Tettek és kockázatok a pokol köreiben

Ha a viszonyok nem valósak, az ember sem lehet azzá.

Faludy György önéletrajzi regényeiről

Faludy György a világ nyugodt szemlélője és éles tollú kritikusa, a zaklatott múltszázadi történelmünk tanúja, eszméit védő humanista, az érzések, vágyak, szenvedélyek, gondolatok átélője és ismerője. A többségtől eltérő utat járt a magyar irodalomban, az újságírásban. Harcolt benne a szabadelvűség a nyárspolgári neveltetés értékrendjével. Fiatalon a magyar költészet aranybetűs lapjaira került. Első nagy sikerét a Villon balladák fordítása - illetve átköltése - hozta számára 1937-ben. Ezek saját versek voltak Villon modorában. Egyik napról a másikra ismertté tették nevét szabadszájú művével. Némelyik kortársa fanyalgott is megjelenésekor, de azóta több mint negyven kiadást ért meg.

Az önéletrajzi kötetekben viszontagságos sorsról olvashatunk. Egyéni életét, történeteit, eseményeit sorolva a szerző számot vet a magyar történelemmel is. Pokolbéli víg napjaim című kötete a szabadság és az élet dicsérete a fasizmus és kommunizmus bugyrában. Először angolul jelent meg, és nagy sikert aratott. Folytatása, a második rész, a Pokolbéli napjaim után a recski ’53-as szabadulása és az ’56-os magyar forradalom időszakát írja le a menekülésig, az újabb emigráció első néhány évéig. A harmadik kötet, a Pokol tornácán negyed évszázadot fogja át. Máltától, Kanadán át egész Magyarországig. Bámulatos aprólékossággal emlékszik átélt vagy olvasott történetekre, regényekre, alakokra és városokra, szokásokra. Szellemi és érzelmi hátteret is ad az írásoknak. Ismerte a pesti linkség különféle formáit, átélte a bolsevista trükköket és pápista cseleket, miközben fente rá a fogát a világ, a fasiszta és a kommunista hatalom egyaránt. Sokáig a nevét sem volt szabad kiejteni Magyarországon, hiába élt a köztudatban, nem hathatott szelleme.

Különleges helyet és szerepet tölt be a trilógiában a recski fogolytábor, ami felfogható egy tanulmányútként is a Szovjetunióban. A munkatábor gyötrelmeit a szellem erejével élte túl. Az elviselhetetlen körülményeket, a nehéz fizikai munkát, a veréseket, a kínzásokat és az éheztetést az esti beszélgetések, filozofálgatások ellensúlyozták és mentették meg életét.
Bátor volt embernek és írónak egyaránt. A sors folyton szerepjátékra kényszerítette, ő pedig az ördögi viszonyokra ördögi tréfákkal, néhol megbotránkoztatással válaszolt. A világ nagy csavargója lett. Amerika, London, Párizs ismerős helyszínei életének, ahol azt is megtanulhatta, hogy a magyar pletyka nem ismer határokat, képes behálózni a világot. Emigrációjában csak a magyar nyelv volt a kísérője. Kamaszlelkű bolyongóként élt, akinél a valóság eggyé vált az általa elképzelt világgal. Úgy tartotta: a költőnek az a szokása, hogy azt, amit hisz, azt megírja, függetlenül attól, hogy mi fog történni. Volt marokkói menekült, amerikai katona, az ÁVO foglya, a semmi helytartója, recski elítélt, egyetemi tanár a tengerentúlon, szamizdatban terjesztett költő, emigráns újságszerkesztő, a dal versforma mestere, legvégül a századforduló magyar írófejedelme lett.

Emlékezéseiből kiderül, hogy nem csak saját gondolatait követte a beszélgetések során. Képes volt kikövetkeztetni partnere céljait, elveit és szándékait is. Azt is hamar megérezte, ha a halál a környékén kódorog, mint Bosch vagy Brueghel középkori képein. Úgy vélte, a világban a dolgok lényege jobban hasonlít az ő képi világukhoz, mint Botticelli angyalaihoz, mert soha nem hagyhatjuk figyelmen kívül az emberi aljasságot és butaságot. Nálunk gyakran vált pokollá az élet. Errefelé gyakran előfordult, hogy nehéz volt szeretni a hazát, mert idegenek diktálták az életfeltéteket, vagy a nekik gazsulálók tették hamissá vagy lehetetlenné a szellemi és testi életet. Az ország gyakran került a pokol szélére, mert szimpatizáltunk az ördöggel. A környezet ilyenkor öngyilkosságra csábító volt, a létezés peremén, mert a kínlódás legtöbbször értelmetlennek tűnt, de a szellem segített túlélni a borzalmakat, a megaláztatásokat.

Nem kötött egyezséget se nyílt, se puha diktatúrákkal. Hamar felismerte a zugprókátorok, provokátorok és besúgók piperkőc mosolyában az igazságot, de látta a spiclipátosz baszilikuszainak szemében a fondorlatosságot. Nem volt soviniszta, de nem is kommunistáskodott. Liberális-szociáldemokrata volt. Faludy tudta, hogy csak a dunai konföderáció és a megbékélés lehet az egyetlen cél errefelé. A polgári mentalitás szolgált iránytűként tetteiben. Gondolkodása és zsidó származása miatt ellenség volt a II. világháború előtti Magyarországon, az emigráció mentette meg életét, hogy ne jusson húga sorsára, akit a Dunába lőttek a nyilasok. Szociáldemokrata nézetei miatt imperialista kémnek, ügynöknek, árulónak nevezte a kommunista hatalom. A kádári Magyarország hivatalos közgondolkodásában, mint ahogy Puskás Öcsi, ő sem létezett.

Gyűjtötte a szárnyra kelt legendákat és csodákat. Néha a társdalom előtti időre tért, amikor még csak kezdődött az élet a földön. Fantáziája szabad játékával meghatározó ismerős arcokat idéz fel írásaiban, történeteket részletez, bonyolít, néha megtold, vagy kisimít, találkozásokkal, politikai és esztétikai vitákkal, meneküléssel, fogsággal, napkeltékkel, szerelmekkel, utazásokkal sivatagban, tengeren, levegőben, tájakkal, épületekkel, ételekkel, életekkel de legfőképpen emberekkel kapcsolatban. Helyzeteket, szereplőket, kalandokat ír nekünk fel a történelemből.

Tisztelte a törvényes és az alkalmi kapcsolatok minden fajtáját bármilyen neműek is legyenek a párok. Fiú-és lányszerelmekkel vegyes életet élt. Őszintén írt saját és mások szerelmi kalandjairól. A lány és fiú szeretők közt négy felesége volt. Kedvelte a szép testű, nemes arcú fiúkat és lányokat. Köztük megismerjük a szép Valit, első feleségét, aki igazi kékharisnya volt, és belelátunk Zsuzsa, a második feleség lelkébe is, akinek a szeretkezés hideg lökdösődés volt, aztán a névházasságot állampolgárságért kérő Lillyt, aztán Fannyt, az utolsó szerelmet.

A XX. század nagy mesélője volt, és őszintesége adja írásainak aranyfedezetét. Nála az irodalomban a fantázia győzött a realitás fölött. Magyar szokásokkal és őrültségekkel élt. Mindig találhatunk írásaiban elmélkedésre, elgondolkodásra késztető részeket. Élete példa arra, hogy a szellemet nyomorító erők nem maradnak örökké erősebbek a szabadságvágynál. Ő megpróbált ott is szellemi életet élni, ahol nem lehetett. Nála a hitelesség a hír része.

Faludy akkor tért haza, amikor abban hittünk, hogy vége a jövő nélküli államosított jelennek, a szürke szellemi és gazdasági egyhangúságnak, a szolgalelkűségnek és tehetségtelenséget díjazó kornak, ahol a nagy idea fontosabb volt a valóságnál. Akkor abban hittünk, hogy a józan közvélemény kényszerítő ereje emberséges viszonyokat teremt, ahogy az a skandinávoknál szokás. Akkor vált világossá mindenki előtt, a kommunizmus nem tűr demokratikus reformokat. Élete végén elégtételt kapott a sorstól, elismerték irodalmi értékét. Szabadon olvashatták verseit, előadásokat tarthatott itthon is. Szabadon élhetett, szókimondóan, itthon is.

Megtanulhatjuk tőle, hogy mindnyájunknak más a szépségideálja, de az általános igazságokban egyetérthetünk, azok megdönthetetlenek: az éhhalál ellen az egyetlen orvosság a táplálkozás, és kis nemzet ne támadjon meg nagyot, és a világban nem csak az az egyetlen baj, hogy eltűntek a virágparfümök és helyükre a kátrányból készült mesterséges illatszerek kerültek.

Faludy soha nem vesztette el érdeklődését a szellemi dolgok iránt. Érzések, vágyak, gondolatok nagy ismerője volt, ismerte a pesti flaszter jellemzőit. Átlátott a szitán, látta, hogy a szocializmus megpróbálta eliminálni a boldogtalanságot, a vasúti szerencsétlenséget és a rákot is. A valóság helyett az ideában kellett hinni. Olyan társadalomban éltünk, amelyik elbutított, eltompított, korrumpált és züllésre kényszerített. Faludynak kutatóként módja volt ezt vizsgálni, mint vízalatti búvárnak a tenger mélyét, élőlényeit, szokásrendjét az ott megbúvó roncsokkal. Ismerte az általános és mindenkori elhülyülés roppant országútján bolyongó tömeg gondolatait, ösztöneit.

Úgy vélte, csak a társadalom változik, gondolkodásunk nem. Egy jottányival sem vagyunk közelebb ahhoz, hogy megtaláljuk a feleletet, mi az élet értelme. Még mindig Platonnál, Buddhánál tartunk. Az ember önmaga célja, és csak a társadalmi megbékélés lehet az egyetlen helyes út errefelé. Az írásról úgy gondolta, hogy mindhalálig kitart már amellett, hogy a vers, a nyelv más kifejezési formáitól elütően, zeneileg hatásos, mágikus szavak összjátéka; szavaké, melyek szótári jelentésüknél jóval többet tudnak felidézni. Mindegy, hogy érzelmeket, víziókat, hangulatokat fejeznek ki, vagy még ezt sem. Varázslatuk lényege, hogy elbűvölik az embert és nem hagyják magukat elfeledtetni; földi útravalónkul szolgálnak, akár könyvben, akár fejben.

Élete a könyvek iránti alázatban telt, úgy tartotta, ezek a józan ész terjesztői. Faludy művei segítenek abban, hogy elemezzük a múltat, esetenként bevalljuk, de ne hagyjuk megsemmisíteni. Jó látni, hogy akadtak olyan szellemi áramlatok és jelentős gondolkodók, akik differenciáltan, európai szemmel látták múlt századi világunkat, még ha erről itthon keveset is tudhattunk, mert ránk telepedett világunkban egy eszmerendszer fura szokásaival.

Életének menete tele volt rendkívüli eseményekkel, szüntelen üldöztetés és menekülés volt a sorsa: végigvándorolta a négy kontinenst. Ha a modern magyar költészetnek van Odysseusa, az minden bizonnyal ő, aki nemcsak a messze tengereket járta be, hanem a huszadik századi történelem mitologikus szörnyetegeivel is találkozott, szinte mindent látott, mindent megtapasztalt, amit a mögöttünk lévő kaotikus és kegyetlen évszázad hozott – írta róla Pomogáts Béla.