Isten krónikása: Megemlékezés T. Ágoston Lászlóról

Tisztelt Egybegyűltek!

T. Ágoston László búcsúztatása miatt gyűltünk ma össze. A gyászoló család, barátok, pályatársak. Mindazok, akik Lászlót tiszteljük és szeretjük. Talán azok is, akik nem.
Azért vagyok ma itt, mert László életének és írói munkásságának a legutóbbi évtizedét végig kísérhettem, s mert megtisztelő módon a barátságába fogadott. Néhány rádiós interjú adott alkalmat arra, hogy mélyebben megismerhessem őt, mint ahogy az irodalmi eseményekkel járó rövid beszélgetések lehetővé tették volna. Abban a kiváltságban volt részem, hogy megismerjem az Embert az író mögött.
Az életrajzok ugyan nem emelik ki épp ezt külön, de bekezdésről bekezdésre kiviláglik, hogy az egymást követő szörnyű korok - egészen e jelenlegiig -, újra és újra összezúzzák a világot. Nem csak az asztalosműhely sodródik el az idő felkavart vizében, de az identitás is. Relativizálódik minden érték, amihez a személyiség horgonyozhatná magát. Ez megbontja minden közösség integritását.
Folyton felmerül a kérdés, hogy az, aki vagyok, és akikhez kötődik az énképem, az valóban az-e, aminek, akinek eddig hittem. Az Ipszilon az anyai felmenők nevében adhat tartást, büszkeséget és megerősítést a kötelességtudathoz, de jelenthet kirekesztettséget, idegenséget, gyanút is. És nem csak az ipszolon, de minden. Minden, amihez egy személyiség kötődhet.
Ezek a szörnyű korok folyton kettétörik az ember életét. László kapcsán is hosszan sorolhatjuk, hogy mi minden nem lett. Hogy nem lett asztalos, nem lett vasutas, nem lett katonatiszt, és így tovább, és így tovább. És a sok „nem lett” közül csak némelyik volt az ő kockázatos döntése. Jobbára a feje felett döntött a történelem, vagyis azok a szörnyetegek, akik itt a történelemnek képzelik magukat.
László elsősorban ember és író. Így együtt. Ebből adódóan mindig is gyanakvással kezelt, már-már ellenség képen tekintett tagja minden közösségnek.
1966-tól, azaz közel félévszázadon át jelentek meg írásai. 1970-től hivatásos újságíróként tevékenykedett, mígnem évtizedek munkássága után meg nem kérdőjelezték őt újságíróként.
Íme az ember, akiről azt mondták, nem tud írni. Miközben mind tudjuk, mivé aljasult az újságírói szakma, s hogy az úgynevezett szépirodalom is kitermeli minden szörnyű korban a maga törtetőit. Így a kilencvenes évektől irodalmi munkássága került életének középpontjába. És természetesen itt is megmaradt kicsit idegennek, kívülállónak. Alapítója és tevékeny tagja több irodalmi körnek. De rendre hagyja, hogy azokat mások kormányozzák olyan célok felé, amelyekhez ő nem akar túl közel kerülni. Volt idő, amikor bosszankodtam, hogy miért nem áll bele egy-egy ilyen ügybe! De ő volt bölcsebb! Mindenki maga választja meg az eszméket, az értékeket és a személyeket, akiket, amelyeket követ. És ő követendő akkor is, ha csak az, ami és aki. Ember, valóban és nagybetűkkel.
Korántsem véletlen, hogy annyi helyen fogatdák szívesen írásait. Publikált többek között a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit hazai és külföldi magyar nyelvű lapok, irodalmi folyóiratok közölték. Így a Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLíSz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, OPUS, Napsziget és A Hetedik.
S habár nem kilincselt tagságokért, tagja számos körnek, mert szívesen írták az ő nevét is a tagok sorába a Krúdy Körtől a RIM-en át az Írószövetségig. Az antológiákon és a folyóiratokban megjelent számtalan publikáción túl másféltucatnyi kötet tartalmazza írásainak azt a részét, amit eddig megismerhettünk.
Ez a munkásság mégsem abban áll elsősorban, hogy számos műfajban alkotott és sok-sok művet hozott létre. Lászlónak ott van a szakma a kezében, a szükséges ismeretek a fejében. Hozzá nyitottság, kíváncsiság és kreativitás. De ott van a hivatás is a szívében. Több mint írói hivatás. Emberi hivatásról kell szólnunk.
Szeresd felebarátodat! – parancsolta Krisztus, - bármilyen gyanúsnak is tekintik ezeket a gondolatokat manapság. És László igazi filantróp. Ember-szerető, fenntartások nélkül. Az elbeszéléseiben minden szereplő valódi: esendő és szerethető. A rosszak is. Azok is, akik szörnyű hibákat követnek el, vagy épp gonosz dolgokat tesznek. László szereplőit szeretjük, vagy szánjuk. Azonosulunk velük, vagy megértjük. Egyiket sem gyűlöljük. Mert ő is szeretettel formálta e szereplőket: emberséggel, empátiával, hittel.
Jó mester csak jó emberből lehet. Ügyes iparos lehet gonosz emberekből is, mint ahogy vannak divatos írók azok között is, akik az embertelenséget képviselték. De jó író, hiteles művész csak jó emberből lehet. Olyan emberből, akinek az embersége nem változik attól függően, hogy éppen melyik szörnyű korban él. Olyan emberből, aki távolabb tekint ezeknél, olyan célok felé, amelyek állandóbbak, mint ezeknek a korszakoknak a kincstári, vagy divatos eszméi.
László ennek az emberségnek a képviselője és a krónikása. Írásai azt a reménységet fogalmazzák meg újra és újra, hogy még van emberség. Hogy végül a valódi emberi értékek fontosabbak és maradandóbbak, mint az egymást váltogató zsebnapóleonok imádata.
László nem az ő krónikásuk. Nem is az általuk uralt koroké. Hanem az emberségé. Az emberszeretet terén Isten munkatársa. És most már Isten krónikása is.
Szerencsések vagyunk, hogy ismerhetjük őt, akkor is, ha testi valójában többé nincs közöttünk. Munkássága és embersége jelen van. Kötelességünk megőrizni, ápolni és folytatni.
Isten adjon nekünk ehhez erőt, hitet, emberséget. Azt a hitet, ami T. Ágoston Lászlót azzá tette, aki mindig is volt az egymást váltó korszakokban. Azt az emberséget, amiből hivatása fakadt.
Isten veled, László!
Nekünk pedig jó utat az úton, amelyet jártál.

A 2017. július 31-én, T. Ágoston László búcsúztatján elmondottak alapján.

A Hetedik születésnapja alkalmából megtartandó első országos találkozónk elé

A Hetedik születésnapja alkalmából megtartandó első országos találkozónk elé

A Hetedik első alkalommal 2016. január 26-án jelent meg. Azonban egy év eltelte után is nehéz lehet meghatározni, hogy mi is voltaképpen a Hetedik. Ezért alapítóként meg kell fogalmaznom néhány aspektusból a választ.
A Hetedik hiánypótlás szándékával létrehozott kortárs irodalmi orgánum. A célunk az, hogy az irodalommal alkotóként foglalkozó ismert és az ismeretlen szerzők és közösségek között hidat, átjárót hozzunk létre. Atomizált társadalmunkban sokan elveszítik a nyitottságukat. Diabolizálni mindenkit, aki a „körön” kívül van, előítéletesen gondolkodni ismeretek nélkül, könnyű. Mi a nehezebb utat ajánljuk. Azt, hogy nyitottan, konstruktívan tekintsünk a világra és egymásra.
Hiánypótlás a célunk azon a téren is, hogy a „nem hivatásos” írók és költők között felkutassunk olyanokat, akik maradandó értéket hoznak létre, őket ismertebbé tegyük, s megbecsülésünk jeléül közreadjuk írásaikat.
Hiánypótlás abban is, hogy szorgalmazzuk ismert, méltán sikeres írók és költők csatlakozását, akik személyükkel hitelesítik törekvéseinket, s publikációikkal teszik rangosabbá a Hetediket.
A Hetedik nem csupán folyóirat, sokkal inkább alkotóközösség. A szerkesztők hónapról hónapra jelentős munkát végeznek el azért, hogy az újabb szám tartalma létrejöjjön. Ennek során számos kérdés merül fel, amely gondolkodásra és vitára késztet. Kommunikációra, közös gondolkodásra ad alkalmat a szerkesztők és a szerzők között.

A Hetedik működésének természetes velejárója, hogy új emberi kapcsolatokat hozzon létre, s a meglévőket megerősíti.
Tény, hogy A Hetedik még nem rendelkezik jogi személyiséggel. Ez az egyik célunk a 2017-es év vonatkozásában. A jogi személyiség azonban nem több annál, ami: keret ahhoz, hogy új terveket valósíthassunk meg.

A Hetedik a magyar irodalom legjobb hagyományait kívánja követni: összegyűjteni és megőrizni az értékeket, műhellyé válni, ahol a jövő értékei formálódnak.
Fontosnak tartjuk, hogy első országos találkozónkat József Attila szülőhelyén rendezhetjük meg. Kötődni kívánunk a költőhöz, akinek emblematikus verséből kölcsönöztük nevünket is. Az ő küldetéstudatának megértését és követését ajánljuk magunknak is, s mindenkinek, aki ma irodalommal foglalkozik.

A találkozó programjáról:

A találkozón több előadás elhangzik majd.

A mai terveink szerint a következőket hallhatják a résztvevők:

Vörös István:  Hogyan épül fel egy irodalmi pálya?
Payer Imre:     Az ezredforduló előtti és az ezredforduló utáni költészet szemlélete és nyelvisége.
Bak Rita:        A költészet és a pszichoanalízis kapcsolata
Szecsődy Péter:          A mű, mint a végtelen szeretet rezonátora
Kaiser László:Tendenciák a kultúrában, az irodalomban, a könyvkiadásban
Nagy Imre:     A szavak teremtő ereje

Számos zenei program is lesz a nap folyamán.

Az előadókról pár szóban:

Szecsődy Péter szerkesztőnk, író, szerkesztő, újságíró.
Nagy Imre költő, az evangéliumi esztétika követője, szerkesztőnk.
Vörös István József Attila-díjas költő, prózaíró, kritikus, irodalomtörténész, esszéista, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Nyugati Szláv Nyelvek Tanszékének vezetője, a Kreatív Írás program oktatója. A József Attila Kör, a PEN Club, a Művészeti Alap és Szépírók Társaságának tagja.
Payer Imre szerkesztőnk, József Attila-díjas magyar költő, irodalomtörténész, újságíró, szerkesztő, egyetemi tanár.
Bak Rita szerkesztőnk, költő, szerkesztő, műfordító, a Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.
Kaiser László költő, író, szerkesztő, dramaturg, szerkesztő, kiadóvezető.

Fellépnek:

Önként és Dalolva Társulat
Acoustic Light Blue
Énégető
Sólyom Tamás
Németh Viktor
Rejtő Gábor
Szecsődy Péter és Kristóf
Jeney Szilveszter
Szívforgács
Vé-Tó Duó

Ízelítő:

https://www.youtube.com/watch?v=1vdcLD8lsSM

https://www.youtube.com/watch?v=t_juxmk8TzU

https://www.youtube.com/watch?v=LkKNDzpxvMg

https://www.youtube.com/watch?v=9QKojQw9bjg

https://www.youtube.com/watch?v=t4HHaL0LIa0

https://www.youtube.com/watch?v=ZiTUphy_Ino

https://www.youtube.com/watch?v=EXLzg6Rwxcg

https://www.youtube.com/watch?v=N6gSAf-ia7Q

https://www.youtube.com/watch?v=XlPvHtF4RD4

A program fontos része a folyóirat bemutatása, így az eddig megjelent lapszámok tartalmából számos mű felolvasásra kerül a nap folyamán.

A rendezvényt megnyitja: Kállay Gáborné alpolgármester
A záróbeszédet elmondja: Zalán Tibor zárja, aki egyszersmind művészeti védnöke is a programnak.

Hiszünk abban, hogy a művészet nem önmagáért van. Dolgunk van a világban. Jobbá, emberibbé tenni az emberek világát: ez a művészet hivatása. Ezért jött létre a Hetedik. Ezért találkozunk január 28-án a ferencvárosi Művelődési Központban.


Arra kérünk minden barátunkat, hogy jöjjenek el, s népszerűsítsék ezt a napot!

A helyszín: http://www.fmkportal.hu/index.php?name=kapcsolat
Kapunyitás: 10 órakor. Ráhangoló zene az időben érkezőknek: 10:30-tól. Programok: 11 órától 21 óráig. Záróra: kb. 22 órakor.

Sok szeretettel várjuk mindazokat, akik a kortárs irodalom valódi értékei iránt érdeklődnek!

A rendezvény díjmentes. Az alkalom vissza nem térő!

Nézeteim a kritikáról

Nézeteim a kritikáról

A kritika a görög krimein igéből származik, ami azt jelenti: választani, elválasztani, azaz megkülönböztetni, szétszerelni.

Alapvetés, hogy a szétszerelés nem szétbarmolás. Ugyanúgy eszközök kellenek hozzá, mint az összerakáshoz, és szétszerelni is legalább olyan hozzáértéssel kell dolgokat, mint összerakni.

A szétszerelés nem lehet öncélú. Célja lehet annak kiderítése, hogy valami mitől működik, hogyan működik, de ugyanígy annak kiderítése is, hogy vajon miért nem működik, vagy miért nem úgy működik valami, ahogyan összeszerelője - elgondolhatóan talán - szándékolta, hogy működjön.

A szétszerelést bizonyos esetekben összerakás követi: az újonnan - lehetőleg az előzőnél jobban - összerakott dolog már hibátlanul, vagy legalábbis kevesebb hibával működik a diagnózist és a javítást követően, mint a szétszerelést megelőzően.

Van azonban, amikor a szétszerelt dolog oly sok hibától beteg, amelyeket a szétszerelés feltárt, hogy fölösleges javítgatni. Ilyenkor vagy szemétre kell hajítani, és újat készíteni, immáron a szétszerelés által feltárt hibák figyelembe vételével, azoknak a hibáknak lehetőség szerinti elkerülésével, vagy hasonló módon az egészet nulláról kezdve újra építeni. Általában ez és csakis ez - a működést akadályozó hibák feltárása, vagy a tökéletes működés demonstrálása - lehet a szétszerelés célja.

A hatékony, és célszerűen alkalmazott szétszerelés tehát nem az alkotót, mindig annak művét szereli szét. Noha sokszor előfordul, hogy alkotója saját magát teszi művébe, de az munkájának befejeztével  - ha akarja, ha nem - leválik róla, és önálló életet kezd élni, így, mivel a mű immáron függetlenné vált alkotójától, a szétszerelésnek sem szabad az alkotóra irányulnia, mindig kizárólag tárgyára, a műre.

Ez utóbbi alól a szabály alól azonban van kivétel: gyilkos, embertelen eszközök, eszmék alkotói esetében a szétszerelőnek kifejezetten nem szabad az eszmék esztétikai-logikai hibáit boncolgatni, és azt fejtegetni, milyen technikai bravúrokkal volt képes a mű a gyilkos, embertelen eszmét hiánytalanul átadni, vagy ott megállni, hogy milyen technikai hibák gátolták az alkotót emberellenes gondolatai hibátlan átadásában: a hiba ugyanis ezekben az esetekben alapvetően nem technikai/esztétikai/logikai hiba, hanem erkölcsi-etikai bűn. A hiba itt nem az eszközben, vagy a módszerben, hanem az eredeti mozgatórugóban, a szándékban van. Az ilyen "alkotások" kritikájaként szükségtelen a létrehozásuk során alkalmazott eszközök vizsgálata. Az egyetlen etikus kritikai magatartás ilyenkor az eredeztető eszmék gonoszságának, emberellenes voltának feltárása, esetleg az alkotó személyes motívációinak megvilágításával. Ezekben az esetekben az alkotó jellemrajza ugyanolyan fontos részévé válik "műve"kritikájának, mint az általa alkalmazott eszközök szemrevételezése.

 

A művészet zsenialitása

A művészet zsenialitása

 

„A jó vers önmagát írja.” – Gyakran mondom ezt, amikor a költészet varázslatos pillanatait próbáljuk magyarázni. – S bár elfogult vagyok a költészet iránt, - úgy hiszem, minden művészi tevékenység eredményére igaz ez, ha a varázslatos pillanat létrejön.

Ám, ez a mondat nem magyarázat, csupán kiindulópont egy magyarázathoz. Így hát ideje megajándékoznom önmagamat és mindazokat, akik az alábbi sorokat olvassák azzal, hogy ennél többet is mondjak, - még ha tökéletes válaszok nincsenek is.

A versnek, - ahogy más-más módon minden művészi eredménynek is – egyik fontos jellemzője a sűrítés, vagy fókuszálás, hiszen hangulatot teremt, miliőt hoz létre, érzelmi állapotba von, s mind e mellett kevés szóval, kevés eszközzel mond el mély igazságokat. A rendkívüli abban van, hogy e kevés eszközzel olyasmit mond el, amit egyébként igen nehéz elmondani. – Voltaképp minden egyes alkotás sajátságos meta-nyelvet hoz létre, - egy saját világegyetem, saját nyelv, s egy személyes igazság általánossá tétele.

A művész, - mert az alkotás pillanatában mindenki az, - valójában minden alkotásával kommunikál. A késztetés ősi és erős: elmondani, kibeszélni, megfogalmazni. A kommunikáció először is „én-kommunikáció”. Először önmaga számára fogalmazza meg azt, aminek a megfogalmazására késztetést érez. Aki ír, verbalizál: szavakba önti azt, ami nyomja, feszíti belülről. Mondhatjuk, hogy ez önös késztetés, de miért is ne lehetne ennyi önzés egy művészben? A művész is ember, kétségekkel, kételyekkel, kudarcokkal és fájdalmakkal, valamint örömökkel, sikerekkel és boldogsággal. Csupa olyan dolgot hordoz lelkében és a tudatában, amit nehéz megérteni, és a megértés egyik első lépésének mind azt érezzük, hogy valami módon megfogalmazzuk a problémát. Ezért is van az, hogy szinte minden emberrel előfordul, hogy magában beszél. Ám, amikor magunkban beszélünk, az leggyakrabban csak szelep:  a feszültséget csökkenti, a bizonytalanság miatti szorongást enyhíti. Amikor magamban beszélek, akkor igen gyakran nem tudom a választ - vagy annak nem tulajdonítok önmagamon túlmutató jelentőséget. Ám vannak pillanatok, amikor az az érzésem, hogy nem csak egy ember számára fogalmaztam meg valamit, hanem az EMBER számára, azaz, sokak számára. Engem feszített, saját kérdésem volt, de a konkrétsága és a személyessége mellett általános is. S ez az általánosság az, ami miatt megszületik a második késztetés, hogy megosszuk a választ, még ha magát a kérdést nem is tudjuk pontosan. A válasz a lényeg.

Az imént említettem az egyik nagy problémát: az általánosságot. Olyan ez a kommunikációban, mint a gravitáció a newtoni fizikában: a gravitáció megölhet, de gravitáció nélkül nem élhetnénk. Az általánosság szükséges ahhoz, hogy a művészi alkotás a kommunikáció eszköze legyen, ugyanakkor folyton a közhelyesség kockázatát hordozza magában. Az is általánosság, mondhatni: közhely, hogy ami közhely, az nem olyan mély, nem olyan fontos.

Az életünk dolgai egyszerre nagyok, s közhelyesek. Szeretünk és viszont szeretetre vágyunk. Boldogság és boldogtalanság, öröm és bánat, lelkesedés és csalódás, ezek mindenki életében megesnek. Mitől jelentősek tehát? Csakis attól, hogy amióta az ember érez és gondolkodik, folyton ezek alkotják azokat a gócpontokat, amelyektől függ az, hogy olykor teljesnek érezzük-e az életünket.

Minden embert ez foglalkoztatott, ez foglalkoztat és ez fog foglalkoztatni, amíg az ember emberi abban az értelemben, ahogy azt ma értjük. A művész tehát olyan válaszra talál, ami legalább ma egyszerre konkrét és általános, azaz személyes és közös.

Elég csak arra gondolnunk, hogy az elmúlt néhány száz évben mennyi minden változott: technológiai környezet, társadalmi berendezkedés, szokások, s mind ezek mellett nagyon sok kifejezés jelentése és jelentősége is. Legnagyobb költőink sorait mégis értjük, s aktuálisnak érezzük ma is, még ha a nyelv kissé régiesnek is hat. Ez az aktualitás feltétlenül hitelesíti az évtizedekkel, vagy évszázadokkal ezelőtt megfogalmazottakat. Így tudjuk, hogy ami Csokonainak, Balassinak – és még sokaknak – személyes kérdés és válasz volt, az azóta is sokaknak – így nekünk is – válasz. Olyan válasz, amely általános abban az értelemben, hogy sokunk számára válasz, de személyes is, hiszen személyessé válik, amikor megpendít valamit a lelkünkben. Hiszen befogadjuk ezeket a sorokat, hagyjuk, hogy hassanak bennünk és ránk, hogy formáljanak. Ettől bizonyára nem lesz magasabb az életszínvonalunk, de az életünk minősége jobbá válik.

Az ember társas lény, mind vágyunk arra, hogy a közösség élményét megéljük. Egyszerűen elemi igényünk van arra, hogy közösségekhez tartozzunk. Ezért is éljük meg úgy, hogy van kollektív tudat és kollektív tudattalan, holott bizonyítottan csak a kommunikáció eszközeivel hatunk egymásra. Ezzel függ össze az a késztetés is, hogy az egyes ember olyan kommunikációs eszközrendszereket használjon, amelyek révén az üzenet túléli annak megfogalmazóját, ez hozta létre a kultúrát. Mert vágyunk arra, hogy amit fontosnak és igaznak hiszünk, az megmaradjon, s hasson az életünkre. Talán szentimentalizmus, de ezt kívánjuk utódainknak, s a közösségünk utódainak egyaránt.

A boldogságot keressük. Fontosabb ez, mint a márvány lépcső és a kaviár, és a boldogság nagyobb részben belülről fakad. Azon múlik, hogy jó legyen a viszonyunk önmagunkhoz, és a közösségekhez, amelyek tagjainak tudjuk magunkat. Ez viszont bonyolult. Valójában az önmagunkhoz való viszonyuk a legbonyolultabb. De mindannyian számos közösséghez is tartozni vágyunk, s e viszonyaink külön-külön is bonyolultak. Hogy elfogadnak-e, és még inkább, hogy elfogadjuk-e önmagunkat, alapvetően határozza meg azt, hogy milyen minőségű az életünk.

Ez pedig azt eredményezi, hogy folyton kérdések garmadája gyötör bennünket. Azt is, aki kolerikus fölényességgel mutat magabiztosságot. S amikor azt érezzük, hogy valamely kérdésünkre választ kaptunk, akkor éljük át azt, amit a művészetek kapcsán katarzisnak nevezünk: a megkönnyebbült boldogságot. Egy szorongató érzéssel kevesebb, egy bizonyossággal több. A kétségbeejtően rövid emberi élet megannyi kérdése közül egyre választ kaptunk, s ez nagyon-nagyon jó.

Ilyet átélünk persze egy-egy baráti beszélgetésben, egy atyai tanács kapcsán, vagy akár tanulás közben is. Nem csak a művész lehetősége az, hogy valamely nagy kérdésre választ adjon. A művészet különleges joga az, hogy elszakadjon a racionalizálhatótól. Bár nem vallás, olykor mégis képes megragadni azt, ami túl van a konkréton. Az irodalmi alkotás szavakat használ, de túl van a nyelven. Bár csak egy ember próbálkozása a válaszra, de sokaknak adja meg mégis. S nem szükséges, sokszor nem is lehetséges, hogy hétköznapi nyelvre fordítsuk le. Attól még hat. Ma és a jövőben is. Ez tehát a megfoghatatlan és a zseniális minden művészi tevékenység eredményében. A költő kiváltsága, hogy egy-egy vers születését a legközelebbről látva mindenkinél hamarabb élje át annak hatását. De így van ez minden művészetben az alkotás születése során.

Ajándék ez. Tálentum, amelynek az értékét nem mérhetjük fel. Igyekezzünk hát a legjobbat elérni, hogy aminek a születésénél jelen lehetünk, maradandó legyen, mint századokkal korábban élt elődeink sorai.

Ezt a sikert, ezt a csodát kívánom minden költőnek és művésznek. Éljük át 2017-ben is a lehető legtöbbször a magunk örömére és mindannyiunkéra! S legyen A Hetedik eszköz arra, hogy számos fontos üzenet hasson, jobbá téve világunkat! Ettől nem lesz kevesebb szegény ember, s nem lesz kevesebb a gondunk, de egy kicsivel több boldogság lesz a világunkban. Ennyit érhetünk el, s ennyit el is kell érnünk!

 

A digitális szépirodalmi portálok felé…

A digitális szépirodalmi portálok felé…

A digitális szépirodalmi portálokat két szempontból elemzem rövid szerkesztői bevezetőmben. Először az elsőről, a nyelvi szempontról írok röviden.

Nem értek egyet azzal, hogy a szépirodalmi művek digitális szépirodalmi portálokon való megjelenése elsekélyesíti a nyelvet és azzal sem, hogy ezek a portálok a Gutenberg-galaxis nyomtatott kiadványaival szemben nem képviselnek értéket. A költészet magának a nyelvnek a teljességét mutatja fel, mely ezen a mediális csatornán is él és hat, nemcsak papíron.

Mégis sok szerző talán sznobizmusból, talán félelemből még mindig csak a nyomtatott sajtóban szeretné publikálni szépirodalmi műveit, holott úgy gondolom, nincs semmiféle ellentét a két fórum között.

Második szempontom a kulturális közösségépítő szempont:

Gyakran nagyobb kulturális közösség jön létre egy-egy internetes irodalmi portál körül, mint egy nyomtatott folyóirat körül, mert az információ nagyobb közönséghez, gyorsabban jut el, sem a pénz, sem a földrajzi távolság nem játszik szerepet abban, hogy az olvasók hozzájussanak a szépirodalmi művekhez. Gyakorlat, hogy a digitális szépirodalmi portálokon blogok is működnek, a szerzők és az olvasók napi kapcsolatban áll(hat)nak egymással, reflektál(hat)nak egymás műveire még akkor is, ha különböző földrészen élnek.

Ne féljetek tehát digitális irodalmi portálokon publikálni, kedves szerzők!

 
 

Olvasónapló (részlet)

Nászta Katalin

 

Olvasó napló (részlet)

Azokat a verseket, költőket szeretem, akik elkötelezettek valami iránt, és az nem komolytalan dolog, hanem életbevágóan fontos és jelentőségteljes. Mint pld. a hazaszeretet, vagy a szabadságszeretet, vagy az igazságszeretet, vagy a zsarnokság iránti gyűlölet. És ezek mellett az életével is tanúskodik. Ha nem ilyen, hanem csak verselget, szép szavakat ír egymás mellé, fűzögeti a gondolatait öncélúan, alázat nélkül bármi magasztosabb érték iránt – nem ér semmit a szememben. Kihajítani való kacat, mint egy virág, ami pár nap múlva elhervad.

Azt olvasom A néző-ben (Kertész Imre), hogy: „Az élet nem valóság, hanem elbeszélés. – Egyedül a szenvedés valóság, egyedül a szenvedés valódi.” (184.old.) És még ezt: „ Aki igaz, elveszett. Aki elveszett, igaz.  Aki elvész, nyer. Vessz el diadalmasan, és nyomorultul. Nincs más út.” (232.old.) Fülön csípi a krisztusi kijelentéseket, csak még nem teljesen hisz. De legalább felismeri, és beismeri, mennyire alkalmatlan minderre! Nagy egyéniség volt. Az ő alkotásai azért is érdemelnek megkülönböztetett figyelmet és elfogadást, mert megszenvedett értük. Egész életével igazolta ezt.

Hányan írnak, írunk verset! Verselgetünk, mint akiknek nincs jobb dolga. Ám a szavaknak erejük van. Hatnak. Irányítanak, csábítanak, buzdítanak, sugallnak, egyszóval nem mindegy mit közöl velük a költő. Sappho versei híresek, de amit közölnek nem szerzett magasztos hírnevet szerzőjének. Hanem hírhedtté tette.

Ha az ember nem hisz Istenben, a maga lelkiismeretéhez kell hűnek maradnia, ahhoz, hogy értékelhető legyen a műve. A költő prófétai vénával rendelkezik, csak nem mindegy kinek a szolgálatában áll.

Mikor elnyomás van, akkor a szabadságról szóló versek költői bátorságról tesznek bizonyságot, és érdemes olvasni, hallgatni, követni őket. De háború idején andalító dalocskákkal tömni a füleket a legveszélyesebb. Elvarázsol és álomba ringatva ér majd a halál, ami tragédia. Meghalni csak ébren szabad, élő lelkiismerettel, önvád, de önfelmentés nélkül is – tisztán minden félelemtől.

Egyre inkább azt érzem, hogy a napi események elborítanak, túlhaladnak rajtam, ha nem határozom meg magam mentükön, mentükben vagy ellenükre. A világban, az országban zajló eseményekre gondolok, mint állampolgár, aki Istennek engedelmeskedve tartja be országa törvényeit, és küzd annak jólétéért. És demokráciában élünk, szinte észrevétlenül csúsztunk át ebbe a kormányzási formába, amit senki sem ismerhetett tapasztalatból. Utópia volt azt gondolni, hogy akkor most már mindenki egyenlő, és mindenbe beleszólhat, és majd a nép uralkodik. A nép nem tud uralkodni, csak lázadni, vagy tüntetni, vagy rajongani, vagy gyilkolni, de gondolkodni semmiképp. Ehhez külön fejekre van szükség, akiket meg is választottunk, akik aztán a saját eszüket, lelkiismeretüket használták, vagy nem használták. Az tény, hogy a szavak erejét, hatalmát hamar megtapasztalta ez a kormányzási forma is, és megtanulta, hogyan lehet erre vagy arra irányítani tömegeket, vagy utakat, hogyan kell kijelölni minek mentén működjön éppen az aktuális társadalmi rendszer. Minden zajosabb lett. A bekiabálások egyre udvariatlanabbak, durvábbak, és a tettlegesség sem volt már kizárt. A szabadság odalett, a demokráciáról kiderült, hogy nem ennek híve, és felfalja az övéit, jobb híján. Ez az étke. Mintha Isten azt mondta volna – s talán ezt is teszi – tessék, lássátok meg, mire mentek nélkülem, magatoktól, szabadságotokban, tőlem is szabadon. Ítélkezzetek, uralkodjatok, aztán nézzétek meg, mire vittétek. Hányan éltétek túl. Volt már ilyen a történelemben. A bírák idején. Ekkor élt, Gedeon, Sámson, magányos harcosai az Úrnak, akiket rendkívüli módon használt abban a munkában, ami az emberiség megmentésére, megtartására irányult, és irányul azóta is. Mert a bírák ideje most is itt van. Vagy újra itt van. Ahogy a Prédikátor írja, hogy semmi nincs új a nap alatt, ami volt az lesz, ami van, az régen is volt.. Az akaratok akkor is, most is egymásnak feszülnek. Ki-ki a maga érdekeit nézi, és nem a másikét is. Mindent Isten bevonása nélkül akar elintézni az ember, hogy majd én, majd mi. És mindig kiderül, hogy nincs „mi”, mert nincs két ember, aki egyet akarna, hanem csak „én”-ek vannak, egyének, akik egymásnak ki vannak szolgáltatva, és ezzel sajnos vissza is élnek.

Olvasok írótáborokról, ahol tanítják azokat, akik írók szeretnének lenni, vagy már azok, vagy költők, és még jobb költők szeretnének lenni, és elgondolkozom. Kreatív ötletekkel kínáltatják a résztvevőket, feladatokat bíznak rájuk, amiket aztán megoldanak valahogyan, és használhatóak talán valamire. Kell az ihlet, persze, de azt is beépítik a gyakorlatba, stb. Érdekes. A múltszázadból még itt vég-éldegélő alkotó pedig azokra a magányos órákra, helyekre gondol, ahol megszülte művét.

Felmerül bennem a kérdés, amire – gondolom – minden magára adó író-költő válaszol valamiképpen, vagy megpróbál: kicsoda is a költő? Ki is egy író? Mitől ez, vagy mitől az? Meghatározhatja bárki is a dolgát, ízlését, bármit, amihez hozzáfog? Legfeljebb tanácsot adhat, ami az „értékesítéshez” szükséges, de tulajdonképpen erre sincs szükség. Az író, vagy költő önmagában találja meg azt, amiért tollat ragad, és közli, valamilyen formában, amit ki kell mondania, át kell adnia. Mert, hogy szócső, szócsöve annak a mondandónak, ami rajta keresztül kifér. A művet a mondandója határozza meg, és a keretei szabnak arcot neki. Egy vers attól ragad meg, amit közöl, és ahogyan teszi ezt. A költők médiumok, ha így vesszük, tehát nem lehet senkinek beleszólása abba a folyamatba, amiben realizálódik, megvalósul, napvilágra jön az üzenet, amit egy alkotásba csomagolva nyújtanak át nekünk. Csak értelmezhetjük, elfogadhatjuk, viszonyulhatunk hozzá, de nem alakíthatunk rajta, nem szabhatjuk át, nem gyúrhatunk belőle újat, mert nem a miénk. Csak élvezői vagyunk, nem tulajdonosai.  Ezért faramuci mikor rég ismert műveket, vagy klasszikusokat átdolgoznak, mert saját mondanivaló hiányukat leplezik le ezzel. Azaz önmagukat írják ki az alkotók köréből. Csak szabászok. Az anyagot kölcsönveszik. Nem ők szövik.

Miért írok? Mert van bennem valami, valaki, akinek ez a legfőbb dolga az életében. Megírni, kiírni azt, amit a bensőm diktál. És elmondani azt, amire eljutottam. És közölni a másik emberrel azt, amit meg kell hallania. És együtt örülni örömében, vele sírni elkeseredésében, támaszt nyújtani, mikor arra van szükség, vagy inteni, ha itt az ideje. Szólni a Szót, mely megmagyaráz, élni, amit a szív kiabál. Mert hang vagyok a pusztában én is, és sokan vannak, akik még ott bandukolnak, célt tévesztetten. A költőnek, írónak isteni feladata van. Ezért hát arra figyelek, aki betölti ezt a hivatását, és átadja, amit át kell adnia. És fölismerhetők az igaziak. A prófétalelkűek, akik belehalnak, ha kell, de úgyis elmondják, hallja meg az egész világ. De ezt tanítani? Csak ellesni lehet olvasva a másik költőt, írót, inspirálódni belőle, de tanítani lehetetlen. Az iskolában, magyar irodalom és nyelvtanórákon tanul meg az ember helyesen írni és olvasni. Fogalmazni. A többi már nem a tanár dolga. Persze, mondhatja erre a verselő, hogy nem árt ismerni a versformákat, stb. Nem árt. De nem ettől lesz költő valaki.   

 

Továbbra is Kertész Imre: A végső kocsma.

Az jutott eszembe: mert mi is az élet? A velünk megtörténtek bennünk lecsapódó lenyomata. Az élet a hatás, amit kiváltanak bennünk a dolgok, amikkel szembesülünk, találkozunk életünk során. A bennünk lezajló, zajlódó folyamatok. Az író attól nagyszerű, hogy ezt bírja megragadni, le tudja jegyezni, s így segít nekünk is fülön csípni azt, ami minduntalan el akar illanni. A lényeget. Ami miatt azok vagyunk, akik. Mással összetéveszthetetlenül.

Kezdem megszeretni Kertész Imrét, mint naplóírót. Őt sem olvassák sokan, vagy alig, pedig Nobel-díjas is. Attól nagy, hogy egészen meztelenre vetkőzik lelkileg, miközben ír. És nagyon független. És ezért valamiképpen szabadabb. Sokat tanít azzal, ahogyan megnyilatkozik. Vannak részei a könyvnek, amiket mottóként kitehetnék szobám falára. De olyan sok, hogy akár kitapétázhatnám vele a falat.

Egyik hasonlata: „… a haldokló Unseldnél… Nem tudtam, hogy ezt az embert közben annyira megszerettem. Egy tölgy omlott le, egy hatalmas, magányos tölgy, az erdő legszélén, egy titkos magaslaton, egy földhalmon, egy őrhelyen, amely most rettentően üres marad, s hűlt helye a tájat is megváltoztatja.”( 102.old.)

Ez előtt nem sokkal írja: „A könyveket nem kell megérteni, elég az inspiráció, amit bennünk keltenek, gyakran már pusztán azzal, hogy a kezünkben tartjuk és olvassuk őket. Nem a könyv számít, hanem az olvasója. Ha ez a gyerek a Gályanaplót olvassa, s a szavak értelmén töri a fejét, nem a könyvet fogja megérteni, hanem elröpül valahova, ahonnan soha többé nem akar majd a hétköznapi életbe visszatérni.” Gyöngyszem.

Vagy: „Magyarországon mindig háború volt – vagy a szó szoros értelmében, vagy pedig a megszállás háborús viszonyait tekintve; ugyanígy itt a fordulat óta is mindegyre háborús állapotok uralkodnak, sistereg az utcán a gyűlölet, minden ideiglenes, kétes, instabil, az ember állandóan készen áll, hogy valami módon kihúzzák a lába alól a talajt, a megélhetési viszonyok tűrhetetlenek, a mentalitás, az önsajnálat, a „megváltásra” való várakozás, a tehetetlenség, a hazugság, és újra a hazugság tűrhetetlen légkört teremt.” (99-100. old.)

Még sorolhatnám. Valószínűleg fogom is. Igazából szeretem. A hangulatát, a magányosságát, az éles szemét, a látását, a dolgok megélését, a szomorúságát, a lényegre figyelő képességét, ami, ahogy látom, minden nagy írót jellemez.  Mint lelkiismeretünk lármafái, meredeznek az ég felé, a magasságba. Jó megállni a tövüknél. Ébresztőek gondolataik.



(2016)

 

Lépésváltás A Hetedikben

Tisztelt olvasóink!

Lapunk első számának megjelenése óta - az első szám indulása körüli szervezési bonyodalmak következtében - "történetileg úgy alakult", hogy az A Hetedik minden hónap utolsó napjaiban jelent meg. Szerkesztőségünk úgy döntött, hogy - az egyéb, nyomtatott és elektronikus folyóiratok többségének megjelenési rendjéhez igazodva áttérünk a hó eleji megjelenésre. Az "igazodáson" túlmenően erre az az okunk is megvan, hogy mivel szeretnénk hírt adni lapunk profiljához tartozó, várható eseményekről, és terveink között szerepel kulturális eseményekről szóló utólagos beszámolók nyújtása is, egy-egy hónap eseménynaptárának előrejelzése, illetve az előző hónap eseményeinek utólagos - ha mégoly vázlatos - áttekintése is a következő hónap elején ésszerű.

Ehhez a ritmusváltáshoz az augusztus hónapot használtuk fel, arra számítván, hogy a nyári szabadságolások és a nyár egyéb elfoglaltságai mellett olvasóinknak talán nem okoz olyan nagy kiesést, ha az augusztus végére várt számunk kimarad, és helyette szeptember elején jelenik meg a következő, immáron nyolcadik számunk, a kimaradó hónap kárpótlásaként nagyobb terjedelemben, több írással, mint az előzőek.

Lapunk tehát a továbbiakban a hónapok első napjaiban fog megjelenni.

 

 

Mi folyik itt?

Mi folyik itt?

Több, mint húsz éve írtam egy cikket az akkor még liberális Magyar Hírlapba ezzel a címmel. Arról szólt, hogy a rendszerváltás idején, a Dunántúlon egy út menti kápolna alatt egy legalább száz éves kripta állt. Épen vészelte át a Tanácsköztársaságot, a II. Világháborút, Rákosit, Kádárt. 1991-ben jártam ott először, egy vetemedett faajtó résein kukucskáltam a helyiségbe, falain a márványtáblákba vésett neveket nem tudtam elolvasni a félhomályban.
Három év múlva jártam megint arra, letértem utamról, hogy serdületlen fiaimnak megmutassam a háborítatlan méltóságot.
Rosszul tettem. A kriptát nem sokkal látogatásunk előtt feltörték, a holtakat kirángatták, megcsonkították, kirabolták. Fekete emberporban ácsorogtunk, eldobott sebészkesztyűk hevertek előttünk, itt egy korhadt deszkák közül kiborított mentés tetem, melyről lenyiszálták az ezüstgombokat, ott egy gyönyörű csontú női kar, talán a karkötő miatt tépték le a testről. A koponyákat is elvitték.
A cikkre nem válaszolt olvasói levél vagy értesítés a rendőri intézkedésről. Csodálkoztam, de a saját jelentéktelenségemnek tudtam be a dolgot, míg fel nem figyeltem arra, hogy sokan, ismerősök, akikben megbíztam, csak a vállukat vonogatták, amikor mindezt elmondtam nekik. Elfelejtették a régi időket és erkölcsöket, megítélték a múltat, amit nem ismertek vagy rosszul láttak, és feljogosítva érezték magukat arra, hogy a maguk szemernyi hasznáért vékányi kárt okozzanak a közösségüknek, a hazájuknak.
Eladták a magyar ipart a konkurenciának, amely aztán ledarálta azt. Olcsó kölcsönből, huszad áron vett kárpótlási jegyből gyáros vagy földbirtokos lehetett bárki, aki jókor volt jó helyen, és a gyomra is bírta. Aztán a szerzett kincset még mindig áron alul, de busás haszonnal passzolhatta tovább. Minden eladó lett, és a tisztesség viszolyogva fordult el, hogy aztán létbizonytalanság vagy nyomor legyen osztályrésze utódostul. A haszonleső demagógok pedig mocskolva hazudoztak, hogy a kifosztottak másokat gyűlöljenek helyettük.
A legenda a gonosz multikról akkor lenne igaz, ha nem lettek volna seregestül árulóink, akik tál lencséért a mi elsőszülöttségi jogunkat lökték oda. És nem lettek volna olyanok is, akik a multik vélt módszereit kezdték alkalmazni velünk szemben. Mostanra a kormányzás látható része a hívek között végzett közvélemény-kutatás eredményein alapul: dörzsöljék csak a markukat az ostobák, ne vegyék majd észre, hogy azt kapják jutalmul, amit mások büntetésként!
Mi folyik itt? Huszonöt éve napról napra fel lehet tenni a kérdést. Nemrég meghalt az egyik legnagyobb magyar író. Az új erkölcs keresztény hívei szerint jól tette, hiszen az ellentáborhoz tartozott. Nem, nem tartozott sehova! A tisztességes író – és ő az volt – nem bértollnok, azt írja, amit esze és hite szerint kell, és nem azt, amit a kurzus ideológusai megrendelnek tőle. Meghalt Esterházy Péter, és máris akadt egy senki, aki azt sem bírta elviselni, hogy egy ragyogó elme (talán először és) utoljára az újságok címoldalára került. Ha megfizették érte, az is undorító, de ha magától uszult, az mindennek az alja.
Mi folyik itt? Kollonich, Haynau és Rákosi helytartók voltak Magyarországon, akárhogyan is nevezték őket. Persze, ha úgy vesszük, Andrássytól Tiszáig minden miniszterelnökünk, de Kádár is. Három elbukott forradalom és szabadságharc után (az első nyolc, a második szűk másfél évig tartott, az utolsó két hétig sem), amikor ölünkbe hullott az, amiért annyian adták az életüket, ide jutottunk.
Mi folyik itt? Csatornalé, ami átitatott hazaszeretetet, önzetlenséget, tisztességet, humanitást és szolidaritást. A támogatott önzés és aljasság csorog ránk.

Amikor csak dadogni tudunk…

Amikor csak dadogni tudunk…


Szombat volt. – Mint annyiszor, félig ismét munkanap. – Megszólalt a telefon. – S egy elcsukló hang elmondta, hogy ő Jóska felesége, - és már tudtam… - Jóska elment. – Nagy erő, sorra venni a barátokat, s mindenkinek elmondani azt, ami ellen tiltakozik a lélek: megváltoztathatatlan.

Leo! Hová siettél! – Hisz csak pár év van közöttünk. – S míg én keserűen vettem tudomásul az élet nehézségeit, addig te mindig optimista voltál. – Víg kedélyed, kedves, megnyugtató szavaid engem is átsegítettek számos nehéz pillanaton.

Alkotótársam voltál. – Egy időben együtt voltunk a Holnap Magazin „túl szigorú” kritikusai. – De az igényesség nálad igazolta önmagát. A megjelent könyveid, a színdarabod, - s annyi más igazolta, - hogy önmagadtól sokkal többet követeltél, mint amit másoknak tanácsoltál.

Aztán az első rádiós műsoromban, - az IRKÁ-ban műsorkészítő társam voltál. – Megtanultad te is a repülőgép szimulátornak beillő keverőpult kezelését, - s persze, a legkülönfélébb interjúalanyok szeretetteljes, - értő kezelését is. – Vagy nem is. – Ez utóbbit eleve tudtad. – Ez emberséged alapvető része volt. – Együtt készítettük azt az emlékezetes október 6-i műsort, amelyben eredeti, német nyelven is megosztottuk számos aradi mártírunk utolsó sorait. – Mert eleink sokfelől jöttek, s te örökül többek között a hibátlan német tudást kaptad, - s így illusztrálhattuk, mennyire haladó és nemzetközi volt a mi forradalmunk, - példaképpen a mának is.

A barátommá lettél. – Sokszor egyetértettünk, - s voltunk haragban is, - mert heves voltam a vitában. – De legközelebb onnan folytattuk, ahonnan barátok közt szokás: a közös pontoktól.

Voltál az ügyvédem is. – Gondos, empatikus, nagyvonalú. – Kihez fordulok ezután? – Kire bízhatom rá kételkedés nélkül minden ügyemet?

Vártam az új könyvedet. – Vártam az újabb színpadi műved. – A Hetedikben helyed volt, - és lesz mindig! – S bánt, hogy a verseidet már nem tőled kérhetem el. –

Hová siettél ennyire?

Az, hogy részvétem, - annyira üres. – A telefonban egy magára maradt, összetört asszony, - én pedig még fel sem fogtam, hogy hirtelen rám szakadt a gyász. – Miért vesztek el minden évben egy-egy barátot? – Csak dadogtam. – Van-e bármi, ami vigasztaló egy ilyen helyzetben? – Annyi mondat vált közhellyé. – Márpedig te nem voltál soha közhely, - s nem leszel már sohasem! – Közhelyeket nem mondunk ki. – S csak nyelem a döbbenetet, amely a mellkasom mardossa. Próbálom megérteni, hogy az, amit hallok, igaz. – Döbbenetes, brutális, megváltoztathatatlan. – Egyesek azt mondják: nincs pótolhatatlan ember. – De nincs igazuk. – Utánad olyan űr maradt, amit nem tölt be senki. – Kapaszkodunk majd az emlékekbe, - az írásaidba, - s felidézzük gesztusaidat, hangodat, - mosolyodat. – Ahogy hátra dőltél, s azt mondtad: nem lesz semmi baj. – Te az az ember vagy, akire rábízhattuk, s rá is bíztuk magunkat. – S ahogy a többi eltávozott barátról tudom: a részletekre talán halványabban emlékszünk majd, - de az emberségedre egyre élesebben!

Dr. Dunai József ügyvéd, férj, apa, író és barát elment. – De úgy hiszem, eljön az ideje, hogy újra találkozzunk, s folytassuk a barátságunkat, a beszélgetéseinket, - ahonnan barátok közt szokás: a közös pontoktól.

In Memoriam Leo Leonardovics (Dr. Dunai József)

In Memoriam Leo Leonardovics (Dr. Dunai József)


Fáj a szó, kék könnycseppeket ejt a toll is kezemben, amikor leírom ezt a szót: Elment.

Búcsúzni soha sem könnyű. Mindig megtörik egy kicsit a lélek, újabb barázdát karcol szívünkbe a fájdalom. Hiába megy tovább az élet, már nem lesz olyan, mint ezelőtt. Hiányzik egy hang, egy mosoly, egy baráti kézfogás, apró kritika, egy igazi élettel, tettekkel, tervekkel, vágyakkal és álmokkal teli egyéniség, aki mindenkinek adott, amíg tudott.

Csendesen élt, alkotott, és csendesen ment el közülünk, mérhetetlen ürességet hagyva maga után.

Sokszor halljuk azt a már elcsépelt, de húsbavágóan igaz mondatot, hogy elrohan az élet felettünk. Ez sajnos így igaz és legtöbbször észre sem vesszük. Csak akkor torpanunk meg, amikor nem stimmel az apró boldogságaink leltára. Most én is itt tartok… Ülök a papír előtt és némán hagyja el számat a szó: miért? Hang nem jön ki a torkomon, valahogy bennszorult. Talán a lelkem még nem hiszi el azt, ami már megváltoztathatatlan: a barátom, nincs többé közöttünk.

Barátai, ismerősei számára Leo volt, „csak” így egyszerűen, írótársak számára Leonardovics, aki néha kicsit szigorú, de őszinte és igazságos kritikái mellett, kitűnő író, költőként nagyon sok értékes alkotást hagyott az utókorra. Civil foglalkozása során, ügyvédként Dr. Dunai József, aki az igazságot kereste, szüntelenül járta a bíróságok, cellák rideg világát, hogy utánajárjon mindennek, ami fontos és döntő lehet egy-egy kemény per során.

Hazatérve otthonába, családja körében, féltő szeretettel körülvéve, egy-egy jó pohár borral kezében papírra vetette gondolatait. Egy jobb világot szeretett volna Ő is, annál, mint ami körülvesz minket. Írásaiban tükröződik emberszeretete, a mai kor kisembereinek útkeresése, szenvedése, apró kis boldogságcseppekkel keverve. Lélekábrázolása, történetvezetése, együttérzésről, figyelemről tanúskodik, amely élete minden pillanatában jellemző volt rá.

Nem tudom, hogy a „Sors” miért döntött így!!! Sokunknak még nagyon sokáig szükségünk lett volna rá, férjként, apaként, barátként, írótársként és ügyvédként is. Védtelenebbek lettünk így nélküle, óvó karjai, szavai már nem segíthetnek.

Egy pszichológus egyszer azt mondta, hogy a gyász során önmagunkat sajnáljuk, személyes veszteségként éljük meg azt, ha valakit nagyon szerettünk és már nem lehet többé velünk. Nos, számomra is személyes veszteség, de azt is sajnálom, hogy több alkalommal már nem nyithatja fel a Világ szemét tetteivel, írásaival, rávilágítva a figyelmet a valós problémákra, nem alkothat többet, boldog, vagy éppen szívszorítóan fájdalmas pillanatokkal bearanyozva szürke hétköznapjainkat.

Leo Leonardovics, Dr. Dunai József azonban örökké közöttünk marad. Nemcsak a Holnap Magazin örökös tagjaként, hanem megőrizzük emlékeinkben, és ha néhány pillanatra becsukjuk szemünket, újra láthatjuk azt a mosolygós arcú, halk, szelíd szavú, őszinte embert, aki számára az volt a legfontosabb az életben, hogy figyeljünk egymásra, mindig, minden pillanatban, hogy ne csússzon ki lábunk alól a talaj. A mindennapok küzdelmei mellett pedig szeressünk, örüljünk az apró örömöknek és becsüljük meg mindazt, amit elértünk. Legyenek álmaink, vágyaink, mert élni csak úgy érdemes, ha minket is szeretnek!

Nyugodj békében Leo és vigyázz ránk odafentről!

Bakos József

Leo Leonardovics írásai a Holnap Magazin oldalán:

http://holnapmagazin.hu/profile.php?lookup=38#sz_38

Interjú a Sétapálca rovatban (2012):

http://holnapmagazin.hu/articles.php?article_id=14510