Rigolettó-szelet


Belépek a körfolyosós házba, gyermekkorom és ifjúságom emlékképei közé. A dolgok mozdulatlannak látszanak, de belül valamilyen titkos erők mozgolódnak. Az élet nyilvánvaló jeleit fogdosom. Lelkem a hagyományokra épít. Emlékek tűnnek elő, kivilágosodnak, mint a fénykép az előhívó folyadékban. Felmegyek a lépcsőházban, a Zsolnay csempék bordó világában. Most minden sokkal kisebb. Régi mozdulatok jönnek elő, a fordulónál megfogom a korlátot, nem lépek a fekete szegélyű kőlapokra. Csak a fehérekre. Egymásra tóduló szavakat írok. Írom, mesélem, és mindig a civilizáció szellemi állapotáról van szó. Mindig reggel van, halovány köd lebeg. Nézem a megsemmisült tájat, a folyosók emeletre csábító lépcsőit, nézem, mit keresek itt. Előbb utóbb rájövünk, hogy az élet nem szép.
Egyik kedves tanárom olyan férfi volt, akinek a világ minden része minden pillanatban a gondolataiban volt. Univerzális volt, mint Dante vagy Goethe. Élvezni akart mindent ő is, amit érzékeivel birtokba vehet. Igazából a természettudományok izgatták, de a teológia, a történelem és a napi pletykák is érdekelték. Lelkét magánélete kalandjai, rejtett történetei töltötték be. A nőnemű lények iránti élénk érdeklődése hajtotta világ életében, aztán nem csak képzeletbeli események lettek, hanem általában az érzések testiségbe is torkollottak. A vad erotika híve volt, hiába kapott kispolgári nevelést.
Közelünkben lakott egy harminc év körüli nő. Csak egy barna hajú kisfiúval lehetett látni. Titokzatosan suhantak a házak között. Szerények öltöztek, mozdulatukban sok franciás pardon rejlett. Anyját nagy szentfazéknak mondták. Vallásossága mentes volt a humortól és bölcsességtől. A nő emiatt menekült el tőle. Egy nap találkozott a kedvenc tanárommal. Már az első nap arról beszélt neki, hogy meg kell szelídíteni az emberi vadságot. Megvan hozzá a szellemi erőnk, de valamit elrontunk az együttélésben. A természet zseniálisabb alkotó, mint az ember. A virág, gyümölcs nagyobb mű, mint egy székesegyház. A politikai, társadalmi közgondolkodás arról szól, hogy valamelyik meg akarja ölni a másikat. Többnyire a hülye amerikai filmek modorában. Hosszú hónapokig találkozgattak, a nő továbbra is finoman suhant délutánonként az agglegény tanárom lakása felé. Baj lenne, ha már menedék sem lenne.
Volt az iskolában, ahol tanítottam egy tanárnő, aki a fenntartható földi fejlődésről beszélt, és minden tini diákkal meg akarta menteni a flórát és a faunát. Az embereket állatok és virágok formájában látta. Sokat mesélt a gyerekeknek Afrikáról, ahol hosszú utazásokat tett, egyesek szerin az apja vitte magával, aki egy nemzetközi szervezetnél dolgozott, de azt nem lehetett tudni, hogy orvos volt-e vagy diplomata. Szenvedélyesen beszélt, mintha sámlin állva hirdetné az igét a templomban vagy a londoni Hyde Parkban. Szívesen szedtek szemetet vele a gyerekek.
Később gyógyszerrel kezelték kedélybetegség ellen, pedig csak a valóság iránti vágy élt benne erősebben, mint másokban. A szigorúan vett valósághoz ragaszkodott. Utálta, ha filmekben a búcsú után rögtön indul a vonat, morgott, ha látta, besétál a hős a fülkébe, és máris fütyül a bakter, előkerül a vasúti tiszt, és minden egybevág: vége a búcsúnak és indul a szerelvény is. Nincs holt idő, minden klappol.
Egyszer rosszul lett. Mindentől félt, mindenben veszélyt látott. Rettegett, hogy egyszer rászalad egy villamos, fejére esik egy hatalmas hótömeg a háztetőről. Sokszor látta magát falhoz trancsírozva, ahogy egy kocsi elüti a járdán, mert a vezető elvesztette uralmát a járgány fölött. A világ eseményeit nyomon követő ember lévén tudta, mi vesz körül minket a világban, tudta, állandó fenyegetettségben létezünk. Bármikor a földre pottyanhat egy űrszerkezet, becsapódhat egy üstökös, jöhet földrengés, árvíz, elfertőződhet a levegő, felgyulladhat az összes erdő és füstködbe burkolhat egy várost. Bármikor összefuthatunk egy őrjöngő őrülttel, aki túszul ejthet, hogy pénzt követeljen, vagy azt akarja kikényszeríteni, hogy a felesége engedje látni a gyerekét.
Úgy rakosgatjuk össze a gondolatokat, mint a fényképeket szokás. A fiúkkal Juliette Greco vagy Bigitte Bardot képeit hasonlítgattuk össze Tordai Teriével.
Röntgen becenévre hallgató egykori sikeres öttusázó egyik barátnője nőgyógyász volt, de olyan kevesen keresték a praxisát, hogy már azt gondolta, hogy a gólya hozza a kisbabát. Azóta orvos-látogató lett, és közben ornitológiai könyvet lapozgatott. Röntgen egy rábaközi faluba költözött. Hamarosan esküvőre készült. A mennyasszonyt Fifinek hívták, apja hadnagy volt a katonaságnál. A nagy sürgés forgás közepette dunántúli benyomásait, kalandjait készült megírni. Scarlatti Macskafúgáját hallgatta, ami olyan hangokat is rejt, amelyek benne maradtak a műben, amikor a zeneszerző macskája átszaladt a zongorán. A neve is innen származott. Azokat az igazán fontos pontokat kereste a vidéki életben, ahol az igazság délkörei a valóság északi köreivel találkoznak. Bár Kosztolányi szerint inkább méltányosság és emberiességet kellene írni. Elhatározta, hogyha jön a baba, a nőgyógyász barátnőjéhez fordulnak. Egy nőhöz! – hitetlenkedett a hadnagy. Nem csak az Újlipótvárosban lakni világnézet dolga. Az újlipótvárosi világlátás alapján úgy látom, nem vagyok budai, és legfőképpen nem vagyok káderdűlőn lakó és nem vagyok várbeli gondolkodású. Máshol ez úgy néz ki, nem vagyok, nem lehetek női nőgyógyász. De más sem.
Mindenkinek szívja valakinek a vérét, és ettől akkor sem szabadul meg, ha egy szakadék szélén a zubogó vizet nézi, vagy egy csendes patak szélén álmodozik. Engem vonzanak a fura alakok, akik egy-egy álom, vagy valaminek a magszállottjai. Vagy a sakk rejtelmes világában élnek, vagy vallási homályból szemlélik a világot, vagy képzelt létezésben, álomvilágban élnek. Rajtuk nem uralkodnak a világegyetem és az emberi gondolkodás törvényei. Átélik a lehetetlent, minden valószínűtlen valóságos lehet, sőt ez a vezérlőelv is. Sejtelmes tündérvilágukban nézik a természetfölöttit. Túl a logika határán, az ész határfalán. Szeszéllyel rügyeznek a gondolatról gondolatra. Tudom, hogy csak ők lehetnek boldogok, mert túlkerültek a földi valóságon. Értik a köznapi őrültség titkait.
Visszatérve a szidolozott kilincsek idejére, a körfolyosós házba, a nap besüt a gangra, kovászos uborkás üvegek sorakoznak a fal mellett, tolják őket tovább, hogy mindig érje őket a nap. Rántott hús szaga terjeng, bejárja a gyomrokat, a kisebbik Kaszás gyerek a harmadikon, a korlát szélén sétál, körülötte a csodáló csapat, Erdélyi bácsi, a házmester az öklét rázza, „szállj le, büdös kölyke, mert odamegyek”- sziszegi, - „még csak az hiányzik, hogy ez legyen a divat” – folytatja, de aztán esze ágában sincs felmászni a harmadikra, inkább liftpénz szed, aztán elmegy a borozóba, ő csak úgy hívja: borzóna, az asszonya úgysem tudja, hányan mentek fel az emeletre, és különben is nézi, ki nem fizetett még lakbért.
A mutatvány után Kaszás Laci büszkén sétálgat, mindenkinek jól esik egy kis nyugalom, a lányok mellette nevetgélnek, az egyik legszebb Rumi Kati. Róla azt kell tudni, hogy folyamatosan olvas az iskolában a pad. Általában Salingert, de mindig tudja, miről van szó az órán. Legjobban Birnbach Kati néni szereti, ő az angoltanára. Délutánonként zongoraóra után megy hozzá. Időnként találkozik a többiekkel a gangon, de játszani már nem marad ideje, megy tovább, kötelességszerűen. Az elsőn két fiú cipőpasztás dobozokból készített vezetékes adó-vevőkkel bibelődik, telefont akarnak készíteni.
Lakott még a házban egy másik szép tehetségű lány, aki azonban megzakkant, elborult az elméje, megbolondult – mondhatjuk úgy is, hogy meghülyült. Szelleme nem bírta az élet és halál, a szerelem és a szakítás örök ellentmondását. Mindig megragadt egy-egy érzésnél. Pedig kisiskolás korában kitűnő tanuló volt. Csendesen élt, lejárt a közértbe tejért, kenyérért. Családja mindentől óvta. Elégedettnek látszott. Legszívesebben rajzolgatott és írt otthon. Szép betűkkel teleírta a naplóját. Újra diáknak érezte magát. Kézirat napról napra nőt, bibliai hosszúságú szöveget írt.
A házban a szagok, illatok után megyek. Szimatolok a levegőbe, közelhajolok egy-egy ajtóhoz, falrészhez. Az első emeleten Bor néni-szag van, édeskés, tömény, olyan meleg-barna szag, mintha medvéhez hajolnánk, ez keveredik az Ormai néni szaggal, ez olyan hűvös, hideg, mintha jéghez érnénk. A legerőteljesebb Vandáék szaga. Különféle fűszerek illata keveredik, mintha teát vagy kakaót ittunk volna. A gondolatok felfrissítenek, mint a jeges víz a szauna után, mikor már a gőz kiszedte belőlünk a mérgeket.
Gyerekkoromban magányosan élő öreg nénik laktak egy-egy szobában. Társbérletesítették a nagy lakásokat, miután a férjük itt hagyta őket a háború után. Siratták az elesett katonát, az elhurcolt vagy bebörtönzött tanárt, tisztviselőt. A megmaradt néhány porcelánszobor, festmény, fénykép és régi pongyola emlékeztetett a boldog időkre, az egykor polgári életformára, amikor még pálmafák voltak a földszinten. Olyan események sodorták őket ilyen helyzetbe, amelyek fölött nem volt hatalmuk.
Én illendően viselkedtem velük, ha behívtak magukhoz egy kis édességre vagy maceszra. Néhányukat én sétáltattam a folyosón, mert az utcára már nem nagyon merészkedtek. Ebből állt a napi volt a levegőzésük Görcsösen kapaszkodtak a karomba, bizonytalanul lépkedtek, nekem kellett elmondanom, mi történt az utcán, milyenek az emberek. A legjobban Vilma néni izzadt. A verejték gyöngyözött, folydogált az arcán, karján, feltehetőleg egész testén. A vonalak titkosírása végigfutott a szeplők, szőrszálak, bemélyedések, domborulatok, barázdák körül, lerajzolták életüket, sorsukat. Volt olyan köztük, aki olyan gyengén látott, hogy már csak a fényt észlelte, neki még a gangról is mesélni kellett. Bájukat vesztett asszonyok voltak, akik elvesztettek mindent, gyereket, férjet, vagyont. Néha levél érkezett külföldről a disszidált gyerektől, vagy valamilyen rokontól. Főleg Amerikából jöttek a lapok. Később csomagok is, aztán volt, akit meglátogattak, hoztak nekik ruhát, illatszert, kisrádiót, amit eladtak. Anyám is vett amerikai hálóinget, meg nejloninget, orkánkabátot nekem meg apámnak.
Mióta a szüleim meghaltak együtt nevelnek a lányaim és a fiam a feleségemmel.
Az elsőn lakott egy író. Egy íróféle, aki megrekedt Kassák és Babits között. Olyan ember volt, aki szándékosan hátat fordított a XX. századnak. Nagy Pál volt a neve, mikor becézték, Nagy Palinak hívták, ebből született a Nappali elnevezés. Ott áll a Nappali – mondták már iskolás korában is. Nem tett különbséget a valóság és a képzelet között. „Így van, vagy is lehetne” - nála ez egyrement. Nem keresett különbséget a helyzetek között. Nem volt ellenanyag benne, nem volt agresszív. 1956 után az ő családjában is torlódtak az események, újra szétszóródott a család, mint máshol. Aztán csak kérdezgethettük: ki ölte meg Kennedyt, Andy Warholt meg a nagybátyámat? Újra Európa közútjára kerültünk.
Nappali anyja szenvedélyes dohányos volt. Arra volt büszke, hogy gyerekét is úgy szoptatta, hogy a bal kezében ott volt cigaretta. Apja sokat utazott, és az anyjának lett egy szeretője. Egy papucsmotor-versenyző, ezért gyakran ment a gyerekkel a Dunára, hol versenyre, hol edzésre. Aztán a gyerekek unták a motorbúgást, az állandó szelet a parton, nem volt kellemes az együttlét. Lassan idegenedetek el egymástól, mikor már megunták a bujkálást és a gyerekeke nyűgösködését.
Nappali az írás öröméért írt. A tények nem érdekelték. Fogalmak és szavak vették körül. A fogalom és világa, szóban leírva. Verseket egy titkos szerelméhez írt. Egyik írásában egy tizenhat éves lány hulla részegen sétálgatott egy húszéves fiúval, aki egy hirtelen mozdulattal leteperte és szeretkezett vele. A lány csak órák múlva vette észre, hogy csupa vér a cucca. De nem emlékezett semmire. Ezt megmutatta nekem, egy kis könyvben volt, amit magának dedikált. Azt mondta már kiskorában is ilyen történeteken töprengett.
Hihetetlenül pontosan emlékezett régi eseményekre, és szívesen brillírozott is ismerősei körében jó memóriájával. Megnyugodva hallgatta, amikor ámuldoztak emlékezetén. Bújócska volt ez a halállal nála. Egyébként türelmesen nézett, mint egy vallásteremtő. Biedermeier diszkrécióval szólt még a kocsmában is. Az italtól gyorsan elálmosodott, és olyan gyorsan elszenderedett, mint a pálinkától a csecsemők. Gyakran a magas eget kémlelte, nézte mélységét, távolságát, azt mondta, hogy érzi, az visszatekint rá, belelát sejtjeibe, hogy lássa, mi az emberi egy virágban és egy rovarban. Volt még egy szokása. Ha focizni ment, akkor válogatott, elhasznált ruhákat vett fel. A jó focista, a jó játékos nem a külsőségekre ad – mondogatta, ha nevettek öltözetén. Vannak titokzatos dolgok, amelyekről nem tudjuk, mikor törnek fel valamelyikünkből. Ilyenkor elmélkedünk az elkülönülésről és társas életről. Nem gondolkodhatunk örökké a hazánkon, mint a népi írók a huszadik században.
A másodikon lakott egy cipészmester. Üzlete volt a Belvárosban. Finom bőrcipőket varrt, csak tehetősek engedhették meg maguknak, hogy nála vásároljanak. Ismerték a szakmában már a harmincas évek vége óta, könnyen jutott hozzá a jó minőségű alapanyagokhoz, feketén szállítottak neki. „Kéz alatt” kapom – mondogatta. Időnként rajtakapták, a hatvanas évek nem a kisiparosok világa volt. Ilyenkor lefoglalták a készletét, vitték a rendőrségre, de néhány hónap után újra szabad lett, megúszta kisebb-nagyobb büntetéssel, és folytatta az üzletet, ott ahol abbahagyta. Állítólag volt egy jó embere a kapitányságon, akivel együtt volt orosz fogságban, és ő segített neki, ha egy „jóakarója” befújta a nyomozóknak. Ha szabadlábon volt, gyakran szivarozgatott vasárnaponként a folyosón, nézegette a szépasszonyokat. Egyedül élt, a felesége még az ötvenes években elhagyta, egy katonatiszttel Veszprémbe költözött, állítólag nem bírta már, hogy állandóan valahol valamilyen nőnél tölti az estéket. Vitte a fiát is magával. A cipészmester úgy szerette a szép nőket, mint az elegáns cipőket. Szívesen csapta a szelet egy-egy találkozáskor a lépcsőfordulónál a piacról hazasiető háziasszonyoknak, akiknek csak a munka, a család és a rohanás jutott. Megszínesítette az életüket a beszélgetésekbe szőtt bókokkal. Legjobban a szalmaözvegyeket szerette.
Fiatal korában jóképű férfi volt. Gondtalanul élt, mint aki örökké tükörbe néz, és nem látja a mögötte lévő valóságot. Az apja hivatalnok volt, talán a kultuszminisztériumban, de lehet, hogy egy biztosítótársaságnál. Jó iskolába járatta a gyerekét. Az Izabella utcai kereskedelmiben érettségizett. Esélyekkel teli élet állt előtte. Megfordult Bécsben, Párizsban is. Nyitva álltak előtte a lehetőségek, az egyetemek kapui, de elpuskázta sorra a jó alkalmakat. Igazából nem érdekelte semmi a bulizáson kívül. Egy nap apja megunta a kalandozásokat, méregbe jött, és elvitte egy cipészmesterhez, hogy tanulja ki a szakmát. Még otthonról is elküldte, hónapos szobát bérelt neki közel a műhelyhez, a külvárosban. Álljon meg a saját lábán. A szakmát meg is tanulta, nem is volt ügyetlen, ahogy mester mondogatta róla. Aztán behívták katonának, csúszott-mászott az orosz vidéken, aztán fogságba esett két évre. Hazatérve, itthon a negyvenes évek végén egy cipőgyárban dolgozott. Párttag lett, üzemi félórákat szervezett, ő volt a meós. Igyekezett emberséges normákat összeállítani, nem is utálták a melósok. Ötvenhatban ott volt a Rádiónál, és ő is híve lett munkás-önigazgatás eszméjének. Bízott a függetlenségben. Ő lett a gyár munkástanácsának vezetője. Járt a Corvin közben is. A forradalom leverése után két évet ült, majd visszament a gyárba, de szabadságra vágyott. Apja halála után örökölt pénzből felszerelt egy kis műhelyt, BM-es ismeretsége révén még engedélyt is kapott. Maszek lett. Beleöregett a huszadik századba. Maradtak számára az elcsábítható csalódott nők. Mindig tudta, hogy hézag vagy csapda előtt áll.
Visszatérve a régi házba, jövök az iskolából, már kézitáskám van, nem hátitáskával járok. Vígan lóbálom, ettem egy fagyit a Rigolettóban. Táskám kicsit nyikorog. Nem igazi bőr. Jön a délután, hozza Tormai nénit, hívhatom hozzánk telefonálni. Mindennap háromkor hívja a lánya. Tormai néni félig vak vagy egészen az, az nem derült ki soha, mert néha meglepő módon látott. A férjével él, Egyetlen lányuk boldog családanya. Olyan csendesen búgnak egymással, ahogy Debussy zenéjében beszél a szél és a tenger. Saci, az unokája nálam kisebb, ő a hétvégeken jön. Az apja orvos, aki kedves mamának szólítja anyósát. Dicséri közgazda feleségét, hogy milyen sikeres a kutatóintézetben, jólesik az öregeknek egyetlen lányuk boldogsága. Az életvonalaik nem gabalyodtak még össze. A gyerek jól tanul. Akkor még nem robbant szét a család, az orvos apa még nem lépett le egy szemészmedikával, a kislány csak később maradt ki a középiskolából, mert nem bírta a tanulást meg a barátokkal való találkozásokat összeegyeztetni. Akkor még meggyőzően mosolyogtak a hosszas búcsúzkodás közben a folyosón a vasárnapi látogatáskor.
Ezekre gondoltam, mikor egy quebeci franciatanárnővel utaztam a Citadella felé a buszon. Velem nézte 900 méter magasból a Szent Lőrinc folyót. Rúzsnyoma estig az arcomon maradt. Hamar véget ért a sétánk, mikor rájöttem: túlbuzgó hívő, meg akarja szabni, mi a jó nekem.

Novák Imre

         Novák Imre

 

Születési hely Veszprém, idő 1953. szeptember 21.

Lakcím Budapest 1145 Thököly út 135.

3 gyermekem van: Dóra, Laura, János.

Munkahelyem: Józsefvárosi Polgármesteri Hivatal

Tanító, magyar nyelv és irodalom tanári, közoktatási vezetői, pedagógia tanári és pedagógiai előadó szakos, közigazgatási szakvizsgát tettem.

1978-ban Zuglóban kezdtem tanítani az Álmos vezér téri Általános Iskolában. Magyartanárként színházi előadásokat, iskolaújságot, iskolai tévéműsort készítettem tanítványaimmal, és szívesen vettünk részt tanulmányi és kulturális versenyeken. Az ELTE magyar nyelv és irodalom tanárképző karának gyakorlatvezető tanáraként is dolgoztam.

1993 őszétől - egy kisebb megszakítással - a Józsefvárosi Önkormányzat oktatási, közművelődési és sport ügyeivel foglalkozom. Munkám során hazai és külföldi iskolákkal ismerkedhettem meg, szervezhettem szakmai tanulmányutakat, intervizítációs programokat.

Pedagógiai szakértőként több önkormányzatnak, illetve tanácsadó cégnek készítettem pedagógiai szakvéleményt, elemzést az intézmények működéséről. Több előadást tartottam minőségirányítási rendszerek működtetésének ismertetéséről, illetve intézményi minőségbiztosítási rendszer kiépítésében is részt veszek.

Szívesen dolgozom a magyar oktatásügyben, közművelődésben és a sport ügyeinek szervezésében, mert úgy gondolom, hogy a magyar kultúra és művelődés ügye mindnyájunk fontos kérdése és tevékenységi terület jövőnk érdekében.

2000 őszén a XII. kerületi Pedagógia Szolgáltató Központ igazgatóhelyettese lettem. Feladatom volt a kerület szakmai munkáját összefogó szaktanácsadók, tantárgygondozók tevékenységének szervezése, irányítása. Tapasztalatokat szereztem a munkaközösségek szakmai életéről, szakmai munkájuk hatékonyságának növelési lehetőségeiről. Két alkalommal is Budai Oktatási Napok címmel pedagógiai napokat szerveztem az elmélet és gyakorlat kapcsolatáról, illetve a tanórai munka módszertanáról.

Több mint negyven éve jelennek meg írásaim, elsősorban pedagógiai témákban, illetve több kiadvány írója és szerkesztője voltam.

A nyolcvanas évek elején a Napjaink és Gyermekünk című lapok megjelentették novelláimat. Aztán a Mentor és az Újkatedra című pedagógiai lapok munkatársa voltam, de jelentek meg riportjaim, tanulmányaim írókról, költőkről, illetve képzőművészekről és egyéb publicisztikai írásaim, valamint verseim, novelláim a Köznevelésben, a Versmondóban, az Új Pedagógia Szemlében, a POLISZ-ban, a Napszigetben, a Népszabadságban, az Élet és Irodalomban. 1989-ben saját kiadásunkban megjelent egy haikugyűjteményünk két szerzővel közösen.

2004-be felvételt nyertem a MÚOSz–ba.

2010ben Bólya Péter-díjat kaptam.

Novák Imre                         Közelképek és aranyfedezetek

Álmodó színes

Falevelek merülnek

Téli halálba.

A nappal vére

Finom és egyszerű nő

Lelkére csordul.

Pogány örömmel

Az őrület madara

Szökőkúttá vált.

Sírcsonkok mellett

A forrás jéghalálba

Merevedett arc.

Tótükre szürkül,

Az erdő és a mezők

Esőbundában.

Elszáradt levél

Tovább hullik az erdőn

Vérző farönkről.

Vörös ikreknél

Gáz, gőz, füst, parázs tör fel.

Ház dől most házra.

A hegy lábánál,

A völgy közepén mocsaras

Tavak születtek.

Erdőhatáron

Hasadék, felhőkatlan

Ködspirált lövell.

A nap rásütött.

Lepkepár egymást fedő

Árnyékában várt.

Húzza a nyelved.

Élet vize az ecet.

Fanyar és bizarr.

Spárgafonatban

Ha alázuhanok majd,

Ki szövi tovább?

Szótagok, szavak,

Az idő megfojtása

Tizenhét álom.

Gőzölög a táj.

Köd ritkítja az erdőt.

Levélkavargás.

Hol jött vagy ment,

Fűrészféle alak volt,

Csak jött, ment, jött, ment.

Víz színe remeg.

Az eső köröket szúr.

Üres felület.

Vízen fűnyaláb.

Szilfák hosszú árnyékán

Úszó szigetek.

Nyugtalan szellemét

Az akusztikus térben

Emlék kísérti.

Sziklás hegy előtt

Egy csiga is elindult.

Felér a csúcsra?

Égi vonalon

Szaladgál a képzelet,

Mikor szóródik.

Karddal nyert folyók

Zúgásán mindenki ért.

Keselyű les föntről.

Őrzi elszáradt

Virágok sziromporát

Az elszáradt fű.

Árnyékok, formák

Kedvesed hasonmása

Szirénhangon szól.

Szádban cseresznye

Napfény, eső, szél, halál.

Csak egy nap telt el.

Messzi a közel.

Mily világos a homály.

Kuszán egyszerű.

Gazdag, csinos táj.

Az élet nem vetélytárs.

Szerelmed alkot.

Ha kibírom a

Földi létet, akkor a

Pokol is jöhet.

Nem értem magam.

Összedolgoztuk magunk,

Majd kettévágtuk.

Ördögűzés folyt.

A halál nevű képlet

Fogásaival.

Csendes pillanat

A partra lépő folyó

Életcsuszamlás.

Esti káprázat,

Tűz, víz, légáramlat jön.

Villám csap bele.

Kiváló debatter.

Kiugrott apácák közt

Cinizmust hirdet.

Fény sehol, mégis

Éles és tündöklő arc.

Önmagában nő.

Bűbájfotókon

Piros mellbimbójú nő.

Tériszonyom van.

Árnyam növekszik,

Ördöggel szimpatizálva

Hínár, víz fon át.

Csendes pillanat,

A partra lépő folyó

Életcsuszamlás.

Ördögűzés folyt

A halál nevű képlet

Fogásaival.

Nem értem magam.

Összedolgoztuk magunk,

Majd kettévágtuk.

Gazdag, csinos táj.

Az élet nem vetélytárs.

Szerelmed alkot.

Ha kibírom a

Földi létet, akkor a

Pokol is jöhet.

Messzi a közel,

Mily világos a homály,

Kuszán egyszerű.

Szádban cseresznye.

Napfény, eső, szél, halál.

Csak egy nap telt el.

Árnyékok, formák,

Kedvesed hasonmása

Szirénhangon szól.

Őrzi elhervadt

Virágok sziromporát

Az elszáradt fű.

Karddal nyert folyók

Zúgásán mindenki ért.

Keselyű les föntről.

Apró lökések,

Vénámba hajórajok,

Halcsontok döfnek.

Madaras ágak

Átaludták a telet,

Vízbe bámulnak.

Víz selymesedik.

A nap szemérmetlenül

Eléget mindent.

Nem élő, nem holt.

Alaknélküli voltunk,

Vagy mindkettő.

Holtak szájában

Homok, kő, giliszta, föld.

Hús, gyümölcs után.

Nézett, mosolygott.

Csak egy test akart lenni

Az életemben.

Farönkfej nyoma

Táncoló alakokkal,

Életrajzokkal.

Fák hajladoznak.

Szél bújt el az erdőben.

Onnan jön vissza?

Téli éj gondjai:

Átkozott féltékenység.

Sápadt hold néz.

Dögcédulám már

Gyerekeim játékszere.

Apámé sehol.

Nap napra csúszik.

Vagyunk, a holnap nincs itt.

Túlélők leszünk?

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned