Sziveri János (1954- 1990) BÁBEL

Bánsági gyerek volt. Vagy másképpen mondva bánáti. Mint Bartók Béla, vagy Herczeg Ferenc. Muzslán született, 1954-ben, ahonnan korán elkerült. Az általános iskola elvégzése után Mosztárba ment, a Neretva parti kisvárosba, mely nálunk leginkább Csontváry képeiről ismert. Katonai gimnáziumot kezdett, pontosabban pilótaképzőt, de nem bírta sokáig a katonai szigort. Becskerekre iratkozott át, polgári gimnáziumba, de ott sem maradt sokáig, inkább kitanulta nagy nehezen a villanyszerelő mesterséget. Nem érdekelte őt se a villanyszerelés, se más a verseken kívül, pontosabban nagyon fiatalon vonzódott a szobrászathoz, nem csak elméletben, valójában képzőművészként kezdte, maga is szobrászkodott. Aztán közölte írásait a Híd című folyóirat, az Új Symposion stb. Pancsován lett újságíró, majd az új Symposion főszerkesztője lett. Innen aztán politikai nézetei miatt menesztették, a szerkesztőséget feloszlatták, verseit, írásait nem közölték.
Később lakott Temerinben, Szabadkán, ahol végül színházi dramaturgként kapott munkát. Oly mértékben hiányzott belőle a kompromisszumkészség, hogy kényszerhelyzetben inkább az önrombolást választotta. Nehéz élete volt. Egzisztenciális mélypontokkal tarkított irodalmi szervezkedés. Sokszor nyomorgott. Aztán jött a betegség, a leírhatatlan fájdalmakkal. Halála közeledtével a fizikailag is egyre inkább asztráltestűvé lényegülő költő – aki utolsó köteteiben a másvilággal feleselve egyre közelebb került a hit és metafizika titkaihoz, ezért is választotta Dürer angyalfreskójának egy részletét (amelyiken Mihály legyőzi a sárkányt) kötetborítónak – utolsó felolvasásán angyalszárnyakat viselt.
Korunk azon kevés szókimondó alkotóművésze közé tartozott, akinek tanúságtétele, lényeglátása, kompromisszum nélküli élete és költészete elemi erővel képes hatni olvasójára. Sőt, valahol arra biztat, miként Rainer Maria Rilke: „Változtasd meg élted!”. Rövid életpálya az övé, de profetikus, szenvedélyes költészetében mégis megadatott neki a kiteljesedés, mindez a magyar költészet kivételes alakjává avatja őt.

Sziveri János mindenkori „válasza” a vers maradt, a lélek vegytiszta lázadása, miként Radnótié vagy József Attiláé. Nem sokkal korai halála után „halhatatlanná” lett. Drámai erejű, látnoki költészete lenyomata mindannak, ami megesett vele rövid élete alatt. A képzelet morálját és annak törvényeit vallotta magáénak legeslegutolsó pillanatáig, akkor is, amikor már a szörnyű halál betegség képében eljött érte.

Barátai segítségével Magyarországra települt, főleg betegsége miatt. Kelenföldön élt egy szükséglakásban. 36 éves korában, hosszú szenvedés után hunyt el Budapesten.

Művészi szarkazmussal, Villon-i éleslátással, Hieronymus Bosch-i attitűddel „festi” meg korának szellemi állapotát és abban az egyén tragikus sorsát. Nem ismerek még egy hozzá hasonló, döbbenetes erejű, cizelláltan pontos költői életművet a magyar költészet 1985 és 1992 közötti korszakából. Miután egyetemes dolgokról az emberhez kívánt szólni, és nem olvasóban gondolkodott, nyilván úgy találta, hogy a klasszikusabb formák jobban megfelelnek az egyetemességnek, mint a szabadvers. A legnehezebb időkben a költészet adta az egyedüli örömöt és az egyedüli fogódzót számára. A legkevesebbet törődött azzal, hogy hová lehet őt sorolni, azzal az eltökéltséggel dolgozott, hogy elmondja azt, amit megtapasztalt, amit megértett. Önmarcangoló filozofálása mára kései avantgárd megformálásnak tűnik, többnyire keserű játékossága, a szavakkal űzött stiláris bravúrja olykor a tiszteletlenség határát súrolja (még József Attila szívbe markoló verssorát is így parafrazeálja: "Az ember végül homokos"!). Tagadhatatlan tehetsége, ahogy egyéni sorsának tragikumát gondolati mélységekben oldja fel, azt láttatva, hogy "miként győzedelmeskedik realitás kényszere a felhőtlen optimizmuson" (Pillanat), ahogy kétségbeesetten kérdezi:"ha ez amim van csak ennyi, / szökni kell-e, vagy tisztesen elmenni?" (Minden csak úgy van), ahogy társadalmasított sorsát ily szemléletesen érzékelteti: "Fájunk mi már frissen / üdén s mint más a poggyászát / csomagmegőrzőbe adja / egy késő nomád a gyászát" (Állomás a végeken) - felveti a mai olvasóban Sziveri János valós értékei újra gondolásának igényét.

Legismertebb műve talán a Bábel című vers. Az emberi létezés zavarát kívülről figyelte, ugyanakkor már a véges leépülés tudatában saját biológiai romlását is megtapasztalta, ahogyan a betegség – mint Bábel tornyát – szervenként rombolja. A világ zűrzavarának felismerése, a lét tudomásul vétele ebben a versében, amely összegző is, mindenféle pánik nélkül helyre teszi a dolgokat, s az ellehetetlenült állapot ellenére belenyugszik a megváltoztathatatlanságba. Szervek, testnedvek, akadozó életfunkciók – és halálközeli képzetek, víziók: a vers akkora erővel ránt be az örvénybe, hogy hatásától sokáig nem szabadulunk. Mintha ez volna a végkifejlet. Mintha harca a halállal mindig is jelen lett volna. Emlékét második felesége, Utasi Erzsébet ápolja.


Művei:
Szabadgyakorlatok (versek, Újvidék, 1977)
Hidegpróba (versek, Újvidék, 1981)
Penge (Jovan Zivlak válogatott verseinek fordítása, 1984)
Madách-kommentárok; Shakespeare-kommentárok (szerk. társszerkesztőkkel, szerb, magyar és angol nyelven Szabadka, 1986)
Dia-dalok (versek, Újvidék, 1987)
Szájbarágás (versek, Budapest, 1988)
Mi szél hozott? (versek, Budapest, 1989)
Bábel (versek, Budapest, 1990)
Magánterület (versek, Budapest, Szépirodalmi, 1990)
Sziveri János minden verse; Kortárs Kiadó, 1994. ISBN 9638464143

Irodalom:
Bognár Antal: A művektől a számvetésig. A Sinkó-díjas Sziveri Jánosról (Magyar Szó, 1978. június 3.)
A forrásvizek barbársága. Beszélgetés Sziveri Jánossal. Riporter Keresztury Tibor (Alföld, 1989. 11. sz.)
Marno János: Sziveri János újabb könyveiről (Alföld, 1989. 11. sz.);
Füzi László: Sziveri Kecskeméten (Forrás, 1990. 6. sz.)
Kontra Ferenc: Sziveri Jánosra emlékezve (Kritika, 1990. 4. sz.)
Mák Ferenc: Sziveri Jánosról (Forrás, 1990. 6. sz.)
Tolnai Ottó: Sziveri János (Forrás, 1990. 6. sz.)
Kukorelly Endre – Radics Viktória – Körössi József: Sziveri János (Magyar Napló, 1990. 6. sz.)
Zalán Tibor: János volt, pannóniai (Élet és Irodalom 1990. 6. sz.)
Toldi Éva: In memoriam Sziveri János (Híd, 1990. 2. sz.)
Pályi András: Sziveri Jánosról (Orpheus, 1991. 1. sz.)

Emlékének ápolására barátai a magyar irodalom legjobb teljesítményeinek támogatására Sziveri János-díjat alapítottak 1992-ben. 1993-ban, Muzslyán alakult meg a Sziveri János szellemiségét őrző Sziveri János Művészeti Színpad.

Házastársa 1. neje Rozália
2. neje Erzsébet
Gyermekei Gábor, Balázs

SZIVERI JÁNOS

BÁBEL

lengő lófejek a csillagok
csörögnek de én csak hallgatok
mint az üvegcse melyhez kavics ha koccan
széttörik bár meg se moccan

édeskés illatok enyvesednek
könnye hullik téli fenyveseknek
piheg a szelíd karácsony
nőm haja akár a bársony

az éjben eső felesel rólam locsog
járdára zuhog csattog a mocsok
ravasz hó helyett a tűk a vatták
életem az ördögöknek adták

erőlködöm emelkedném - nem lehet
rákgyanús maroknyi fekély a lelet
gatya nélkül fetrengek az ágyon
nem is eszem s párnám lehányom

bőröm alá kesztyűs kézzel nyúlnak
elképzelnek ürgének nyúlnak
33 éves lézengő árva apostol
keserű dolgokba megint belekóstol

talán ez már a végső kálvária
a pohárban tiszta víz várja
hogy e megnyomorító tudást
fölismerjem mint Krisztus Júdást

langyos dallamra ráng a szív
bármit ha szólt most visszaszív
andalítóan lágy húgy csörgedez
töri vállamat a fakereszt

általánosít az intenzív osztály
vidd haza csomagod vidd el amit hoztál
szemed tükrét hagyd csak itt nekem
nélküle értelmét semminek nem lelem

csöndesen beborul szenesedik az ablak
lényem legbenső kuckójába raklak
mitévő legyek szállnak
árnyam körül a szárnyak

és te hallod-e az ócska dallamot
melyre az elmúlásba ballagok
cseppek csöpögnek egyenest az érbe
tápvizet kapok vérért cserébe

megcsapott a halál szele
együtt hálok kelek vele
akár a lepedő rám tapadt -
párna gyötri a hátamat

a nyárfák tűhegyes csúcsa fázik
a megriadt égbe mártózva ázik
nem látni mást a harmadik emeletről
megfeledkezem halkan a leheletről

hőse lettem újra édes Erzsébet
szemérmetlenül költőd versének
hamuszürke gyáva hajnalokon
elszökni tőled bár semmi okom

egyre közeledem a halálhoz
eső esik vagy izzadok talán hoz
valami heveny változást
ez az álom nélküli álmodás

tekintetem mint padlón a szappan
odafagyott oly mozdulatlan
testem láttán elfog a szédület:
romba dőlt bábeli épület

meddig leszek még bőrömnek bérlője
a józanság olykor ráront az élőre
pántolt kobakomból kifelé tolat
a hirtelen fölnyergelt gondolat

annak ki urasan végezheti dolgát
minek megjátszania a szolgát
érdemes-e menekülni innen
gyarlóságomat ha magammal kell vinnem

bestiák sora sürög-forog
egyikük hörög másikuk morog
farkát morzsolva réved a sátán
szőrzete felmered a hátán

szenny nemesíti a lázongó kant
tükörből lesem e bárdolatlant
mint lantokat forgató rozsdás eke
előttem gördül hiányzó kereke

tűvel átdöfött fallosza himbál
láthatja bárki aki csak kint áll
minemű lény ő ha szája habzik
ha magáért hevül ha önmagával bagzik

ó istenem csak ennyit érek
kezeim immár hullafehérek
ablakra tapad a hajnali pára
eleget féltem eltűnök nemsokára

a levegőt köztetek nem sokáig rontom
bőrömön átvilágít a csontom
habzó fellegek leve csorog
kétharmad gyomrom nélkülem korog

félbehagyott mondat annyit sem érek
lángol a bendőm mintha méreg
égne húsom alatt valahol legbelül
hol étkek helyett alvadt vér feszül

most hirtelen természetellenes
kegyelet vagy üdvözülés kellemes
áramlata jár át és lelkemben cirkál
illik-e költőnek hogy ilyesmit firkál

semmi nem igazolja vereségünket
nyakamon az ér már alig lüktet
isten természet történelem
kibabráltatok jócskán velem

a pokolba új lakó költözik
selyembe brokátba gézbe öltözik
nincs szükség metafizikus személyzetre
hogyha halálra vagyunk kiképezve

üregek végén üregek vannak
egyremegy neveznek nősténynek kannak
a pokol csak óriási szálloda
száll ide lelkünk száll oda

új lakó költözik az üres lakásba
felkészítenek az összevarrásra
s miközben testem még földi börtöné
szembogarak gyűlnek a fény köré

huzatban aszalódik az arcom
kire hárítsam saját kudarcom
nincs erő mi bukásom felülmúlja
vereségemnek vagyok féktelen tanúja

megmászom ismét a három emeletet
kihagyva néhány elcsépelt jelenetet
épülök de szellemem tovább rombolom
halálomat türelmesen begombolom

Az éjben eső felesel, rólam locsog -
járdára zuhog, csattog a mocsok.
Lóg az orromból műanyag kábel;
dühöng a szívem, dühöng e Bábel.

A. Túri Zsuzsa

Bemutatkozás : A.TÚRI ZSUZSA (1971.07.30)

Budapesten születtem. Mióta írni tudok, verselek, legtöbbször rímes formában. Kalandos életem leegyszerűsített, tömörített vallomásai ezek, melyekben ott vagyok én és az általam látott, átölelt Világmindenség. Az áhítat és az iszonyat, a boldogság és a halálfélelem. Életem, az Út a végső állomás felé csodákkal és csalódásokkal teli. Ezt szeretném megosztani azokkal, akik a verseket szeretik.

Önálló kötetek :

-           BEFEJEZETLEN SZIMFÓNIA (2015, Underground Kiadó)

-           BOSZORKÁNYTÜKÖR (2016, KUK Kiadó)

-           TŰZTÜNDÉRTÁNC (2017, KUK Kiadó)

Antológiák:

-          vagy 7-8  VERSELŐ ANTOLOGIÁBAN szerepeltem (Komàromi János kiadója,  Paks)

-          4 Szó-kincs antológiában (Aposztróf kiadó , Budapest)

-          3 Igéretek antológiában (Garbó kiadó , Budapest)

Az említett könyveken kívül több netes és nyomtatásban megjelenő folyóirattal is dolgozom, van, ahol állandó szerző vagyok (Pld. Kaláka Irodalmi Folyóirat, Irodalmi Epreskert, Litera-túra magazin, Montázs magazin, Nyírségi Gondolat, Nekünk nyolc, a zürichi Magyar Ház lapja, a GenfHun lapja stb).

A HETEDIK-nél és az ART’húr Művészeti Folyóiratnál szerkesztőként dolgozom. 2017 júniusában Art’húr díjat kaptam.

20 éves korom óta egy baleset következményeképpen Genfben élek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned