Érdemi hebegés

Gyakran mondják azt, hogy „ne légy olyan konkrét!”, „ne politizálj!”, „vonatkoztass el a mától!”, „ne légy annyira alanyi!”, „ne magaddal, ne a jelennel foglalkozz!”. – Lehet-e a mostból az időtlennek üzenni úgy, hogy a mosthoz való viszonyunkat mesterségesen kiiktatjuk?
Korábbi írásaimban igyekeztem alaposan feltérképezni a művészi kommunikáció alapvető kérdéseit. Elsőként mindjárt azt, hogy a művészet célja nem a puszta díszítés, hanem a konkrét kommunikáció. Változatlanul meggyőződésem az, hogy nem művészet az, ami nem mond semmit. Más szóval: nem hiszek abban, hogy létezne olyan esztétika, ami nem hordoz konkrét tartalmat. Azt, hogy az elvonatkoztatás és az absztrakciók milyen jelentésrétegeket képeznek, s hogyan árnyalják e kommunikáció felszíni rétegének tartalmát, - már igyekeztem megvilágítani. Itt legyen elég annyi, hogy meggyőződésem szerint nincs beszéd tartalom nélkül.
Egy ismeretlen nyelvet hallva is eleve feltételezzük, hogy a beszélő konkrét tartalmat fejez ki. A verbális kommunikációt ugyan nem értjük, de a kifejezés egész rendszerét emberi beszédként ismerjük fel. Ebben a szélsőséges esetben ugyan a kommunikáció sikertelen, de a kifejezésmódból legalább a kommunikáció szándéka világos. Ilyenkor tudjuk, hogy a másik fél valami konkrétat mondott, csupán dekódolni vagyunk képtelenek. A kódolás és dekódolás azonban igen gyakran ütközik nehézségbe az azonos nyelvet beszélők között is. Egyrészt azért, mert a kommunikáció készségét nem fejlesztik megfelelő módon. Így sokan az anyanyelvükön is nehézkesen kommunikálnak, különösen, ha nem az ő megszokott hétköznapi témáiból kell valamit kifejeznie. Másrészt, maga a nyelv is azt képes jól megragadni a maga igen változékony eszközeivel, ami absztrahálható, fogalmasítható. Számos külső és belső történés ugyanakkor nem fogalmazható meg a nyelv és a nyelvi kommunikáció elsajátított eszközeivel teljes módon. A művészet áthidalást keres erre a problémára, amikor is olyan saját nyelvet teremt, amelyen elmondhatóvá igyekszik tenni az elmondhatatlant. Hiszen épp az a készetetés hívja életre a művészetet, hogy a hétköznapi módon nem kifejezhetőre kifejezési módokat találjon. Ismeretlen nyelven beszélő emberek is megértik olykor egymást „kézzel-lábbal” kommunikálva, hiszen emberi dolgokról, emberi módon nyilvánulnak meg, s olyan gesztusokat és intuíciókat képesek előhívni, amelyek beszélnek a szavak helyett is. A képzőművészetek non figuratív irányzatai sem jelentés nélküliek. Kifejezetten jelentős üzenetek kerülnek megfogalmazásra olyan képeken, amelyeken egy forma sem „képez le” konkrét tárgyakat. Hasonló módon hat az instrumentális zene, a tánc, a pantomim, s minden művészi megnyilvánulás, amely nem használ verbális eszközöket, vagy konkrét „hétköznapi” formákat. Az absztrakció, az intuíció, a színek és formák egymáshoz való viszonyának hatása az emberi pszichére üzenethordozóvá teszik ezeket az alkotásokat. – Különösebb felkészültség nélkül is megfogalmazható, hogy egy ilyen kép nézése, vagy zene hallgatása (stb.) megnyugtat, vagy épp nyugtalanít, vidámmá, vagy épp szomorúvá tesz. – Hogyan lehetséges ez, ha azt sem tudjuk, mit ábrázol? – S hogyan lehetséges, hogy esetenként megértjük a mű egészét, noha egyetlen részletét sem tudjuk külön-külön azonosítani?
Mindezzel kapcsolatban a csecsemők kommunikációját szeretném az emlékezetbe idézni. A csecsemő nem beszéli még az anyanyelvét. De az anya beszél hozzá. Számára a verbális kifejezés olyan, mint nekünk a nonfiguratív kép. Mi színeket és foltokat látunk, ő hangok tónusait hallja, más-más dinamikával. S a csecsemőt mégis meg tudja nyugtatni az anyja. Meg is tudja nevettetni. Holott kezdetben egy szót sem ért. A kommunikáció azonban mélyen emberi dolog: ember és ember viszonyáról szól. (Ne kárhoztassanak az etológusok! Tudom, hogy van állati kommunikáció, s tudom, hogy van kommunikáció különböző fajok között, így ember és állat között is. Vidéken nőttem fel, számos háziállat vett körül, akikkel kommunikáltam. A tárgy és a terjedelem okán engedtessék meg, hogy ma meghagyjam ezt a témát azoknak, akik jobban értenek hozzá!)
Lehet-e kommunikálni bármiről is úgy, hogy az emberi dolgokat abból kihagyjuk? Vagy lehet-e szép képet festeni, ami nem ábrázol semmit? – Nyilvánvalóan lehetetlen.
Látszólag megalkothatnánk a tökéletes szonettet színtiszta halandzsából, de több ponton elbukna a kísérlet. Egyrészt, a halandzsa-szövegnek is vannak hangszínei, intuitív módon készteti az olvasót egyfajta dinamikára. Tehát létrejön egy összetett hangulati, érzelmi értelmezés. Ennek következtében máris szól valamiről, mint a nonfiguratív kép. Másrészt viszont fel kell ismernünk, hogy a szonett nem a szótagok szintjéig kimunkált szerkezetétől szonett, hanem attól, amit és ahogyan elmond. A halandzsa-szonett tehát egyfelől nem vers, mert eleve nincs meg az alkotóban a közlési szándék. Másfelől ennek ellenére az, mert az akaratlan, ám valós közlés mégis létrejön. A halandzsa-vers nem vers, ha csupán azt kívánja „gyakorolni” a szerző, hogy egy-egy formát tökéletesen reprodukáljon. Azonban nagyon is vers, ha a képzőművészhez hasonlóan a konkrét jelentéstől radikálisan elrugaszkodó kifejezésmódot kíván alkalmazni. Ilyenkor, ahogy a nonfiguratív kép festője a tudatos értelmezést megkerülve kommunikál, úgy a „nem verbális” vers szerzője is ezt az eszközt alkalmazza. Emberi érzést, élményt vált ki a befogadóból, s ezt céllal teszi.
Lehet szép a hullámzás által partra sodort kagylóhéjak vonala a parton. De ez nem művészet, mivel nem közöl semmit. Egy erről készült fotó már lehet művészet, mert a kép komponálása már érzeteket hív elő a nézőjéből. Nyílván a kép készítésére is inspirálnia kell valamiféle érzetnek, felismerésnek, ráeszmélésnek a készítőt, különben miért is tenné meg azokat a dolgokat, amelyek a kép létrejöttéhez szükségesek. (Lásd: objektiváció!)
A művészet tehát mindig „beszéd”. A művészet emberi dolog. A művész üzenete által formálja a befogadót, de természetesen önmagát is. A művészet tehát mély és súlyos erkölcsi kérdés.
Olyan nincs, hogy valaki egy utolsó gazember, de egyébként olyan művész, aki példakép lehet gyermekeinknek. – Nekem ne mondja senki, hogy a fasiszta politikus egyébként nagy író! Vagy hirdetheti-e az orvos szivarral a kezében, hogy a dohányzástól tartózkodni kell? Prédikálhat-e a pap erkölcsről, ha sikkasztáson érték, vagy szexuális bűnöket követ el?– Nem lehet nagy író az, aki nem nagy ember. A hazugság ideig-óráig elkendőzhető, de végül átszivárog, mint kötésen a genny és a vér. A nagyság nem egy bársonyozott székből fakad, hanem abból a humánumból, ami meghatározója az embernek, ha még emberi. Aki az embertelenséget hirdeti, mint „ember”, az nem hirdeti hitelesen az emberséget, mint művész, vagy mint bármiféle vezető. – Eltekintve attól, hogy hazugság és pózolás létezik, nincs művészi skizofrénia! – A művész ugyanis nem csupán az alkotás kitüntetett pillanataiban művész. Nem is akkor, amikor a közönség szeretetében fürdik. A művész először ember, aki a megfelelő kérdéseket és válaszokat keresi, s ezeket olykor a maga sajátos módján leképezi. Jó művész csakis jó ember lehet. Bár itt természetesen nem a tehetség vagy az iskolázottság kérdéséről beszélek, hanem arról, hogy képes-e emberi, emberibbé tevő módon kommunikálni művészetén keresztül. Hiszen a művészet végső soron erkölcsi kérdés. Az esztétika csupán másodlagos. A szadista gyilkos is beszélhet szépen a szeretetről, de az hazugság. A hazugság pedig szépen szólhat, de a tudatalatti szinten előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik. Hitlerről is beszéltek úgy, mint az új Európa és az új testvériség megteremtőjéről. (Lásd: Nyírő József Weimárban, 1941 novemberében elmondott beszéde.) Az igazság ott van a történelemben. Pedig az a fickó festett is. Véletlen-e, hogy sem ez, sem az nem lett „nagy” művész?
A művésztől gyakran várják el, hogy alkosson. Kilóra, ha lehet. Kilenctől ötig, ahogy rendes munkásemberhez illik. De ilyen tervszerűen csupán termelni lehet, alkotni nem. S ezzel eljutottunk egy újabb problémához. Sokan úgy vélik, a művészet szakma, amelyet magas szinten meg kell tanulni. Ismét sokan úgy vélik, a művészet, azaz a tehetség isteni adottság, amit nem lehet tanulással helyettesíteni. – Ez bizony két féligazság, amelyekből azonban nem áll össze automatikusan a teljes igazság.
A művésznek először is tehetségesnek kell lennie. Aztán tanulnia kell. S végül elhivatottnak kell lennie. A tanult ember nem lesz valamely felsőbb évfolyamon egyszeriben tehetséges. A tehetség valóban olyan adottság, ami vagy van, vagy nincs. A tehetséges ember pallérozható. A pallérozottság nem szül tehetséget. A pallérozott tehetségtelen lesz a legádázabb kritikus, aki bizonyos rosszindulattal szemléli azokat a szabálytalanságokat, amelyeket a művész elkövet. A művész megismerheti a szabályokat, de át kell hágnia őket, hiszen épp a konvenciókon kell felülemelkednie.
A kulcsszó azonban az elhívatottság. S ez összefügg azzal, hogy a művészetet erkölcsi kérdésnek tekintem. Az elhívatott művész jobbítani akar. Jobbítani akarja önmagát, a világot, s kapaszkodót adni másoknak is, hogy jobbíthassák magukat és a világukat.
Aki a művészt valamiféle papnak tekinti, vagy prófétának, vezetőnek, az nem jár messze az igazságtól. A művész, ha akarja, ha nem, ilyen szerepbe kerül, jóllehet a maga esetlegességével, esendőségével alaposan tisztában kell lennie, hiszen létformája az önvizsgálat. Véleményvezér: így hívják a társadalomtudományok azokat, akik helyzetükből adódóan hatnak mások vélekedésére. Véleményvezér lehet a vezető a vállalatnál, a rangidős a társaságban, a politikus a hívei körében, egy pap a hívei szemében, a tudós azok számára, akik a tudományt tisztelik. S az lehet a művész is, bár nehezebben megragadható okokból.
A művész nem abból formál jogot a jó hirdetésére, hogy ő maga, mint ember azt tökéletesen meg tudná valósítani az életében. Nem is beszél jogról. A művész kötelességről beszél, mint aki előtt megvilágosodik az igazság egy-egy újabb rétege, s azt köteles átadni másoknak is. Mivel pedig a hétköznapi nyelv absztrakciós készletén túlmutat sok közlendője, ezért kénytelen nyelven túli megoldásokat találni a közlésre.
Felületesen szemlélve tehát a művészi nyelv olykor hebegés-habogás. Nem ritka az, hogy egy-egy művészi szövegnek (közlési módnak) egyébként kevés értelme van, mégis hordozza azt az elmondhatatlant, ami azon a sajátos módon mégis elmondhatóvá vált.
A művész ember. Konkrét korban él, konkrét viszonyok között. Ahogyan emberek azok is, akikhez szól. Akik szintén konkrét világban élnek konkrét viszonyok között. Nem kerülhető meg, hogy a konkrétról szóljunk. A „szeresd felebarátodat” lehet egy szép elv, de valakinek azt is meg kell mondania, hogy ez a gyakorlatban mit jelent. A művésznek kötelessége az, hogy véleménye legyen a kor társadalmi, politikai, gazdasági, eszmei és kulturális viszonyairól, történéseiről. A művész nem bújhat el szenvelegve a művészség mögé. Nem mondhatja azt, hogy én ezzel nem foglalkozom, mert én művész vagyok. Mivel foglalkozik, ha nem a valósággal? – Elmélyül egy álomvilágban? – Beletemetkezik egy túl távoli kultúra megismerésébe? – Mit mond akkor? – Miről beszél? Kihez szól?
2017-ben egy művész sem kerülheti meg a sárgolyónak ezen a részén azokat a kérdéseket, amelyek embereket hívőkké tesznek, vagy ellenséggé. Nem kerülhető meg az, ami a jelenünket és a jövőnket, sőt, az utánunk jövő generációk jövőjét meghatározza. Minden, ami elhangzik a híradókban, ami megjelenik a közösségi médiában, amiről emberek beszélnek, amiről vitáznak, vagy amiről értelmetlenül elbeszélnek egymás mellett, ez mind olyasmi, amiről a művésznek is meg kell nyilvánulnia.
Mondhatom azt, hogy nem foglalkozom a migránsokkal, ha humánumot képviselek? – Vagy hirdethetem, hogy szeresd felebarátodat, ha nem tekintek minden embert annak?
Mondhatom, hogy minden ember Isten képe, s hogy mindenki egyenlőnek születik, ha hallgatok, mikor ezt az egyenlőséget és méltóságot sokaktól megtagadják, mert valami módon megkülönböztethetőek?
Beszéljünk nyíltan! Migráns, Soros, buzi, liberális, cigány, iszlám hitű, értelmiségi, szegény, fiatal, demokrata, ember…. Úgy érzi bárki is, hogy ő még egy kategóriába sem sorolható be? – Naponta jönnek létre új kategóriák. – Ember vagyok. Írhatok-e, szólhatok-e úgy bármiről, ha ezekről hallagatok? – Vagy ellenkategóriákat kell alkotnom? – Azt kell mondanom, csak annyira vagyok ember, amennyire az a magyarságommal nem áll ellentétben? – S valóban ellentétben állhat a magyarság, a kereszténység, a férfiasság, vagy bármi az emberséggel? Van erkölcse a kirekesztésnek, az elnyomásnak, a gyűlöletnek és a gyilkosságnak? Nem pusztul-e el a jövőnk, ha a gyűlöletet hagyjuk növekedni? Nem gyávaság-e azokkal tartani, akik embertelen világot építenek és hirdetnek?
Radnóti Miklós gyilkosai mind a mai napig díszsírhelyen nyugszanak. Jelkép ez csupán, mert a holtak fölött ember nem ítélhet. Az élőknek azonban üzen az, ahogyan a holtakkal bánunk. Ők agyonhajszolták majd tarkón lőtték embertársaikat. Úgy gondolták, ezt helyesen és jogosan teszik, mert ők fegyvert viseltek, azok viszont sárga csillagot. S aki most felhorgad, hogy a zsidó, a cigány, a buzi… és a többi, nem „olyan” embertárs, azzal nem kell egyetértenem. Emberként sem, művészként sem.
Művészként azt kell képviselnem, amit emberként is: az emberséget. Ahogy állást foglalt Nyírő József, vagy Radnóti Miklós, úgy a ma művészei is kötelesek állást foglalni. Hogy a két említett művész közül ki alkotott művészi és erkölcsi értelemben maradandóbbat, azt könnyű megítélni. S ez egybevág azzal is, hogy melyikük milyen elhivatottságot választott. Hiszen számos hívás ér el minket, az mindig a mi döntésünk, hogy melyiket követjük. „Ne vádolj, ne fogadkozz, / ne légy komisz magadhoz, / ne hódolj és ne hódíts, / ne csatlakozz a hadhoz.” – üzeni József Attila. Az, hogy a többséget, vagy a hangosabbakat követem, nem mentség. Az, hogy parancsra teszem, nem mentség. Az, hogy azt írta az újság, hogy ezt meg ezt prédikálták, hogy „mindenki” azt hitte, nem mentség. – Embernek lenni az embertelenségben is, ez a művész első és legfontosabb feladat!
Az emberek világa emberi dolgokról szól. Kérdésekről, melyek változó formában, más-más viszonyok között, de újra megfogalmazódnak. Aki ma mer és képes a konkrét kérdésekről beszélni, azokra bátor, őszinte emberi válaszokat adni, annak a válaszai érvényesek lesznek akkor is, ha majd más korban, más összefüggésben merülnek fel ismét e kérdések.
Az üres fecsegés lehet éteri lebegés. A konkrét, megélt és megküzdött válasz talán olykor csak dadogás, hebegés. De nem a szépen cirkalmazott üresség marad meg, hanem az emberi szó.
A mostban élsz. Csak a mostból szólhatsz igazat a jövőhöz. S legyen bár csonka, vagy egyszerű a forma, amit magára ölt a szó, a szó legyen igaz! Az, hogy elismerést aratsz-e, végképp másodlagos. Ember légy előbb, művész csak azután lehetsz! – Légy hát ember! Meríts bátorságot ehhez, mert ez a művész kötelessége! – Vagy dobd el a tollat!

Ferenczfi János

Pár szó rólam...

Ferenczfi János vagyok. Hatvanhetes. Folyton újrakezdő. Túl egy kudarcos házasságon. - Két nagyszerű fiam van, egy új társam, s szerencsére sok kitűnő barátom. - Egzisztenciám, - mindenkor pillanatnyi....

1985-ben díjazottja voltam a Sárvári Irodalmi Körnek. - Aztán csend. - Kiálltam egy elv mellett, s ez nem volt kívánatos.

A kilencvenes években nem írtam, - eleget. - A Petra Alapítvány vezetőjeként kulturális szervező munkát végeztem.

A kétezres években tagjává váltam a RIM-nek, a Bohém Asztaltársaságnak, A Napsziget Alapítványnak, a Napszél Alapítványnak, satöbbi. - Közben kiálltam néhány elv mellett, ami nem volt kívánatos....

2009. szeptemberétől rádiós műsort indítottam IRKA címmel a Fúzió Rádióban. Ma a Muzsikus Rádióban tevékenykedem, a P_RéS című műsor gazdájaként.

Szerveztem és vezettem pódium beszélgetéseket, irodalmi esteket. Beszéltem megnyitókon, könyvbemutatókon, találkozókon.

Kötetem nincs. - Leszámítva a három nulladik kötetemet, - amelyek rendhagyó pódiumműsorok voltak.

Satöbbi.

Most pedig A Hetedik kitalálásával, megvalósításával, - szerzők és szerkesztők felbujtásával foglalkozom. - Álmodom, s az álmok egy része valóra válik.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned