Egy magányos talentom

Berzsenyi Dánielről

A magyar ódaköltészet legnagyobb mestere, az Egyházas - Nagyberzsenyi Berzsenyi Dániel a Kemenes-alján született 1776-ban, Vas megyében, evangélikus családban. Apja, Berzsenyi Lajos földbirtokos és okleveles ügyvéd. Anyja, Thulmon Rozália tehetős somogyi nagybirtokos lánya, aki érzékeny lelkű asszony volt, és a széltől is óvta az erőtlen és betegeskedő egyetlen gyermekét. Sokáig iskolába sem járt emiatt. A betűvetésre apja tanította meg. Végül 14 évesen Sopronba, az evangélikus líceumba került. Vásott gyerek volt, de nem hanyag, ahogy mondták róla. Szilaj volt, jól úszott, birkózott, táncolt. Testi erejével kitűnt társai közül. Ehhez dacos jellem, de érzelgős kedély társult, és igen heves természetű is volt. Állítólag első kedvese elalélt a karjaiban, és képes volt egymaga ellátni 12 német baját is, mikor összeakaszkodott velük.

A tanulás nem kötötte le, kalandvágy élt benne, ezért elszökött az iskolából, és Keszthelyen katonának állt. Mikor ezt apja megtudta, hazavitte, néhány hónapig otthon tartotta, aztán újra Sopronba küldte tanulni. Gazdálkodót akart nevelni belőle, de ő az antik irodalmat, főleg Horatiust bújta. Apjával örök harcban állt emiatt, mert tiltotta a költőktől, akikben ő a világ minden bajának forrását látta. Ennek ellenére Berzsenyi görögökhöz való vonzódása végigkísérte életét. A horatiusi középszer és megelégedés követendő minta volt számára, mert nem akarta, hogy szíve épségét soha semmi bájszín tőrbe ne ejtse. Arra intett, hogy a Jámbor kincseket nem gyűjt, hogy azokra árvák könnye ne kiáltson, de megelégedéssel láthassa csűrében keze míve bérét. Ezzel a logikus józansággal szemlélte a világot.

1795-ben végleg abbahagyta a tanulást, előbb Niklára ment anyai nagybátyjához, aztán Hetyén gazdálkodott. 1799-ben feleségül vette másod-unokatestvérét, Dukai Takách Zsuzsannát. Nem volt szerelmi házasság, inkább érdekházasságnak tartották kortársai. Sokak szerint a vagyon miatt választotta Berzsenyi a fiatal, 14 éves gyereklányt. Volt még másik haszna is a korai házasságának, mert így kivonta magát basáskodó apja felügyelete alól. Nem is csalódott, élete végéig boldog férj és apa volt.

Az irodalomba Kis János, celldömölki lelkész és költő, Berzsenyi keresztkomája ajánlotta be, amikor egy alkalommal rajtakapta az íróasztalánál titokban verseket író gazdát. Azon nyomban elküldte Kazinczyhoz verseit meleg ajánlással. Így kezdődött Berzsenyi és Kazinczy hosszú levelezése, bár elég lassan indult, mivel a versek elküldése után hat évig nem voltak kapcsolatban, pedig Kazinczy „szent tüzet, dicső lángot” látott fellobbanni írásaiban.

1813-ban jelent meg verseinek első kiadása, amelyből látszott, hogy kísérletező kedvű, hatalmas tehetség. Fennkölt idealizmus és erkölcsi nagyság kultusza áradt írásaiból, és vérében volt a magyar ritmus. Képrendszere konkrét élethelyzetekből állt. A görög világ mellett a németek is hatottak rá. Gessnertől az érzelmességet tanulta. Leíró hajlama Matthissontól származott. Schillertől a bölcselkedés és az emberiség sorsáért való aggódás jelenik meg lírájában, de azért a legnagyobb példa, a legnagyobb előd Horatius maradt. Tőle nem csak a verselést vette át, hanem magatartásmintául is szolgált számára. A magyarok közül Kazinczy, Virág Benedek, Bessenyei, Orczy, valamint a rokon és felfedező, Kis János érződik leginkább munkáin.

Rövidre szabott az az idő, amelyet írással töltött. Hamar elhallgatott, mert a támadások, a gáncsoskodások elkedvetlenítették. Kedélye mindjobban elborult. A megújuló magyar nyelv ellenfelei által írt Mondolatban őt is támadták, hogy az új szavak ártalmára vannak nyelvünknek. Kazinczy feltétlen hívének tartották. Ez is hozzájárult, hogy egyéni életében sok csalódás érte. Csak családi életében őrizte a boldogságát. Irodalmi körökben tanulatlannak érezte magát, őt pedig vidékiessége miatt nehezen fogadták el. Volt, aki tehetséges bunkónak tartotta, vagy régiességét vetette a szemére. Kölcsey azzal vádolta, hogy nem tudja a formákat használni, nyelve dagályos, élményei szűk körből származnak. Bíráló írását Berzsenyi a recenzió lárvába burkolt csúfolódó írásnak tartotta, de megtörte kedvét, elhallgatott. Kazinczyra is megharagudott, hogy nem védte meg a támadásoktól, és nem is levelezett tovább vele. A húszas években esztétikai tanulmányokba mélyedt, pótolta a korábbi évek elmaradását, és ő lett a Magyar Tudós Társaság filozófiai osztályának első vidéki rendes tagja. 1832-ben személyesen is megismerkedett Széchenyivel, aki nagy tisztelője volt költészetének, szellemének. Felesége kedvéért még németre is fordított Berzsenyi verseiből.

Berzsenyinél gyakran előfordul, hogy a vers és az azt kiváltó élmény nincs közvetlen kapcsolatban, mivel többször átírta munkáit, így a végső változat már csak részben őrzi az eredeti ihlet motívumait. Szenvedélyes korrektor volt. Hosszú ideig dolgozott művein, aprólékos gonddal csiszolta verslábait.

Berzsenyi munkáit, mint ahogy az életét is, sok titok lengi körül. Szerelemről szóló verseiben is diszkrét. Elfedi előlünk, kikhez szóltak lángoló, bókoló szavai. Felmerül ugyan néhány környékbéli lelkész lányának a neve, vagy felesége testvére, Dukai Takách Judit költőnő is a versek kapcsán, de bizonyosságal nem lehet megállapítani, hogy kik valójában a versek megszólítottjai. Érdemes megemlíteni, hogy gyakran találunk nála gátolt szerelemről szóló írásokat. Szerelmes verseinek és elmélkedéseinek háttere legtöbbször a természet. Szívesen andalodott el a természet és a szerelem szépségén, és tépelődött a múlandóságon. Nála a bölcsen vállalt fájdalom tiszta erkölcsiséggel társult. Szilárd kompozíciókat alkotó, ihletett költő volt. Egy festő szemével látott. Ősi érzéke volt az esztétikum iránt. A költészet sztratoszférájában lakott. Éteri könnyedség és mámorító szellő árad írásaiból.

A szerelem mellett másik alapérzése a hazafias fájdalma, a romlásnak indult magyar sors iránti aggodalma. Jól látható ez az alább felidézett versekben. Berzsenyinél a nemzet beszél. Őt hatották át leginkább a dicső múlt és az elfogódott hazaszeretet érzései. A magyar múlt varázsa alatt élt. A nemesség héroszi tettei után vágyakozott, mikor a Múzsákkal kalandozott verseiben. Főleg a nemzeti sorskérdések izgatták. Egyetlen osztály létezett számára, az pedig a nemesség volt. Kócsagtoll és Árpád vére hatotta át gondolatait. Verseiben nemes dalnokként járt a szépség és a tisztaság védelmében, tógában és páncélban, ókori verslábakkal szólva.

A klasszikus alkaioszi verselésben íródott Magyarokhoz című ódája jelene romló állapotát veti össze a dicső múlttal. Filozófiai elmélkedés a történelem értelmének megkérdőjelezésével. Aggodalom szól belőle a nemzetért, a nemesség felelősségérzetének felkeltése a célja. A rímtelen aszklepiadészi és glükoni sorból álló Osztályrészem című verse a férfikorba érkezésről szól. Leszámol a korábbi vágyakkal. Tündérkép metaforája a realitáson túli álmoktól való búcsúzást jelenti. „Leköti vitorláját”. A megelégedést a lelki-szellemi kielégülésben keresi. Célja, hogy egyensúly legyen a külső és belső világa között, mert az ideálok nem találhatóak meg a hétköznapi életben. Érdemes még felelevenítenünk jeles művei közül A közelítő tél című tájleíró versét, amelyben az őszi táj kiváltotta szomorúságot az éledő természet visszaidézésével kapcsolja össze. A tavasz és nyár értékeinek őszi elmúlásán mereng rezignáltan. Alapérzése a pusztulás, a hiány, a veszteségérzés, és ezt az érzést találja magában is.

Berzsenyi a klasszicizmus és a romantika összekötője. A lélek, a gondolat és a mesterség maga volt a gyakorlat nála. Nyelve Vörösmarty költészetének közvetlen elődje. Nem álló szobor ő a magyar irodalomban, hanem új utakat kereső költő. Költeményeinek gondolati tengelyében leggyakrabban a múló idő áll. Inspirálója a halál. Erőteljes képekkel láttatja az értékek múlandóságát, mely az idő függvénye, és így kérlelhetetlenül minden kérdésessé válik. Csak két dolog áll ellent az időnek, ez pedig az emlékezet és a képzelet. Ezek képesek kitágítani létünk határait. A dilettánsok nyugalmával összegzett, sztoikus nyugalommal, mint aki tudja, minden elmúlik egyszer. Úgy tartotta, hogy derék nem fél az idők mohától.

Szókészlete jellegzetesen XVIII. századi magyar szavakból áll. Aggódott a magyar nyelvért, az elnémetesedés ellen küzdött, nála a latin a német ellenbástyája. Minden érzelmes és józan mondatából áradt a mediterrán mezők, tengerek illata, keveredve a dunántúli lankák erdeinek bódító szellőivel. A latinokhoz hasonlóan nagyra értékelte a cselekedetek ünnepélyes nagyvonalúságát és drámai lendületét. Bármilyen keserű hangú költő volt, verseit olvasva tiszta levegőjű magaslaton érezhetjük magunkat.

Igazi felfedezése a XX. századra esik. A Nyugat első és második nemzedéke a hazaszeretetét látta meg benne. Az ötvenes években, a nemesi gondolat üldözésekor agyonhallgatják, még a tankönyvekből is kikerült, majd a hetvenes években kerül vissza a tananyagba, mint a magyar időmértékes verselés nagy alakja.

.