Botz Domonkos és írásművészete

Igen sok könyv, igen sok szerző: napjaink egyik kulturális „termése” ez a tény, azokkal a cáfolhatatlan és statisztikailag igazolt adatokkal együtt, hogy kevésbé olvasunk, kevésbé „fogynak” a kötetek. Sok könyv, sok szerző, egyszerre könnyű és nehéz megjelenni, a végeredmény a művek sokasága: jó esetben széles sugárban a boltokban is, vékony sugárban kis példányszámokban. Köztük persze gyengék és rosszak, mondjuk úgy, kevésbé jók, vegyesen. Jók is, tehát az irodalom maga, s most ne méricskéljünk; Osvát Ernő, a Nyugat legendás szerkesztője mondta, hogy vannak a nagy írók és van az irodalom. Irodalmon belül gondolkodom a szép számban megjelent könyveket kóstolgatva és valamelyest ismerve, s ez már dicséret, nyilván nem nekem, hanem az alkotásoknak. Ebben a kétségkívül gazdag termésben – Botz Domonkos művei is természetesen idetartoznak – sok hasonlóság és eltérés van, persze a szépírói minőség összeköti őket. Mi az, ami számomra egyértelműen kiemeli Botzot és műveit a viszonylagos nagy és minőségi mennyiségből? Remekül ír, stílusa van, jó témai vannak. Mindez talán még az evidencia szintjén van. Talán az is – elvégre költőről, ugyanakkor íróról van szó –, hogy vulkanikus érzések részvéttel teli pillantásokkal keverednek nála, hogy a tegnapelőtti, gyerekkorát idéző és mai életet pásztázó műveiben a feltáró „helyzetjelentések” mellett meghökkentő, megcsavart, furcsa történetek is megfogalmazódnak, nem beszélve valami sajátságos, humort sem nélkülöző ambivalenciáról, amely oly jellemző rá. Amikor a bohóc felzokog – ez egyik verses kötetének címe, és ebben nem csupán írásművészete, hanem emberi mivolta is benne van. Szerepvállalás és őszinteség. Az érzékeny, súlyos egyéniségű, az életben sok mindent tapasztalt érett férfi, akinek előbb az élet volt fontos, mára, vagyis az elmúlt években az írás, pontosabban a rendszeres megjelenés vált fontossá: lehet, ez egyik oka a viszonylag kései könyvben is megvalósult jelentkezésnek. Jómagam kortársként fogadtam el rögtön, amikor néhány éve megismertem őt és írásait, s boldogan jelentettem meg kiadóként három könyvét, az Elengedett kézzel című verses kötetét 2012-ben, a Szálkás keresztek című elbeszéléseket 2013-ban és a már említett, Amikor a bohóc felzokog-ot 2014-ben. A sok dicsérő szó után jöjjön a fő dicséret, az, amire már korábban céloztam. Ez pedig a hihetetlen írói önmérséklet. Másként mondva: még véletlenül sem szószátyár, végképp nem bőbeszédű. Óriási dolog ez, amikor manapság jó műveknél, tehetséges íróknál olyannyira érzem sokszor a túlírtságot, a művészi igényességet s minőséget csonkító redundanciát. Vagyis nem tudnak maguknak, a mondatformálásnak megálljt parancsolni, pedig talán ez a művészet egyik lényege. Bozt Domonkos arányra, mértékletességre törekvő alkotó, nem lép túl terjedelemben a témákban, netán érzésben implicite benne rejlő lehetőségeken. És ez nem csupán konzekvensen a prózájában (kisprózájában) érzékelhető, hanem verseiben is, hogy világos legyen: hosszabb verseiben is. Nem lép túl, mert ilyen az írói alkata, tehetsége, ösztöne – és alkotói intelligenciája. Megint másképpen: nem csupán magában, az olvasóban is gondolkodik. Az emészthető életben tehát, amelyhez éppen az ilyen írások adhatnak áttételesen segítséget és olvasói gyönyörűséget.

Egyébként Botz Domonkos, amikor nem ír, hanem irodalmat „szervez”, akkor is ilyen. Folyóirat, társaság, kötet, baráti beszélgetés, szerkesztés, interjúkészítés: mind-mind egy irányba mutat. Érzésekkel telve ésszerűen közelebb a lényeghez.
Legyen az könyv vagy élet…

Utoljára frissítve:2017. április 04., kedd 22:00
Kaiser László

Kaiser László (Budapest, 1953. május 25.): költő, író, szerkesztő, dramaturg.
Szegeden a Juhász Gyula Főiskolán végzett magyar–történelem szakon 1977-ben, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar szakon 1980-ban, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskolán dramaturg szakán 1983-ban. 1983–85-ig a veszprémi Petőfi Színházban dramaturgként dolgozott, 1985-től a Pannónia Filmstúdióban, későbbi nevén Videovox Stúdióban szinkronlektorként. 1995-től a Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió vezetője, tanára. 1999-től 2013-ig a PoLíSz irodalmi újság egyik szerkesztője, később főszerkesztő- helyettese. 2000-től 2004-ig a Műemléklap, új nevén Örökségvédelem főszerkesztője. 1991-ben Eötvös József ösztöndíjban részesült, 1999-ben a Magyar Mozgókép Közalapítvány Józsa Péter kutatói ösztöndíját kapta. 2003-ban és 2005-ben a Salvatore Quasimodo költőversenyen oklevelet, 2006. március 15-én Petőfi Sándor-sajtószabadság díjat kapott, 2006-ban a nemzetközi Brianza-díjat vette át Olaszországban verseiért. 2010-ben Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíjban részesült, 2015: Papp Árpád Búvópatak-díj.

Megjelent kötetei: Üdvözlet a vándornak (versek Jánosi András grafikáival, 1996); Eseménynaptár Berzsenyitől Bódy Gáborig (tanulmányok, 1998); Ludas Matyi (zenés játék Fazekas Mihály elbeszélő költeménye nyomán, librettó, 1999); Magyar Ferenc (életinterjú, 2001); Dr. Hársing Lajos. Hivatása szinkrondramaturg (interjú, emlékezés, 2003.); Összes ajtómat kitárom (versek, 2004), Remekírókról, remekművekről (esszék, 2005), Éri István. Egy apróhirdetésen vett régész emlékezései (életinterjú, 2005), Dallos Szilvia titkai (életinterjú, 2005), Lángok, tüzek között (válogatott versek magyar–olasz nyelven Baranyi Ferenc fordításában, 2006), Tűz van, mami! (novellák, 2006), Elfogult beszélgetéseim (20 interjú, 2008), Álmom a csönd (versek, 2009), Egyéniség és filmművészet (Hét portré, 2010), Galambok és vérebek (versek, 2012), Dinnyés József, a daltulajdonos (életinterjú dokumentumokkal, 2013), Elvált apák Magyarországon (helyzetjelenések, vallomások, 2013), A fekete emberek (novellák, 2014).

Legfrissebbek a szerzőtől: Kaiser László

Tovább a kategóriában: « Recept Sánta Ferencre emlékezve »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned