, s mindez a döntéseinkkel megy végbe. A határhelyzetek tehát az exisztencia feltételei, mely bár a teljességre törekszik, mégis mindig kénytelen meghaladni önmagát.
 Az exisztencia tehát egyedi és nyitott lényegű, azaz örökké hiányos is, sohasem befejezett és sohasem válik teljessé – mindig megmarad lehetőségnek előttünk, mintegy önmagunk számára adott feladatként. Csak exisztenciák kommunikációjában van, melyek létének forrása a szeretet, ami megmutatja, mi hív magához, azaz merre tartunk mi magunk is.
 A szabadság is ebben a folyamatban valósul meg, az exisztencia teremti meg magának, de egyúttal szükségszerűség is mint az exisztencia igazság iránti elkötelezettsége. A chiffre (rejtjel) azon jelentések neve, melyek sosem kerülnek teljesen tisztázásra, ezért túlmutatnak magukon, egy végtelenségében nyitott és befejezetlen világra. A rejtjelek a világ és a transzcendencia örök létének a kifejeződései.
 Minderre egyedül csak az ember képes, ezért különbözik minden más élőlénytől – és ezt már az alapvető különbség is elárulja, mely a létezés és az exisztencia közt fennáll.

3.
JASPERS KRITIKÁJA
 A fentiekkel szemben több észrevétel is tehető, például, hogy hogyan is lehet türelmetlennek lenni a türelmetlenséggel szemben, vagy, hogy miért csupán csak az határozza meg a valóságot, hogy valamit eltökélten annak tartunk. Kérdéses továbbá, hogy honnan tudjuk, hogy a szubjektum nem ismerheti mega valóság egészét, hiszen ehhez a kijelentéshez éppen a valóság egészét kellene ismernünk. Mindezekkel most azonban nem foglalkoznék, mert van egy sokkal nehezebb és általánosabb baj: Jaspers gondolkodásának egyik legfeltűnőbb hiányossága, hogy nem tisztázza megnyugtatóan, hogyan különíti el tipológiájának statikus és dinamikus részeit. Ez a kérdés minden témában megválaszolatlan marad, s az ellentmondásosság egész életművén végigvonul.
 A szerző úgy tartja, hogy a világ nyitottságából és az exisztencia önmeghaladásából végérvényesen kilépni képtelenség. De, ha minden világállapot és exisztencia végül meghaladottá lesz, akkor ez az állandónak szánt, mélyebb alapstruktúra, és az általa létrejövő folytonos önmeghaladás is egyszer valamikor meghaladottá kell váljon.
 Azaz, a világ nyitottsága és az exisztencia állandó önteremtése egyszer mégis véget ér, amikor úgy fog túllépni önmagán, hogy ezt soha többé nem teheti meg. Mégsem lesz befejezetlen, és mégis eléri a végsővé válást, ráadásul úgy, hogy a transzcendencia megszűnésével megszűnik maga az exisztencia is, mert azáltal van. Jaspers saját belső felfogása azzal, hogy kifejezi a világ és az exisztencia teljes befejezetlenségét, egyúttal kifejezi ezek eljövendő befejezettségét is, vagyis önellentmondásos.
 Másként mondva: ha az „örök nyitottság struktúrája” meghaladható, akkor azért merevedik meg (mert így túllépünk a befejezetlenségek során és megszűnik nyitottnak lenni), és ha nem haladható meg, akkor már eleve egy merev, rögzült pont, ami éppen saját magára tekintve nem nyitott – egyik esetben sem lesz teljesen nyitott, ahogyan azt Jaspers szeretné. A világnak tehát mindenképpen van egy olyan alapja, mely mindörökre változatlan.
 Ezek szerint az „örök nyitottság struktúrája” felszámolja önmagát, nem végső, a világ mégis abszolút.
 Most akkor az egész tant fel kellene adnunk? Mi lesz az exisztenciával, ha a világ abszolút? Létezhet-e egyáltalán? Elérheti a teljességét? – Furcsamód, a válasz éppen Jaspers hibájából következik.
 Az egyik lehetséges megoldás, hogy az ellentmondást megpróbáljuk összefogni azzal, hogy az exisztencia megvalósulása egy végtelen feladat, aminek egyes részei megvalósíthatóak, teljességében azonban sohasem. De ez mintha nem működhetne. Egy helyen ugyanis azt olvashatjuk, hogy az exisztencia végső soron meghiúsul létrejöttében.  Így a szerző elzárja ennek az értelmezésnek az útját, és nem maradt más hátra, mint eszméjét öncáfolónak tekinteni. Vagy mégsem?
 Egy másik lehetőség, hogy elvégezzük azt a pontosítást, amit maga a szerző nem tett meg. Mert éppen az ember létének nyitottságából következik, hogy valóban léteznek határhelyzetek, ahol kérdésessé válik nem csak önmagunk felvállalása, hanem az is, hogy kik is vagyunk valójában. Valóban létezik transzcendencia, mely a világ számunkra ismeretlen részét rejti magában. Valóban létezik exisztencia, mint az öntudatos ember tartása és elkötelezettsége. Az egészhez csak annyit kell hozzátenni, hogy egy abszolút világban ezek nem tökéletes mértékben nyitottak, hanem csak annyira, amennyire ezt az Abszolútum megengedi.
 Ezzel két nyugtalanító kérdés is megválaszolásra kerül. Egyrészt az, hogy hová lesz az exisztencia, ha mindig kihúzzák alóla a talajt? A válasz az, hogy talaja mindig is lesz, mégpedig az abszolút, s az exisztenciához a nyitottság és az abszolút egyaránt hozzá tartozik, azaz nem csak „mindig túl”, hanem „mindig itt” is van. Másrészt az, hogy így azt sem muszáj idővel feladni – nem is lehetne – ami az Abszolútumhoz tartozik, és ezáltal az ember legautentikusabb lényegéhez is.
 Lehetséges tehát örök nyitottság, csak nem teljes mértékben, hanem az abszolút talaján – a világ és az exisztencia nem teljesen lezáratlan, de nem is teljesen nyitott; vannak biztos és elidegeníthetetlen részei. A statikusság és dinamikusság kérdése tehát az Abszolútum felismerésével tisztázható le, melyben mindkettőnek megvan a maga helye.

4.
AZ ABSZOLÚTUM MEGRAGADÁSA
 Az eddig elmondottakból jól látszik az Abszolútum egyik legfontosabbnak tűnő tulajdonsága, a végtelenség. Sőt, ez mondja meg talán a leginkább azt, hogy miért is abszolút az Abszolútum – mert mindenre kiterjed, nem csak időben, hanem mindenféle értelemben is, elsősorban metafizikai, és az ehhez tartozó logikai értelemben – azaz mindent átfog, mindent összeköt, egységes hálózattá szőve.
 Emlékeztetőül: az abszolút szó latin eredetije az absolutus, ami annyit tesz, hogy befejezett, eloldozott, fokozhatatlan. Az Abszolútum eszerint azon igazságok összessége, amelyek minden mástól eloldozottak, függetlenek, önmagukat igazolják és okolják meg, általános érvényűek és örökkévalók, vagy másként, feltétlenek – pontosabban, saját maguknak a feltételei.
 A végtelenség ezt hozza a felszínre: az egyik ilyen abszolút igazság maga a világ változatlan alapstruktúrájának végtelensége és mindenre való kiterjedtsége. Tehát az Abszulútum állandó és mozdulatlan – és ekként végtelen. Ha pedig állandó, akkor nem hozta létre semmi, azaz létre–nem–hozottságának saját maga (saját állandósága) az oka, így már saját létében is önmeghatározott – vagyis önmagának az oka.
 Az Abszolútum tehát örökkévaló, nem jött létre és soha nem fog megszűnni, tisztán önmagától és tisztán önmagáért létezik, azaz (saját magát kivéve) „mindentől eloldott”, vagyis abszolút. , 

5.
BEFEJEZÉS
 Jaspers filozófiájának előnye egyben hátránya is: szabadon engedett, intuitív gondolatai a filozófusi ihletettség állapotát idézik fel előttünk, ám egyes részeinek kidolgozatlansága ellentmondásokkal terhelt, időnként pedig olyan meggondolatlanságok bukkannak föl, melyek mintha egy egészen más embertől származnának. Legnagyobb gyengesége az, hogy önmeghaladó jellegű, ahogy minden eszme, mely a „minden változik” gondolatát vallja, még ha cizelláltan és színvonalasan is – ámde tévesen.
 Mert bár elveti a végső megalapozást, és következetesen tagadja, hogy létezik abszolút, éppen ez a következetessége lép fel a megalapozás és az abszolút igényével. A szerző ezzel tehát, szándékával ellentétben, az Abszolútumra mutat rá, csak némi pontatlansággal. De ez a pontatlanság egy megoldáshoz, talajtalansága egy talajhoz vezetett el minket, fő kérdésünk megválaszolásához: van abszolút, és ezzel van olyan alapja mindennek, melyről az ember sem tud leesni, még ha néha úgy is tűnik, hogy minden kétségessé vált – de még ez a kétségesség, az üresség, sőt, az összes nehézség is mind életlehetőség, alkalom, hogy (remélhetőleg) egyre közelebb kerüljünk az abszolúthoz, és ezáltal saját magunkhoz is.

* * *

IRODALOMJEGYZÉK
Jaspers, Karl: Ész és egzisztencia. in: Csejtey–Lackó–Dékány–Simon (szerk.): Ész – Élet – Egzisztencia II–III. Társadalomtudományi Kör, Szeged, 1992. 343–430.
Jaspers, Karl: Filozófiai önéletrajz. Osiris Kiadó, Bp., 1998.
Jaspers, Karl: Mi az ember? Katalizátor Könyvkiadó, Bp., 2008.
Olay–Ullmann: Kontinentális filozófia a XX. században. L'Harmattan, Bp., 2011.
Platón: Philébosz. Atlantisz, Bp., 2001.
Stegmüller, Wolfgang: Korunk hat német filozófusa. A fordító (Horn András) kézirata, Basel, 2006.

Utoljára frissítve:2020. május 08., péntek 21:27
Fenyvesi Szabolcs

Szerkesztés alatt...

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned