Apofénia és narrativitás

A narrativitás következetes, programszerű tagadása népszerűvé vált az elmúlt évtizedek irodalmában és tudományos-művészeti diszkurzusában egyaránt, ám úgy tűnik, valójában inkább a narratíva koncepcióját körbevevő tradíciók kérdőjeleződnek meg, nem pedig maga a narrativitás. Az elbeszélés konvencióinak tudatos megsértése nem jelenti az elbeszélés megsemmisülését: Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó c. művében egyszerre játszik a szöveggel, az olvasóval, a „negyedik fal” toposzával, azonban ettől az elbeszélés még elbeszélés marad. Az elbeszélés szintaxisa az események közötti kapcsolat, és ez erre a műre is érvényes, függetlenül annak metairodalmi jellegétől.
A prózai és drámai szövegekben természetesen nyilvánvalóbb a narratív jelleg, mint a poétikaiakban. Nyilvánvaló az is, hogy az elbeszélő költeményekhez, balladákhoz hasonló átmeneti műfajokon kívül a poézis inkább a szubjektumra helyezi a hangsúlyt, és a hagyományos elbeszélésmód háttérbe szorul. Bármennyire is szubjektív azonban egy szöveg, nem nélkülözhet valamiféle elbeszélő jelleget. Mit is nevezhetünk azonban elbeszélésnek?
Az elbeszélés Genette megfogalmazásában „eseményt jelöl: nem az elbeszélt dolgokat, nem a történetet, hanem magát a történet elbeszélésének, narrációjának aktusát.” Elbeszélő eljárás nélkül nem létezhet kijelentés (énoncé), ami minden jel szerint fordítva is igaz – minden kijelentés elbeszélés. Minden elbeszélés egy vagy több esemény kapcsolatának nyelvi terméke, különböző kijelentések architektúrája, a köztük lévő szintaxis pedig csak interpretáció kérdése. A kulcsszó pedig az interpretáció. Inkoherens események is történetté formálhatók legalább egy interpretációban, és az értelmezés fölött gyakorolt hatalom révén akár kanonikussá is válhat ez a bizonyos „legalább egy” interpretáció.
Barthes Sade prózáját tanulmányozva feltételezi, hogy létezik az elbeszélésnek egy „rapszodikus struktúrája”, melynek lényege, hogy a pikareszk-jellegű narratívák folytonossága nem más, mint az egyes narratív elemek önkényes elrendezése. Ha mindezt megfordítjuk, akkor kijelenthetjük, hogy véletlenszerű elemek önkényes elrendezésével legalábbis pikareszk-jellegű elbeszéléseket konstruálhatunk, és az egyes elemek közötti kohézió pedig szintén csak interpretáció kérdése lesz.
Úgy tűnik tehát, bármihez is érünk, bármit látunk vagy hallunk, bármit gondolunk, végül valamiféle narratívává válik. A kérdés tehát inkább a hogyan – azaz hogyan lehet elbeszélni, és hogyan nem lehet elbeszélni. Lehetséges-e egy olyan kifejezésmód, ami teljes mértékben antinarratív, ami kizár minden asszociációt a narrativitással kapcsolatban, ami eltörli a szintaxist? Henry Logan Narrative strategies c. versében három stratégiát ismertet: egy „egyszerű történetet” el lehet mesélni egyszerűen és bonyolultan, egy „bonyolult történetet” pedig egyszerűen. A negyedik lehetőség, a bonyolult történet bonyolult elmesélése hiányzik a szövegből:

„A simple story simply told,
there lies a gold of a kind
found by the brothers Grimm
in cottages and worksheds
in the Nibelung hoard.

A simple story complexly told
is like the game board of the gods,
pieces moving in blind patterns
that cannot move themselves
except the godlike demiurge decides,
behind blind screen
paring his fingernails.

A complex story simply told
is like water in a desert place,
an oasis in a dry land,
a simple hut in shade
where dwells the desert saint.”

Az első stratégia a „hagyományos”, népi, a második a professzionális, a harmadik pedig a művészi narratív eljárás leírásaként (is) értelmezhető. Mindhárom módszer működik, azonban kétséges, hogy a le nem írt negyedik esetében is ez lenne a helyzet. Ez a stratégia a fölösleges túlbonyolítás, a majdnem végtelen számú interpretációt lehetővé tevő írásmód/elbeszélésmód lenne, ami olyan sok mindent mond, hogy valójában nem mond semmit. Az üres fecsegés azonban továbbra is esemény, tehát technikailag továbbra is narratív stratégia.
Genette minden elbeszélést egy igei forma kifejlesztésének tart, és véleményem szerint ez az ige akkor is ott áll minden szövegben, ha grammatikailag nem ölt testet. Hugo Ball Karaván c. hangkölteménye nem tartalmaz egyetlen igét sem, ám a vers címe által keltett asszociációk, a látszólag teljesen értelmetlen, inkoherens szavak („jolifanto bambla ó falli bambla / grosziga m’pfa habla horem”) mégis valamiféle narrativitást sugallnak: egy karaván haladását, a lovak nyerítését vagy az elefántok bömbölését, egyszóval valamiféle cselekvést. Bár a cím kontextusba helyezi a szöveget, nem más ez, mint az apofénia jelensége: mintázatokat fedezünk fel véletlenszerű vagy jelentés nélküli adatokban is. Elképzelhető egyáltalán olyan szöveg, amiből teljességgel hiányzik bármiféle narrativitás?
Munkahipotézisem szerint nem. A narrativitás kényszere rendkívül erős bennünk, emberekben: „oly természetes az a késztetés, hogy elbeszéljünk, s oly elkerülhetetlennek látszik, hogy a narráció formájában számoljunk be mindarról, ami a valóságban történt”, jegyzi meg Hayden White. Gyakran saját életünkre is egyfajta narratívaként tekintünk, ami persze nélkülözi egy regény vagy novella cselekményének művészi megformáltságát. Ennek felismerését olykor kudarcként éljük meg, mert életünk nem felel meg bizonyos (elvárt) feltételeknek.
A narratívákban való gondolkodás tehát egyfajta kényszer. Az összefüggéstelen események összekapcsolódnak a tudatban, ami aztán történetet kerekít belőlük. Szemben azonban egy irodalmi alkotással, ami a jelentéssel telített cselekmény mellett még esztétikai értékkel is bír, a mi életünk esztétikai minősége annyira eklektikus, hogy összességében abszurddá válik – akkor mégis miért olyan vonzó a fikció és az élet transzponációja számunkra?
Umberto Eco megkülönbözteti a természetes narrációt (személyes élmények elmesélése, újsághírek) a mesterséges narrációtól (regények, novellák), a mesterséges narráció paratextuális jellegét (például a műfaj megjelölését) húzva meg határként a kettő között. Számos olyan esetről is beszámol, mikor ez a határvonal elmosódik, és számos okot említ, amiért egy fikciós mű rávetíthető az életre. Az élet fikcióként való interpretálását azonban paradox módon a templomos lovagok történetével, a rózsakeresztesekkel, valamint Szergej Nyilusz hírhedt Jegyzőkönyvével illusztrálja (kiváló regénye, A prágai temető cselekményét is e kérdés köré szervezi), ami azonban ismét csak a fikció behatolása az életbe, nem pedig az élet fikcióként történő olvasása. Bár könyvében hivatkozik Algirdas Greimas szemiotikai elméletére, miszerint a narrativitás minden nyelvi kommunikáció szervezőelve, az utóbbi kérdés nyitva marad. A fikció egyik fő funkciójának mindenesetre – a játék mellett – a múlt- és jelenélményünk strukturálását tartja.
Talán interdiszciplináris módon, a narratív grammatika és a pszichológia együttes alkalmazásával közelebb juthatunk a válaszhoz, az apofénia szövegszervező erejének felismerése pedig további érdekes kérdéseket vethet föl. Az viszont biztosnak tűnik, hogy a narrativitás kikerülhetetlen – a „nulladik foka” tehát nem lehet más, csak a csönd, a teljes elhallgatás.

BIBLIOGRÁFIA

BARTHES, Roland, Sade, Fourier, Loyola. Osiris, Budapest, 2001.
ECO, Umberto, Hat séta a fikció erdejében, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007.
GENETTE, Gérard, Az elbeszélő diszkurzus In: Az irodalom elméletei I, szerk. THOMKA Beáta, Jelenkor, Pécs, 1996. URL: http://users.atw.hu/irodalomelmelet/genette2.pdf (letöltve: 2018. 06. 04)
JEFFERSON, Ann, Strukturalizmus és posztstrukturalizmus. In: Bevezetés a modern irodalomelméletbe. Osiris Kiadó, Budapest, 1995.
WHITE, Hayden, A narrativitás szerepe a valóság reprezentációjában. In: Aetas, 1996/1.


Szómagyarázat:
Apoféniának nevezik azt a teljesen spontán módon kialakuló észlelési reakciót, amelyben véletlenszerű, egymással össze nem függő jelenségeknek értelmet, jelentést tulajdonítunk. Apofénia például, ha valaki egy felhőben egy hasaló kutyát (vagy bármi mást) vél fölfedezni.
Narratívának nevezzük azt a gondolati sémát, amely jelentéssel ruház fel történéseket, eseményeket, érzéseket, esetleg egymással összefüggésbe hozva őket.

Siska Péter

1984-ben született Nyíregyházán. A Miskolci Egyetemen végzett, magyar szakos tanárként dolgozik. Verseivel 2004-ben a Kaleidoszkóp Versfesztivál díjazottjai közé került, és még ebben az évben tagja lett a Fecske Csaba által vezetett Új Holnap Stúdiónak, illetve a Fiatal Írók Szövetségének. Publikált többek között az Új Holnap, Zempléni Múzsa, Ex Symposion, A Vörös Postakocsi, Partium c. folyóiratokban, illetve több antológiában. Kötetei: Sztázis (2013), Párhuzamos királyságok (2015).

Legfrissebbek a szerzőtől: Siska Péter

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned