Csikcsekefalvi Szabó László

Ezeken az oldalakon többször kerestünk már elő a múlt homályából, könyvtárak mélyéről méltatlanul elfelejtett, agyonhallgatott szerzőket. Így teszünk most is, amikor a XX. századi magyar szellemi élet egyik jelentős alakjáról, Cs. Szabó Lászlóról szólunk. Az ő élete és sorsa is rendhagyó. Neki is egymástól nagyon különböző életszakaszai vannak, őt is foglyul ejtette a történelem, a sors, az erőszakos hatalom. Élete utolsó 30 évét emigrációban töltötte. Ez a szakasz a magyar irodalom - Illyés által ötágú sípjának nevezett – idegenbe szakadt ágához tartozik.

1905-ben született Budapesten, de 1918-ig Kolozsvárott élt a „gyermekkor védelmező kristálygömbjében.” Aztán „szilánkokra zúzódott a kristálygömb”, ekkor újra Budapestre költöztek. A Külső-Józsefvárosban cseperedett fel, és „didergett a rengeteg idegen között.” Itthon és Párizsban folytatott egyetemi tanulmányokat, aztán gazdaságtörténetből szerzett doktorátust a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen. Néhány évig tisztviselő volt, majd a Magyar Rádió irodalmi osztályát vezette 1935-44 között. 1944-48-ig a Képzőművészeti Főiskolán művelődéstörténetet tanított, majd külföldre ment. Megérezte, hogy az ötvenes évek itthon a hiábavaló erőfeszítések ideje lesz, az értékek relatívvá lesznek, és marad a küzdés maga. Élt Rómában, Firenzében, majd 1951 és 1983 között a BBC munkatársa lett, de tudósította a müncheni Szabad Európa Rádiót is. 1984-ben bekövetkezett halála előtt tért csak haza. Az irodalmi élet normalizálódásával jelenhettek meg itthon is írásai. Sárospatakon nyugszik.

Mindig is a párbeszéd híve volt. Tudta, hogy ez minden emberi kapcsolat lényege, ami azon alapul, hogy értsünk szót egymással. Itthon rádiósként kereste a közös hangot a hallgatókkal, hidat építve a kultúra alkotói és befogadói között. Aztán jó darabig csak a külföldön élő magyarokkal folytathatott párbeszédet. Sokat tett az 1945 és 1956 után az idegen földrészekre szakadt írókért, az idegen nyelveken kialakult új magyar irodalom megismertetéséért, terjesztéséért. A huszadik századi magyar kultúra korpuszának egyik legizgalmasabb alakja, a hazai és külföldi magyar irodalommal és a modern világirodalommal is kapcsolatban élő és teremtő alkotó volt. Néha a gazdaságtörténész eszével gondolkodott a világról, ekkor bizonyos számára, hogy volt trójai háború, legalábbis elméletileg kellett volna lennie, hiszen Trója kulcshelyen volt.

Kikezdhetetlen hitelű szerző. Nem használta ki a kommunista kurzus kínálta előnyöket. Az európai múlt függetlenségi és szabadelvű hagyományai alapján az európai racionális gondolkodás képviselője volt. Azokat az evidenciákat kereste, amelyeket nem formálhat át semmilyen kultúrpolitika. A szabadság több szállal fonódik szövegeibe. Szépíróként, esztétaként, esszéíróként és tudósítóként is kiemelkedő volt. Azok közé tartozott, akik emelték Európában a magyarság imázsát. Idegenben is megőrizte anyanyelve szókincsét, árnyalatait.

A Nyugat esszéíró nemzedékének tagjaként indult. Ő is Babits „esszéköpönyegéből” bújt ki, mint oly sokan a század első harmadában. A dolgok mélyén rejtőző igazságok, a mozgatórúgók érdekelték. Kisujjában volt a művészet története. Európai műveltséggel, finom és érzékeny beleérző képességekkel írt a világirodalomról, a festészetről, szobrászatról. Ezek mentén futnak eszmetörténeti erővonalai. Komplex világleírást adott, amit a maga számára érvényesnek tartott. Esszéiben a tiszta ész kritikusa, személyes hangon szól, plasztikusan fogalmaz, véleményt mond számtalan látásmóddal. Ökonomikus gondolatgazdagság jellemzi.

Pályakezdésekor, a harmincas években megjelent „Magyar Néző” kötetének címét Besenyei Györgytől kölcsönözte. Szorongásokkal teli útirajz volt a „szégyenbe süllyedő hazánkról,” a tárgyi világ részletező rajzával. Szellemi meditációi során komplex világleírást adott. Az európai kultúra képeskönyvét adta a magyar olvasó kezébe. A gondolatok úgy futnak egymásra, mint a hullám a habokra.

Sorsát ismerve szívbemarkoló olvasni, ahogy hősei Kolozsvárról Bázelba utaznak, és út közben a Budapesti Hírlapot olvassák. Ők megtehetik, a szerzőnek ez több évtizedig nem adatott meg. El kellett távolodnia a hazai kulturális élettől, az irodalom, a színház, a páholyok és filmek világától, a pesti flasztertól, kávéházaktól, szerkesztőségektől. Külföldre került, de soha nem feledte hangulatukat, szellemiségüket. Bárhol is járt a világban, bármelyik múzeumban, előadáson, bármely műről írt, az anyatejjel magába szívott magyar kultúra hagyományai hatják át írásait. Irodalmunk él műveiben. Északfok, titok, idegenség kifejezések mellett olvashatjuk, hogy a költő „szem a láncban”. Aztán a hasonlóság kapcsán a rokona és utóda szavakat szövi a mondataiba.

A művészetekről szólt Kölcsey, Széchenyi kritikai szellemében. Műveltsége, pontossága adta írásainak aranyfedezetét. Biztos kézzel írt. Jól ismerte a kortárs és a külföldi irodalmat is, de leginkább a klasszikus európai irodalomban volt jártas. Erre találjuk gondolati súlypontjait. Az angol esszé serkentette, Shakespeare-en nőtt fel. Nála a görögök örök kortársaink, a mondai Odüsszeusztól a valóságos Nagy Sándorig. Írásai kultúrtörténeti kalandozások, hol a verbálisan zseniális Shakespeare műveiben, vagy az európai festészet legnagyobb eretnekjének, Turnernek a világában. Aztán Munch jelképrendszerét elemzi, aztán Strindberg téveszmés világát boncolgatja. Ír a szobrászat és az építészet kapcsán a kövek szimbolikus nyelvéről, de elemzi a szó szókratészi értelmében a filozófus Michalengelot. Minden tud a kultúrtörténetről. Klasszikus embereszménye összekapcsolódik a modern emberi tapasztalatokkal, amelyet töprengések és felismerések szőnek át.

Vonzották a konfliktusok. Szerette a különös helyzeteket, vizsgálta a szerelem titokzatos világát, a lappangó izgalmakat, az elfojtott vágyak okozta gyötrelmeket és a féltékenységet. A világ dolgait összegyűjtő, megjegyző hajlama révén kerülnek a történetek a műveibe. Hősei minden tükörbe belenézhetnek, hiszen ismernünk kell minden arcunkat, mint ahogy Cs. Szabó is kíváncsian figyelte, mit hoz a sorsa, ha önmagát követi és nem hajlít gerincet, hiszen a lélek kiadja a hazugságot, mint a víz a halottat.

Gyermekkori álmaiban világkalandornak képzelte magát, aztán ez a sors jutott neki osztályrészül. Protestáns vándordiákként élt lelkében hordozva hazáját az emigrációban. Valóságos kalandozás lett az élete az ábrándozó utazónak, de a magyar irodalom alakjai elkísérték útján. Szenczi Molnár Albert mellette könyökölt a heidelbergi hídon. A leideni harangszót Apáczai Csere is hallgatta, Canterburyben Szepsi Csombor adott latinul útbaigazítást. Erasmus sírkövét a bázeli dómban Pariz Pápaival olvasta, de Bethlen Miklós, Faludi Ferenc is kísérte útjain. Emberi élményforrásokból táplálkoznak esszéi, megfigyelési laboratóriumában állapotleírást végzett. Nem a „vadmagyar ködevés” történelemszemlélete vezette, gondolatait nem ez foglalkoztatta. Magyarul írt magyaroknak. Mondatai súlyosak. Nála mindennek tétje van. Hol a szabadság vész el, hol a föld, hol az ember.

Írásaiban hősei is bebarangolják Európát, ő pedig tájékozott idegenvezetőjük, lépten-nyomon előtörnek emlékfoltjai terekről, házakról, templomokról, csataterekről, vagy festők, építészek szülőhelyeiről. Felidéz egykori lódobogásokat, kalapácskoppanásokat, vésősercenéseket, ecsetsuhogásokat. Nála a zenész úgy mondja ki Bach nevét, hogy a tölgyfák is meggörnyednek a tisztelettől. Hősei találkoznak a „hazajáró lelkekkel a sóhajtó sírok mellett”, és „márvány szerecsenek őrködnek a doge álmán.” Hősei közt akad okos és fárasztó figura, hiú és balszerencsés, kisszerű hivatalnok, nagy hódító, megígéző szépség, nyugodt családi életre vágyó asszony. Közös bennük, hogy sorsuk a véletlenek és a kettősségek áldozata, mert bármi lehet, egy üstökös eshet szibériai erdőbe, de zuhanhat Rómára is, és az „igazi szerelemben a tavasz viaskodik a téllel.”

Választ keresett az emberre, hogy miért van úgy, hogy a férfiak egész életükben kiagyalt ellentétek közt vergődnek, miért kívánják a bölcsek máglyára a látnokot, és miért vágyik néha a test és a lélek másra, de nem élhetünk lelkünk súlya ellen.

Nemzedékének páratlan írója volt. A művészettörténet asszociációkból álló tengerén hajózott. Ott pedig az a lényeg, milyen kontinensek, szigetek közt vezet az útja, és mi rejtőzik a tenger fenekén. A lényeg, mi történt az emberrel, mit tettünk, és milyen lett a táj, vagy milyen lehetett volna. Nem volt begyakorolt munkamódszere, nem állított az írásaihoz „alapvázat”. Írt, aztán sok változat végezte a papírkosárban. Azt mondta, hogy általában az ötödik átirat kerül az olvasóhoz.

A gondolkodó szellemtörténész együtt élt benne az epikussal. Mondabeli és valóságos történetek összefüggéseiben nyomozott városok kultúrtörténetiben. Dramatizálta a városok életét. Párizs, Róma, London és más európai tájakat járva felidézte múltjukat, meghatározó történelmi eseményeiket, sorsfordító alakjaikat, az ott élők érzéseit, önképét, világlátását. Városépítészeti tanulmányokat is olvashatunk, melyekből művelődéstörténeti összefüggéseket bont ki, hiszen „az istenek halnak, az ember él”- ahogy Babits írta.

Mesebeli hegycsúcsokra ülve, bölcselkedő poéták módjára az ember helyéről, az emberiség dolgairól elmélkedik esszéiben. Évszázadok látóhatárát kémleli. Arab hajósok, görög gályák, római légiók vonulnak előtte, zajos harcosok üldözik egymást a népvándorlás korában. Ellát a kalandozó magyarokig is. Mesél „a végítélet hírével betörő Góg és Magóg fiairól”, akik zsákmányért, rabszolgáért mentek Nyugatra, amíg nem „érvényesült a csökkenő hozadék törvénye, és nem nőtte túl az áldozat a megszerezhető kincs értékét. De más tanulságot is kiolvas ebből, mikor a gazdaságtörténész összekapcsolódik benne a kultúrtörténésszel. Rávilágít, hogy oka volt a letelepedésnek, mert a kalandozó magyarok között nehéz volt rendet tartani az állandó harcban, ezért a portyázás helyett a békés földművelés, állattenyésztés, kézművesség biztonságosabb életet jelentett, főleg akkor, ha sikerül kiegyezni a szomszédokkal.

A nyelv nála nem csak forma és lehetőség a gondolatok pontos megfogalmazására, hanem törekvés is, hogy minden mondatának legyen igazsága, legyen az egy felismerés, vagy egy állítás világunkról. Kedveli a fanyar próféciákat. Megszívlelendő életbölcsességeket is tanulhatunk tőle, mikor azt olvassuk, hogy a mániákus ember mindig erős, és a munka megóv a kötélhuroktól, vagy a beretvakéstől. A percek rabjai vagyunk, és földi halál aprólékos kézműves munkájától félünk. Két nagy kísértésünk van: a kötelesség és a szerelem. Kárhozat és megváltás nélkül élünk a magunk szeszélyeinek, veszélyeinek. Ezért van az, hogy senki nem győz a földön, és mindenki a másikat irigyli.

Bölcsen szomorkás, férfias hangon írt. Erkölcsi fegyelem és éber gondolkodás jellemezte. A mozaikrakó mesterek elmélyültségével, összpontosításával dolgozott. Kompozícióteremtése az ok-okozati viszonyokra épült. Tudta, mitől keseredik meg a levegő a Földünkön.

Cs. Szabó László végülis itthon van, bár hosszú idő telt el az 1936-ban kapott Baumgartner-díja és az 1990-ben elnyert posztumusz Kossuth-díja között, de művei már köztünk élnek. 1949-ben nagyot fordult vele a világ, ahogy finoman fogalmazott. Addig „hazulról nézett kifelé, majd kívülről nézett haza.” Csendes feltámadás volt újbóli megjelenése az itthoni irodalmi életben. Hazahozta portyázásai hasznosnak ítélt zsákmányait, miután megtapasztalta, hogy csakugyan a „legszebb az élet egy öreg magyar tornácon s a görög tengerparton.” Talán újra belekerül az irodalmi vérkeringésbe.

Novák Imre

         Novák Imre

 

Születési hely Veszprém, idő 1953. szeptember 21.

Lakcím Budapest 1145 Thököly út 135.

3 gyermekem van: Dóra, Laura, János.

Utolsó munkahelyem: Józsefvárosi Polgármesteri Hivatal. Nyugdíjas vagyok.

Tanító, magyar nyelv és irodalom tanári, közoktatási vezetői, pedagógia tanári és pedagógiai előadó szakos, közigazgatási szakvizsgát tettem.

1978-ban Zuglóban kezdtem tanítani az Álmos vezér téri Általános Iskolában. Magyartanárként színházi előadásokat, iskolaújságot, iskolai tévéműsort készítettem tanítványaimmal, és szívesen vettünk részt tanulmányi és kulturális versenyeken. Az ELTE magyar nyelv és irodalom tanárképző karának gyakorlatvezető tanáraként is dolgoztam.

1993 őszétől - egy kisebb megszakítással - a Józsefvárosi Önkormányzat oktatási, közművelődési és sport ügyeivel foglalkozom. Munkám során hazai és külföldi iskolákkal ismerkedhettem meg, szervezhettem szakmai tanulmányutakat, intervizítációs programokat.

Pedagógiai szakértőként több önkormányzatnak, illetve tanácsadó cégnek készítettem pedagógiai szakvéleményt, elemzést az intézmények működéséről. Több előadást tartottam minőségirányítási rendszerek működtetésének ismertetéséről, illetve intézményi minőségbiztosítási rendszer kiépítésében is részt veszek.

Szívesen dolgozom a magyar oktatásügyben, közművelődésben és a sport ügyeinek szervezésében, mert úgy gondolom, hogy a magyar kultúra és művelődés ügye mindnyájunk fontos kérdése és tevékenységi terület jövőnk érdekében.

2000 őszén a XII. kerületi Pedagógia Szolgáltató Központ igazgatóhelyettese lettem. Feladatom volt a kerület szakmai munkáját összefogó szaktanácsadók, tantárgygondozók tevékenységének szervezése, irányítása. Tapasztalatokat szereztem a munkaközösségek szakmai életéről, szakmai munkájuk hatékonyságának növelési lehetőségeiről. Két alkalommal is Budai Oktatási Napok címmel pedagógiai napokat szerveztem az elmélet és gyakorlat kapcsolatáról, illetve a tanórai munka módszertanáról.

Több mint negyven éve jelennek meg írásaim, elsősorban pedagógiai témákban, illetve több kiadvány írója és szerkesztője voltam.

A nyolcvanas évek elején a Napjaink és Gyermekünk című lapok megjelentették novelláimat. Aztán a Mentor és az Újkatedra című pedagógiai lapok munkatársa voltam, de jelentek meg riportjaim, tanulmányaim írókról, költőkről, illetve képzőművészekről és egyéb publicisztikai írásaim, valamint verseim, novelláim a Köznevelésben, a Versmondóban, az Új Pedagógia Szemlében, a POLISZ-ban, a Napszigetben, a Népszabadságban, az Élet és Irodalomban. 1989-ben saját kiadásunkban megjelent egy haikugyűjteményünk két szerzővel közösen.

2004-be felvételt nyertem a MÚOSz–ba.

2010ben Bólya Péter-díjat kaptam.

Novák Imre                         Közelképek és aranyfedezetek

Álmodó színes

Falevelek merülnek

Téli halálba.

A nappal vére

Finom és egyszerű nő

Lelkére csordul.

Pogány örömmel

Az őrület madara

Szökőkúttá vált.

Sírcsonkok mellett

A forrás jéghalálba

Merevedett arc.

Tótükre szürkül,

Az erdő és a mezők

Esőbundában.

Elszáradt levél

Tovább hullik az erdőn

Vérző farönkről.

Vörös ikreknél

Gáz, gőz, füst, parázs tör fel.

Ház dől most házra.

A hegy lábánál,

A völgy közepén mocsaras

Tavak születtek.

Erdőhatáron

Hasadék, felhőkatlan

Ködspirált lövell.

A nap rásütött.

Lepkepár egymást fedő

Árnyékában várt.

Húzza a nyelved.

Élet vize az ecet.

Fanyar és bizarr.

Spárgafonatban

Ha alázuhanok majd,

Ki szövi tovább?

Szótagok, szavak,

Az idő megfojtása

Tizenhét álom.

Gőzölög a táj.

Köd ritkítja az erdőt.

Levélkavargás.

Hol jött vagy ment,

Fűrészféle alak volt,

Csak jött, ment, jött, ment.

Víz színe remeg.

Az eső köröket szúr.

Üres felület.

Vízen fűnyaláb.

Szilfák hosszú árnyékán

Úszó szigetek.

Nyugtalan szellemét

Az akusztikus térben

Emlék kísérti.

Sziklás hegy előtt

Egy csiga is elindult.

Felér a csúcsra?

Égi vonalon

Szaladgál a képzelet,

Mikor szóródik.

Karddal nyert folyók

Zúgásán mindenki ért.

Keselyű les föntről.

Őrzi elszáradt

Virágok sziromporát

Az elszáradt fű.

Árnyékok, formák

Kedvesed hasonmása

Szirénhangon szól.

Szádban cseresznye

Napfény, eső, szél, halál.

Csak egy nap telt el.

Messzi a közel.

Mily világos a homály.

Kuszán egyszerű.

Gazdag, csinos táj.

Az élet nem vetélytárs.

Szerelmed alkot.

Ha kibírom a

Földi létet, akkor a

Pokol is jöhet.

Nem értem magam.

Összedolgoztuk magunk,

Majd kettévágtuk.

Ördögűzés folyt.

A halál nevű képlet

Fogásaival.

Csendes pillanat

A partra lépő folyó

Életcsuszamlás.

Esti káprázat,

Tűz, víz, légáramlat jön.

Villám csap bele.

Kiváló debatter.

Kiugrott apácák közt

Cinizmust hirdet.

Fény sehol, mégis

Éles és tündöklő arc.

Önmagában nő.

Bűbájfotókon

Piros mellbimbójú nő.

Tériszonyom van.

Árnyam növekszik,

Ördöggel szimpatizálva

Hínár, víz fon át.

Csendes pillanat,

A partra lépő folyó

Életcsuszamlás.

Ördögűzés folyt

A halál nevű képlet

Fogásaival.

Nem értem magam.

Összedolgoztuk magunk,

Majd kettévágtuk.

Gazdag, csinos táj.

Az élet nem vetélytárs.

Szerelmed alkot.

Ha kibírom a

Földi létet, akkor a

Pokol is jöhet.

Messzi a közel,

Mily világos a homály,

Kuszán egyszerű.

Szádban cseresznye.

Napfény, eső, szél, halál.

Csak egy nap telt el.

Árnyékok, formák,

Kedvesed hasonmása

Szirénhangon szól.

Őrzi elhervadt

Virágok sziromporát

Az elszáradt fű.

Karddal nyert folyók

Zúgásán mindenki ért.

Keselyű les föntről.

Apró lökések,

Vénámba hajórajok,

Halcsontok döfnek.

Madaras ágak

Átaludták a telet,

Vízbe bámulnak.

Víz selymesedik.

A nap szemérmetlenül

Eléget mindent.

Nem élő, nem holt.

Alaknélküli voltunk,

Vagy mindkettő.

Holtak szájában

Homok, kő, giliszta, föld.

Hús, gyümölcs után.

Nézett, mosolygott.

Csak egy test akart lenni

Az életemben.

Farönkfej nyoma

Táncoló alakokkal,

Életrajzokkal.

Fák hajladoznak.

Szél bújt el az erdőben.

Onnan jön vissza?

Téli éj gondjai:

Átkozott féltékenység.

Sápadt hold néz.

Dögcédulám már

Gyerekeim játékszere.

Apámé sehol.

Nap napra csúszik.

Vagyunk, a holnap nincs itt.

Túlélők leszünk?

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned