„Nem voltam se jobb, se rosszabb senkinél…”
(A Karinthy-líra megközelítésének nehézségei)

„Az első lépés a legnehezebb. Karinthy Frigyes verseiről pontosan fogalmazni. Úgy jellemezni őket, hogy ne kerüljünk egy képzeletbeli Így írtok ti legmulatságosabb lapjaira. Talán ezért is olvashatunk olyan sokat Karinthyról, a humoristáról, parodistáról, az íróról, és oly keveset a költőről. Nota bene, aligha találni komoly szakirodalmat, ami a költészetéről szól, ami valóban úgy kezeli, mint költőt.” – írja Halász Lajos Karinthy Frigyes gyűjteményes verseskötetéhez illesztett utószavában. Esszémben annak a kérdésnek próbálok utánajárni, vajon mi lehet az oka ennek? Mi vezetett oda, hogy míg kortársai elismerték Karinthyt, mint költőt, addig az utókor véleménye lírájáról eléggé lehangoló. (lásd: „Verseibe inkább tréfák, s logikai mutatványok férnek bele.” Ungvári Tamás, vagy „Karinthy verseket is írt, s ezek nem váltak olyan népszerűekké, mint prózai munkái.” Kardos László.)
Ahhoz, hogy a kortársi elismerést igazoljam, keresve sem találnék jobb bizonyítékot, mint a korszak egyik legnagyobb költőjének, és irodalmárának sorait. Babits Mihály így fogalmaz:

„Karinthy, évek során át elszórva, egypár olyan verset írt, melyek a mai magyar költészet legjobb alkotásai közt is büszkén állnak.”

Ezt olvasva a kérdés még égetőbbé válik: miért tekinti az utókor Karinthy líráját az életmű mostohagyermekének, majdhogynem vadhajtásának, és mi az oka meglehetősen nehéz megközelíthetőségüknek? Elsőként megpróbálom elhelyezni e verseket a korszak költészetében, és megvizsgálom, milyen a viszonyuk és az alkotó viszonya a kortárs lírával és lírikusokkal.
A kérdés egyik része könnyen megválaszolható, hiszen jól ismerjük Karinthy irodalmi kapcsolatait, írótársaihoz, legfőképp Kosztolányihoz fűződő viszonyát. Az Így írtok ti-ben megtalálható alkotások is ezt a viszonyt, ezt a furcsa, felemás kapcsolatot mutatják. Egyrészt ezer szállal kötődik az akkori kortárs irodalomhoz, szereti, sőt mi több, mélyen tiszteli annak kiváló alkotóit, ám meglátja bennük a hibáikat is, azokat a jegyeket, melyeket az alkotókban az egyediség, az individualizmus néhol túllihegett vágya szül. Lehet persze máshogy is értelmezni ezt a kritikusi vágyat: hisz az igazi szeretet nem a teljes behódolásban van, hanem abban, hogy a másikban észrevesszük azt is, ami rossz, és van merszünk erre felhívni a figyelmet.
Ez a kritikus szemlélet az, amely tévútra vezetheti az utókor filológusait, olyan érzést keltve bennük, mintha a Karinthy-líra nem lenne más, mint egy furcsa, nehezen értelmezhető kiszögellés a paródiák között. Ezt az érzést nemhogy eloszlatni segítenének, de épp hogy erősíteni látszanak maguk a versek. Gondoljunk csak a Vérmező 795. május erősen Arany Jánost idéző soraira:

„Alszik remegőn a hűs Duna tükre,
Lent fekszik a hold a víz fenekén.
Távol a Gellért. – Messze az éjben
Nyúlnak a sávok zöld-feketén.”

Vagy ott vannak az Előszó Ady Endrét idéző részei:

„Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se aloévirág.

Nem voltam se jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb, ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse …”

Úgy gondolom, ebből már kezd világossá válni a dolog: egy olyan méretű paródia-életmű esetén, mint amilyen Karinthyé, elég nehéz elvonatkoztatni a paródiától, a humortól, mint elsődleges szövegszervező elemtől. Különösen nehéz ez akkor, ha költészetének egy része is ilyen elemekben dúskál. Jóval egyszerűbb dolog szerzőnket beskatulyázni egyetlen stílus, egyetlen műfaj korlátai közé, mint elismerni azt, hogy Karinthy egy sokszínű, sokféle hangot megütni tudó alkotó volt, akinek stílusába ugyanúgy belefér a legvadabb szatíra, mint ahogyan a legfinomabb vagy éppen legpesszimistább líra. Mert hiába írja Abody Béla a következőket:

„Mintha minden verse egyszerre íródott volna. Ihletésük egységes, mindegyikük összefüggő vallomás része. A vallomás serkentője a régi Karinthy-gyötrelem: szeretné magát megmutatni.”

Bár Abody elismeri Karinthy költői nagyságát, még ez az állítás is egyfajta beskatulyázásnak, az egész líra egy kalap alá vételének tekinthető. Nem elég az életműben önálló hangnak elfogadnunk Karinthy költészetét, de fel kell ismernünk azt is, hogy az egyes versek különféle létállapotokról különféle hangokon szólalnak meg. Vizsgáljunk meg ebből a szempontból néhány verset. Ott van például a végtelen pesszimizmus, az emberiség megjavíthatóságába vetett hit teljes elvesztésének hangja, mely egyenesen Kölcsey Vanitatum Vanitasat idézi:

„Szívedbe vésem, és füledbe rágom:
Rossz volt embernek lenned a világon,

e’ korban, melynek mérlege hamis,
S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.”
(Méné, tekel…)

Aztán versei között rábukkanhatunk az egyéniség-kultusz teljes elvetésére, és ezzel önmagának és lírájának hétköznapi lénnyé és cselekedetté csupaszítására:

„Nem voltam se jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb, ember, aki él…”
(Előszó)

Majd csak néhány oldalt kell lapoznunk a kötetben és már olvashatunk is egy ennek szögesen ellentmondó vallomást:

„Rólam keresztelték el a világot,
Nekem zenélnek a Hét Csillagok,
Velem harcol az ördög, isten ellen,
Hozzám sietnek a szép kisdedek.

A vers utolsó soraiban azonban a költő ezt lényegében meg is cáfolja:

„És mégis minden nélkülem lesz és volt,
És semmi nem történik általam.”

De megtalálható ebben a lírában a csendes, finom erotika:

„Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így – hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így – még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszús arccal
Próbálod elhárítani akkor is
Hajad, szemed, szoknyád lefogva,
(Pitypang)

És nem idegen tőle a sokkal szókimondóbb érzékiség sem:

„Igy jár, ki rajong és nem vigyáz,
Ki a gyönyörtől már előre részeg –
Ha hozzájut, elvéti az egészet,
És nyílt színen kitör a lámpaláz.

(…)

Süllyednék el, sülnék pokoli nyárson
Inkább, mint ez a béna, bamba száj –
Itt lenni véled és nem lenni boldog!
(Kudarc)

Ennyiféle hangot találhatunk csak ebben a néhány versben is, pedig még meg sem említettem olyan, lírája csúcspontjainak számító költeményeket, mint a Számadás a tálentomról, Az Ősz, és az Üzenet a palackban, melyekre majd később fogok sort keríteni.
E sokféle lírai hang felvillantása után, úgy gondolom, az embernek egyértelművé válhat: az irodalomkritika alapfeltevése helytelen volt. Azt állítani ugyanis egy ilyen sokszínű költészetre, hogy az egy csak humorban és paródiában gondolkodni tudó ember alkotása, tiszta képtelenség. Karinthyt eleve nem szabad egyszólamú írónak tartani, mint ahogyan azt sokan próbálták, és épp ezért líráját sem szabad ilyennek tekinteni.
Lehetséges, hogy az utókort is ez rémítette meg. Egy jól kimunkált írói arcképet kellene lecserélni ahhoz, hogy feltárulhasson előttünk Karinthy igazi írói énje. De mint Halász Lajos írja: „Igen, az első lépés az legnehezebb.”

*

„Így tudta ez a kiválóan logikus fő … megírni egyszersmind a legszebb lírai versek egynéhányát, melyek magyar nyelven valaha íródtak.”
Babits Mihály.

Vizsgáljuk most meg e „lírai versek” egynéhányát! Végigolvasva Karinthy két verseskötetét (Nem mondhatom el senkinek, Üzenet a palackban) az első dolog, ami feltűnik, hogy a költő teljesen nem tud túllépni a parodista énjén, azonban ennek megjelenése ez esetben más síkon történik. Ugyanis a versek hiába íródtak nagyrészt egyes szám első személyben, és tűnnek így a lírai én önvallomásainak, igazából mégis szerepversek. Szinte mindegyikben a szerző egy-egy maszkot vesz magára, és amögül beszél, mindig más-más személyiséget használva „lírai énnek”. Itt azonban most nem kortársai álarcát hordja, mint az Így írtok ti esetében, hanem mindig más életkorú, más körülmények között élő, más szerepű ember beszél. A maszkok mögött azonban mindig ott van Karinthy is, tisztán hallani az ő hangját. Fontos különbség még a paródia-versek és saját versek között, hogy míg a paródiák esetében, mint ahogy azt már említettem, a humor a legfontosabb szövegszervező elem, addig a lírájában éppen a szomorúság, a depresszió, a reménytelenség. Így lesznek ezek a versek az Így írtok ti darabjainak mintegy sötét tükörképei, ellentétpárjai.
Erre remek példa Karinthy talán legismertebb verse, az Előszó. A költeményt első verseskötete élére illesztette, ezzel is hangsúlyozva kiemelkedő fontosságát. A költemény lírai énjeként leginkább egy sokat tapasztalt, öreg, bölcs ember tudunk elképzelni, aki láthatóan szenved, mert megpróbált valami fontosat közölni az emberekkel, ám minden, a titok kimondására irányuló kísérlete kudarcba fulladt. Félreértették („csók lett belőle”) vagy éppen viccnek tartották („Nevetni kezdett és én is nevettem”). Ez a rész azért is különlegesen érdekes, mert olyan, mintha saját lírájának későbbi (vagy esetleg már akkori?) recepcióját érezné meg. (lásd. Ungvári: „Verseibe inkább tréfák, s logikai mutatványok férnek bele.”)
A kimondás vágyának beteljesülését azonban nehézzé, csaknem lehetetlenné teszik a körülmények, mert a költőnek Isten

„…égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben

Hiába vártam sóvár-irigyen
Nem méltatott reá, hogy higgyem.”

Ráadásul nem több ő a többi embernél, ezért képtelen arra, hogy megossza embertársaival azt a titkot, amiről láthatóan önmaga sem tudja pontosan, hogy mégis micsoda.

„Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt,
Nektek, kiket szerettem
Állván tátott szemmel, csodára várván.”

Az örömhír emlegetése a lírai én kissé furcsa, 20. századi messianizmusát mutatja. Míg Jézus Krisztus pontos és alapvető örömhírt hozott, addig ez a modern Messiás abban sem biztos, hogy örömhír, amit mondani akar, és még rendesen kimondani sem tudja. Ha Abody gondolatmenetét követjük az egységes ihletésről, akkor ezt követően a kötetben magának az örömhírnek a kifejtése kellene, hogy következzék, ám ehelyett csak mélységes kiábrándulásról tanúskodó verseket kapunk. Például ott van a Hess, madár, mely egyértelmű utalás Edgar Allen Poe nagyszerű versére, a Hollóra

„Fekete párom, borzas bogaram,
Testvérkék, csitri csibék,
Bújjatok idébb kicsikét.

Valami denevér röpköd a szélben,
Csapjatok lármát, zenebonát -
Hess, madár!
Kergessétek az ablakon át!”

Vagy ott az Álom, melyben költőnk egy 16 éves, álmodozó kamasz maszkját veszi magára, és azt mutatja be, mekkora szakadék tátong egy kamasz álomvilága és a valóság között.

„És láttam erdőt a levegőben,
És láttam kísértetet lepedőben,
S távol a kék és tiszta eget,
És csillagokat és fellegeket.
(…)
De én látni akartam
És egy csillagot lekapartam,
De mögötte az ég kiszakadt és szétfolyt,
S belőle genny és aludt vér folyt.”

Sőt e kötetben található Karinthy egyik talán legsötétebb hangú költeménye, a már emlegetett Méné, tekel… De hol van az örömhír? Vannak a kötetben olyan versek is, melyekben ez a szereplíra már a címadásban is egyértelmű lesz. Ilyen például A költő című vers, melyből már idéztem az esszé elején, és ahol a szöveg kozmikus nagyotmondása miatt nem lehet elhessegetni azt a gondolatot, hogy itt a költő parodizálni szerető énje bújt elő, és a magukat félisteninek érző költő-próféták világlátását gúnyolja ki. (Például Komjáthy Jenő látomásos költészete sejlik fel itt.)
Különleges példája ennek a szereplírának az Almafa, ahol lényegében a címszereplő nevében beszél a költő:

„Forduljon el, aki szégyeli magát,
Most elmondom az almafa dalát.

Ő is tehet róla, mágus Aladin
Hogy együtt voltunk s nevettünk valamin”

Vagy a Prológus egy cirkuszfilmhez, ahol konkrétan a mozivászonról lelépő bohóc nevében beszél a költő:

„Reflektor kigyullad. Az üres vászon
előtt ott áll, elevenen, a Bohóc, ugyan-
abban a ruhában, mint a filmen. Kezé-
ben ostor, füttyent, mint a kutyának.

Zene, csönd!
Feküdj!

Zene elhallgat. Az operatőr felé.

Ne forgassa! Elég!

A közönség felé.

Nagyérdemű, és tisztelt csőcselék!
Agáta, Böske, Julcsa és Rozi!
Vagyok, mondjuk, a beszélő mozi.
A lepedőről jövök egyenest „

Nem kívánnám most a Nem mondhatom el senkinek kötet teljes anyagát felsorolni, mert azt hiszem, ennyi is bőven elég, hogy érzékeljük, mennyire nem lehet egyszólamú költőnek tekinteni Karinthyt, és hogy mennyire jellemző költészetére a szereplíra.

*

A második kötet, az Üzenet a palackban már sokkal egységesebbnek tűnik, hosszú, epikus, néhol már novellába átcsúszó versei tényleg valamiféle koncepciót érzékeltetnek, ám a hangvétele és a felvett szerepek itt is komoly sokféleséget mutatnak. Egyik legismertebb költeménye, a Számadás a tálentomról nyitja a kötetet, mely egy újszövetségi, jézusi példázat kibontása. Itt annak a szolgának a maszkját veszi magára a költő, akinek a Gazda (akit lényegében Istennel azonosít), tálentomot adott, és most eljött az idő, hogy elszámoljon vele. Fel is sorolja, mennyi mindennel próbálkozott, hogy tehetségét kamatoztassa, és ennél a felsorolásnál ismét a humorista Karinthyra ismerhetünk rá:

„Voltam papagáj, és gramofón, de a betanult és rámvésett szöveget
Mindig elrontottam ex tempore belekukorékoltam magam is
Magam hangján mint a cigány aki azt mondja kling a pad alatt”

Végül arra jut, hogy e tálentomot nem sikerült megfelelően kezelnie, amit, életműve ismeretében, és tekintve annak máig tartó hatását, népszerűségét, nyilván erősen lehetne vitatni.

„Így találtam ezt a világot mikor idehozták s most ha úgy érzed
Hogy úgy hagyom itt ahogy találtam semmi se változott ám ne ítélj
Gáncs vagy jutalom mindegy már s ama külső Sötétség se segít
Esküszöm nem fogok sírni és csikorgatni fogam odaát”

E nagy epikus versekben (Mindszenti litánia, Érdi erdő, Tomi, Ezerhatszázharminchárom június 22.) az a legmeglepőbb, hogy bár Karinthy előszeretettel és biztos kézzel használja bennük az avantgárd eszköztárát, és erősen érződik rajtuk Kassák Lajos és Füst Milán költészetének hatása, egy pillanatra se érezzük azt, hogy itt most paródiát olvasnánk. Annyira egyedi hangon és őszintén szólal meg a költő, hogy még a könnyedebb részeknél sem érezzük felszínes humorizálásnak ezt a lírát. Például mennyire jellegzetesen avantgárd kép A lapda című vers e részlete, és mégsem merül fel az emberben, hogy ez bármilyen szinten is Kassák-paródia lenne:

„Őrizzük a Szó Velejét azt az ősi Jelentést,
Ezt a Grál-madarat ezt a szárnyas igét ami szálldos
Ezt a lapdát amit Tér és Idő nagymessze ködéből
Egymásnak hajítunk csak a Lélek hadseregében
Szolgáló tízezeréves párezer régi lovag
Jaj nekem jaj neked testvér mond már te se bírod
Mostanába’ megint börtönöd sima falát…”

A nagyszabású avantgárd szabadversek mellett kettő olyan is szerepel, melyek igencsak megtörik a kötet egységes képét. Az egyik ilyen a Kudarc, mely nem más, mint az amúgy nagyon szemérmes Karinthy megdöbbentő vallomása szexuális életének egyik felsüléséről. (Persze csak azok számára megdöbbentő, akik nem ismerik a szerző szókimondóbb alkotásait.) Természetesen az eddigi művek ismeretében itt felmerül a gyanú, hogy szereplíráról van szó, melyben a költő egy kamasz, vagy egy nagyon fiatal felnőtt bőrébe bújik, csak itt nem mondja ki egyértelműen, hogy kinek a nevében beszél, mint teszi ezt több versben. A költemény igazából a szövegkörnyezet okán lesz furcsa, hisz olyan versek közé illesztette a szerző, mint például a Számadás a tálentomról és A rózsaszín terror, melyek sem tematikájukban sem formai világukban nem kapcsolódnak ehhez a költeményhez. (Hisz mindkét alkotás szabadvers, témájukat tekintve pedig az első a tehetség kiaknázásának problémáit feszegeti, míg a másik egy néptribuni szónoklat formájában súlyos társadalmi kérdéseket érint.) A Kudarc viszont nagyon megtöri a kötet kompozícióját.

„Így jár, ki csak rajong, és nem vigyáz,
Ki a gyönyörtől már előre részeg –
Ha hozzájut, elvéti az egészet
És nyílt színen kitör a lámpaláz.”

Ugyanilyen kötetegység elleni merényletnek tűnik az utolsó előtti vers, az Ősz is, mely nemcsak Karinthy legszebb lírai alkotásainak egyike, de a magyar irodalom legszebb versei között is ott a helye. Bizonyos szempontból akár a Kudarc ellentétpárjának is tekinthetjük, hisz a hordott maszk is sincsen egyértelműen meghatározva, de a szöveg alapján arra következtethet az ember, hogy itt egy sokat tapasztalt, az élettel a maga „különbékéjét” már megkötő ember beszél. Erre utal a cím is, melyről sokkal inkább az emberi élet őszére asszociál az ember, semmint a valóságos évszakra.

„Tűz, melegíts, ne égess
Égő sebet a szívemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
Nem nézek a szemedbe.”

Emlékezzünk csak, mit írt a költő az Előszóban: „Nem voltam se jobb, se rosszabb senkinél.” Az Ősz pontosan erről szól: nem azért nem volt, mert nem is lehetett volna, hanem azért mert nem akart. Nem akart több lenni, nem akart jobb lenni, mint a többiek, sőt szíve szerint még azt is vissza szeretné adni, amivel Isten (hangsúlyoznám, itt most nagybetűvel írta) megajándékozta őt (a tálentommal).

„Ígérd már másnak, Isten,
Amit nekem ígértél.

A könyv legismertebb versei és Karinthy legfontosabb alkotásai közé tartozik a címadó vers, az Üzenet a palackban is. A költemény a kissé abszurd karinthys szereplíra egyik legjobb példája, itt ugyanis a szerző egy költő-pilóta-sarkkutató szerepéből beszél

„A szárnyakról vastag jégcsapok. A
motor, nem tudom, bírja-e? Furcsán
horkol, itt bent. Szörnyű hideg
Nem tudom, milyen magasan lehetek
(Vagy mélyen? Vagy messze?...)
Közel, távol üres.”

A vers, és ezzel együtt a kötet zárlata is szinte tökéletes, a messzi északon semmibe vesző lírai én képe pedig hátborzongató. Mintha csak Karinthy előre látta volna, milyen mostoha lesz költészetének megítélése:

„Itt vagyok az Elhagyatottság Harmincadik
Szélességi, a Szégyen
Századik Hosszúsági
És a fogösszeszorító Dac
Végső Magassági fokán, valahol messze vidéken,
És kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre.”

Felmerülhet a kérdés: amit ezekről a versekről állítottam, nem állnak-e szöges ellentétben azzal, amiről eddig beszéltem? Az ugyanis, hogy a versek így egymásra utalnak, mégis mintha Abodyt igazolná, és az egységes ihletésű vallomást. Ez is lehetséges. Lehetséges, hogy egységes vallomás ezerféle hangon előadva. Így az is lehetséges, hogy az egész koncepcióm hamis, és a költemények mégsem egy sokszínű alkotó sokféle tematikájú sokféle hangon előadott versei.
De talán éppen ezek a kétségek adnak magyarázatot az egész dolgozat alapkérdésére. Miért olyan nehéz megközelíteni Karinthy költészetét. Ez dolog azonban biztos: rövidsége ellenére is a 20. század egyik legfontosabb költői életművével állunk szemben. Egy olyan szerző alkotásaival, akiről Kosztolányival együtt ki kell mondanunk:

„Mennyivel illőbb lenne leírnunk ezt az egyszerű szót: költő!”

(2002-2018)

Utoljára frissítve:2018. október 08., hétfő 20:20
Csikai Gábor

1981. február 15-én születtem Csornán, de mindig is Kónyban éltem. A helyi általános iskola után a győri Révai Miklós Gimnáziumban érettségiztem, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán diplomáztam. Jelenleg Kónyban, az IKSZT Faluházban dolgozom, és szabadidőmben nem meglepő módon írok. Első könyvem 2013-ban jelent meg, melyet azóta már 18 követett, versek, mesék, regény stb. Írásaim rendszeresen megjelennek a helyi lapokban valamint különböző internetes oldalakon, verseim pedig már négyszer szerepeltek a József Attila Vers-Dal Fesztiválon, valamint publikáltam a Kisalföldben és A Hetedik irodalmi folyóiratban. Költeményeimet megzenésítve játssza Lukács István, Kilián Imre és az Ősforrás, K-Ember zenekar, a SzeRBusz zenekar valamint a Verskoncert zenekar, akiknek Valami szép című lemezén négy versem is szerepel. És ez még korántsem az út vége.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned