Logo
Nyomtatás

Nerys Williams: Contemporary Poetry 2. rész
értelmező, és áttekintő recenzió

II. A nyelv és költészet

„Language Poetry”

Charles Bernstein a korai 70-esekben kezdett a language poetry-vel jelentkezni. A „nyelvi költészet” a szavak illetve a nyelv jelentésének egyértelműségét tagadja, a többértelműséget használja ki: megcsúsztatja a hangsúlyokat, megtöri a szintaxist, szójátékokat alkalmaz, hogy a vers a második jelentésektől mentes legyen. A költői nyelv és a publikus beszéd ál-egyértelműsítő elválasztásával politizál. Berstein egyébként szinte pár óránként írt egy verset a WTC elleni támadás után, mint egy riporter. Versei tele vannak értelmetlen rímekkel, sötét humorral, idézetekkel, szólásokkal, gyakran nyelvi hibákra építi a humort.
Szerinte egy költőt nem kell olvasottnak lennie, hiszen egy fának sincsen arra szüksége, hogy alá üljenek.

Sad Boy's Sad Song

By Charles Bernstein

I ruin my hats and all the mat slides glad
I hop my girls and all is skip again
I jump I run you up inside my truck

The car goes looping out in dark and light
And yellow hat slides in
I run my mats and all the girl slides glad

I hoped you skipped me into luck
And jump me black, ruin me glad
I jump I run you up inside my truck

I jump my slopes and all the dopes slide glad
I glide my luck and all is slip again
I jump my hopes and all the rope glides sad

I skip you jump the way you said
But I run old and sigh your name
I ruin my mats and all the girl slides glad

At least when luck hops it skips back again
A rune my mats and all the girls slide glad
I jump I run you up inside my truck

A vers fordítására nem vállalkozom. A rövid, egy szótagos angol szavak teszik szaggatott ritmusúvá, szökdécselővé szinte a verset.

    A verset Sylvia Plath "Mad Girl's Love Song" című verse mintájára írta.

 Kérdés, hogy mi az, ami politikaivá teszi a verset. Politikai versről beszélhetünk-e, ha egy-egy konkrét szó (pl. társadalom, háború stb.) előfordul benne? Nyilván nem. A politikai vers fő gondja efemer volta. Húsz év múlva mit sem jelenthetnek olyan fordulatai, amelyek megírása idején relevánsak. Hatásuk csak addig tart (ha van), ameddig létezik az a társadalmi közeg, amelyre hatni akarnak velük.

Eliot Weinberger prózaverse (What I Heard about Iraq) politikusok, iraki civilek és katonák összevágott mondataiból áll. Ezeknek a mondatoknak egymás mellé illesztéséből rajzolódik ki a politika és az általa használt nyelv abszurd volta. Fallujah elfoglalását és lerombolását egy amerikai katona nyilatkozata kommentálja: "Valami módon rossz, hogy mindent leromboltunk, de legalább így adtunk egy esélyt az újra kezdésre":

I heard that three-quarters of Fallujah had
been shelled into rubble. I heard an American
soldier say: ‘It’s kind of bad we destroyed
everything, but at least we gave them a chance
for a new start.’

I heard that only five roads into Fallujah
would remain open. The rest would be sealed
with ‘sand berms’, mountains of earth. At the
entry points, everyone would be
photographed, fingerprinted, and have iris
scans taken before being issued identification
cards. All citizens would be required to wear
identification cards in plain sight at all times.
No private automobiles – the vehicles of suicide
bombings – would be allowed in the city. All
males would be organised into ‘work brigades’
rebuilding the city. They would be paid, but
participation would be compulsory.

I heard Muhammad Kubaissy, a shopkeeper,
say: ‘I am still searching for what they have
been calling democracy’.

I heard a soldier say that he had talked to his
priest about killing Iraqis, and that his priest
had told him it was all right to kill for his
government as long as he did not enjoy it.
After he had killed at least four men, I heard
the soldier say that he had begun to have
doubts: Where the fuck did Jesus say it’s OK
to kill people for your government?’

Hallottam, hogy Fallujah háromnegyedét
rommá lőtték. Hallottam egy amerikai
katonát, hogy azt mondja: „Valamiképpen rossz,
hogy mindent leromboltunk, de legalább
lehetőséget adtunk nekik egy újrainduláshoz.

Hallottam, hogy csak öt út maradt nyitva
Fallujah felé. A többit lezárták
„homok padokkal” – földhegyekkel. Az áteresztő
pontokon mindenkit le fognak
fényképezni, és ujjlenyomatot is vesznek, valamint
írsz szken is készül, mielőtt az igazolványt kiadják.
Mindenkinek kötelező lesz látható módon
mindig magán hordania az azonosító igazolványt.
Magántulajdonban nem lehet autó – az öngyilkos
merénylők eszköze – a városban. Minden
férfit kötelezően „munka brigádokba” szerveznek
a város újjáépítésére. Kapnak majd fizetést, de
a részvétel kötelező lesz.

Hallottam, hogy Muhammad Kubayssy, egy üzlettulajdonos
azt mondta: „Még keresem, hogy mi is az,
amit ők demokráciának hívnak.”

Hallottam, hogy egy katona azt mondta, hogy
a gyóntató papja beszélt az irakiak legyilkolásáról,
és azt mondta neki, hogy semmi baj az irakiak megölésével
a kormány számára egészen addig, amíg nem kezdi élvezni.
Miután legalább négy embert megölt, hallottam,
hogy a katona azt mondta, hogy kezdtek kétségei lenni:
hol a picsában mondta Jézus, hogy
a kormányod számára OKÉ az emberek megölése?

részlet

Rita Dove Parsley-ja a dominikai tömegmészárláson keresztül a nyelv politikai szerepét mutatja be. Trullijo e szót mondatta ki spanyolul (perejil). Aki az r-t nem megfelelően ejtette (nem pergette), lemészárolták. 20000 haitit mészároltak le 1937-ben.

Parsley
By Rita Dove
1. The Cane Fields

There is a parrot imitating spring
in the palace, its feathers parsley green.  
Out of the swamp the cane appears

to haunt us, and we cut it down. El General  
searches for a word; he is all the world  
there is. Like a parrot imitating spring,

we lie down screaming as rain punches through  
and we come up green. We cannot speak an R—
out of the swamp, the cane appears

and then the mountain we call in whispers Katalina.
The children gnaw their teeth to arrowheads.  
There is a parrot imitating spring.

El General has found his word: perejil.
Who says it, lives. He laughs, teeth shining  
out of the swamp. The cane appears

in our dreams, lashed by wind and streaming.  
And we lie down. For every drop of blood  
there is a parrot imitating spring.
Out of the swamp the cane appears.


2. The Palace

The word the general’s chosen is parsley.  
It is fall, when thoughts turn
to love and death; the general thinks
of his mother, how she died in the fall
and he planted her walking cane at the grave  
and it flowered, each spring stolidly forming  
four-star blossoms. The general

pulls on his boots, he stomps to
her room in the palace, the one without  
curtains, the one with a parrot
in a brass ring. As he paces he wonders  
Who can I kill today. And for a moment  
the little knot of screams
is still. The parrot, who has traveled

all the way from Australia in an ivory  
cage, is, coy as a widow, practising  
spring. Ever since the morning  
his mother collapsed in the kitchen  
while baking skull-shaped candies  
for the Day of the Dead, the general  
has hated sweets. He orders pastries  
brought up for the bird; they arrive

dusted with sugar on a bed of lace.  
The knot in his throat starts to twitch;  
he sees his boots the first day in battle  
splashed with mud and urine
as a soldier falls at his feet amazed—
how stupid he looked!— at the sound
of artillery. I never thought it would sing  
the soldier said, and died. Now

the general sees the fields of sugar  
cane, lashed by rain and streaming.  
He sees his mother’s smile, the teeth  
gnawed to arrowheads. He hears  
the Haitians sing without R’s
as they swing the great machetes:  
Katalina, they sing, Katalina,

mi madle, mi amol en muelte. God knows  
his mother was no stupid woman; she  
could roll an R like a queen. Even  
a parrot can roll an R! In the bare room  
the bright feathers arch in a parody  
of greenery, as the last pale crumbs
disappear under the blackened tongue. Someone

calls out his name in a voice
so like his mother’s, a startled tear
splashes the tip of his right boot.
My mother, my love in death.
The general remembers the tiny green sprigs  
men of his village wore in their capes  
to honor the birth of a son. He will
order many, this time, to be killed

for a single, beautiful word.

Nourbese Philip Zong! c. verse egy rabszolga hajóról szól, amely eltévedt és ezért a 4-5 hét helyett 4 hónapig tartott az útja. A rabszolgák tömegesen pusztultak, járvány is fellépett, élőket is vízbe dobáltak. A biztosító társaság és a tulajdonosok közti per mondatai szerepelnek összetörve, szétszórva a versben, ahogyan a rabszolgák népei is szétszórattak. A vers latin és yoruba szavakat kever az angol szövegbe, a vers szerkezete pedig a fugák szerkezetét tükrözi. A zenei csendeket szünetek, a szöveg tagolása jelzik, az ellenpontozást hangutánzó és alliterációs szerkezetekkel fejezi ki a költő. Az egész vers száznyolcvan oldal, amelyben a történet szétdaraboltsága állandóan arra kényszeríti az olvasót, hogy előre-hátra ugráljon a szövegben, hogy összerakhassa a történetet.
Valójában nem csak a történet van szétdarabolva, hanem a szöveg is 2-3 szavas darabokban van szétszórva az oldalon:

tune to find

only fear and who

we are flip

her over flop                                                            flop splash dive

dive my queen she

dove on a wing                                                        let me di

ve too                                                                        let me

die the hen

ran the cat                                        ran the rat     ran the ne

groes ran

- Adorno szerint a ii. Világháború után újra kell gondolni a személyes és a publikus kapcsolatát a költészetben.
- Ezért a költőknek a tanu és a vizsgálóbíró szerepét kell vállalniuk
- sok költő számára a költészet és politika kapcsolata problematikus: gyanús a pusztán rhetorikai célt szolgáló vers, a politika efemer volta a költészet időtlenségével szemben, illetve a csak protest költészet
- a csapda elkerülésének a személyes és a köznapi, mint kiinduló pont, illetve a történelmi analógiák használata bizonyul (Seamus Heaney, Rita Dove)
- Többféle nyelv használata (Charles Bernstein)
- a költészetnek fontos szerepe van a háborúellenességben, a háború bemutatásában mind a katona, mind a civil oldaláról
- kibányássza, és artikulálja a múltban elnyomott hangokat

 

 

Utoljára frissítve:2019. szeptember 07., szombat 13:41
Fábián József

1957-ben születtem. Geológus és informatikus vagyok, első szakmámban egy évtizedet, a másodikban már több mint kettőt dolgoztam. 5 gyermekem van.

Verseket 2010. tavasza óta írok, elsősorban saját érzelmeim, gondolataim kifejezésére. Hiszem, hogy az (írott) emberi beszéd legszervezettebb, legtömörebb, azaz az információt legsűrítettebb formában átadni képes fajtája a líra.
Saját kötetem nincsen, verseim irodalmi portálokon, illetve egy-két alkalmi antológiában jelentek meg.

Azt tartom, hogy ahhoz, hogy igazán jó, mások számára is érthető, élvezhető verset tudjon alkotni valaki - hacsak nem valódi zseni -nem szabad figyelmen kívül hagynia a költőelődök munkáját és teljesítményeit, csak azokra építve lehet tovább lépni. Sőt: megtagadni is csak azt lehet, amit az ember alaposan ismer. Ma a költőnek sokkal nagyobb tudásra (költészeti ismeretre) van szüksége, mint pár száz évvel ezelőtt, és akkor a tehetségről még nem is szóltam. A tehetség és a munka a költészetben is együtt kell, hogy járjon.
2011. óta veszek részt különféle internetes irodalmi fórumok munkájában részben versíróként, majd előbb-utóbb véleményezőként, illetve kritikusként. Több különböző versíró műhelynek voltam résztvevője hosszabb ideig, vagy egy-egy alkalommal, és jelenleg is részt veszek egy műhely munkájában. Irodalmi kritikát nem tanultam, csak önképző módon, saját ízlésemet követve fejlődött ki véleményalkotó vénám. Zavar a versekben a formátlanság, zavar, ha nem szabatos az irodalmi szöveg kifejezésmódja.

© A Hetedik, minden jog fenntartva.