Mentsük-e meg Jókait?

Sokszor napirendre került már az a kérdés, amelyről OJD és TGM különféle orgánumokban megnyilvánult nemrég: hogyan viszonyuljunk az irodalmi kultúra hagyományaihoz? Egyszerűbben: hogyan viszonyuljunk a kultúrához?
Ezek a felvetések rendre valamiféle bulváros elsekélyesedésre, érdektelenségre futnak ki. Most éppen aktuálpolitikai kérdésként jelenik meg. Ez azonban annyira illékony, hogy mire e sorok megjelennek, talán már meg is feledkezik róla a közvélemény.
Így három okom van arra, hogy a két említett szerző cikkeikben megosztott véleményét ne vitassam, ne tárgyaljam, és csak lazán kapcsolódjak a témához: 1. azt megtették sokan mások; 2. nem tekintem magam szakembernek; 3. a közvetlen politikai összefüggésekről nem szeretnék írni.
Ez utóbbiról mégis fogok. Megkerülhetetlen. Viszont más lesz a megközelítésem.
Amennyire képes vagyok felidézni, minden tanév kapcsán legalább egyszer felmerül a kérdés, hogy mi is a helyzet a kötelező olvasmányokkal? Szokás a gyerekeket kárhoztatni, mert nem érdekli őket az olvasás. Ez természetesen tévedés. Elég csak a Harry Potter, vagy a Gyűrűk Ura sikerére gondolni, mindjárt nyilvánvaló, hogy a mai gyerekek és fiatalok körében is van irodalmat fogyasztó réteg. Nem kisebb, mint a mi időnkben, vagy a nálunk is daliásabb, korábbi nemzedékeknél (Mert minél öregebb, annál kiválóbb mindenben.). Természetesen, ma az okos eszközök és a web-en elérhető tartalmak részben átvették a papíron hordozott szöveg helyét, de ez elsősorban technikai kérdés.
Nem, nem gondolom azt, hogy az Internet, a médiafogyasztási szokások átalakulása, és általában az életmód igen gyors változása csak technikai kérdések lennének. Ám az olvasás tekintetében az, hogy papíron jutunk-e a szöveghez, vagy monitoron, részletkérdés. Az biztos, hogy az új megoldások gyorsabbak és olcsóbbak, így több olvasmányhoz jut hozzá az, aki az olvasnivalót a weben keresi. Ez a technológiai változás hasonló ahhoz, ami Jókai korában lezajlott.
A másik kérdés, hogy mikor és hogyan kell változtatni a kialakult pedagógiai hagyományokon? A magyar oktatás szemlélete mindig is erősen konzervatív volt. A ragaszkodás a poroszos módszerekhez, az oktatás tudáscentrikusságának fetisizálása (szemben a készség központúsággal), az oktatási intézmények egyfajta felsőbbséges viszonyulása a gyerekek családjaihoz, mind egyfajta időmegállító vágyra utalnak.
A gyerek nem arról tanul, ami érdekli, hanem amit neki előírtak. Nem a készségeit erősítik, hanem a gyengeségeit tudatosítják. Ezt valamikori diákként, és szülőként egyaránt mondhatom. Az Iskola (általánosan és általánosítva persze) sok képviselője abban látja a maga sikerét, ha a gyerek sikertelenségét bebizonyíthatja és szankcionálhatja.
Nos, nem így képzeltem a rendet.
A kötelező olvasmányok terén is hasonló a helyzet. Én szinte minden kötelező olvasmányt lelkesen elolvastam. Azonban szinte semmit sem akkor, amikor kötelező volt. Miért? Mert nem akkor érdekelt. A gyerek még nem felnőtt. A kamasz is óriási változásokon megy át néhány év leforgása alatt. A lexikális tudás megkövetelésében telhetetlen iskola pedig türelmetlen: idejekorán akarják a gyereket rávenni olyasmire, amihez sokszor még túl fiatal.
Egyes kutatások szerint az érettségin „fejünkben lévő” tények kilencven százalékát harminc éves korunkra elfelejtjük. Miért? Mert egy asztalos, vagy egy orvos nem sokat fog a későbbiekben a költők életrajzaival foglalkozni. De nekik is be kell biflázniuk ezeket érettségire. Sok doktori címmel rendelkező ember ma megbukna az érettségin. Mit ér el tehát az oktatás azzal, hogy minden gyerektől, minden tárgyban megköveteli a lexikális tudást? Egy tudásellenes alaphangulatot. Nincs-e ennek köze ahhoz, hogy bizonyos típusú kormányzatok rendre kultúrharcot hirdetnek, keresztes hadjáratként a gondolkodók iránt? A lexikális tudás nem tesz okossá. A sértett, buta ember pedig rettenetesen ellenszenvesnek tartja azt, aki gondolkodik.
Tudom, másként gondolkodásnak hívják. De mihez képest másképp? Nem a „központ” direktíváihoz képest? A gondolkodás a sokféle lehetőség és megközelítési mód minél szélesebb feltérképezésére épül. Ha csak egy helyes gondolkodás van, akkor mindenki másképp gondolkodik, aki gondolkodik. A helyes viselkedés ugyanis a direktíva kritikátlan és lelkes elfogadása. Nem véletlen, hogy a kultúrharcot hirdető és folytató kormányzatok rendre autoriter diktatúrák. A véleményem forrása a huszadik század. De a többi sem a véletlen műve…
Számomra is voltak az iskolában nehéz tárgyak. Ma azt gondolom, ez nagyobb mértékben múlt a pedagóguson, mint akkor hittem. Akkor azt hittem, amit vártak tőlem, hogy az az én kudarcom, alkalmatlanságom. Mivel kompenzálhattam, vagy tompíthattam a kudarcot? Kínzó magolással. Lássuk be, értelmetlen magolással, mert az úgy szerzett, nem szervesülő tudás illant el az emlékezetemből a leggyorsabban. Pedig nincs unalmas tudomány, csak rossz tanterv és alkalmatlan pedagógus.
Annak sincs értelme, hogy olyan olvasmányokra kényszerítsük a gyerekeket, ami a számukra nem élvezetes, sőt, kimondottan gyötrelmes. És sajnos, Jókai ma már ilyen.
Jókai Mór irodalmi munkásságát nem fogom hosszan elemezni. Csupán néhány gondolat. Úgy ismertük meg őt, mint a romantikus nagyregény műfajának jeles, hazai képviselőjét, megteremtőjét. A magyar Dumas.
Mi is az a romantikus nagyregény? Legyünk őszinték: Divat!
A romantikus nagyregény a maga korában nagy népszerűségnek örvendő, népszerű műfaj volt. Ne felejtsük el, a tizenkilencedik század során a technológiai fejlődés eredményeként drámaian csökkent a nyomtatás, könyvkészítés költsége. Így a század során a könyv úgyszólván tömegtermékké vált.
A romantikus regény pedig úgyszólván minden társadalmi és műveltségi rétegben eladható volt. Divatba jött. Pár éve még megbotránkoztam, mikor egy nagyra becsült barátom lektűrként említette Jókai regényeit. Ma már értem, és elfogadom ezt a nézetet. Bizonyos értelemben Jókai volt korának magyar Coelho-ja. A tömegek számára megfizethető, és nagy számban kiadható könyvek, és a népszerű tartalom lényegében a tömegkultúrát alapozta meg.
Ne felejtsük el: nem volt Internet, nem volt tévé! A világ eseményeiről a lapok késéssel számoltak be, mert a hír a lovak, majd a vonat sebességével volt képes terjedni. Hogy úgy mondjam, az olvasás volt a kor mozija. A divatos olvasmány pedig társasági téma. Ezért aztán egy divatos regényt mindenki elolvasott, aki nem akart a sorból kilógni.
Jókai sokáig divat volt és óriási élmény! Akik ennek az élménynek a hatása alatt éltek, nyilván azt remélték és várták el, hogy a következő nemzedékek is osztoznak az élmény iránti lelkesedésben. De ha nem is érzik ezt a kutyafattya kölykök, legalább biflázzák be!
Ma megnéztem egy 1981-ben készült filmet. Érdekes volt, de végtelenül lassú, nehezen befogadható. Közben többször megnéztem az Email fiókomat. Miért? Mert ma már nem divatos a történetvezetésnek az a lassú, sok kimerevítéssel operáló módja, amivel a film készült. Pedig akkor ez volt divatos. Drámai pillanatokban szenvedő hőseink arcát látjuk hosszan. Valamelyik hősünk mond is valami jelentőset. És ez történik három percenként: szenvedő arcok verejtékben, remegő ajkakkal, közelről, és a nagy mondás. Akkoriban nagyon kedvelt, újszerűnek számító dramaturgiai módszer volt. Ma pedig dög unalom. Azonban a nyolcvanas években is készültek olyan filmek, amelyek ma is megállják a helyüket. No, nem sok. A felhozatalt megrostálta az idő.
Jókai számos regényét láttam filmen. Az általam a nyolcvanas években látott filmek zömmel a hatvanas és hetvenes években készültek. Az akkori megkésettségünk mellett ezek a filmek igazán élvezetesek voltak. Élvezetesebbek, mint a regény, mert a filmesek nem vettek el negyedórákat az életemből, hogy egy szoba berendezését precízen elmagyarázzák. Ezeket a szövegeket nyilván megkapta a díszletes és a kellékes, mi pedig láttunk egy milliőt a jelenet körül. A film tehát gyorsabb volt, mint a regény. Nem beszélve arról, hogy a film is a maga korának ízléséhez szabta az alapmű feldolgozásának módját. És ma már ezek a filmek is lassúak.
Tehát Jókait én is sokszor unalmas olvasmánynak találtam. Egyszerűen rémesen lassú volt. Nekem már nem volt ennyi időm, mert kémiát kellett magolni. És még élni is akartam tizenévesen. Az iskola erőfeszítései ellenére is.
Gyakorló szülőként magam is szembesültem azzal, hogy amiért pár évtizede magam lelkesedtem, azt a gyerekeim unalmasnak találták. Mondhatnám azt, amit a kőszívű ember: „A föld ne mozogjon, hanem álljon. S ha az egész föld előre megy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele!”
Mondhatnám ezt az irodalom iránti nem múló rajongásom ellenére is. Mondhatnám azt, hogy amit mi egyszer értéknek ismertünk meg, az iránt igenis lelkesedjenek a kölykök, vagy legalább biflázzák be a kutyafattyai!
De nem mondok ilyet. Mert pontosan tudom, hogy ha Magyarországot megállítják is, a kultúra nem áll meg. A Föld forog, és a kultúra is vele fordul. Még az irodalom is, hiába nyelvhez kötött. A világ halad velünk - vagy ellenünkre. Visz magával, vagy áttipor rajtunk. Csak a hozzáállásunkon múlik.
Nézzünk egy nagyon egyszerű állítást! Jókai idején azok az irodalmi művek még nem voltak jelen a piacon, amelyeket később írtak. Márpedig, a kultúra is piac. Ó, borzalom! De ezt is ki kell mondanunk.
Jókai a maga idejében olyasmit „termelt”, ami a nemzetközi piacon már sikeres volt, és a magyar piacon a kínálat sokkal kisebb volt, mint a kereslet. A dolog ennél azért összetettebb, de ez érvényes megközelítés. Itt csak azt szeretném jelezni, hogy minden esélye megvolt a sikerre. Az, hogy sok kortársától eltérően az ő munkássága nem merült feledésbe, annak köszönhető, hogy tehetsége volt, a mesterségbeli tudást pedig megszerezte. Kiemelkedőt alkotott. Akkor is az, ha én unom.
Azonban, évről-évre bővül a kínálat ezen a piacon. Újabb és újabb divatok jellenek meg, majd tűnnek el. Új, meglepő alkotói módszerekkel találkozunk, amelyek megbotránkoztatnak, vagy elbűvölnek. Ezek egy része sikeressé válik, utánozni kezdik, aztán megunjuk.
Közben változik körülöttünk a kor, a technológia, a társadalom, a kultúra, a világ.
Ezért azt gondolom, ha Jókait olyan nagyon meg akarjuk menteni, elveszítjük. De elveszítjük annak a lehetőségét is, hogy a gyerekeink az irodalmat úgy szeressék és élvezzék, mint mi. A regényt, mint a legszemélyesebb mozit.
Ehhez azonban minden kornak és minden generációnak meg kell kapnia azt, amire fogékony. Ne féljünk a divattól! A hab között ott lebegnek az aranyszemcsék is! Jókai életműve mellől is letisztult a kor, ahogy elmúlt. Így lesz az a maiakkal is. Engedjük a világnak, hogy változzon!
Ma persze mindent felhabosít a politika. Erről most csak annyit hadd mondjak el, hogy az irodalom a legnemzetibb művészet, mert a nemzet kultúráját, a nyelv hordozza!
Kazinczy ezt mondta: nyelvében él a nemzet.
Kölcsey pedig ezt: „Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.”
A „kor szerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.” Ez a válaszom az úgynevezett konzervatívoknak. A nemzeti érdek az, hogy együtt haladjunk a korral, a világgal!
Akik irodalommal foglalkozunk, a nemzet haladását és megújulását munkáljuk. Aki mást tesz, az a magyar nemzet leghaladóbb gondolkodóinak eszméit, hitvallását csúfolja meg. Van ilyen, tudjuk. Kereslet is van rá, amit a legjobb indulattal is tragikus tévedésnek kell tartanunk. De tartok tőle, sokszor tudatos bűn.
A nyelv értékeit meg kell őriznünk. De ez nem abban van, hogy megmaradjunk Arany János szókincsénél, befagyasztva a nyelv változásait (Szögezzük le: a nyelv nem korcsosul, hanem változik! Pezseg, frissül, letisztul újra és újra.). Nem is abban áll, hogy elutasítjuk az irodalom alkotói és olvasói részéről az új iránti igényt.
A nyelv ereje ugyanis abban áll, hogy képes gondolatokat kifejezni. A nyelv tömény gondolat. És egyúttal a nyelv eszköz is a gondolkodásra.
Az a technológiai forradalom, ami jelenleg is zajlik körülöttünk a webes kultúra eszközrendszerének az elérhetősége és megszokottá válása kapcsán, nem kisebb jelentőségű, mint az olcsó, tömegtermékként nyomtatható könyv megjelenése, hanem nagyobb annál. Néhány ország többé-kevésbé elzárkózik ettől, de ez nem áll meg. Jobb tehát azt kutatnunk, hogyan fordíthatjuk a hasznunkra, a nyelvi kultúra és az irodalom hasznára ezt.
A kormányzatnak nem harcolnia kell a kultúrával, hanem támogatnia azt, mégpedig erős és független szakmai és civil szervezeteken keresztül, hogy ne valamelyik bólogató államtitkár ízlése határozza meg a nemzeti kultúra plafonját. A kultúrharc a kultúra elleni harc. Eddig minden hasonló harcban a kultúra győzött. Tessék hát!
Aki meg akarja állítani ezt a darab földet, akár Jókai kedvéért, vagy valami aktuálisabb érdek miatt, az egyszerre tesz az irodalom ellen, a nyelv ellen, és így a nemzet ellen is. Ez a helyzet. A legnemzetibb hozzáállás az, ha kíváncsian fogadunk és megismerünk minden újat! A gyerekeinkkel akkor teszünk jót, ha jobban szeretjük őket Jókainál. A politikusoknál meg pláne. Olvassanak kedvükre! Ha olyan szerző könyve van a kezükben, akiről mi még csak nem is hallottunk, az nem az ő hibájuk, hanem a mi lemaradásunk.
Hát, húzzunk bele! Haladjunk!
Ha mi nyitottak leszünk rájuk, talán még Jókaira is kíváncsiak lesznek.
Sőt!

Utoljára frissítve:2018. december 17., hétfő 15:41
Ferenczfi János

Pár szó rólam...

Ferenczfi János vagyok. Hatvanhetes. Folyton újrakezdő. Túl egy kudarcos házasságon. - Két nagyszerű fiam van, egy új társam, s szerencsére sok kitűnő barátom. - Egzisztenciám, - mindenkor pillanatnyi....

1985-ben díjazottja voltam a Sárvári Irodalmi Körnek. - Aztán csend. - Kiálltam egy elv mellett, s ez nem volt kívánatos.

A kilencvenes években nem írtam, - eleget. - A Petra Alapítvány vezetőjeként kulturális szervező munkát végeztem.

A kétezres években tagjává váltam a RIM-nek, a Bohém Asztaltársaságnak, A Napsziget Alapítványnak, a Napszél Egyesületnek, satöbbi. - Közben kiálltam néhány elv mellett, ami nem volt kívánatos....

2009. szeptemberétől rádiós műsort indítottam IRKA címmel a Fúzió Rádióban. Ma a Muzsikus Rádióban tevékenykedem, a P_RéS című műsor gazdájaként.

Szerveztem és vezettem pódium beszélgetéseket, irodalmi esteket. Beszéltem megnyitókon, könyvbemutatókon, találkozókon.

Kötetem nincs. - Leszámítva a három nulladik kötetemet, - amelyek rendhagyó pódiumműsorok voltak.

Satöbbi.

Most pedig A Hetedik kitalálásával, megvalósításával, - szerzők és szerkesztők felbujtásával foglalkozom. - Álmodom, s az álmok egy része valóra válik.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned