A költészet és a pszichoanalízis kapcsolata

( A Hetedik első országos találkozóján elhangzott előadásom írásos formája)

„Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.”

(József Attila: Amit szivedbe rejtesz (Freud nyolcvanadik születésnapjára)

Milyen is az irodalom és a pszichoanalízis kapcsolata?

Az „irodalom és a pszichoanalízis: között kapcsolat áll fenn, azonban ez nem szerelmi, hanem rokoni kapcsolat…. Mindkettőnek a szubjektummal és annak kínjaival van dolga, mindkettő a belső világgal foglalkozik…”- írja Schönau Aa pszichoanalitikus ordalomtudomány körvonalai című tanulmányában. (Schönau, 1988/1998, 31)

„A pszichoanalitikus interpretáció, mint olyan hermeneutikai eljárás, amely az értelmező saját szubjektivitását nem is tagadja, nem is fojtja el, hanem épp ellenkezőleg, a megismerés eszközeként használja, nemcsak elméleti tudást előfeltételez…. Bizonyos képességet követel az önérzékelésre és a saját érintettség vagy közömbösség tudatosítására.” (Schönau, 36)

A mûvészek és az alkotások vizsgálata kulcsszerepet játszott a pszichoanalízis fejlõdésében, hiszen Freud számos új koncepcióját mûvészetpszichológiai írásokban mutatta be elõször; ilyen volt a nárcizmusfogalma, amelyet a Leonardo-esszében vezetettbe (Blum, 2001), vagy a halál-ösztön eszméje, amelyet az elméleti kifejtést megelõzõen „letesztelt”.A kísérteties címû írásában (Hertz, 1998). Hosszú idõn keresztül gyakorlatilag a pszichoanalízis volt az egyetlen lélektani irányzat, amely behatóan foglalkozott a mûalkotás lélektanának kérdéseivel; ennek fontosságát mi sem mutatja jobban, mint hogy számos nagy hatású szerzõ (Melanie Klein, Donald Winnicott) meghatározó szerepet szánt a kreativitásnak fejlõdés- és személyiségelméletében.

A pszichoanalízis a jelenkori humán tudományok egyik legfontosabb, átfogó érvényű, megalapozó gondolatrendszere, emberi gyakorlata. E kiemelt szerep háttere az, hogy a modern és különösen a posztmodern kor aktív, alakító centrumként ismerte fel, gyakorolta a személyességet az emberi lét konstrukcióinak felismerésekor, és az ilyen folyamatok tervezése, befolyásolása alkalmával világossá vált, hogy bennük primér, megalapozó szerepe van a bensőségnek, a sokszor fragmentált, nehezen meghatározható, de mégis elsöprő erejű személyes élményeknek. A pszichoanalízis nem az egyetlen olyan diszciplína, gondolkodási mód és gyakorlati technika, amely átfogó magyarázatot ad erre a megalapozó személyességre, értelmezési stratégiákat alakított ki jelenségeinek vizsgálatára és gyakorlati, terápiás technikát dolgozott ki a személyesség patológiás formáinak a kezelésére. Ezt a rendkívüli jelentőségű diszciplinát, a személyesség ezen „relativitáselméletét” egyetlen ember, Sigmund Freud alakította ki a XIX. és XX. század fordulóján (fő műve, Az álomfejtés megjelenési dátuma a szimbolikus 1900). Freud 1856-ban született és 1939-ben halt meg, élete jelentős, aktív részét Bécsben töltötte, személye és életműve egyaránt az Osztrák Magyar Monarchia teremtménye volt. Nem véletlen, hogy Bécs mellett a klasszikus pszichoanalízis másik jelentős centruma hosszú ideig Budapest, Ferenczi Sándor és a körötte működő pszichoanalitikusok 1913-ban alapították meg a Magyarországi Pszichoanalitikai Egyesületet. A pszichoanalízis már Freud életében világmozgalommá vált, a II. világháború után, az emigráció hatására, Amerika lett a legnagyobb központja, de a XX. század végére újra jelentős eredmények, új (elsősorban francia és brit) mozgalmak születtek Európában is.

A pszichoanalízis szinte megszületése pillanatától kapcsolódott az irodalomhoz, Freud 1897-ben barátjához, Fliesshez írt levelében említi, hogy saját emlékeiben is felfedezte az apa iránti féltékenység és az anya iránti szerelem jelenségét, és arra a következtetésre jutott ezeket az emberi gyermekkor univerzális jelenségének kell gondolni. Ennek alapján érthető az Szophoklész Oidipusz király című drámájának történelmi kontextustól független intenzív hatása. Hasonló ödipális témát feldolgozó műnek tartotta Freud e levélben Shakespeare Hamletjét. A többezer éve született ókori dráma címszereplője így lett az egyik legfontosabb pszichoanalitikus fejlődéstani fogalom. A Hamlet pedig hosszasan szerepelt Freud és a pszichoanalitikusok értelmezési tárgyaként. A Hamlet centrális szerepe egyáltalán nem meglepő. Shakespeare ezen drámája az újkori individuum születését, annak első, eredeti konstrukcióját mutatja be, egy olyan személyt, aki nem a külső világ kiképző, nevelő hatásainak produktuma, hanem belső világáé, ráadásul egy elkerülhetetlenül meghasonlott belső világé. A Hamlet ilyen természetét persze már a romantikusok is felfedezték, Goethe, Friedrich Schlegel vagy éppen Hegel egyaránt elmélkedtek e műről. Freud igazából nem tett mást, mint operacionalizálta, konkrét folyamatokra, összefüggésekre bontotta fel a belső meghasonlás miatt önmagában bizonytalanná vált hős karakterét. Feltételezte, hogy Hamlet azért nem tudott cselekedni, mert apja parancsa gyilkosának megbüntetésére felélesztette saját gyermekkori vágyainak emlékét, tudatos cselekedetét tudattalan indulatai blokkolták. Meg kellett tehát várnia azt, míg egyértelművé válik, hogy Claudius rá is, és anyjára is halálos veszélyt jelent, és csak akkor válhatott cselekvővé.

Hogyan értelmezi a pszichoanalitikus irodalomtudomány a költészetben feltűnő poétikai stratégiákat?

A pszichoanalitikus irodalomtudomány az irodalomban megjelenő poétikai stratégiákat a szubjektum nyelvi természetű önteremtő konstrukcióként értelmezi, az irodalmi mű a személyiség nyelvi projekciója és artikulációja. A poétikai diskurzusok dominánsan nyelvi természetűek, és ez a nyelv komplex kulturális viszonyok, önreflexív konstrukciók és az ezeket megbontó tudattalan hatalmi és vágyenergiák összjátékában jön létre. Kiemelhető a líra, a költészet, amely nem csupán egy személyes eseményhez kapcsolódó érzelmi pozíció leírása, hanem olyan, mint egy drámai monológ, egy, a költő számára is meglepő, tudattalan forrásokból származó önismereti konstrukció, a személyesség egy lehetséges sémája, egyfajta projekció, az interioritás megkonstruálása. Ez főként a modern líra szelfreprezentációs alkotási módra jellemző, mivel a vers egyrészt úgy működik, mint a pszichoanalízis, elmond, bemutat olyan szelfrétegeket, szelfkonstrukciókat, amelyek korábban érzékelhetetlenek voltak, másrészt létre is hozza a bensőség bizonyos koherens létezési formáit. Tehát mindig egy aktuális, új születik ennek a projekciónak a során.

A költészetben használt nyelvi-poétikai formák, alakzatok és képek különleges szelfreprezentációs eszközök, amelyek a különböző reprezentációkat és szelfrétegeket is képesek sűríteni. Ilyenek például a metafora, metonímia, megszemélyesítés.
Már Freud (Bevezetés a pszichoanalízisbe c.) is alkalmazta ezeket a (nyelvi) fogalmakat a pszichoanalízis fogalmaival párhuzamba állítva. A tudattalant például egy nyelvtan (grammatika) nélküli nyelvhez hasonlította.
Majd Lacan A beszéd és a nyelv funkciója és mezője a pszichoanalízisben és A szelf nyelve: a nyelv szerepe a pszichoanalízisben c. műveiben foglalkozik a nyelvészettel és a nyelv-pszichoanalízis relációval. Tanulmányai megírása során a nyelvnek és a szavaknak a pszichoanalízis során tapasztalt magyarázó és segítő hatalma motiválta. Szerette volna megérteni az analízis folyamatában szerepet játszó nyelvet, az analitikus és páciense közötti nyelvi interakcióban kódolt interpretációkat. A terápiában tapasztalt tüneteket úgy olvasta, mint a metaforákat a megjelenő vágyak pedig szerinte úgy épülnek fel, mint a metonímia A beszédben, illetve kommunikációban pedig minden szót és jelet bizonytalannak tartott mindaddig, míg véget nem ért egy nyilatkozat, vagy egy mondat.

A pszichoanalitikus irodalomelméletben a projekció ellentétes irányú folyamata, az introjekció is definiálható. Az introjekció mint lét-retorikai eljárás bukkan föl József Attila költészetében. Aköltő továbbírja a megfoghatatlan, nárcisztikus identitás kapcsán meglévő asszociációit, és ismét belehelyezi valami olyan létpozícióba, amely értelmezi, magyarázza a szelf eredeti, megfoghatatlan rétegét. Az ilyen továbbírásban felbukkanó nyelvi jelek, események, tárgyak metonimikus jellegűek, a szelffel kapcsolatba kerülő jelenségeken keresztül pozitív vagy negatív értelemben újra és újra pozicionálják azt. (Bókay 2005)

A magyar kultúrában egyedülálló volt a pszichoanalitikus gondolkodásnak az irodalomra gyakorolt hatása. Az alábbi költők és írók esetében kimutatható ez a hatás: József Attila, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Szerb Antal, Vas István, Füst Milán, Márai Sándor, Németh László.

Írásom végén felsorolom Freud legfontosabb művészeti írásait:

1897 Levél W. Fliessnek 1897-ben Hamletről és Ödipuszról

1900 Álomfejtés

1905 A vicc és viszonya a tudattalanhoz

1906 Pszichopata alakok a színpadon

1907 A téboly és az álmok W. Jensen “Gradivá”-jában

1908 A költő és a fantáziaműködés

1910 Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléke

1912–13 Totem és tabu

1914 Michelangelo Mózese

1916 Néhány karaktertípus a pszichoanalitikus munkából (Shakespeare, Ibsen)

1919 A kísérteties (E.T.A. Hoffmann)

1928 Dosztojevszkij és az apagyilkosság

1927 Utószó a Michelangelo Mózeséről szóló tanulmányhoz

1930 Rossz közérzet a kultúrában

Bibliográfia:

Halász László (szerk.) Művészetpszichológia. Gondolat, Bp. 1983, Bevezetés.

Martin Schuster: Művészetlélektan. Panem, Bp. 2005.

Halász László: A freudi művészetpszichológia – Freud, az író. Gondolat, Bp 2002. I. rész., 7-88.

Hartmut Kraft: Bevezetés a pszichoanalitikus művészetpszichológia tanulmányozásába. In: Bókay Antal – Erős Ferenc (szerk.): Pszichológia és irodalomtudomány (PI). Filum, Bp. 1998. 13-30.*

Walter Schönau: A pszichoanalitikus irodalomtudomány körvonalai. In: PI. 31-41.

Norman O. Brown: Művészet és Erósz. PI 119-131.

Ernst Hans Gombrich: Freud esztétikája. PI 142-152.

Norman Holland: Az irodalmi interpretáció és a pszichoanalízis három fázisa. PI. 331-342.

Kőváry Zoltán: A pszichoanalízis, a kreativitás és a mûvészetpszichológiai kutatás. IN: Thalassa, 2012-1/03-14

Bak Rita

Bak Rita (1974, Budapest) költő

A Holdkatlan, a Hetedik és az Art’húr Irodalmi Kávéház szerkesztője. a Nekünk Nyolc
folyóirat főszerkesztője és a hochroth Budapest magyar-német Kiadó kiadóvezetője.
A Szegedi Tudományegyetem magyar-német- színháztudomány szakán végzett.
Jelenleg az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar klinikai pszichológia és
egészségpszichológia szakirányának MA hallgatója.

Publikációi eddig:

Műfordítás:

Christoph Ransmayr: A jég és a sötétség rettenetei- műfordítói szeminárium, műhelymunka, Tiszatáj, 1999.
Christoph Hein: Az idegen barát/Sárkányvér, 1. fejezet- Polísz, 2013.
Christian Falb: Fázisátmenet, Tiszatáj, 2014
Dezső Boldogh: Die Geschichte, Hochroth Kiadó (ISBN 978-963- 89999-7- 9)- műfordítás
József Bíró: Minamosogno (ISBN 978-963-89999-1- 7, hchroth Kiadó-, 2014- műfordítás

Kötet:

Bomló perpektíva, versek, Kráter Kiadó, 2014

3kortárs magyar költő verseit fordította németre: Bíró József egy minioeráját, Boldogh Dezső és Kántás Balázs verseit.
Uljana Wolf kortárs költőnő verseit magyarra fordította, a kötet a hochroth Budapest Kiadónál jelent meg.


Versei:

Polísz, 1999, 2012.
Magyar Napló, 2012.
Tiszatáj, 2012. 2015. 2016.
Nekünk Nyolc, 2011-2013
tiszatájonline.hu
Folyó - internetes magazin
Parnasszus, 2016.

Pszichológusként is dolgozik, művészetterápiás csoportokat vezet, a Magyar Pszichológiai Társaság klinikai pszichológia szekciójának tagja.

Publikáció:

Kultúrák közötti kommunikáció, Szocioterápiás csoportok a Soteria alapítványnál, Edge Kiadó, 2012.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned