„…Álmaim bájos leplegiben véled ölelkezem”
Berzsenyi Dániel Az első szerelem című versének elemzése
 
 
     Berzsenyi Dániel:
     Az első szerelem
 
     Szívem zsenge szerelmeit
El nem törli tehát a repülő idő,
     Sem más lyányka kacér szeme
Fel nem bontja, Dudim! rózsabilincsemet,
     Mely még szép fiatal korom
Boldog napja alatt öszveszövött veled!
     Mint egy számkivetett sohajt
Édes honja felé, hol csecsemő szopott,
     S ifjú élte virágozott:
Hozzád vissza-ohajt szívem s epedve kér.
     A csendes liget ernyein,
A zúgó Balaton déli vidékein
     Látják hullani könnyemet
A csendes patakok s Délia csillaga.
     Gyakran kellemes álmaim
Bájos leplegiben véled ölelkezem;
     Elgyengülve borulsz reám,
Haldokló ajakam szívja lehelleted,
     Szived verdesi szívemet;
Majd ismét bucsuzó csókjaid éltemet
     Oltják, s földre rogyom veled,
Majd eltűnsz, s repülő képed után futok,
     Míg lankadva felébredek,
S a forró szerelem könnyei buzganak.
[1807-1808 körül]

„Berzsenyi kijött, de mint jött ki! bosszúsággal vagyok eltelve mind B. mind Helmeczi eránt. Temérdek rossz dalt eresztett ki az első, s ezen utolsó nem illő szabadságokat vett magának. Legyen ő, mint akar; de ha Berzsenyi az, aminek e versgyűjtemény mutatja, úgy sajnálnom kell, hogy poétáink nem egyszersmind Kunstrichterek (műbírálók) is. O, az isteni Matthisont. Ennek stílusávak együtt lelkét is be kellett volna szívni Berzsenyinek. Csudálva láttam, amit máskor nem láték, hogy B.-ben a stílus praeponderál (uralkodik el), hány sor van, mint ez is: A dithyrambok lángköre, lélek s értelem nélkül? Én Daykával maradok, ki mint kezünkben van, mindeddig egyetlen literaturánkban…” - írja Kölcsey Ferenc Berzsenyi Dánielről, aki kétségkívül a magyar irodalom legjobban félreértett és félremagyarázott költője. Napjainkban is előszeretettel tekintünk rá úgy, mint egy nehezen értelmezhető és még nehezebben olvasható ódaköltőre, aki ma már érdektelen mitológiai utalások tömkelege mögé rejti mondandóját. De ez a mondandó sem érdekes modern ember számára, hisz olyan régen feledésbe merült gondolatokat jár körül, mint a nemzet erkölcsi romlása vagy a magyar nemesség nagyszerűsége.
Ennél nagyobbat azonban nem is lehetne tévedni Berzsenyivel kapcsolatban. Ő nem egy divatjamúlt, poros költő, hanem éppenhogy hihetetlenül modern, sőt azt is ki merem jelenteni róla, hogy az első igazán modern költő, aki le merte dobni magáról a sablonokat, az akkoriban kötelező manírokat, és őszintén nyitotta meg belső világát olvasója előtt. Annál is bravúrosabb teljesítmény volt ez, hiszen eközben előszeretettel használta a klasszicizmus nyelvezetét, formavilágát, és ezek hasznosításával, néha kicsavarásával tudott máig érvényes gondolatokat, lélektani mélységeket megfogalmazni. Ebben tévedett egyébként a legnagyobbat Kölcsey Ferenc megsemmisítő kritikájában is: ő a klasszicizmus eszmerendszere, formai követelményei irányából vizsgálta Berzsenyi líráját, és ezen mérték szerint ez a költészet el is bukott. (Nagyon szépen fogalmazta meg ezt a problémát Takáts Gyula Utolsó niklai töredékek című versében:
 
„Nem a feledtetés fátyolával!
Terítetttél le engem bárddal,
mint szérüdre toppant bikát,
……………………………..
Eged, pennád kicsiny… alája
nem fért agancsom koronája…”
 
Gyönyörű kép ez a kritikától lesújtott és elnémult lírájú Berzsenyiről, miközben egyertelműen Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a Titkok Kapujából című versére lehet asszociálni belőle.) Nem azért bukott el azonban Berzsenyi Kölcsey szemében, mert a klasszicizmus mércéjéhez mérten gyenge versek alkotott, hanem épp ellenkezőleg: Berzsenyi zsenije levetette magáról ezt a héjat, és lírája sokkal inkább mutat az őt követő nagy romantikus szerzők (Vörösmarty, Petőfi) irányába, mint az őt megelőző klasszicisták (Orczy Lőrinc, Virág Benedek, Dayka Gábor) felé. Költészetének egyéb jellemzői pedig még a romantikánál is előbbre visznek: lélektani mélységei a Nyugat koráig Ady Endréig, József Attiláig (nem véletlen, hogy szinte minden nyugatos szerző versben fogalmazta viszonyát hozzá), tűzzel és lendülettel teli, robosztus képei pedig egészen a modern líráig, Nagy László és Juhász Ferenc költészetéig nyúlnak előre. Ilymódon természetes a sajátja az is, ami az összes nagy, örökérévnyű alkotásnak: a ma már elavultnak tetsző formák mögül is érvényeset tud mondani a ma emberének.
Ennek bizonyítására Berzsenyi egyik nem túlzottan ismert, ennek ellenére nagyszerű versét veszem elő, Az első szerelem című költeményt. Abból a szempontból nem jó példa, hogy minimális mennyiségű mitológiai utalást olvashatunk benne, viszont használja a klasszicizmus formai követelményrendszerét, valamint a Berzsenyire olyan jellemző, szinte filmszerű, látványos képeket, sőt jelenetezést, az eléggé szentimentálisnak tűnő tartalom mögül pedig hihetetlen lékektani mélységek bonthatóak ki.
A vers formavilága egyértelműen klasszicista, hisz harmadik aszklepiádeszi strófában íródott, mely igazából nem is tekinthető strófafajtának, inkább a disztichonra hajaz abban, hogy egy hosszabb és egy rövidebb sor váltakozik benne. Ritmusképlete a következő:
 
– – – U U – U –
– – – U U – / – U U – U –
 
Ezt a nagy szabadságot adó, és könnyen variálható sorszerkezetet Berzsenyi több költeményében is előszeretettel használja (Virág Benedekhez, Egy hívtelenhez, Chloe, A szonetthez), mert a rövid és hosszú szótagok valamint a rövid és hosszú sorok hullámzó ritmikája kiválóan alkalmas a hullámzó érzelmek verstani érzékeltetésére. Figyeljük csak meg ezt a hullámzást például a Virág Benedekhez című költeményben:
 
     „Eván! merre hová ragadsz?
Mely szentelt ligetek boltjai fednek el?
     Tíbúr völgyei rejtnek-é,
Vagy Lesbos kiesült berkeit álmodom?”
 
Ezekben sorokban egészen a betűk, a hangok szintjéig lebontva érzékelthető a hullámzás. Hullámoznak a mély és magas magánhangzók (például az első sorból kiemelve: É-á-e-e-o-á-a-a), ráadásul úgy, hogy az egyes szavak szinte kivétel nélkül vagy csak mély vagy csak magas hangrendűek (szentelt-völgyei/hová-álmodom). Nyilvánvalóan hullámoznak a versforma miatt a rövid és hosszú szótagok valamint a sorok is, ezt külön említeni sem kell. De hullámzást tapasztalunk a helyszínek említésében is, hisz egyik pillanatban még Tibur sejtelmes völgyében járunk (A Róma körüli alacsony dombos vidék, a Campagna Romana és az Appenninek hegyvidéke találkozásánál, a bővizű folyó mentén az ősi Itália lakói már korán kedvező klímájú, letelepedésre alkalmas helyet találtak, ami egyben lehetővé tette az Abruzzo felől érkező forgalom ellenőrzését is. A római hagyomány Tibur város alapítását az i. e. 1215. évre teszi. A legrégebbi emlékeket az i. e. 4. századra sikerült datálni, ezek a fellegvárat körülvevő fal maradványai. Róma már i. e. 380-ban kiterjesztette befolyását a városra, és kiépült az ide vezető út, a Via Tiburtina is. Forrás: wikipédia), a következő sorban pedig már Lesbos berkeiben.
Miközben a verstani és a lélektani hullámzás tökéltesen érvényesül Az első szerelem című vers esetében is, a hangtani szintű hullámzás sokkal kevésbé. Figyeljük meg például a vers első sorait, és annak magánhangzókészletét (Az első két sor például: i-e-e-e-e-e-e-i-e-e-ö-i-e-á-a-e-ü-ő-i-ő) a magas magánhangzók erős túlsúlyát tapasztalhatjuk, és még ezek sem túl változatosak, inkább monotonon kopognak, és ezzel nagyon komor hatást keltenek. Néhány szó ugrik csak ki ebből a monton szófolyamból, ilyen például a „rózsabilincsemet”, vagy néhány szókapcsolat: „boldog napja alatt”, „haldokló ajakam”. Ezeket a részeket azonban szinte mindig a boldog múltról szóló, arra visszaemlékező részekben találhatjuk meg, ezzel mintegy szembeállítva a jelen szürkeségét, monotonitását a múlt színességével, mely már csak „kellemes álmai bájos leplegiben” él. Azt természetesen nem tudom, hogy ez a hang és szóhasználat mennyire volt tudatos Berzsenyinél, és mennyire írható a véletlen számlájára, de ismerve költőnk írói módszereit, azt, hogy verseit nagyon aprólékosan fogalmazta meg, sőt, számtalanszor át is írta őket, egészen addig, amíg csak el nem érte a legideálisabb változatot, alaposan feltételezhető, hogy már ez is teljesen tudatos volt.
Erre abból is lehet következtetni, hogy a vers felépítése magasabb szinteken (mondatok, szerkezet) is teljesen tudatos, mégis benne van Berzsenyi kereteket szétfeszegető zsenialitása. A költemény alapvetően két részre osztható, és keretes szerkezetet alkot. A vers eleje és vége a jelenben játszódik, a lírai én pillanatnyi helyzetéről fest igen plasztikus, szinte már filmszerű képet, míg a középső rész a múltat villantja fel. Már ez a szerkezet is inkább a romantikát idézi, hisz a sivár szomorú jelenből tekint vissza a csodálatos, boldog múltra és állítja szembe fekete-fehérként ezt a két idősíkot. Ez ugyanaz a megoldás, amit a romantika költői is előszeretettel alkalmaznak, gondoljunk például Vörösmarty Szózatára vagy Kölcsey Himnuszára, ahol ugyanígy szembe van állítja a dicső múlt a borzalmas jelennel. (Ezért is volt különösen igazságtalan sőt igaztalan Kölcsey kritikája, hiszen ő is sokkal inkább romantikus költő volt, mint klasszicista, ezt mégsem vette észre Berzsenyiben.)
A vers egy felsóhajtásszerű mondattal kezdődik („Szívem zsenge szerelmeit el nem törli tehát a repülő idő”). Ez egy kiváló és erős indítás, hiszen olyan érzetet kelt az emberben, mintha a vele szembe ülő költő közvetlenül neki beszélne, sőt olyant, mintha valami régebben megkezdett gondolatmenet folytatása volna, esetleg válasz a mi felvetésünkre. Mintha a régi szerelmekről társalogva lírai én egyszercsak arra a megállapításra jutna, hogy hiába is számított rá, a „zsenge szerelmek” emléke örökre benne marad az emberben.
A következő mondatban konkretizálja is ezt a mondanivalót, mivel már Dudihoz, egy minden valószínűség szerint létező személyhez szól, azaz a kezdő sorok általános megállapítását egyetlen konkrét személyre, és ezáltal az első szerelem élményére szűkíti le. Dudiban a szakirodalom leginkább Berzsenyi első szerelmét, Perlaki Juditot látja, de mivel  a költő korai verseit elég nehéz datálni, és mivel a neveket is a jobb hangzás érdekében gyakran átírta szerzőnk, ezért ezt biztosra kijelenteni elég nehéz lenne. Az viszont biztos, hogy ez a konkrét személy Berzsenyi első szerelme lehetett, így itt a Dudi név sokkal inkább az „első szerelem” szinonímájaként funkcionál.
Ugyanígy az első szerelem képi megjelenítését szolgálja a „rózsabilincs” szó is, mely mármár olyan hatást kelt, mint Weöres Sándor egyszavas versei („Tojáséj”). Az embernek elsőként az az ellentét jut eszébe, mely a pozitív kicsengésű „rózsa” és a negatív konnotációjú „bilincs” szó között feszül. (Figyeljük meg, hogy még egy szón belül is milyen szépen és finoman alkalmazza Berzsenyi a korábban már emlegetett hangtani megkülönböztetést. A pozitív „rózsa” mély hangrendű, míg a negatív „bilincs” magas hangrendű.) Ha azonban eszünkbe jutna a rózsa tövisei, ez az ellentét máris enyhül, és újabb jelentésréteggel gazdagodik ez a sor. (Ezt a jelentésbővülést erősíti a következő két sor is, ahol a rózsabilincs a lírai ént „öszveszövi” Dudival, hiszen a rózsa tövises szára sokkal inkább tud öszveszövődni, mint a virágja.)
A költemény ezután egy gönyörű, és költőnktől megszokott módon többrétegű hasonlattal folytatódik:
 
     „Mint egy számkivetett sohajt
Édes honja felé, hol csecsemő szopott
     S ifjú élte virágozott
Hozzád visszaohajt szivem, s epekedve kér.”
 
Ebben a képben a lírai én jelenkori önmagát egy száműzötthöz hasonlítja, aki epekedve vágyik vissza szülőföldjére. Azt állítja, ugyanígy vágyik ő is vissza ehhez az első szerelemhez, hisz számára ez volt az igazi, az egyetlen. Maga a hasonlat azonban kétségessé teszi ennek az állításnak a hitelességét, hisz azt olvashatjuk, oda vágyik vissza, ahol „ifjú élte virágozott”, ez pedig azonnal fel is veti a kérdést: a költő nem azért vágyik-e ennyire arra a szerelemhez vissza, mert akkor még fiatal volt és erős. Vajon nem csak az azóta eltelt idő festette ilyen szépre az emlékeket? Ő maga pedig immár nem más mint ennek a régi szép időnek a számkivetettje, és ilyen minőségében ugyanúgy egy tündérszigetté varázsolódik benne ifjúsága ideje, és vele együtt első szerelme emléke is, mint például a ténylegesen számkivetett Mikes Kelemennek Zágon városa? E halványan felsejlő kétely mellett egy másik dologra is utal ez a hasonlat: azzal hogy ezt az első szerelmet a szülőföldhöz hasonlítja, lírájának kezdetét pedig valószínűleg ugyanúgy a kamaszkori szerelmesversek jelentették, ahogy nagyon sok más költőnél is, így ez a szerelem lényegében lírájának szülőföldje is. Akkor pedig ebben a képben benne van a visszavágyódás nem csak a szerelemhez, hanem az akkori lélekállapothoz is, ahhoz a gyermeki tisztasághoz, mely ezt a érzést, és azokat a verseket szülte benne.
A hasonlatot követő négy sor megint egy összetartozó egység, melyben Berzsenyi nagyon tömören de nagyon költőien festi meg saját önarcképét, ahogy ezek a gondolatpk megfogalmozdnak benne.
 
     „A csendes liget ernyein,
A zúgó Balaton déli vidékein
     látják hullani könnyemet
a csendes patakok, s Delia csillaga.”
 
Szinte látjuk is a költőt, ahogy borús gondolataival, emlékeivel egy dél-balatoni ligetben sétál, körülötte a tó zúgása, és a patakok csörgedezése, az égen pedig ott Délia csillaga, vagyis a Hold. (Délia ugyanis nem más, mint a Délosz szigetén született istennő, Arteisz, aki a vadászat és a Hold istennője is volt).  Egyszerre egy szentimentális, klasszicsta regénybe illő jelenet ez, és de nyugodtan tekinthetjük romantikusnak is, hiszen az éjszaka magányosan sétálgató és múltba révedő ember toposza sokszor előkerül a romantika irodalmában is. (Ismét a Berzsenyit nem túlzottan kedvelő, ugyancsak késő klasszicista és koraromantikus Kölcsey Ferencet hoznám itt példának:
 
„Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék;
     csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.”
 
Ezt a szép képet a mű másik szerkezeti egysége követi, az a rész, melyben a költő visszaréved a múltba, és megidézi az egyszer volt első szerelem emlékét. Ezt azonban szokás szerint úgy teszi meg, hogy egyetlen szóval, egyetlen gesztussal jóval többet mond el, mint azt az ember az első, felületesebb olvasat esetében gondolja.
 
     „Gyakran kellemes álmaim
Bájos leplegiben véled ölelkezem”
 
Azzal, hogy Berzsenyi a múltat álomként idézi meg, és helyezi el a jelen és a vers szövetébe, egyszerre több dolgot is jelent. Egyrészt a régen megtörtént eseményeket a jelen szerves részévé leszi, hiszen az álmodó ember az álmát adott pillanatban mindig teljes valóságként éli meg, és az hatással van az ember viselkedésére, egész életére akkor is, ha abban a régmúlt eseményei elevenednek föl. Azt, hogy ezeket az elvileg már korábban lezajlott esményeket a költő mennyire a jelen részének érzi, az is mutatja, hogy a leírásnál nem vált át múlt időbe, hanem ugyanúgy jelen időben folytatja. Az álmodás motívuma azonban el is bizonytalanítja ezt a múltban lezajlott eseményt, az ugyanis, hogy álmodja, kétségessé teszi, hogy valóban úgy zajlottak le ezek a dolgok, ahogy azt olvashatjuk, vagy csak az álmok sajátos belső törvényei, logikája működteti az emlékezést. Ezt a kétséget erősíti az is, hogy mindez az álmok „bájos leplegiben” történik, amely kifejezés teljesen homályossá, sejtelmessé teszi az „emléket” (most már csak így, zárójelbe merem tenni).
Az, hogy az emlék sokkal inkább egy álom leírása, mintsen valóban megtörtént eseménysor, az is mutatja, hogy a következő sorokban egy teljes haldoklás-halál-feltámadás ciklust ír le a költő. Figyeljük meg azt is, hogy ennél a jelenetnél egyetlen apró, szinte észrevehetetlen szó beszúrásával megint mennyit tud elmondani Berzsenyi:
 
„Haldokló ajakam szívja lehelleted,
     Szived verdezi szívemet;
Majd ISMÉT (kiemelés tőlem) bucsuzó csókjaid éltemet
     Oltják…”
 
Az első sorból egyértelmű, hogy egy csókolózási jelenetet ír le a költő, ahogy összeborulnak a szerelmesével. Aztán egyszercsak váltás következik, és már azt mondja, hogy „ismét bucsuzó csókjaid éltemet oltják”, tehát a két félmondat között történt egy csomó dolog, amit viszont nem oszt meg velünk. Hogy mik is voltak az események, mit is tett közben a két szerelmes „az álmok bájos leplegiben”, az persze nyilvánvaló. De így, hogy  a költő mindezt szemérmesen elhallgatja, míg az elő és utójátékot megint szinte filmszerűen teszi elénk, sokkal többet mond a kihagyással, mintha részletes leírást kapnánk az eseményekről.
A régmúlt állítólagos eseményei végül egy paradoxonnal záródnak, amely végképp világossá teszi, hogy ennek a jelenbe álmodott tegnapnak semmi köze a valósághoz, sokkal inkább egy költői allegória az első szerelemtől. A két szerelmes ugyanis a búcsúcsók után együtt rogy a földre, a költő ráadásul életerejét vesztve, holtan. Ekkor szerelmese eltűnik mellőle, mire a lírai én az eltűnő, repülő kép után rohan, tehát szerelmének semmibe foszlása akkora sokként éri, hogy még a halálból is visszatér. Itt természetesen megint egy hiátust, elhallgatást találunk, hisz arról, miképp is támadt fel a lírai én, miképp győzte le szerelméért a halált, semmit nem mond. Viszont ezzel egyértelműen kijelenti, hogy a szerelem erősebb a halálnál, és erősebb a feledésnél is.
A záró két sorban aztán visszatérünk a jelenbe, megtörténik az ébredés.
 
     „Míg lankadva felébredek,
s a forró szerelem könnyei buzganak”
 
Itt is egy meglehetősen érdekes szót használ Berzsenyi: lankadva, ami egyértelmű visszautalás arra, hogy a költő még az álomban belefáradt a tovatűnő szerelem üldözésébe. Ezzel a szóval is azt mutatja, mennyire jelene része ez az álom, ez az emlék, ez a szerelem, hiszen kihat lelki és testi állapotára. Végül pedig felszabadító sírásban tör ki, de hogy mit is sirat pontosan, azt homályban hagyja, de úgy tűnik, mintha egyszerre gyászolná saját halálát, azt a veszteséget, amit a szerelem repülő képe okozott és azt, hogy mennyire hiábavaló, és sikertelen is volt ennek a képnek az üldözése. Pedig ez nem így van, pont ez a vers a kiváló példa arra, milyen csodálatosan tudja megörökíteni ezt az első szerelmet, így az nem tűnt el, hanem épp hogy fennmaradt az örökkévalóságnak.
Ebből is világos, hogy egy költőzseni egy rövid versben, néha csak egy-egy odavetett szóval, vagy éppen azzal, hogy elhallgat valamit, micsoda léleltani mélységeket képes feltárni. Pontosan ennek köszönhető, hogy Berzsenyi Dániel nem elavult, méltán a könyvtárak mélyén porosodásra ítélt alkotó, hanem egy elképesztően modern költő, sőt, lényegében az első igazán modern költőnk. Olyan poéta, akinek versei nem csak az utána következő generációkat ihlették meg, és sarkallták újabb művek létrehozására, nem csak a mai művészekre hatnak, de az utánunk jövő nemzedékek is megmerítkezhetnek lírájában. Amíg csak magyar költők élnek, mindig biztos kézzel nyúlhatnak vissza Berzsenyi műveihez, ehhez az aranyalaphoz, melynek nagyságát Berzsenyi ravatala felett már Kölcsey is elismerte:
„Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelõ szózat! Nemsokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnõk azt? az élet utai keresztül járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstõl, akar félreértéstõl: de a sírdomb békesség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költõ miénk, e nemzeté marad végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsõséged szent örökség gyanánt birandja.”
 
Bibliográfia

BERZSENYI Dániel, Művei / KIS János, Emlékezései, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985.
KÖLCSEY Ferenc, Válogatott művei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975.
Berzsenyi kincses emlék-kalendáriom, szerk. KISS Dénes, Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, Budapest, 1986.
Berzsenyi emlékkönnyv, szerk. Dr. MERÉNYI Oszkár, Somogy megyei és Vas megyei tanács kiadványa, Somogy és Vas megye, 1976.
A magyar irodalom történetei, szerk. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, VERES András, Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.
Csikai Gábor

1981. február 15-én születtem Csornán, de mindig is Kónyban éltem. A helyi általános iskola után a győri Révai Miklós Gimnáziumban érettségiztem, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán diplomáztam. Jelenleg Kónyban, az IKSZT Faluházban dolgozom, és szabadidőmben nem meglepő módon írok. Első könyvem 2013-ban jelent meg, melyet azóta már 18 követett, versek, mesék, regény stb. Írásaim rendszeresen megjelennek a helyi lapokban valamint különböző internetes oldalakon, verseim pedig már négyszer szerepeltek a József Attila Vers-Dal Fesztiválon, valamint publikáltam a Kisalföldben és A Hetedik irodalmi folyóiratban. Költeményeimet megzenésítve játssza Lukács István, Kilián Imre és az Ősforrás, K-Ember zenekar, a SzeRBusz zenekar valamint a Verskoncert zenekar, akiknek Valami szép című lemezén négy versem is szerepel. És ez még korántsem az út vége.

Tovább a kategóriában: « petrarcai szonett
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned