Utószó egy vitához

Utószó egy vitához, amit nem vitattunk meg

Bábel Antónia megtörten, mégis tárgyilagosan mondta el a telefonban: Ágotát baleset érte, meghalt.
Egy voltam azok hosszú sorában, akiket értesíteni kellett. Újra és újra elismételni a tényt, ami ellen minden érzésünk, ösztönünk tiltakozik.
Tudtam, hogy igaz, de nem akartam hinni.
Kapui Ágota A Hetedik munkatársaként kiváló munkát végzett. Elsősorban a beérkezett írások előzetes minősítésében vett részt. Azt reméltem, hogy előbb-utóbb jelentősebb szerepet is vállalni tud. Felkészült, tudatos ítészként végezte feladatait. Igényesen, szorgalmasan, fegyelmezetten.
Fájdalmas sajátossága a munkánknak az, hogy még két lapszámban biztosan feltüntethetjük a nevét azon munkatársak sorában, akik munkája az adott szám elkészültéhez hozzájárult. Fájdalmas, hogy később viszont már nem írhatjuk le a címlapon, hogy ő is közreműködött.
Ágota lényéből áradt a vitalitás. Folyton dolgozott, folyton úton volt. Terveket szőtt. Aktív volt. Joggal gondoltuk, hogy most végre elindult a pályája. Fiatal volt. Sokkal fiatalabb, mint kortársai, mert voltak álmai, volt hite, céljai, reményei. Mert végre elkezdtek kinyílni előtte az oly soká bezárt kapuk.
Ágota Erdélyben élte át azt, amit közülünk sokan itthon élhettünk át. A kirekesztettséget. Az elvetettséget. Azt, hogy a szerkesztőség viszonyulása egyszer csak megváltozik. Hogy a bíztatásból egyszeriben elutasítás lesz. Azt, hogy akik szívélyesek voltak, aktívan felejtenek.
Minden ember keresi a maga identitását. Mindenki keresi a helyét azokban a közösségekben, amelyekhez tartozónak hiszi önmagát. A személyiségünk integritása is megbomolhat, ha nem találjuk a helyünket a világban. Márpedig az alkotó embernek a fölöslegesség érzése a legpusztítóbb. Megszámlálhatatlan, hogy mennyi tehetség fulladt önpusztító frusztrációba a feleslegesség érzése miatt, amit az egymást váltó szörnyű korok hoztak létre. De mit is mondok? – Korok? Dehogy! Emberek, akik szemmé váltak a láncban.
Az, hogy Ágota képes volt újrakezdeni hazát váltva, az ottani és itteni ismeretlenségből újraépítkezni, s eljutni a megérdemelt sikerek küszöbéig, nagyszerű emberi teljesítmény. Vártuk a kötetek sorát. Vártuk a „hivatalosabb” elismeréseket, díjakat. Úgy gondoltuk, Ágota egyike azoknak, akik méltóak rá, hogy az élvonalban is elismerést szerezzen. Hittük, hogy meg is kapja ezt az elismerést. Láttuk az erejét!
Azonban egy szerencsétlen pillanat megszakította az utat.
Éreznek-e felelősséget azok, akik elvették Ágotától az előző húsz-harminc évet? Érzik-e a terhét annak, hogy egy jó ember, egy tehetséges alkotó azért nem jutott időben magasba, mert ők lemetszették a szárnyait?
Nincs illúzióm. Azok a székek a lelkiismeret súlyát nem bírják el.
Szegényebbek lettünk. Egy életmű befejezetlenül vált véglegessé, egy baleset miatt. Egy életmű az értékeinél kevésbé vált ismertté a kirekesztés miatt.
Miről is vitáztunk? A kirekesztésről. Úgy volt köztünk nézeteltérés, hogy az alapvető igazságról ugyanazt gondoltuk. Azt, hogy minden kirekesztést el kell utasítanunk. Felületes dolgokról vitatkoztunk. Arról, hogy hogyan is utasíthatjuk el ezt a mélyen gyökerező rosszat. Végül beláttuk, hogy tévedés a vita, hiszen abban, ami fontos, egyetértünk.
A válaszokat most már egyedül kell keresnünk. Egyedül, de Ágota szavaival. Mert úgy hagyott itt minket, hogy művei által, az elvégzett munkája által formált bennünket, így köztünk maradt.
Ágota A Hetedikben nemcsak az itt publikált művei által, de a folyóiratot formáló munkája által is nyomot hagyott. Olyan értéket, amelyet őrzünk.


Ferenczfi János
A Hetedik alapítója

Kapui Ágota írásai elérhetőek itt: http://ahetedik.hu/component/k2/itemlist/user/335.html

Utószó egy vitához

Utószó egy vitához, amit nem vitattunk meg

Bábel Antónia megtörten, mégis tárgyilagosan mondta el a telefonban: Ágotát baleset érte, meghalt.
Egy voltam azok hosszú sorában, akiket értesíteni kellett. Újra és újra elismételni a tényt, ami ellen minden érzésünk, ösztönünk tiltakozik.
Tudtam, hogy igaz, de nem akartam hinni.
Kapui Ágota A Hetedik munkatársaként kiváló munkát végzett. Elsősorban a beérkezett írások előzetes minősítésében vett részt. Azt reméltem, hogy előbb-utóbb jelentősebb szerepet is vállalni tud. Felkészült, tudatos ítészként végezte feladatait. Igényesen, szorgalmasan, fegyelmezetten.
Fájdalmas sajátossága a munkánknak az, hogy még két lapszámban biztosan feltüntethetjük a nevét azon munkatársak sorában, akik munkája az adott szám elkészültéhez hozzájárult. Fájdalmas, hogy később viszont már nem írhatjuk le a címlapon, hogy ő is közreműködött.
Ágota lényéből áradt a vitalitás. Folyton dolgozott, folyton úton volt. Terveket szőtt. Aktív volt. Joggal gondoltuk, hogy most végre elindult a pályája. Fiatal volt. Sokkal fiatalabb, mint kortársai, mert voltak álmai, volt hite, céljai, reményei. Mert végre elkezdtek kinyílni előtte az oly soká bezárt kapuk.
Ágota Erdélyben élte át azt, amit közülünk sokan itthon élhettünk át. A kirekesztettséget. Az elvetettséget. Azt, hogy a szerkesztőség viszonyulása egyszer csak megváltozik. Hogy a bíztatásból egyszeriben elutasítás lesz. Azt, hogy akik szívélyesek voltak, aktívan felejtenek.
Minden ember keresi a maga identitását. Mindenki keresi a helyét azokban a közösségekben, amelyekhez tartozónak hiszi önmagát. A személyiségünk integritása is megbomolhat, ha nem találjuk a helyünket a világban. Márpedig az alkotó embernek a fölöslegesség érzése a legpusztítóbb. Megszámlálhatatlan, hogy mennyi tehetség fulladt önpusztító frusztrációba a feleslegesség érzése miatt, amit az egymást váltó szörnyű korok hoztak létre. De mit is mondok? – Korok? Dehogy! Emberek, akik szemmé váltak a láncban.
Az, hogy Ágota képes volt újrakezdeni hazát váltva, az ottani és itteni ismeretlenségből újraépítkezni, s eljutni a megérdemelt sikerek küszöbéig, nagyszerű emberi teljesítmény. Vártuk a kötetek sorát. Vártuk a „hivatalosabb” elismeréseket, díjakat. Úgy gondoltuk, Ágota egyike azoknak, akik méltóak rá, hogy az élvonalban is elismerést szerezzen. Hittük, hogy meg is kapja ezt az elismerést. Láttuk az erejét!
Azonban egy szerencsétlen pillanat megszakította az utat.
Éreznek-e felelősséget azok, akik elvették Ágotától az előző húsz-harminc évet? Érzik-e a terhét annak, hogy egy jó ember, egy tehetséges alkotó azért nem jutott időben magasba, mert ők lemetszették a szárnyait?
Nincs illúzióm. Azok a székek a lelkiismeret súlyát nem bírják el.
Szegényebbek lettünk. Egy életmű befejezetlenül vált véglegessé, egy baleset miatt. Egy életmű az értékeinél kevésbé vált ismertté a kirekesztés miatt.
Miről is vitáztunk? A kirekesztésről. Úgy volt köztünk nézeteltérés, hogy az alapvető igazságról ugyanazt gondoltuk. Azt, hogy minden kirekesztést el kell utasítanunk. Felületes dolgokról vitatkoztunk. Arról, hogy hogyan is utasíthatjuk el ezt a mélyen gyökerező rosszat. Végül beláttuk, hogy tévedés a vita, hiszen abban, ami fontos, egyetértünk.
A válaszokat most már egyedül kell keresnünk. Egyedül, de Ágota szavaival. Mert úgy hagyott itt minket, hogy művei által, az elvégzett munkája által formált bennünket, így köztünk maradt.
Ágota A Hetedikben nemcsak az itt publikált művei által, de a folyóiratot formáló munkája által is nyomot hagyott. Olyan értéket, amelyet őrzünk.


Ferenczfi János
A Hetedik alapítója

Kapui Ágota írásai elérhetőek itt: http://ahetedik.hu/component/k2/itemlist/user/335.html

Búcsú Kapui Ágotától

Búcsú Kapui Ágotától

 

 

Kegyetlenül nehéz feladatot kapott a barát, a kortárs, a kiadó: le kell írnom, hogy Kapui Ágota nincs többé. S közben gondolni arra, hogyan távozott közülünk hatvanhárom éves korában, hogyan döntött az Ég és a Sors: egy végzetszerű hiba, egy szörnyű autóbaleset június 19-én s percek alatt egy más dimenzióba került az Élet. És mindeközben a felfoghatatlan rögzítése és az elmondhatatlan szomorúság közepette gondolni kell arra is – és ettől talán könnyebb a búcsú –, hogy a szónak leghumánusabb értelemében s esztétikailag az egyértelműségben: teljes élet, teljes költészet emléke és valósága van bennünk; bennünk, akik ismertük, szerettük, olvastuk Kapui Ágotát. Mélység és kedvesség, szeretet és pontosság, kötelességtudat és nemes gesztusok, hitek és odafigyelések: költészet és élet az ő esetében talán egybefonódott, mert szigorú mércéje volt, elsősorban önmagához, ahhoz a valakihez, akit annyian, de annyian szerettek, nem véletlenül. Nem a gyász mondatja velem, tényleg így van: semmi rossz érzésem s emlékem nincs vele kapcsolatban, s bár mint mindannyian, nyilván ő is gyarló ember volt, úgy vélem, akik ismerték, hasonlóképpen gondolnak rá.

Pedig nem volt könnyű élete, sőt pokolian nehéz. Kezdések, újrakezdések, otthonteremtések. Én az 1980-as években ismertem meg őt sepsiszentgyörgyi látogatáskor, akkor találkoztam verseivel is. Tudtunk egymásról később is, tudtam, hogy irodalmi pályája nem bontakozhatott ki kellően az akkori Romániában, hogy Magyarországra jött, s itthonra és otthonra lelt Dabason. És egyszer csak visszatalált, visszatért a költészethez is. Pontosabban fogalmazva: a költő mindig költő marad, akkor is költő, ha nem ír. Kapui Ágotában hosszabb nem író költői lét után hihetetlen bőségben és minőségben szakadtak föl a versek, gyöngyöző sorokban írt magáról, szabadságról, démonokról és belső békéről, életről, halálról. Az a költő, aki – Farkas Árpád előszóban írott szép szavaival – korán „szerelembe esett a Verssel”, szerelmesen ontotta magából újra a gyönyörű költeményeket. S én örülök, hogy barátként, kortársként újra egymásra leltünk, és kiadóként két remek kötetét jelentettük meg, A másik oldalt 2015-ben, A lélek szárnycsapásait 2017-ben, ehhez egyébként Czegő Zoltán írt bevezető sorokat.  És nem véletlen, hogy az olvasók és az irodalmi élet nyomban fölfigyelt erre a nagy ívű, hiteles költészetre, az őszinte hangra, a versek szépségére. Ezek a művek a komoly tehetségű költői megformáláson túl az ember és a lélek olyan mélységeire irányították az értelmet és szívet, amelyek az ízig-vérig művészre jellemzők. Tragikusság és fenség, szorongás és harmónia, szenvedés és öröm – képekben, ritmusokban, rímekben és nem rímekben, hihetetlenül hatásosan. Kapui Ágota költészete a ma emberének a hiteles érték és az őszinte érzés utáni sóvárgására és vágyára adott megfogalmazott megfogalmazhatatlant.

Ami történt vele, halála: tragédia. És tragédia azért is, mert nagyon teljes s amennyire lehetséges harmonikus életet élt – végre. Rendeződtek körülötte a dolgok, költészete, irodalmi munkássága kiteljesedett, készült – bocsánat a szóért – békés, alkotó idősebb korra, korszakra. Nem adatott meg neki az, ami járt volna. És járt volna a magyar irodalomnak is, nem beszélve fiairól, szeretteiről, barátairól, határon innen és túl. Nem tudjuk a választ, ne is keressük, hogy miért nem. Én biztos nem keresem. Én Kapui Ágota mosolyára gondolok, s mindarra, amit adott. Emberként, magyarként, asszonyként, anyaként, költőként.

Szürke napok

Szürke napok

A közösségi ügyek többsége lelkesítő lendülettel indul. Egy-egy új ügy a kezdetekor kalandos, romantikus. Szentimentális érzelmek, megindító hit, önzetlenség és összefogás hozza mozgásba azt, hogy az álmok a valósággá váljanak.
Ilyenkor sem könnyű egy-egy ügy élén állni. Az út járatlan, a megválaszolatlan kérdések kifogyhatatlanul szaporodnak, minden egyes mozzanat új döntést igényel, de e döntésekre még nincs semmilyen rutin. Azonban az újdonság vonzása, a lelkesedés, az élményszerűség erőt ad. Ebben a szakaszban az ügy olyan, mint egy tehetséges fiatalember. Könnyű jóindulattal lenni iránta. Nem tűnik nagy áldozatnak, hogy tegyünk érte valamit, ami nem is a kötelességünk. Könnyű elnézni a hibáit. Könnyű bízni és hinni abban, hogy sikeres lesz. S ha a vezetés nem követ el helyrehozhatatlan hibát, az ügy emelkedő pályát fut mindaddig, amíg az érintettek lelkesedése kitart.
Azonban az egyes ember sem és az emberek közössége sem képes végtelenül lelkesedni. A lelkesedés elfárad. Az ügy egyre inkább feladattá lesz, munkává, ami nem élmény már, hanem kötelesség. Úgy leszünk vele, mint a kedvenc ételünkkel, amiből túl sok volt a repeta. A tányéron lévő újabb és újabb falat legyűrése egyre kevesebb örömöt ad, s egyre terhesebbé válik. Végül megesik az, hogy eltoljuk magunktól. „Ezt már nem kérem.” Ettől kezdve egy ideig nem kívánjuk már azt, ami addig a kedvencünk volt. Másra vágyunk. Bármire. Talán egy ideig a semmire, azaz: nyugalomra. Csak az a csömör elmúljon végre.
Az A Hetedik előtt nehéz hónapok állnak. Elérkeztek a szürke napok. A szerkesztő elfárad. A szerkesztő is ember, mégpedig alkotó ember. De a lap elveszi az idejét az alkotástól. A szerkesztőnek is teljesítenie kell a munkahelyén. S míg kezdetben a kávészünetekből és a pihenésből lecsípett idő nem tűnt áldozatnak, idővel ez terhessé, nyűgössé válik. Talán nem azonnal mondja ki, de nem akar folyamatosan az alatt a teher alatt élni, amit egy ilyen burjánzó ügy hoz létre. Fel akar lélegezni. Talán a kedvencének tekinti még, de köszöni szépen, neki kevesebb is elég lenne. S megeshet, hogy egyszer csak eltolja magától, mert csömört érez.
Hasonlóképen a szerzők előtt is fogy a lehetőség csillogása. Már nem olyan nagy élmény megjelenni itt. Már nem olyan könnyű elfogadni a szabályait. S az olvasó is érezheti úgy, hogy ha jó is ez, de más ízekre is vágyik.
Ilyenkor a munkatársak, a szerkesztők, a szerzők és az olvasók kisebb-nagyobb mértékben eltávolodnak. Már nem olyan lelkesek, s nem olyan megbocsátóak. A szürke napok részben a harag napjai. Az erények kisebbnek tűnnek, mint a bűnök. A szerethető gyűlölhetővé válik. A hibák hatalmasra nőnek, a sérelmek elmérgesednek. Akik az ügyet képviselik, kiderül, hogy mennyi hibájuk van. Kiderül majd, hogy nem értünk hozzá, nem vagyunk alkalmasak, különben is, önző és téves az, ahogyan viszonyulunk ehhez is, ahhoz is. Nevetségesek leszünk, gonoszok, szánalmasak, unalmasak, gyűlöletesek. Botrány lóg majd a levegőben. Azt várják majd sokan, mikor történik végre meg a bukás.
A legtöbb ügy átmegy ezen. Sok ügy el is sorvad ebben az időszakban. De sok túléli. Természetesen, én a túlélést tekinthetem célnak. Mégpedig a sikeres túlélést.
Ezért dolgozom tovább. S dolgoznak velem együtt azok a társak, akik képesek kitartani ezekben a szürke napokban is. Nem tehetünk mást, minta azt, hogy a feladatainkat változatlanul az eredeti célra tekintve elvégezzük, legjobb tudásunk szerint, kompromisszumok nélkül. Akkor is, amikor hiábavalónak tűnik. Elfogadjuk, ha valaki hátra lép, s nem kéri a következő feladatot már. S üdvözöljük, ha valaki épp ebben az időben az ügy mellé áll. Tudomásul vesszük, hogy egy ideig esetleg nehezebb légkör vesz majd minket körül. Bízunk egymásban és az ügyben akkor is, amikor rengeteg negatívumot tudunk meg másoktól önmagunkról. Bízunk, dolgozunk és építkezünk.
Egy építkezésben látványos az, amikor a falakat, a szerkezetet felépítik. Lelkesítő, hiszen óráról órára nő az épület. De amikor a munkások eltűnnek a falak mögött, hogy a gépészetet, a burkolatokat építik, akkor csak por van és verejték. Kívülről nézve semmi sem halad. De a ház sohasem lenne készen ezek nélkül a munkák nélkül.
Az emberi viszonyulás ilyen. Az új ügyeket könnyen megszeretjük, aztán megcsömörlünk tőlük. De ami ezt túléli, az hitelessé válik. Az már egy másik korszak. Amelyik ügy odáig eljut, az erős és hiteles. Egyfajta hatalom megtestesítője. Olyan ez, mint átjutni a tavaszból a nyárba, de fordított úton: a szomorú őszön és a zord télen keresztül.
Én kész vagyok ezt az utat is végig járni. Főzöm továbbra is ezt a kedvenc ételt. S mire újra megkóstolod, lesz néhány izgalmas, új íz is benne.
Van hited és erőd tovább menni ezen az úton?

Emlékezés Litván Péterre

Emlékezés Litván Péterre

 

Péter 2018. január 23-án kedden, a Mars vagy Árész Isten hatáskörébe tartozó napon meghalt

(1962. február 22-én csütörtökön, jupiteri azaz zeuszi napon született – hogy jön ide Árész és Zeusz, ezt a későbbiekben elmondom).
Halála után érezhetővé vált, hogy a szorosabb ismeretségi körben szinte mindenkinek van egy saját Pétere – ki-ki nagyon közel érezte magához, többen mondják őt a legjobb barátjuknak.
Szerteágazó tevékenységét nem fogom tudni a teljesség igényével áttekinteni, így azokra szorítkozom inkább, melyekben aktívabban részt vettem. Nem térek ki nagyon fontos mozzanatokra és időszakokra, a családjával az akkori NDK-ban töltött általános iskolás évekre, a Cseresorozatban, az RS9 Színházban, a Merlin Színházban és a Hejettes Szomlyazókkal folytatott írói, előadói, összművészeti alkotótevékenységre (nem részletezem a hazai és külföldi fesztiválokat, happeningeket, konferenciákat, ahol előadóként vagy szervezőként vett részt a pezsgésben, a kiadványokat, melyeket szerkesztett, a lapokat, melyeknél dolgozott, és pályáján, magánéletében nagyon fontos személyekre sem tudok kitérni, emlékezésem szubjektív és nem annyira adatközlő jellege miatt. (Szerkesztő volt egy ideig a 2000-nél is, ahonnan politikai vita miatt csupa pirossal aláhúzták a cikkét, így kellett távoznia) de mindenképp meg kell említenem édesapját, Litván Gábor zeneszerzőt, akivel egész életükben közösen dolgoztak.
Kedélyes, vállaltan és felvállaltan nem problémamentes, „dinasztikus” együttműködés tanúja és alkotótársa lehettem én is sokakkal együtt. (Az apai nagyapáról, Litván Józsefről.
Életem első és máig egyetlen rendezését a Zsivágó kávéházban adtunk elő néhány éve „Hogy nézel ki?” címmel. A jelenet Litván Józsefnek, Péter nagyapjának visszaemlékezése alapján készült, aki visszatért a mautthauseni koncentrációs táborból. A három fiából kettőt Péter és fia, Ádám alakított.) (Péter apai nagymamája Auschwitzban halt meg).
Az utóbbi tíz évben a Jósika utcai lakás „fészekmelegében” Péter húgának, Erikának a kamarazenekari próbákról ott maradt kottaállványai, az ott lévő hangszerek között zajlottak az előadó-beszélgető estek, ahol a „Litvánok” és az „Erdélyek” komoly szellemi magot képeztek az odamágneseződő barátok, alkotók, akadékoskodók, szimpatizálók, ellenszenvezők, elismerők és elutasítók számára. A Jósika utca mindezen vendégek előtt nyitva állt. Később, Gábor halála után Péter kivitte a találkozókat kávéházakba, így sokszor zajlottak a körúton a sajátos légkörű kávéházi estek, ahol egy-egy témához kapcsolódva lehetett felkészülni önálló szellemi termékkel, művel, vagy műismertetéssel, saját jelenetekkel.
Péter édesanyja Wéninger Edit operaénekesnő, édesapja, mint említettem,Litván Gábor zeneszerző és karmester volt. Mikor 22 évvel ezelőtt megismerkedtem Péterrel, és feltettem neki a kérdést: édesanyád is zsidó családból származik? Azt felelte : inkább az ellenkezője– és nevettünk.
Péter világbeli helyzetéhez én azt gondolom, nagyon is hozzájárul ez a – kívülről belsővé vált –feszültség, két világszemlélet (melyeknek ellentéteit mesterségesen élezik az „oszd meg és uralkodj” elve szerint) metszéspontjában, „nyughatatlan, zseniális izgága zsidóként” (ahogy egyszer Ferenczi László jellemezte Jézust ) mélyen hívő katolikusnak lenni.
Nagy, egymásnak feszülő erők és konfliktusok fűtik őt mint drámaírót és megjelenítőt, aki a mozgások, dinamikák keresője, s maga is nem csak ösztönösen, de tudatosan mozgató akar lenni.
Az alapot Istenben, és a Kant-féle jóakaratban találja, mely nem az eredményre, a sikerre néz, hanem egyetlen célja a felismert jó nevében tenni. Ebben az apai szemlélet is folytatását leli, (egyszer Gábor felcsattant egy beszélgetés során: „a siker mióta esztétikai kritérium?”) ugyanakkor nem egy szentet kell elképzelni az írásom nyomán, hanem a saját magát olykor Falstaffként, Calibanként is aposztrofáló, olykor önmagával is viaskodó, saját őserejét néha megvető vagy elfojtó, a megélés és a kiélés, tisztaság és szolgálat kérdéseibe újra meg újra belegabalyodó, önmagát az élet legkülönfélébb aspektusainak az esetlenség felvállalásával odaadó embert. (Mások esetlenségei nem egyszer különös módon váltak bontakozásokká a közelében).
Péter a bölcsész közegekben némileg hírhedtté vált, sokan tartották kötekedőnek. Péter egyik alapgondolata volt, hogy a kis forma visszahat a nagy formára, ezért nem érdekelte a „társadalom megváltoztatása” és hasonlók, hanem a saját közegben, a legközvetlenebb módon hozott létre kulturális atmoszférát. A szakma elismerte nagy tudását, de Péter nem tudott mit kezdeni a „csípésrend” fordítottjával sem, a „mosoly és elismerésrendekkel”, s még kevésbé azokkal a közegekkel, ahol ezek mögött az egymás hátbatámadása is bevett gyakorlat. Ennek csak részben volt az oka vérmérséklete, illetve az önkifejezés elfojtására való képtelensége, még kevésbé öncentrikus tetszelgés az „őszinte ember” szerepében - tudatosan mondta, kiabálta ki azokat a dolgokat, melyeket az adott helyzetben senki nem tartott „ildomosnak” mondani - ugyanis Péter a már korábban említett kis forma-nagy forma elv alapján azt gondolta, hogy a háború ellen ez a leghatásosabb küzdelem személyes szinten – azaz a konfliktusokat ott és akkor kell felszínre hozni, akár felszínre robbantani, ahol vannak, kicsiben, és így kevesebb lesz az elfojtás, és nagy robbanás.
Brilliáns előadást tartott például a Shakespeare Bizottságban, ahol egyúttal alaposan elmarasztalta a Bizottság tevékenységét, és az új Shakespeare fordításokat, melyeket indokolatlannak érzett, alighanem a sztárfordítók füle hallatára. Azt gondolta, hogy küzdjön meg mind a színész, mind a néző Arany nyelvezetével - itt újra Gábor szavai jutnak eszembe: „a siker mióta esztétikai kritérium” és hát igen, a honorárium nem lehet elég ok egy íztelenebb „megoldásra”,illetve ha elég ok, akkor a vezető értelmiséggel együtt bajban vagyunk. Azt nem tudta elképzelni, hogy az ő mércéje szerint íztelen, gyenge fordítást alkotója nagyszerűnek véli. Egyáltalán, nagyon ellene volt a minősítéseknek, akár jóknak, akár rosszaknak – azt gondolta, hogy a minősítések elvonják a figyelmet a jelenségről magáról. Amikor vitázott, azt jelenségek elemző elutasításával tette.- Másik közelmúltbeli eset, amikor a Bálintházban a tisztelői és rajongói körében beszédet mondó Heller Ágnes szavaival nem értett egyet, aminek nyíltan hangot adott, nagy megütközést kiváltva. És egészen biztosan mondhatom, a cél nem a hatás volt, Péter egyszerűen képtelen volt a tekintély általi delejezettségből nem kirángatni, kitoporzékolni, és önálló gondolkodásra buzdítani az adott közeget.
Az utóbbi évtizedben felerősödött vállalásainak szolgálat jellege, összefüggésben egyre mélyülő katolicizmusával, ami persze nem jelenti azt, hogy szűkebb vallásos közösségekben szokatlan szenvedélyessége, alapossága, és nagy tudással megközelített tenni akarása miatt nem találta olykor ajtón kívül magát ezen a területen is – ezzel együtt az egyház alapjait soha nem kérdőjelezte meg, a külső kritikával szemben legalább olyan szenvedéllyel védte. (A „megoldás” szót utálta, a hitleri végső megoldással” hangzott egybe a számára, de megörült az általam javasolt „oldás” kifejezésnek, mint ahogy a tökéletesség görcse helyett a teljesség felé mozdulás-mozgás volt számára alapvető működés – rendkívül türelmes volt a tökéletlenségekkel, elakadásokkal kapcsolatban, egyedül a „fals” volt számára tűrhetetlen – ne felejtsük el a zenész szülőket, fizikailag sértette fülét, lényét a fals hang. Az emberi kommunikációs formákat zeneileg is megélte, és a hamis hangok hihetetlen szenvedést okoztak neki, ebből fakadt érzésem szerint néhányak által
„kötekedőnek” minősített viselkedése, kirobbanásai.
A zsidósághoz való viszonyát még több feszültség jellemezte, mint a katolicizmusát. Édesapjával együtt a baloldali klisék jó részét „áporodottnak” ítélték. „Van azonban e roppant értékvesztés közepette is ...két legenda, amihez hívei foggal-körömmel ragaszkodnak, amit tehát értéknek és sajátjuknak élnek meg, és ami emiatt alkalmas lenne feláldozásra: a törzsökösség Turul-identitása és az értelmiség világpolgársága. Ez az a két nagy családi - nagycsaládi – nimbusz, mely meghatározza szellemiségünket és átjárja mindennapjainkat. Kívánhatja-e egy modern értelmiségi, hogy mélymagyar felebarátja lemondjon a maga Turul-identitásáról, amikor ő sosem mondana le arról, ami neki érték - a világpolgárságáról? Nem kívánhatja. És hol van az az abszolút ítélőszék, mely kimondaná, hogy a Turul-monda rosszabb dolog, mint a világpolgárság? Hiszen mindkettő csodálatos. Jelen kultuszában azonban mindkettő identitás-pótszer, és mindkettő olyan, amit - pótszerként - a másik léte felé érzett rosszallás tart életben.” írja Péter Radnóti Sándor "A barátság filozófiája" című írására adott válaszában. Az áldozat kultuszt Péter nagyon határozottan elutasította, de a semlegesítő, a bűnt és bűnösöket relativizáló hangokat sem tűrte. Ezt sokan nem értették, időnként attól tartott, hogy feljelentik antiszemitizmus vádjával valamely vita kapcsán, máskor meg a zsidóság okán közösítették ki, vagy „szűrték meg” jobboldali közegekben. Az inkább konzervatív gondolkodású (de liberális érzelmű) Péter édesapjával oratóriumot írt Szenes Hannáról, a II világháború hősnőjéről, aki naiv, életvidám, szépreményű fiatal lányból az üldözöttségre cselekvően reagáló, bátor harcos, pilóta és kínhalált szenvedő mártír lesz.
Lehetetlen felsorolni az általa a közelmúltban is szerkesztett kiadványokat, műsorokat, eseményeket, a Hajógyári Szigeten évtizedekig való jelenlét összes savát borsát (Diogenész hordójától a a kérdezős játékig, ahol a görög Istenek jelleme, életének mozzanatai alapján összeállított kérdésekkel – angolul, németül, franciául, olaszul...- próbálta kitalálni a látogató születésének napját, melyből emlékezetes beszélgetések, játékos önfelfedezés lett, és a fesztiválról hazavitt maradandó élmény.(Néhány példa a kérdésekre Péter Mitológiai tipológia című befejezetlen művéből: „Szeléné 1. Az éjszaka úrnője. Éjszakai vagy nappali ember vagy-e? 2.
Tovább adja a nap fényét. Kezdeményező vagy inkább továbbvivő természetű vagy-e? 3. Nem a részletekben, hanem a vízióban nyilvánul meg elsődlegesen. A teljes kép igézetében élsz-e inkább, vagy a részletekében? 4. Bele lehet nézni, nem úgy, mint a napba. Barátságos vagy-e azokhoz, akik
feléd fordulnak. 5. Fogadja a halottak lelkét. Milyen a viszonyod a halálhoz? Félsz-e tőle vagy elfogadást érzel-e vele szemben?”)
Végül a legutóbbi kezdeményezésre térek ki, - a Vasárnapi Iskola keretében baráti összejöveteleket tartottunk (ami Péter halála után is folytatódik), a fentebb már leírt, „litvános” hangszerelésben, ahol Péter az általa kidolgozás alatt lévő, befejezetlen Mitológiai tipológia köré csoportosította a témákat. Az asztrológiát határozottan elutasította, viszont „Európa bölcsőjének”, a görögségnek az archetípusokra vonatkozó szemléletét be akarta emelni a keresztény gondolkodásba, a kettő szintézisét érezte eléggé elevennek és életet adónak egy kulturális és szellemi megújulás számára. Így a hét napjainak latin nevei alapján, a latin alakokat visszavezetve görög megfelelőjükre, a hétfő a Hold,(Szelené) kedd Árész, szerda Hermész, csütörtök Zeusz, péntek Aphrodité, szombat Kronosz (illetve a Titánok) és Vasárnap Apolló napja. Az Istenek jelleme és életeseményei alapján csoportosította az alkotókat illetve jelenségeket. „Ennek a mitológiai tipológiának sajátja, hogy az embert önmagánál magasabbhoz méri, nem saját hibái mentén akarja behatárolni, és nem
páciensnek tekinti, mint a pszichológiai tipológiák, karakterológiák. Az istenek cselekedeteik, szenvedéseik és gyarlóságaik árnyalataival maguk jelentik a karakter-együttest, az étoszt, a szülőiséget, mely az ezen étosz méhében táplált halandót ocsúdni engedi. Ógörögül az étopoiosz – a karaktercsináló - a színész. A halandó az élet színpadán az istenthőst mint karaktert éli meg teljességében vagy leszűkítve, eltorzítva, rájátszva, ripacskodva. Tehát nem egyszerűen kiszolgáltatva, hanem saját akarata szerint bánva a kapott tehetséggel. A híres vagy hírhedt személyiség történelmi nyomatékának része, hogy ez nála markánsan, ikon-szerűen történik.” (Litván Péter: Mitológiai tipológia) A Vasárnapi Iskola vezetését Péter az utóbbi időben átadta, mert abban látott további „mozgási” lehetőséget – számára nem a saját személye, hanem a feladat volt előtérben.
Mindannyiunk vesztesége mérhetetlen, akik szerettük, Péter innen nézve túl korán ment el, de meg kell említenem azokat, akiké a legnagyobb, a „Bohémélet” egyáltalán nem szürke eminenciását, Péter feleségét, Valit, aki nélkül ez a bohémélet valószínűleg még rövidebb lett volna, és fiát, Ádámot, akivel egy átlagos apa-fiú kapcsolaton messze túlmenő szellemi közösségben élt az édesapja. Ádám litvános feladattudattal és összeszedettséggel áll a változtathatatlan elé. Szeretettel, hálával, részvéttel állunk mellettük.
Péter számomra egyik legszebb gondolatmenetével zárom soraimat: „A barátságnál még ezen a szinten sem helyénvaló választásról beszélni. Mert a barátság nem olyan létfenntartó szükséglet, mint a párkapcsolat, nincsenek is társkereső irodák, melyek a barátságra építenék profiljukat. Ha nincs fogékony személy egy halmazban, például egy iskolai osztályban, akkor nincs az a választás, mely barátságot tudna teremteni, és marad a sivár magányosság. A barátság nem választás kérdése, hanem kegyelmi adomány: az egymásratalálás, az egymás iránti fogékonyság csodája, annak a
csodája, hogy egymásnak teremttettek, akik barátok tudnak lenni.”

 

(A temetésre 2018. február 9-én, 12:45.kor kerül sor az Új Köztemetőben. A megelőző napon, 2018. február 8-án, 18 órakor gyászmisét tartanak az elhunyt emlékére a Terézvárosi Templomban. Szerk.)

 

Litván Péter életrajza és az A Hetedikben megjelent írásai 

 

Különvélemény

Különvélemény

Felvetődik mostanában többször is, hogy milyen viszony fogadható el szerkesztő (szerkesztőség) és szerző között.
Jelenleg mindkét oldalon állok. Illetve, amióta az A Hetedik tölti ki az időm jelentős részét, inkább a szerkesztők helyzetét, munkáját látom. Sőt, szervezem ezt a munkát.
Eredendően magam is szerző vagyok. Így volt és van alkalmam átélni mindazt, amit a szerzők rendre átélnek. A szerkesztőségekbe küldött írások kapcsán többnyire nincs válasz. Más esetekben mély sajnálatukat fejezik ki. Ilyenkor a szerző tehetségtelen, a próbálkozása elavult. Van, ahol tudatják, hogy nekik kialakult szerzői körük van, s kívülállókról nem vesznek tudomást.
Hogyan viszonyuljunk tehát ehhez a kérdéshez, amely mindkét oldalon problémát jelent?
Nemrég szinte szerzői szakszervezet alakult az internet világában, amely kimondja az ilyesmiről, hogy elfogadhatatlan, s persze azt is, hogy másképp kell lennie. Aztán semmi. Mert hiszen nincs valós hatása ennek sem.
A problémának több aspektusa van. Hadd tekintsek át a magam módján most néhányat.
Az irodalmi élet épp olyan tagolt, mint minden a társadalmunkban és a kultúránkban. Az, hogy valaki befut (s ez mit jelent?) ezen a téren, az nem jelenti azt, hogy kiemelkedően tehetséges. Jók voltak a kapcsolatai. A kapcsolatokat jól menedzseli. Vagy csak szimpatikus volt valakiknek, s nem esett ki e szimpátiából. Egy vidéki srác, aki Mucsaalsó-Tövispusztán tanult traktoristának, nyilván nem ismerhette azokat, akik megfelelő egyetemek megfelelő évfolyamaira jártak. De ez is csak egy aspektus, hiszen van, akinek még hendikepesebb indulással is sikerült, más meg a legjobb lehetőséget sem tudta kiaknázni. A baj nem itt van. Hozzuk a szocializmusból. Oda meg hoztuk még előbbről. S oda is hoztuk korábbról. Ez egy feudális szemléletű társadalom. A tehetség, a szorgalom, a tudás, a teljesítmény másodlagos. Sőt, ezeket devianciának, arroganciának és összeférhetetlenségnek tekintik. Elsősorban az számít, hogy kit jelöl ki az, akit Isten, vagy a király, vagy a párt kijelölt kijelölőnek. S ez ma is így van. S a kijelöltek között ott van sok nagyszerű tehetség, remek életművek, olykor kiemelkedő emberi tartás, amit mind leértékel ez az általános helyzet, a szabály, amiből ők kilógnak. Mert a kijelölőknek nem a legjobb kell, hanem a legmegbízhatóbb. A mi kutyánk kölyke. Az, aki a „mi” elveinket vallja és hirdeti. Mert lássuk be: az író ember „beszél”, mégpedig sokakhoz, s nem hétköznapi szinten. Hát hogyne akarná éppen ebben az országban az isten-király-párt a magának tetszőt hallani e beszédből és hallatni e beszéd által is?
Így tehát azokra, akik az irodalom alkotóinak ezt a sikeres (mihez képest?) részét alkotják, folyton a gyanú árnyéka vetül, noha sokuk esetében megérdemelt a siker és alaptalan minden gyanú. Ám nem mindenkinél. Sokan valóban többet értek el, mint amire érdemeik predesztinálnák őket. Habár én mást tekintek érdemnek, mint azok, akik a siker lehetőségéről döntenek.
Akik nem tartoznak ebbe az elismert rétegbe, azok önigazolásként könnyen magukra vetíthetik a mellőzöttség és kirekesztettség stigmáit. Olyan ez sokszor, mint az univerzális indok az önfelmentésre: én többre vihettem volna, csak hát….
Magam is példa vagyok erre. A nyolcvanas évek közepén és a kilencvenes évek elején falakba ütköztem, s magam is elhittem, hogy bizonyos lehetőségek a számomra elérhetetlenek. Így tehát tettestársa lettem a kirekesztőnek. Már nem kell az ő aktív részvétele. Magam is kirekesztem magam. De az is nyilvánvaló, hogy megmaradt körülöttem a gyanú fanyar füstje. Ezt gyakran visszaköszönni látom, ha mégis odamerészkedem, ahol találkozhat a senki a valakikkel. Mert bizony elmulasztottam azt, hogy közös élményeket szerezzek. Nem estek meg az átborozott éjszakák, a vidéki kalamajkák, a rendezvények, a dedikálások. Nem vagyok tagja a klubnak, mert nem voltam tagja a klubnak. Hiányoznak a közös élmények, a csínyek, a bűnök, a sztorik. Aki pedig nem tagja a klubnak, az onnan nézve egyetlen differenciálatlan halmazhoz tartozónak látszik: a dilettánsokéhoz. 
A nem elismert irodalmárok között sokan dilettánsok a szó egyszerű értelmében. Nincs ezzel baj, amíg a tehetség és a felkészültség hiányát nem pótolja annál nagyobb önérzet. Aki kedves sorokat ír egy születésnapra, vagy vigasztalásul, bátorításul, az jó dolgot tesz. Aki rigmusokkal tesz élvezetessé egy ünnepséget, az vőfély, vagy ügyes műsorvezető. Csak ne tévesszük ezt össze a művészettel! A művészet felelősséggel jár. Művészet csak nagy önfegyelemmel művelhető. A kedvesség célja nem az, hogy e felelősségnek megfeleljen. A művész ember alázatos. Nagy eredmény pedig nem érhető el művészet és alázat nélkül. S tegyem hozzá, a művészet nem mindig szórakoztató  és nem jár mindig kedvességgel, mert akinek van meggyőződése arról, hogy mi helyes, vagy mi az, ami megfelelő, az olykor mereven ellenáll az eltérítésnek.
Az a meggyőződésem, hogy a művész elsősorban a tehetsége által lesz az, aki. De felkészülés is szükséges. Ez utóbbi nem pótolja a tehetséget. A tehetség viszont önmaga lesz a kiteljesedés akadálya felkészülés nélkül. Azonban a felkészülés nem csak bizonyos egyetemek bizonyos karain szerezhető meg. Olvasni és gondolkodni mindenkinek szabad. Az író ember önmagát vizsgálja, s a világot. Önmagán át is a világot, s a világon át is önmagát. Nem esik hasra a maga nagysága előtt. De újra és újra megroggyan a térde, mert megérti, a feladat milyen nagy. S azzal tölti az életét, hogy e feladathoz igyekszik felnőni. S néha ír. De azt azzal a fegyelemmel és alázattal, amivel minden legyőzhető. Minden művészet mesterség is egyben. De mivel az irodalom a legeszköztelenebb művészet, itt lehet a legnehezebben pótolni mesterségbeli tudással a tehetséget. Aki nem megy mélyen a tudatos szint alá alkotás közben, az hiába tud ezernyi szakmai dolgot. Az csak ügyes profi lesz. Magas tornyot építeni más, mint repülni.
A dilettáns tehát hasra esik a maga nagysága előtt. Megértem, ha a szerkesztők és szerkesztőségek igyekeznek bizonyos ridegséget mutatni irántuk. Időt és energiát kötnek le. Azokból pedig soha nincs elég.
Az amatőrök széles rétege viszont izgalmas világ. 
Szómagyarázat: „Az amatőr (a francia amateur „szerető, kedvelő” szóból, az aimer „szeretni” igéből) vagy műkedvelő olyan személy, aki nem foglalkozásszerűen, hanem kedvtelésből – hivatalos (szak)képesítés nélkül – végez adott tevékenységet.” – Használják persze pejoratív értelemben is a szót. E szerint amatőr az, aki az adott tevékenységet rosszul végzi. Magyarán: dilettáns.
Nem meglepő, hogy az elismertek, akik okkal és ok nélkül profinak tekintik magukat, gyakran összemossák az amatőrt és a dilettánst. Mintegy védik a saját köreiket, pozícióikat: más erre nem is lenne alkalmas. – Pedig, de!
Ha tehát körülírtam, hogy ki is a dilettáns, engedtessék meg, hogy az amatőr szót a pozitív értelmében használjam. Amatőr az az irodalmár, akinek az irodalom nem a tanult szakmája, de mégis figyelemre méltó teljesítményt nyújt. Tehát, az az írás, ami kikerül a kezei közül, irodalmi értékű valóban. Hátrányban van, mert az irodalommal nem foglalkozhat hivatásszerűen. A társadalmi mobilitásban olyan lehetőségei voltak, s olyanok nem, amik folytán valami másból él. Márpedig manapság megfelelni egy „más jellegű” munkakörben egy más természetű munkahelyen, s mellette élni, sőt, még írni is, ez azt vonja maga után, hogy sokkal kevesebb időt tud a felkészülésre, az alkotásra és az irodalmi kapcsolatok ápolására fordítani. S amit fentebb a társadalmi háttérről írtam, abból az következik, hogy ez az utóbbi okozza a legnagyobb hátrányt.
Azt mondta nekem egyszer a törekvő (vagy törtető?) ember, az irodalmárok egy önjelölt amorózója, hogy „János! Kit érdekel, hogy tehetséges vagy-e? Ha jelen vagy, elismernek. Ha nem vagy jelen, nem létezel.” S e téren könnyű hátrányba kerülni. Akinek az irodalom bármely módon az egzisztenciája, az jelen van, hiszen munkaidőben is az irodalmi világnak nevezett társadalmi közeggel van kapcsolatban. A törtető is jelen van azért, mert erő felett is módot és alkalmat talál, hogy jelen lehessen. Aki visszahúzódóbb, akár, mert kevesebb pénzt és időt áldozhat erre, akár, mert kisebb az önbizalma, akár pedig azért, mert ezer oldalakat olvas, mielőtt magát mutogatná, - hát az nem létezik ebben a világban. Marad tehát a porondon az, aki „profi”, és az, aki törtető.
Itt érdemes visszakanyarodnunk a társadalmi mobiliátásnak arra a vetületére, ami a mi világunkat képezi le. Az irodalmi sikernek az a része, amit a szerző megtapasztalhat, az élete során következik be. Az a jóslat, hogy halálod után halhatatlan leszel, tartósan senkit sem villanyoz fel. Mindenki szeretne pozitív visszajelzést kapni arról, amit önmagából és produktumaiból a leginkább értékesnek tart.
Márpedig, ha megengedünk magunknak egy kissé profán megközelítést, az irodalmi mű is termék. Ám a piaca sajátosan torz. A kereskedelemben az a termék sikeres, amire olyan mértékű kereslet van, vagy amire ez a kereslet felkelthető, ami alapján nyereséget termel azoknak, akik az előállításával és forgalmazásával foglalkoznak. Tessék elképzelni, amint József Attila verseket egy piacképességi rangsorban értékelünk! – Érdemes-e üzleti alapon kinyomtatni József Attila verseit? 
A válasz alighanem az, hogy nem. Üzleti alapon jól megél a kellően nagy marketingköltéssel piacra dobott lektűr és a botránykönyvek. Esetleg sikeres még a népszerű tévés arc szakácskönyve, bárki is írta. Celebek életbölcsességei, ha elég sok bulvár címlapot vásárolnak. S természetesen, az így fajtalankodtam híres emberekkel témakör is mindig eladható.
József Attila nem piacképes. Akkor mi a fenében reménykedünk mi?
Úgy gondolom, egy önmagára adó közösség felismeri, hogy nem mindent az üzleti értékkel kell mérni. S nem is a politikai hasznossággal. Az úgynevezett magas kultúrát minden normális országban támogatni szokás. Erre egyrészt ott van a vállalati szponzoráció lehetősége. Amikor egy vállalat reputációjának jót tesz, ha pénzt áldoz arra, hogy művészeket, vagy művészeti projekteket támogasson. Egyszerűen, mert a tényleges piacán szimpátiát kelt, ha elmondja (és elmondja!), hogy ő ezt, meg ezt támogatta. Aztán ott van a polgári mecenatúra. Amikor vállalkozók és tehetős polgárok adnak pénzt-paripát-fegyvert jóindulatból, szimpátiából ugyancsak művészeknek, vagy ügyeknek. De ők ezt másodsorban sem a marketing célok miatt teszik. Teszik, mert tehetik. Mert úgy gondolják, nekik lehetőségük és a közösség iránti kötelességük ezt tenni.
Magyarországon ilyen gyakorlatilag nincs. A vállalati szponzoráció a futballba ömlik. Más meg csak a statisztikai hibahatár peremvidékein tűnik fel.
Marad tehát a kiadói szakma. Érthető azonban, hogy a kiadó is üzletet akar, hiszen valamiből élnie kell. Elmehet tehát a máshonnan nem támogatott szerző sok-sok kiadóhoz, ahol önálló kötetek antológiák, folyóiratféleségek születnek.A szerző pénzén. A lelkesebb szerkesztőséggel működő kiadók még próbálnak szűrni, válogatni. De sok helyen már csak a pénz számít, amiből soha nincs elég. Ide tehát elvihetem az akármilyen színvonalú írásaimat. Ha van pénzem, előbb-utóbb találok kiadót, aki kiadja. Néhol megoldják a terjesztést, esetleg megszerveznek egy könyvbemutatót, de nem ritka, hogy a kinyomtatott köteteket szépen hazaviheti a szerző, és pont.
És ez a hitelesség szempontjából pont annyit ér. Így, ha azt mondja egy ismeretlen szerző, hogy van egy kötetem, gyakran arra gondolunk: volt valamennyi pénzed a hobbidra. Eleve azzal a gyanúval élünk, hogy megvette magának a jogot erre a mondatra: van kötetem. – A megjelentetett kötet tehát e gyanú miatt senkit sem hitelesít. Sem azt, akinek tényleg csak a pénz hozta el ezt a lehetőséget, sem azt, akinek egyébként értékes anyagát adták ki.
A legnagyobb pénzosztó jelenleg is az állam. Vagy az önkormányzatok, ami ugyanaz, helyi szinten. S ahogy ma a politikai élet működik, nem kell sok kutatást végezni, hogy leszögezhessük: csak a politikai szimpátia dönti el, ki kap pénzt és ki nem. A politikus hölgyek és urak ehhez sem értenek. Ez sem érdekli őket. Kizárólag a politikai hasznosság érdekli őket. Egyszerű ez: a művész egyfajta ideológus. A „mi művészünk” támogatása az ideológia terjedését segíti. Egyben tartja a nyájat. Ezért a „mi” művészeink kapják a koncot a húsos fazékból. Ki sokat, ki kevesebbet, de csak a „mieink”. - Mind tudjuk, kik, és miért kapnak manapság Kossuth díjat.
A civil kezdeményezések gyanúsak. A politika legalábbis így kezeli manapság. Korábban a civil szektorba áramlott állami pénz. A pénzek felhasználásáról és elosztásáról e szervezetek viszonylag autonóm módon döntöttek. Nem közvetlenül az állam döntött, így a politikai érdek érvényesítése nem lehetett egyedüli szempont. A nemesebb célok érvényesülésére is volt esély, ha másként nem, hát kompromisszumok között. A korábbi fiatal demokráciánk minden esetlegességével együtt, ez esély volt arra, hogy ne politikai érdekek mentén, hanem a célok iránti lelkesedés vezérelje e források elosztását. De ez megszűnt. Az elszegényedett alsó-középosztály a legfontosabb támogatói köre ennek a szegmensnek. Így tehát igen kevés forrás van jelen. Jellemzőbb, hogy ingyen végzett munkával támogat egy-egy ügyet az, aki teheti. Ezek az alkotóközösségek viszont csak annyit érhetnek el, ami lényegében pénz nélkül, lelkesedéből és szorgalomból lehetséges. Ebbe a körbe tartozik az „A Hetedik” is. – A lehetőségek tehát korlátozottak. Hátszél nélkül, de sokszor széllel szemben kell haladni egy olyan világban, ahol folyton megkérdőjeleznek, vitatnak, degradálnak mindent, amin nincs rajta a politika hitelesítő pecsétje, vagy a szakma profijainak elismerése, egyfajta kanonizáció, amit nem könnyen osztogatnak. A politika ugyan nem fogja elismerni azt, ami nem őt szolgálja. A profi pedig miért is kanonizálná azt, ami az ő előjogait és esetenként forrásait veszélyeztetné? Néhány kivételes esettől eltekintve tehát itt sok kapuőr gátolja a mobilizációt. Magyarán: vagy a politikai életből szerzel támogatót, vagy a profikkal fogadtatod el magad valahogy, különben soha nem engednek följebb jutni. S ha följutottál, az mit jelent? – Hogy lefeküdtél a hatalomnak, vagy valamelyik szerkesztőnek? – Hogy elmentél egy társasággal berúgni? Hogy bevásároltad magad? Netán azt, hogy tényleg tehetséges vagy és értékes a munkád? Kibogozhatatlan.
A legtöbben így tehát törvényen kívüliek maradunk. Legalább mi magunk értjük, hogy mi is van velünk. Azt, hogy hazudozni kezdjünk egy hazug világban, nem érdemes elkezdeni, mert a végén már semmi igazság nem lesz az életünkben.
Engedtessék meg, hogy itt ejtsek szót a szerkesztőségünk munkájáról. Kevesen vagyunk. Kevés az idő. A feladat azonban egyre több. Jó lenne mindenkivel külön-külön foglalkoznunk, gyakran beszélnünk, leveleznünk. Ez azonban megvalósíthatatlan. Ez már olyan cél, amihez kellene legalább egy főállású munkatárs. Akkor tehát mi rosszul bánunk a szerzőinkkel? Vagy csak szegények vagyunk, mint oly sokan? Tessék eldönteni! Igyekszünk a maradandó értékű írásokat kiválogatni. Egy-egy szerkesztő heti tíz-húsz írással foglalkozik. Ezek különböző műfajúak, különböző stílusúak, különböző súlyúak. Kizárható-e a szubjektivitás? Nyilvánvalóan nem. Csökkentjük a hatását, de kiküszöbölni lehetetlen. Viszont a mi munkánkban határidők vannak. Csak egy rossz döntés van tehát: az, amit nem hozunk meg. Hogy minden esetben igazunk van-e? A műve elutasítása miatt sértett szerző szempontjából biztosan nem. De arra törekszünk, hogy a munkánk egészében a cél felé haladjunk. Az pedig nem más, mint a maradandót megtalálni és közreadni. Hitelesíteni azt, ami értéket képvisel.
Egyes szerzők követelik maguknak a sikert. S van, aki túléli a maga sikerét. Radnóti így foglalja össze: „Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.” Van útja a könnyű sikernek, s van, aki azt gondolja, neki ez jár, mert ő már valaki. Én senki vagyok. Ezért én messzebb tekintek. Az egyik célom az, hogy sem engem, sem az „A Hetediket” ne felejthessék el így.
Azt, hogy milyen társadalmi és politikai változásoknak kellene történnie, itt és most nem írom le, pedig része a problémának. De a politikai tárgyú gondolatok nem meggondolásra és megvitatásra késztetik az embereket, hanem acsarkodásra és harciaskodásra. Bosszúra és gyűlölködésre. Ennek biztosan változnia kell, különben értelmetlenné válik magyarul írni. A politika ma sajnos nem a köz (a közösség) szolgálója, hanem zsarnok és pióca. Sav, amely szétmarja a közösségeket. A politika szétmarja Magyarországot, az életünket és a kultúránkat. 
Hogyan összegezzük mindezt?
Azt, hogy változásokra van szükség, nem csak az irodalmi élet visszásságai miatt mondhatjuk el. Változásra van szükség, mert ez így csak a kontraszelekció működik jól. Így az, aki elismert, egyúttal gyanús is, aki pedig nem jutott be az elismertek köreibe, azt eleve dilettánsnak tekintik. Nincs átjárás, nincs mozgás, nincs termékeny talaja és közege az irodalmi kultúrának sem.
Nem tartom szükségesnek azt, hogy petíciókat írjunk a megalázott szerzők érdekében és a csúnya szerkesztőségek ellenében. A szerző és a szerkesztőség között vagy van együttműködés, vagy nincs. Egyes szerkesztőségek partnernek tekintik a szerzőt, mások nem. Ahogy ez fordítva is igaz. Ez nem petíciókon múlik. Mondhatnám, hogy tessék nagyon jót írni, az majd átjut. Mondhatom, hogy tessék nagyon kitartóan kopogtatni, majd megnyitják az ajtót. Valamelyiket biztosan. De létrehozni egy tömörülést, amely akaratlanul is elfogadja ezt az előítéletes beskatulyázást, rossz lépés. Ez nem megváltoztatja, hanem megerősíti mindazt, amit helytelennek tartunk. Ez olyan, mintha önmagunkat neveznénk dilettánsnak, holott kifejtettem, mennyire fontos distanciát tenni dilettáns és amatőr közé. Az egészséges társadalmi közeg, amiben egészséges kulturális közeg jöhetne létre, nem ettől valósul meg.
Mit mondjak tehát? Más megmondta már: „a költő ír, a macska miákol és az eb vonít” – Én írok tehát és irodalmi ügyekben szervezem azt, ami nem volt, de megálmodtuk. Dolgozom magam és a társaim is lelkesedésből, ingyen úgy, hogy tudjuk, azt nem ismerik el. Nem is gondoljuk, hogy így nyerhetnénk igazolást. Tesszük, amit tenni kötelességünknek gondolunk, s reméljük, mások is megteszik a magukét. Mert változás kell. S talán mi sem csak posztumusz leszünk halhatatlanok.

A József Attila Vers-Dal Fesztivál 2018-ban

JÓZSEF ATTILA VERS-DAL FESZTIVÁL 2018-BAN

 

Vers Dal feszt logó

A József Attila Vers-Dal Fesztivál 2018-ban is megrendezésre kerül. Igen megtisztelő a számunkra, hogy az A Hetedik három módon is részese lehet ennek a nagyszerű kezdeményezésnek.

A Fesztiválra beérkezett, megzenésítésre váró verseket elbíráló zsűri egyik tagját folyóiratunk delegálta. Kapui Ágota az A Hetedik szerkesztőjeként vesz részt a Fesztiválra küldött irodalmi művek értékelésében.

A Fesztivál két napja alatt a zenei programokkal párhuzamosan irodalmi programokat szervezünk. A zenei program alapvetően a zenei művek megmérettetése. A Fesztivál szervezői azonban szeretnék, ha a versek szerzői és az irodalom iránt érdeklődők is számos program közül válogathatnának. Ebben szerkesztőinken túl számítunk más neves előadókra is. A programokról a Fesztivál és az a Hetedik felületein előzetesen is hírt adunk.

A Fesztiválra küldött művekből szerkesztőségünk ezúttal is szeretne majd egy reprezentatív válogatást megjelentetni Vendégoldal rovatunkban.

A Fesztivál nem véletlenül kerül a Költészet Napja időpontjához közel megrendezésre. Ez valóban a költészet ünnepe. Légy részese te is!


FELHÍVÁS

Ferencváros Önkormányzatának támogatásával 2018-ban Budapesten megrendezzük a József Attila Vers–Dal Fesztivált költők, énekelt és megzenésített versek, valamint saját szövegű dalok előadói számára. A fesztivál célja, hogy közel hozza egymáshoz az élő, kortárs költészet alkotóit, a verséneklőket, és a dalos (saját szövegű dalokat éneklő) előadókat. További célkitűzésünk, hogy Ferencváros szülöttjéről, József Attiláról, valamint az adott év évfordulós költőiről – 2018-ban 75 éve született Petri György és 80 éve született Szilágyi Domokos – méltó módon megemlékezzünk, költészetük aktualitását, a ma emberének szóló üzeneteit mindenki számára egyértelművé tegyük.

A fesztivál időpontja: 2018. április 7-8.

Helyszíne: Dési Huber István Művelődési Ház, 1098 Budapest, Toronyház u. 17/b.

A fesztiválra várjuk
• költők, dalszövegírók jelentkezését.
(Nevezési határidő 2017. december 31.)

• dalszerző-előadók, szólisták és együttesek jelentkezését.
(Nevezési határidő 2018. március 12.)

• versmegzenésítő szólisták és együttesek jelentkezését.
(Nevezési határidő 2018. március 12.)

A nevezésről részletes információk : http://www.versdalfeszt.hu/index.php/hu/

Nevezni több kategóriában is lehet!
A fesztiválra nevezési díj nincs!


Költők számára:
NEVEZÉS ÉS RÉSZVÉTEL
A versek beküldési határideje: 2017. december 31.

A szervezők egy alkotótól – egyszeri küldéssel – legalább 3, de maximum 10 vers beküldését várják, melyhez csatolni kell *.jpg formátumban egy, a szerzőt ábrázoló fotót (például arcképet), néhány soros bemutatkozást, valamint egy publikus email címet.

A versek, dalszövegek a négy tagú költői zsűri elé kerülnek. Azok a versek, amelyek pozitív elbírálásban részesülnek, felkerülnek a József Attila Vers-Dal Fesztivál honlapjára. A zsűri kiemelésre fog javasolni alkotásokat, amelyek ennek megfelelően a honlapon is külön menüpont alá, a Kiemelt versek közé kerülnek. (A verséneklőknek érvényes jelentkezésükhöz ebből a csoportból is választaniuk kell megzenésítésre verset.)
A verseket beküldők automatikusan felajánlják azokat megzenésítésre, és automatikusan lemondanak a József Attila Vers-Dal Fesztiválon (de csak a József Attila Vers-Dal Fesztiválon) megszólaló megzenésített versek után járó jogdíjról is.
A pályázati művek a honlap arculatához igazítva, annak egységes stílusával jelennek meg, tehát lehetőleg formázás nélkül várjuk az alkotásokat. Technikai okok miatt minden előformázást törölni fogunk!
A zenészeknek lehetőségük van a honlapon megjelent valamennyi írásból válogatni és azokból dalt formálni.
Mindegyik írásműre komponált, beküldött és a zsűri által elfogadott dal nyilvánosságot kap, a Fesztivál honlapján elérhető, meghallgatható.
Jelentkezni a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen lehet!

A ZSŰRI TAGJAI 2018-BAN
A honlapon történő megjelenés előtt a verseknek a következők szűrőjén kell átmennie:

 

Pécsi Marcell

Pécsi Marcell

 

Karafiáth Orsolya

Karafiáth Orsolya

 

 

kapui agota belyeg

Kapui Ágota

 

Janox

Janox

A fesztiválon fellépő zenészeket, formációkat élőben értékelő zenei zsűri tagjai a következők:


heinczingermiklos



Heinczinger Mika
Misztrál

 

 

krulikzoltn

 

Krulik Zoltán
Makám

 

solyom tamas belyeg

Sólyom Tamás
Napkő Projekt

Hol tartunk? Hova tartunk?

Hol tartunk? Hova tartunk?

Minden szervezet életében fontos, hogy időnként sor kerüljön az eredmények értékelésére. Ez fontos a mi életünkben is, hiszen „de facto” az A Hetedik egy non profit vállalkozás, amely jelentős célokat tűzött ki.
Ahhoz, hogy értékelhessük a pillanatnyi helyzetünket, viszonyítási pontokat kell találnunk. A lehetségesek közül három ilyen ponthoz viszonyítva kísérlem meg a jelenlegi helyzetünk rövid értékelését. Emellett előre tekintést is adok, hiszen cél nélkül csak a semmit érhetjük el.
Az első viszonyítási pont: honnan indultunk? Az A Hetedik 2015 végén egy elképzelés volt csupán. Azok, akik velem együtt az alkotóközösség motorjaivá váltak nem mondhatták el magukról, hogy az úgynevezett irodalmi élet megbecsült tagjai lettek volna. Ahogy körülöttünk minden, úgy az irodalmi élet is szűk csoportokra tagolódik, amelyek kevés érdek nélküli kapcsolatot tartanak fenn egymással. Általában kevés a kapcsolat. S habár mi mind megbecsüléssel tekintettünk egymásra, s néhány száz ember osztozhatott ebben, lényegileg az ismeretlenségből indultunk el. Olyan emberek hozták létre és működtetik ezt az ügyet, akiket velem együtt a senkik közé soroltak azok, akik magukat többre tartják. Így ez a kiindulási pont a bukásra predestinált volna minket, ha az eredmények nem cáfolnak rá a várhatóra.
A második viszonyítási pont nem más, mint a kortárs irodalom piaca. Végső soron terméket hozunk létre. Havi rendszerességgel jelentetünk meg új irodalmi tartalmat azzal a reménnyel, hogy azt olvassák majd. Mindezt az Interneten tesszük, ahol bődületes kínálat van irodalmi, s még inkább irodalminak nevezett termékekből. A piacot erősen tagolja az, hogy újra nő a hivatalos irodalom és a nem hivatalos irodalom közötti távolság. Ez a távolság természetesen elismertségben, lehetőségekben, megbecsülésben fejezhető ki. A megmutatkozási lehetőségek mennyiségében, minőségében és hozzáférhetőségében. Lévén, hogy nem kutattam a közelmúltban a témát, nem támaszthatom alá adatokkal az érzésemet. De a sejtésem határozottan az, hogy az egyre kevesebb lehetőség egyre szűkebb körben válik hozzáférhetővé. Némelyeknek ez a helyzet sokkal jobb, mint egy nyílt piac. A többség azonban nem jut megmérettetési, bemutatkozási lehetőséghez. Az elérhető pályázatok köre csökken. Esélyesként indulni egyre kevesebbek számára reális. Kevesebb a nívós folyóirat, kevesebb a rangot jelentő nívós antológia. A rendezvények is visszaszorulnak az underground világába. S habár számos helyen van pezsgő kulturális élet, ezt a pezsgést öntevékeny csoportok tartják fent önerőből, lelkesedésből, szinte már az illegalitás határán, ahogy mi is. Hiszen mi lenne civilebb a kultúránál? Nyilvánvaló, hogy ismét kialakulóban van az a nem hivatalos kulturális élet, amely hivatalos háttér nélkül is rangot ad azoknak, akik bizonyos elismerést szereznek maguknak. Nem áltatom sem magamat, sem mást azzal, hogy mi a hivatalos irodalmi élet részei lehetnénk a közeli időben. Ezért továbbra is önerőből, lelkesedésből és hitből működhet az, amit létrehoztunk és a jövőben létrehozunk majd.
A harmadik viszonyítási pont az, amit elértünk. Ez a 20. számunk. Mondhatom azt is, hogy a számok magukért beszélnek. Az A Hetedik olvasottsága okot ad arra, hogy némi büszkeséggel tekintsünk vissza és ambícióval előre. Letettük a névjegyünket. Az A Hetedik több mint az alkotói külön-külön. Válogatott szerzőinktől mintegy 200 írás érkezik hozzánk havonta. Ennek fele, vagy harmada jelenik meg az adott számban. Egy-egy számban átlagosan 70-100 írás jelenik meg tehát. Az egyes írások olvasottsága 50 és 100 közé tehető. Ez azt jelenti, hogy mintegy 5000 alkalommal olvassák az A Hetedik aktuális számainak tartalmát. Feltételezve, hogy egy-egy olvasónk több művet is elolvas, a stabil olvasói kör 500 és 1000 fő közé tehető. Ez azt is jelenti, hogy ha nyomtatott kiadvánnyal jelentkeznénk, 100-150 előfizetővel számolhatnánk. Ennek idővel jelentősége lesz!
A számokon túl azonban fontosabb az, hogy elnyertünk egyfajta megbecsültséget. Igaz, a „profi” irodalmi élet szereplői még amatőrnek (semmi esetre sem dilettánsnak!) látnak minket. De az amatőr irodalmi alkotóközösségek között mi azon kevesek közé tartozunk, akik már elkezdhettük a kapcsolatok építését a profik világában is. Az A Hetedikben publikálni ma már megbecsült lehetőség. Szerzőink jelentős része jelzi vissza azt, hogy megtiszteltetésnek tekinti ezt. A rendezvényeink ezidáig a remélt - olykor vakmerően remélt - érdeklődést vonták maguk után. Alkotói kapcsolataink is bővülnek.
Az A Hetedik eddigi útja összességében sikeres, noha voltak hibák, tévedések, kudarcok és konfliktusok is. Azonban sikerült olyan alapokat lerakni, amelyek felelősséget rónak ránk: ezekre az alapokra komoly épületet kell a jövőben emelnünk.
Ebben az évben elkezdtük kialakítani a rovat struktúránkat. A három fő rovatunk – Forrás, Fórum, Fókusz – a ’lap a lapban’ elv szerint működik. A rovatvezetők nagy szabadsággal bánhatnak a rovataikba javasolt írásokkal. Így a szerkesztőségi munka is több fázisúvá vált. Az első, s egyúttal legidőigényesebb folyamat a beérkezett írások előminősítése. A szerkesztők változatlanul név nélkül kapják meg az írásokat, s azt kell meghatározniuk, hogy megjelenésre alkalmasnak tartják-e az adott művet. Egy-egy írással 2, vagy 3 szerkesztő foglalkozik, s 2 igen szükséges a megjelenéshez. Az ’IGEN’ mellé javaslatot is kérünk a szerzőtől, hogy melyik rovatba kerüljön az adott írás. De erről a döntést a tartalomért felelős főszerkesztő véglegesíti, egyeztetve a rovatvezetőkkel. Így tehát a következő fázis az elfogadott írások rovatokba sorolása, valamint a rovatok tartalmának a kialakítása.
E munkafolyamatok időigényessége miatt az a célom, hogy az írások beérkezése és megjelenése közötti idő növekedjen, s a rovatvezetők nagyobb anyagból válogathassák össze az adott lapszámban megjelenő műveket. Strukturáltabb, koncepciózusabb tartalomszerkesztést szeretnék elérni 2018-ban.
Az A Hetedik csapata jelenleg 14 főből áll. Ez kisvállalati méret. De így is a kapacitások hiányával küszködünk. Már tavaly látszott az, hogy a szerkesztőségi munka vezetését és a projekt vezetését célszerű kettéválasztani. Így kértem fel Nagy Imrét és Fábián Józsefet a főszerkesztői feladatok ellátására, én pedig alapítóként a menedzseri munkát igyekszem ellátni. El kell választanunk a szerkesztői feladatokat és döntéseket a szervezeti és szervezési kérdésektől. E kettő között egy bizonyos távolságot kell tartanunk, hiszen a szerkesztés is művészi munka, amelyet bizonyos profán tényezőktől nem szabad befolyásolni hagynunk. Imre és József mellé rovatvezetőket választottunk, hogy a még ma is alakuló új lapstruktúra egyes részei is megfelelő kezekben legyenek. E feladatokat jelenleg Fábián József, Szecsődy Péter és Virág Balázs Face látják el. Munkájukat Payer Imre és Bak Rita segítik. Számos feladat megfelelő ellátásához van szükségünk további munkatársakra. Így a főszerkesztői és a rovatvezetői feladatok elvégzése biztonságosabb lenne, ha a azok egy részét a kollégák másokra delegálhatnák. Szeretném, ha bővülne ez a kör. Szükségünk lesz az adminisztráció, a kommunikáció és a webes tartalom naprakészsége miatt olyan munkatársra, aki, vagy /akik e feladatok terhét nagyban átveszik a szerkesztőktől. És nyilvánvalóan szükségünk van további szerkesztőkre, akik az elvégzendő munka eloszthatóságának javításához hozzájárulnak majd pusztán a jelenlétükkel, de ezen túlmenően újabb tudást hoznak magukkal, s ezzel bővítik a lehetséges tevékenységek, illetve tartalom körét.
Azt, hogy kik csatlakoznak majd hozzánk, hogy e feladatokat ellássák, még nem tudjuk. Az nyilvánvaló, hogy szükség van rájuk. Azt azonban még nem tudjuk, hogy kik ők. Mint minden hasonló méretű szervezetben, így nálunk is volt már létszámmozgás. Csatlakoztak és távoztak munkatársak. Ez nehézség, de természetes. Átrendeződtek feladatok, s módosult az is, hogy ki, mikor, miben és milyen mértékben terhelhető.
Összességében a munkatársak terhelését csökkenteni kell, hogy felelős és igényes munkát végezhessenek.
S mennyi cél van még előttünk!
- Nyomtatott megjelenés eseti kiadványokkal, s idővel rendszeresen is. Rendezvények.
- Alkotóműhelyek.
- Pályázatok.
Mind olyasmi, ami természetes része az előttünk álló útnak, ha nem torpanunk meg.
Azonban a feladatok között most egyre sürgetőbb az, hogy jogi értelemben is megfogható szervezetet hozzunk létre. A beszélgetéseinkben most az alapítvány hangzik el egyre gyakrabban, mint olyan cél, ami eszköze lesz a további célok elérésének. Szükséges, hogy szerződhessünk, pénzt kezelhessünk, s minden értelemben hivatalosan képviselhessük az ügyet, és az egyes ügyeket. Az alapítványhoz még nincs pénz és nincs jogász, aki kézbe venné az indulást. De, ahogy biztos vagyok abban, hogy lesz több új munkatársunk, úgy látom magam előtt megvalósultként ezt is. Létre kell jönnie.
Az A Hetedik fontos feladata az, hogy hidat képezzen. Sok nagyszerű mű születik az irodalmi kultúra szürke zónájában. Ezeket és az alkotóikat át akarjuk vinni oda, ahol több a fény. Olyan orgánummá akarunk válni, amely összegyűjti és megőrzi a kortárs irodalom méltatlanul mellőzött értékeit. Korunk műhelye és krónikása szeretnénk lenni. Egy a sok között, de a legjobbak egyike.
Itt tartunk most. S ezek a célok, ez az irány. Olyan úton járunk, amely nincs előttünk kitaposva. Ha nem is elsőként, de először megyünk végig ezen az úton. Botlunk olykor, el-eltévedünk. De amíg a célt nem tévesztjük szem elől, addig napról-napra közelebb juthatunk hozzá.
Mint eddig, így most is azt kérem: tarts velünk!

Nyomtatásban!

Az A Hetedik nyomtatában

Újdonság az A Hetedik életében, hogy ezúttal nem csak monitorról és okoseszközök kijelzőiről olvasható mindaz, ami megjelent a 19. lapszámban, hanem a hagyományos folyóiratokhoz hasonlóan, papírról is.

A friss lapszám tartalma letölthető PDF formátumban, amely egyszerű nyomtatókon is kinyomtatható akár teljes terjedelemben, vagy az olvasó választása szerint nyomtatható bármely része, oldalanként.

Ez az első alkalom, hogy ezt a formátumot is elkészítettük. A teljes terjedelem meghaladja a száz oldalt. Nyilvánvaló, hogy számos finomítás szükséges még egy végleges formátun kialakításához, s bizonyára nem tökéletes az első nyomtatható lapszám. Viszont ezzel elindult a lap egy új irányba.

Az A Hetedik nyomtatott változata egyelőre annyiba kerül, amennyit a nyomtatásra költ az olvasó. Úgy gondoljuk, ez igen baráti ár.

A későbbiekben a nyomtatható és az online tartalom bizonyára nem lesz teljesen azonos. Ezúttal még igen.

Jó olvasást kívánunk mindenkinek, ezen a módon is. S ne feledkezzünk meg róla: az A Hetedik ezen a módon is megosztható!

Élet és költészet

Élet és költészet

- részlet -

 

„A költő abban a világban él, amely körülveszi. Egyesek azt tanítják, hogy a költő külön világot teremt magának. Holott a költő azért formálja a világot maga körül, hogy megváltozzon. Nincsenek elefántcsont tornyok! Viszont van egyfajta szörnyű magány, egyfajta kiközösítettség.” …… „A költő tudása mágikus és filozófikus. Először az igazság ragadja meg őt, aztán ő ragadja meg az igazságot. Mélyebben, mint a tudományok művelői. S a költő a szerelemben, a hitben, a hazafiságban mindig csak egyet keres: az emberséget. A halandó ember problémáját, hogy tudniillik hogyan lehetne méltó a halhatatlan emberi szellemhez. Mágikus, ahogy megragadja a kérdéseket és a problémákat. S filozófikus, ahogyan válaszokat ad. Maga sem tudja, honnan tudja, amit tud. A tudása nem az értelemből fakad, hanem a szellemből, amelyet kutat. S bár divatba jöttek ma is ordas eszmék verselői, a költők emberibb világot hirdettek, s azt hirdetnek minden korban. Hisz ez elválaszthatatlan következménye hivatásuknak: az emberségnek. Nincs hát okunk csodálni azt, hogy rossz idők járnak a költőkre, amikor ordas révület teszi az emberek egy részét ragadozóvá, másokat a szörnyűség kéjesen cinkos szemlélőjévé, s a legtöbbeket végül áldozattá. A költő csak üldözött lehet: kirekesztett. Megosztó, mert szembehelyezkedik azzal, ami méltatlan, ami embertelen, ami nemtelen. Üldözött életében, s megerőszakolt halálában. Mert a hatalom csak a kollaboráns, avagy a halott költőt kedveli. Az élőtől fél. Mert a költő próféta, aki meglátja és kimondja az igazságot. Hogy tudniillik, végül minden és mindenki megmérettetik. S e sok zsebgóliát hiába ágaskodik, végül a történelem dicstelen szereplői lesznek. S a korról, amelyet eltorzítanak, végül kiviláglik e torzultság. Amit nemzedékek, vagy évszázadok múltán majd mindenki lát, azt a költő máris érzi, látja, s kimondja. Ezért pusztítják e korok urai a költőket.”