Lúzer, vagy Ecce Homo?

 Nem hiszem, hogy a mai modern társadalmakban élő ember megkerülhetné kérdésemet, mely álkérdés, inkább megrökönyödésemet fejezi ki afelett, ahogyan K. E. ezt a kérdést érinti. Számomra archetipikus "ecce homo" helyzetek azok, ahol a nyugati lélek szenvedései napvilágra kerülnek, míg ő ezeket alulmaradásnak, lúzerségnek nevezi.
Eddigi életművén állítólag végigvonul a Tolsztoj-hatás, ezzel én részleteiben nem fogok megismerkedni, nem azért, mintha semmi értéket nem látnék a művészetében, hanem, mert világképünk és törekvéseink iránya annyira különböző, hogy időm végessége miatt inkább Tolsztojt fogok olvasni.
Hogy mennyire különbözőképpen tekintünk ezek szerint a nagy orosz író által elénk táruló világra is, ezt szeretném érzékeltetni Alekszej Alekszandrovics Karenin példáján.

  Egyszer már írtam az Ezer és 3 című regényéről, azt főleg női szempontból, a nőhöz való viszonyulás nézőpontjából összehasonlítva az általa idézett-felidézett Anna Kareninával. Most szakítani szeretnék ezzel, mert most elsősorban az foglalkoztat, mennyire másképp látjuk a számára legszánalmasabb alak, Alekszej Alekszandrovics Karenin szerepét, helyzetét, lényét.
 Alekszej Alekszandrovics személyében, sorsában kétségtelenül sok a szánalmas vonás, ugyanakkor nem csak a feleségéhez fűződő kapcsolata miatt kerül a főszereplők közé, hanem, mert ember volta metafizikai vetületének a megmutatkozása, egyfajta "színeváltozása", és a regénynek is egyik csúcspontja az a helyzet, ami Anna és őközte alakul ki, miután Anna megszüli a szeretőjétől, Vronszkijtól származó gyermekét. Anna ekkor halálközeli állapotba kerül, a dimenziók és az érzékelés felfokozódik, a kötött viszonyok meglazulnak, az ellenséges, sőt egymás iránt akár a legrosszabbat - ami nem a gyűlölet, hanem az undor - érző emberek is lélekként, "színről-színre" látják meg egymást, nem csak sejtésekkel, feltételezésekkel és vádakkal a viszonylatok és elvárások homályában.

K. E. számára az ember metafizikai vetülete vagy nem létezik, vagy nem érdekes - (a sajátját véleményem szerint az írásban éli meg, mert a szempont, amit gondolkodása ignorál, saját működése, tevékenysége révén mégis igazolódik) - ezért Tolsztoj szereplőiből annyit használ fel, ameddig érzékelése terjed. Számára tehát a férj csupán nevetséges, szánalmas lúzer, számomra pedig egy lélek fejlődéstörténete, akinek megadatik, jobban, mint világi értelemben szerencsésebb alkatú férfiaknak/férjeknek a bepillantás a rejtett értelem világába. Éppen ez a szerencsétlen "érzelmi lúzer" az, aki ihat a szeretetben-szabadság, a feltételekhez nem kötöttség elixírjéből - talán éppen, mert a világi élet elixírjéből egyébként becsületes korlátoltsága, érzéketlen, de rosszindulat nélküli elfojtottsága miatt képtelen inni, talán épp ez a feszültség teremt neki, a látszólag arra legérdemtelenebbnek magasabb lehetőségeket, melyeket csak megérezni, pillanatra megélni képes, életvitelére csak átmenetileg hatnak. Ezt a nyitást Anna halálközeli állapota hozta létre benne, ez a két össze nem illő ember épp ekkor, mikor a feleség a másik férfi gyermekét szüli meg, épp ebben a pillanatban volt a leginkább egymás társa, ha csak a kárpit felszakadása erejéig is (épp a polgári értelemben vett házasság krízisének egyik legmélyebb pontján - a műből azt is tudjuk, hogy a jó társadalmi pozícióval kecsegtető házasság rokoni intrika következtében jött létre annak idején, és Alekszej Alekszandrovics akkor még homályosan érezte is, hogy bár racionális szempontból teljes mértékben indokolt és indokolható, valahogy mégsem jogos, mert ez a nő semmilyen dimenzióban nem az "övé" - ezt az érzését később a konvenciók, a megszokás, és a házasélet adta gyönyör a fiatal nővel elnyomja).

K. E. számára mindebből semmi sem említésre méltó, és ezzel hasonlóan jár el a regénnyel, mint a belőle készült kosztümös szuperprodukciók, melyekből nemcsak, hogy kimaradnak a legnagyobb besűrűsödések, de még éreztetni sem éreztetik, hogy valami kimaradt, talán épp a lényeg.
Ezzel szemben én még mindig nem merítettem ki Alekszel Alekszandrovics Karenin alakját, még nem esett szó arról, hogy az embertársra alanyi jogon kiterjedő magasabb értelemben vett "szeretettől-érintettség" elől hogyan menekül az álvallásosság, álszeretet könnyebb áldozatot nem igénylő, hízelgő-megnyugtató karmaiba, mert belső élete nem elég erős. Hallja a belső hangot, de nem meri követni, újra és újra hagyja elnyomni - ezért is kapja maga mellé társnak a rajongó vénkisasszonyt a teljes lelkű felesége helyére, akitől aztán egyesült erővel elveszik a legdrágább kincsét, a fiát, Szerjozsát.

Nem tudom elképzelni, hogy K.E. a művet olvasva mindezt érzékeli, mert ha érzékelné, nem tudná Karenint csak és kizárólag a "felszarvazott férj" mintapéldányának tekinteni, vagy legalábbis megemlítené, hogy ad hoc csak ezt a szempontot veszi figyelembe. Ha mindezt érzékelné, ő maga is képtelen lenne az életet annyira a nyertes-vesztes önmagában megélésre érdemtelen hüllőagyi dimenziójára redukálni - hisz az nem lenne más, mint unásig ismétlés. Márpedig K. E. egyik visszatérő kifejezése éppen az unalom.

Nagy Andrea

A művészet minden megnyilvánulása érdekel, én magam képek alkotásával,versek, prózai szövegek, esszék írásával foglalkozom, Gudenus Géza és Litván Ádám filmjeiben szerepelek, tagja vagyok a Báró Jósika Miklós társulatnak. Eddig egy darabot rendeztem „Hogy nézel  ki?” címmel melyet Litván József szokatlanul tárgyilagos,ezzel együtt nagyon emberi és visszafogottságában nagy erejű emlékezései alapján rendeztem. Én magam játszottam a szerzőt, az előadásra a Zsivágó kávéházban került sor. Verseim eddig különböző lapokban jelentek meg, és egy verseskötetem Jancsi kertje címmel a Hungarovox kiadónál. 2015-ben Halász Arisztid vezetésével létrehoztuk a FoolMoon fordító közösséget.

Számomra nem merül fel az a kérdés, melyet sokan feltesznek, hogy érdemes-e ma ebben a formában művészetekkel foglalkozni. Részben vallom Egon Schiele kijelentését „A művészet nem lehet modern, mert a művészet örök”, másrészt pedig művészetekkel foglalkozni, gondolati-érzéstartalmakat formába önteni életműködés, szükséglet. A recepció kérdése ettől elkülönül, de nem tagadom, hogy fontos kérdés lehet.
A versírást nálam hol nyilvánvalóan, hol pedig búvópatakként, vagy inkább fűtőanyagként táplálja a szerelem, a versírás számomra szerelmesség kifejezése, még ha a témának nincs is köze a szerelemhez, akkor is fűti a mondanivalót. Ennek ellenére úgy érzem, nem monokróm az íráshoz való viszonyom – ezt azzal is kifejeztem, hogy japán álnéven írtam a kötetben két ciklust, körülbelül a saját nevemet próbáltam japánra fordítani.

A kötetben szerepelnek egész korai versek, rajzok, de a legutóbbi kedvenc montázs sorozat, a „Sorozatgyilkos” néhány darabja is. A lehetőségeket valamennyire behatárolta, hogy fekete-fehér illusztrációkra volt csak lehetőség, így a nagy színes kedvencek közül csak a rajz-akvarell-montázs technikával készült Jancsi kertje szerepel a borítón. Itt préselt, száraz virágok is gazdagítják a felületet, illenek a témához, és még a nők által szívesen alkalmazott lakásdíszítő technikához is kapcsolódnak. 

Az életben is és a művészetben is arra törekszem,hogy olyan alapélményekig jussak, ahol az egyediben megjelenik a közös, amiben egyek vagyunk. Sem az egyedi akár szélsőséges szabadságáról, sem a mélységes emberi összetartozásról nem mondok le. Nincs értelme magamról beszélni, ha azzal a hallgató-olvasó nem tud párbeszédbe bocsátkozni. Sőt, legjobb lenne, ha át tudnám ölelni az olvasót, ahogyan engem ölelget Lev Nyikolajevics Tolsztoj.

Legfrissebbek a szerzőtől: Nagy Andrea

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned