DIGITALITÁS ÉS ALKOTÁS

DIGITALITÁS ÉS ALKOTÁS


Ma fanatizmus kell az íráshoz, de hát mindig is az kellett hozzá. Viszont ez a fanatizmus nem bolondság. Távolról se. Inkább az ellenkezője. Egyébként is azt tapasztaltam, hogy a nem művészek között több a lelki sérült, mint fordítva. Így van ez a sematizáló előítélet ellenére. Nyilván összefügg ez azzal is, hogy a mai kor nem romantikus. Költészete sem az. Távolról se. A mai költők tüsténkedőbbek, józanabbak a hivatalnoknál. Szinte már túl akarnak tenni rajta.
        Amúgy, nem lehet összehasonlítani az alkotó tevékenységet a munka világához tartozóval. Külön meccs, külön rendszer. Bármi történik az egyikben, mint esemény, a másik rendszer a saját kódja szerint dolgozza fel, kebelezi be azt. Ami a munka világában történik, az alkotáséban csak lehetséges nyersanyag, ami az alkotáséban, az a munka világában PR- vagy hatalmi jel.

            Az ember minden időben isten akart lenni. Megostromolni a teret és időt, hogy elpusztíthassa azokat. A teret már sikerült. Hogy is volt hajdanán?

        Utaztál vonattal egy távoli városba. Néztél kifelé a vonatablakon. Láttad az elsuhanó mezőket, dombokat, a gomolyfelhőket. Azután beértél az állomásra végigsétáltál az utcákon, érezed a város levegőjét, a rá jellemző napfényt. Szemlélted az épületek jellegzetességeit. Egyikük negyedik emeleti lakásában ült egy férfi vagy nő egy barna színű öblös fotelben. Helyet foglaltál vele szemben. A szemébe néztél, láttad a csak rá jellemző tekintetét. Megszólítottad. És elkezdődött a természetes beszélgetés.

Ez tűnik el. Vagy ennek a kiemelkedő szerepe. A város csak betűsorozat lesz a monitoron. A tekintet photoshop. A hangnak nincs helye. Nem is akarod tudni, hol hangzik. Akárhol. Bárhol. Mindent tudsz.

       Már ahogy kimondod, egy auditív mikrofon átalakítja a hangot digitális számsorrá, utána mindez optikai kábelre megy át, 1.0.10 stb. ez a mindenható digitális hieroglifa, fényimpulzus a hangból, amely aztán a fogadónál ugyanígy alakul vissza, auditívvá az optika. Az ember úgy érezheti, istenül a lelke. Az idő elpusztítása még nem sikerült, de már dolgoznak rajta. Az ember tudatát lemásolni a végtelen digitális közegbe, a tudatod benne lesz a digitális világban, és ha fenntartják a gép működését, akkor a tudatodat végtelenre időre fenntartod, a tested addigra már por és hamu. Sőt, tudatodat végtelen számban sokszorosíthatod, másolhatod.

        Ebben a kortapasztalatban már nem lehet hiteles a régi lélek-létmód és az ő bensőségének kifejezése. Hogyan viszonyul mindehhez a nyelv, a nyelv teljessége a költészet? Mi az, amit csak Ő tudhat. Ami jogot ad arra, hogy életben maradjon? Ezekre a kérdésekre válaszolnak az alkotások.

Akit az istenek szeretnek

Akit az istenek szeretnek

Az irodalom egy nagy játszótér, ahol a kalandok sokasága vár, s a bejáratra nincs kiírva "kalandorok kíméljenek", sőt! Rengeteg játékszer és rengeteg variáció áll rendelkezésre, szinte végtelen a színárnyalatok száma. Ennek ellenére vannak, akik leragadnak bizonyos játékoknál. "Ez nem vers!"- írták nekem egyszer, azért mert a témám, a használt szavaim és a formai megvalósítás nem igazodott a klasszikus (Petőfis) poézishez. Mindezt a kritikát száziksz évvel Walt Whitman, és jó pár évvel a szabad vers, a dadaizmus és a modernista törekvések kánonba kerülése után megfogalmazni, nos kicsit szűklátókörűség.

De visszakanyarodva a játszótérhez...
Mégis sok játékos kedvű tölti az idejét hisztitől vörös arccal a homokozó szélén, önfeledtség helyet elmerülve a negativitás hullámaiban. A belső kalandok helyét átveszi a külső körülmények okolása. "Manapság nem olvasnak az emberek", "az irodalom halott", "nincs jövő", "ezek nem érdemlik meg, hogy írjak nekik" és hasonló válogatott faszságok.

Kedves költő társaim le kéne takarodni a magas lóról, elengedni a próféta és megváltó tudatot, Hemingway nyomán nem azzal foglalkozni, hogy mink nincs, hanem hogy mit tudunk kezdeni azzal, amink van. Az elefántcsonttorony csak a fejekben létezik, mi is utcán járunk, lakásban élünk, vekkerre kelünk és ilyesmi, nem a szférák zenéje altat el, és nem az égből szállunk alá minden reggel. Értem ezt úgy, hogy semmivel sem vagyunk többek vagy kevesebbek mint bárki más. Van egy érdeklődésünk, egy képességünk, amit fejlesztünk és használunk, az, hogy ez a művészet területére esik nem jár előjogokkal.

Egy srác vagyok, aki azt csinálja, amit szeret. Ne gondolkodj, cselekedj, csináld, ami az eszedbe jut és ne foglalkozz a körülményekkel. Magadnak írsz, s az olvasó csak ezután jön. S ha egy ember elolvas s tetszik neki amit alkottál, na akkor már megérte. Ne engedd, hogy a szabályok megkössenek, az irodalom és általában a művészetek, a szabadságról szólnak. Akár az életet, az alkotást is számtalan módon élhetjük meg, de sose higgyük azt, hogy csak a mi utunk a tuti. "Több út vezet a hegyre", tartja egy keleti mondás, s ez lebegjen a szemed előtt, amikor alkotsz s akkor is, amikor magasztosságod hamis fényében elmarasztalsz valakit, aki nem úgy csinálja a dolgot, mint te.

Szerkesztőként válogatnom kell az írások között. IGEN és NEM a szavazat. Mi alapján? Nálam a tetszik vagy nem a döntő. Nem érdekel a technikai rész, a stílus, a műfaj, annyit nézek csak, hogy mennyire szól hozzám a vers. Szigorúan szubjektíven csinálom a dolgom. Tőlem soha senki nem fogja azt hallani, hogy "ez nem vers" vagy, hogy "dolgozz rajta még egy kicsit".

Az én felfogásomban a vers a pillanat megragadása. Amit leírok az akkor és ott ebben a formában és ezen a módon akar kijönni a fejemből. A gondolat utat tör magának a felszínre és nem válogat az eszközök között. Emlékművet állítok a tudatom pillanatképeinek a verseimmel. Ezért is van az, hogy nem szerkesztem őket, nem dolgozom rajtuk hetekig, hogy meglegyen a szótagszám, hogy szárnyaljon a daktilus, hogy rímeljen, aminek rímelnie kell. "eszembe jut egy érzés, gyorsan kihányom magamból", ahogy a Quimby énekli.

Sose vágytam a magasba, a hatalmas Trónra, ami a mindenség felett lebeg és én beletehetem a formás kis seggemet (na jó, talán tinédzserként így volt). Nem sértődöm meg, ha nem olvasod el, ha elolvasod, de nem tetszik, ha leszarozod, ha nem hallgatod meg, ha nem veszed meg, ha nem jössz el, vagy ha eljössz, de inkább a sarokban beszélgetsz. A tartsunk össze, mert az irodalom a közös érdekünk és hasonló mozgalmak mindig itt buknak el a szememben. Mert mentem én sok helyre, hátba is veregettek "de jó, hogy itt vagy", aztán, amikor én hívtam a többi forradalmárt, akkor üresen kongott a nekik fenntartott rész a teremben. Ezért nem kell hangzatos jelszavakat kreálni, mert ezeket a jelszavakat követni kell és betartani. Ezért is kezelem ugyanúgy az irodalmi eseményeket, a barátaimét és bárki másét is, mint egy Tankcsapda koncertet. Ha van kedvem és éppen belefér, akkor elmegyek és zúzok egyet Lukácsékkal. De a Luki még sosem írt nekem elmarasztalást, amiért kint söröztem a pultnál a Pecsában.

Magyarán le kéne lazulni egy kicsit, csak csinálni azt, ami jólesik, önkifejezni, megjelenni, fellépni, beszélni, beszélgetni, de a világ és a társaink felé támasztott elvárások nélkül. Elengedni a hamis önérzetet, nem beleülni a "megnemértettművészvagyok" hisztihintájába és önfeledten játszani!

"Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek!"

„Egyesíted szellemeddel”

„Egyesíted szellemeddel”

József Attila nem lett öngyilkos, véletlen balesetet szenvedett.
Nemrég zajlott egy vita József Attila halálának körülményeiről. Erről a tagadásvágyról eszembe jutott több más is, például „a Holocaust nem is úgy volt” stb.
Most nem is a tagadást szeretném tagadni, nem csak azért, mert a szememben, akár a viharjelzések a Balatonon, egyes balesetek az öngyilkosságot megelőző fázisban bekövetkező jelzések.
Most inkább az foglalkoztat, miért olyan fontos, hogy József Attila ne lett légyen öngyilkos? Az ő halálán nem lehet változtatni, az befejezett tény. Ahogy korábban mondtam, József Attilát szerintem a sorsával együtt kell elfogadnunk, nem lehet a zsenialitását és a lényét a sorsáról leválasztanunk,halála Isten és az ő ügye, mint ahogy a miénk is a miénk. A kérdés tehát, miért utasítjuk el öngyilkosságának tényét, amennyiben így teszünk

Azt hiszem, a Héroszról saját fogalmaink vannak, az én szememben József Attila épp a küzdelmeivel, mélységeivel együtt heroikus, és azt, hogy ezen felül, vagy inkább kívül Hérosz legyen, nem „igénylem”. Az, hogy mélységekben szólít meg, több minden egyébnél.
Azt sem tudhatjuk, ha már ez a kérdés felmerül, hány ember nem lett öngyilkos éppen azért, mert József Attilát olvasott. Sok kortársamnak, ahogy nekem is, kamaszkorunk elengedhetetlen társa volt a József Attila összes (és, részben neki hála, még élünk. Persze nekem előbb még meg kellett szabadulnom az iskolában tanított „munkásmozgalmi költővel” szembeni érdektelenségtől). Unásig ismétlem vele kapcsolatban, hogy ha van olyan, hogy magyar néplélek, akkor az azt jelenti, hogy mindegyikünkben van egy rész József Attila, és nem mindegy, hogyan bánunk vele, megtalálja-e a helyét világunkban.
Az ideálképzésen túl, mely egy képet szeretne látni a valóság helyett, a másik ok a tagadásra valláserkölcsi egyeztetés igényével jön létre. Szeretjük, tiszteljük József Attilát, aki viszont e tettével „megbántotta apát és Jézust”, - ahogy egy nagyon kedves, mélyen vallásos családnál tett látogatáskor hallottam ezt a meghökkentő mondatot - és az üdvözülés számára ezen nézetünk szerint csak akkor megtartható, ha bebizonyítjuk, hogy nem is öngyilkosság történt, hanem baleset (és később Latinovitssal szintén...).
Ez a gondolatmenet művészet és erkölcs viszonyának nyilván nem első, és nem is utolsó átgondolására késztet.
A művészetben, úgy gondolom, az erkölcs fordított helyzetben van, mint a vallás esetében. A vallásnál az erkölcs – elméletileg – alap, kiindulópont, melyből kell – kellene – eredményeknek születnie a viszonylatokban. A művészetnél pont fordítva van. Az „ami igaz, szép, ami szép, igaz” k

keatsi alapvetése bír, ha tetszik, erkölcs teremtő hatással. Az erkölcs nem kiindulópont, hanem eredmény. Itt az erkölcs magától, erőszak vagy erőltetés nélkül születik, az alkotás a belső igazság, belső szerkezeti logika révén „imádkozza bele” a történésbe, ábrázolásba. Ebben az értelemben erkölcsös az embert ölt Villon, Caravaggio, Gesualdo művészete, és szinte ordítja az erkölcsöt Laclos Veszedelmes viszonyok című műve, mivel itt a néző-olvasó minden szereplővel illetve aspektussal kénytelen valamennyire azonosulni, szembesülni, a (nem gyermeki, hanem infantilis, már-már tudományos...) kegyetlen játszadozás örömével együtt annak következményeit egyszerre átélni – ez főleg utóbbi műre igaz, ahol minden szereplő lélektani folyamataiban, megütközéseiben részt veszünk.
És megfordítva – a (mai) vallásos művészet csapdája a dogma és a giccs, mert a középkori kánon egysége, a mögötte álló szellemiség, mint alap (részben hál'Istennek) elveszett, illetve, hogy „az erkölcs az agy gyengesége” (Rimbaud), az, hogy az a-priori erkölcsiség a művészetben könnyen neo-viktorianizmust idézhet elő. Ámde!!! vagy ebből következően, az emberiség által öröklétre ítélt művek erkölcsi szempontból is magasan állnak, az igazságtartalmuk révén, mely a lélek és az összetett ember paradox létét nem letagadva-elhazudva szembesül-szembesít az Abszolúttal.

Húsvét előtt

Húsvét előtt

Az  a megtiszteltetés ért - ami egyben nehéz feladat is - hogy én írjam meg lapunk márciusi számának nyitó cikkét. Első lendülettel írtam egy epés, nem irodalmi lapba való cikket a napjaink közéletében tapasztalható dolgokról, amelyek úgy gyomorforgatók - hiszem, hogy minden jóérzésű ember számára - ahogyan akár országunk és népünk végzetét is okozhatják, ámbár ebben a népben már vizionáltak jó páran nemzethalált, és szerencsére mind máig nem lett belőle semmi. Aztán rájöttem, hogy ennek nincs helye egy határozottan és kifejezetten irodalmi lapban, noha Magyarországon az irodalom soha nem volt elválasztható a közélettől. Nem azért, mert lapunk el kívánna zárkózni a problémáktól, amelyek társadalmunkat feszítik, hanem azért, mert az irodalom dolga az örök emberi értékek felmutatása és nem a pillananyi érdekellentétek szapulása. Persze, amikor a közélettől önmagukat "teljesen függetleníteni próbáló" lírikusaink, íróink munkáit végignézzük, előbb-utóbb kiderül, hogy azzal mondtak véleményt - és többnyire nem hízelgő véleményt - társadalmunk állapotáról, hogy nem nyilatkoztak róla.

De miről szólhatnak a lírikus versei tavasszal? Szólhatnak az élet megújulásáról, a Tavasz és a szerelem misztériumáról, szólhatnak - magyarok lévén - a Magyar Forradalom és Szabadságharc gondolatvilágáról, és szólhatnak a Húsvét köréről. Persze sok minden egyébről is, de e három téma nyilván aktuális minden tavasszal.

Az élet megújulásával sok "baj" nem lehet. Az 1848-as forradalommal kapcsolatban már lehetnek ellentétek különböző vélemények között, bár számomra úgy tűnik, hogy ez az a - máig ható - történelmi kérdés, amelynek értelmezésével kapcsolatban az utóbbi évtizedekben a legkevesebb volt a nézeteltérés. Húsvét témaköre pedig kifejezetten izzó kérdéssé válhat, ha valaki komolyan kívánja gondolatait és érzéseit kifejezni. De mi értelme komolytalanul foglalkozni lírával, amikor még a komolytalanságot is csak teljesen komolyan érdemes művelni, vagy sehogy sem? Ha a lírát, vagy tágabban: az irodalmat, és még tágabban: a művészetet művelő, érző, gondolkodó ember érzéseit, gondolatait úgy kívánja megosztani, hogy érdemes legyen odafigyelni rá - különben mi értelme? - akkor nyilvánvalóan az őt, mint személyt, vagy környezetét feszítő, érdeklő gondokról, örömökről, jelenségekről szólnak művei. És ez az, ami hitem szerint érdekelheti az alkotások befogadóit is.

Ebben az évben Húsvét előbb van, mint máskor. Akár hívő, akár nem az európai ember, a zsidó-keresztény hagyomány annak ellenére, hogy a kereszténység saját szellemi elődjét gyakorta csak megsemmisíteni kívánja, annyira beleépült az európai kultúrába, hogy nem hagyható figyelmen kívül. Amikor egy baráti társaságban a Húsvét és Pészach közti kapcsolat kapcsán indulatok dúlnak, az ember néha csodálkozva tárja tágra szemét.

Amikor világosság van, a művész akkor is látja a sötétet, és saját eszközeivel figyelmeztet a veszélyekre. Amikor pedig támad a sötétség, kiabálnia kell: kikiabálni az igazságot. Megmutatni, hogy hiába jön az éj, mindig ellent lehet mondani a gonosznak és az embertelenségnek. Megmutatni, mindig voltak és lesznek igazak, akik tanuskodnak, akik fényt vetnek, az emberi szellem fényét. És mindegy, hogy a fény az értelem, a hit, vagy a szenvedély fénye: mindegyik fény emberi, és mindegyik fény világít.

Bízom benne, hogy gyermekcipőben járó lapunk ilyen embereket gyűjt maga köré, akik a maguk saját eszközeivel vetnek fényt életünkre, és boldoggá tesz, ha akad közöttük olyan írás, amely hitem szerint nem csak napjainkban, hanem későbbiekban is a sötétséget eloszlató fényt ad a magyarul olvasó, beszélő embereknek.

Mert hiszem, hogy még sokáig lesznek, akik olvasnak, beszélnek és írnak majd ezen a nyelven.