A lírai objektivációig

A költészetről gyakran mondják, hogy alanyi. Ez szükségszerű, hiszen a költészet akkor működik, ha megragadja a szavakon túlit. Ezt lehetetlen elérni, hacsak nem az alkotó legszemélyesebb ügye a vers.
Ezért is tartom tévedésnek azt, ha a verset a forma felől kezdik vizsgálni. Félreértés ne essék: a forma is fontos eleme a versnek, de önmagában nem vezet el a leglényegesebbhez. A vers akkor több szövegnél, ha megragadja az elmondhatatlant.
Az objektiváción azt a mozzanatot szokás érteni, amikor a művész tárgyi valósággá formálja a mondandóját. A képzőművészetek esetén egyértelmű mindez, hiszen ott valóban tárgyakat hoznak létre. Ugyanakkor a képzőművészet sem díszítőelemek, vagy illusztrációk alkotásában keresi a kiteljesedést, hanem a költészethez hasonlóan a kimondhatatlan megragadásában.
A költő viszont igen eszköztelen. A szavak létező elemei annak a világnak, amelyben a költő él, alkot, és kommunikál. Az alkotás nem más, mint a megfelelő szavak megválasztása és megfelelő szerkezetbe illesztése. Igen durvának tűnik ez a módszer más művészetek finom árnyalatokban gazdag eszköztárához képest. A szöveg leírása még nem objektiválás, holott a leírt, vagy lejegyzett szöveg elvileg anyagiasult megvalósulása a versnek. De az, amit leírunk, kinyomtatunk, vagy bármilyen módon írott formában rögzítünk, csupán szöveg. A kérdés az, hogy ebben a szövegben objektiválódik-e a vers.
Mi tehát a vers objektiválódása?
Térjünk rá egy kicsit a vers, illetve a költészet alkotásának a mechanikájára. A költő nem rímeket farag. Az rímfaragó, nem költő. A költő a vizsgált kérdést egészen személyessé igyekszik tenni. Átéli, átitatódik vele. Ezért is születnek a hatásos versek szenvedélyből, bánatból, örömből - tehát valamiféle érzésből -, nem pedig tudatos tervezésből. A vers szerelemgyerek. A költő átitatja a lelkét a témával - legyen az érzés, eszme, kétség -, s várja, amíg ehhez szavak kapcsolódnak. S ha résen van amikor az első lényeges szókapcsolat összeáll, akkor kell írnia. Sokszor igen hosszú idő telik el, mire egy vers inkubálódása eljut a verbalizálhatóság pillanatáig. Olykor közben más versek is megszületnek, mert hiszen az embert egyszerre több dolog is foglalkoztatja - miért lenne másként a költővel?
Ebből az következik, hogy amit a költő a versében szavakba foglal, az mélyen szubjektív, mert a tudatánál mélyebben kellett a témát befogadnia ahhoz, hogy ne szöveget, hanem verset alkosson. S a vers itt nem cél, hanem eszköz: eszköze annak, hogy a kimondhatatlant megragadja.
Ez azonban önmagában rejti azt a csapdát is, hogy hiábavalóan szubjektív költészet szülessen. A költőnek tisztában kell lennie azzal, hogy a költészet - szolgálat. Sokkal tovább kell a témát megtartania az inkubációs folyamatban, mintha csak önmagának keresné a válaszokat. A költőnek tudnia kell, hogy ő ember, s ami őt foglalkoztatja, az emberi, ami tehát más embereket épp úgy foglalkoztat. Ezért azt, ami ebben az inkubációs folyamatban szubjektívvé és konkréttá vált, tovább kell szűrnie, amíg általánossá nem válik. Úgy kell önmagának választ adnia, hogy az túlmutasson önmagán. Választ kell adnia mindazoknak, akik költői tehetség nélkül ugyan, de ugyanazt a választ keresik.
Olyan a jó vers, mint egy lámpa az utcán, amely mindenkinek megvilágítja azt, ami a fénykörében van; nem csak a lámpaszerelőnek. Ehhez tudni kell azt, hogy a vers kommunikációs eszköz. Azt, hogy általánossá szűrjük, úgy kell érteni, hogy sokak számára megragadhatóvá, bizonyos fokig megérthetővé kell redukálni a szöveget. A jó vers tehát populáris, mert a réteg vers csak korlátozottabban tudja betölteni a funkcióját. Ha űrkutató lennék, s írnék egy emlékkönyvbe való verset a kollégáimnak, bátran kommunikálhatnék a szakmánk zsargonjában. De ezt a fogászati asszisztensek aligha értenék. Ezzel tehát csorbul az a funkció, hogy sokak számára adja meg a választ. Ám ezt a hibát nem az űrkutatók követik el leggyakrabban, hanem a magas fokon edukált poéták, akik azt hiszik, az olvasótól elvárható, hogy ne az űrkutatásban, vagy a fogászatban legyenek kiműveltek, hanem az irodalomtudományokban. Lássuk be, épp úgy szűk réteg ez is, mint az űrkutatóké.
Ahogy a képzőművész a megalkotott forma által mindenki számára láthatóvá teszi (objektiválja) a mondandóját, úgy a költő ezzel az általánossággal, a sokak által befogadható, megérthető kifejezésmóddal objektiválja a maga válaszait. Ebből semmit sem von le az, hogy ezek a válaszok gyakorta nem racionálisak. Amennyiben a művészetek által megragadott kérdések többségére volnának megfelelő racionális válaszok, nem lenne szükség művészetekre. Amikor a szerelmes azt mondja: szeretlek, az mit jelent? Biokémiai folyamatokat? Ezekből fakadó, módosult tudatállapotot? Nyilván az emberi méltóság megcsúfolása, ha csupán ezen a szinten keresünk válaszokat. S amit találunk, nem is válasz, csupán tünet, amit az ember fizikai kivetülése mutat. De, ha ez lenne a szerelem, akkor elő lehetne állítani kémiai úton. Milyen meglepő, hogy a gyógyszeripar még nem dobta piacra a tökéletes bájitalt. Az ugyanis csak a mesékben létezik. A metafizikai valóság mélyebb minden racionálisnál. Nagy kérdéseink racionálisan nem válaszolhatóak meg. E kérdésekre csak a hit és a művészet ad válaszokat. S amikor az olvasó irracionális módon arra a meggyőződésre jut, hogy a versből választ kapott, a vers akkor objektiválódott az ő számára. Ez pedig úgy történt, hogy az olvasó be tudta azt fogadni a maga szubjektumába, mélyebben, mint ami racionális.
A költő dolga tehát az, hogy addig szűrje a verset, amíg alkalmassá nem válik arra, hogy sokakban objektiválódhasson. Ez az a szint, ahol a költő túllép az emlékkönyvek kedves szövegein, de túllép önmagán is. Így születik meg az igazi vers, s minden ilyen versben újra és újra a költészet objektiválódik.

Eredeti Közlés: 2017. január, Holdkatlan.

Ferenczfi János

Pár szó rólam...

Ferenczfi János vagyok. Hatvanhetes. Folyton újrakezdő. Túl egy kudarcos házasságon. - Két nagyszerű fiam van, egy új társam, s szerencsére sok kitűnő barátom. - Egzisztenciám, - mindenkor pillanatnyi....

1985-ben díjazottja voltam a Sárvári Irodalmi Körnek. - Aztán csend. - Kiálltam egy elv mellett, s ez nem volt kívánatos.

A kilencvenes években nem írtam, - eleget. - A Petra Alapítvány vezetőjeként kulturális szervező munkát végeztem.

A kétezres években tagjává váltam a RIM-nek, a Bohém Asztaltársaságnak, A Napsziget Alapítványnak, a Napszél Alapítványnak, satöbbi. - Közben kiálltam néhány elv mellett, ami nem volt kívánatos....

2009. szeptemberétől rádiós műsort indítottam IRKA címmel a Fúzió Rádióban. Ma a Muzsikus Rádióban tevékenykedem, a P_RéS című műsor gazdájaként.

Szerveztem és vezettem pódium beszélgetéseket, irodalmi esteket. Beszéltem megnyitókon, könyvbemutatókon, találkozókon.

Kötetem nincs. - Leszámítva a három nulladik kötetemet, - amelyek rendhagyó pódiumműsorok voltak.

Satöbbi.

Most pedig A Hetedik kitalálásával, megvalósításával, - szerzők és szerkesztők felbujtásával foglalkozom. - Álmodom, s az álmok egy része valóra válik.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned