Nekrológ Petz Györgyért

Nekrológ
Petz György: 1955. február 28.-2020.augusztus 27.

 

Amikor a döbbenettől megáll az ember rohanás közben, és azt mondja: ezt nem hiszem el!, mert olyan váratlanul megy el egy jóbarát, egy tehetséges íróember, akkor elszámolásra kényszerít az élet.
Így állunk most megrendülten Petz Gyuri halálával szemben.

Nem is olyan régen még kaptam tőle cseten egy verset – időről időre e módon is kommunikáltunk - , aztán az élet folytonos viharai miatt csak távolról figyeltük egymást azzal a jó tudattal, hogy ez mindig így lesz…
Tegnap aztán elképedve konstatáltam a felfoghatatlant: több verset már nem fog küldeni.
Ennyi? Tényleg csak ennyi volt?

Tudom, most írnom kéne Róla szép és megható dolgokat, hogy mekkora formátumú író és ember volt, hogy a tanítványai mennyire szerették, meg általában mindenki, és hogy januárban, amikor felkértük, hogy legyen aHetedik szerkesztője, és lelkesen rábólintott, mennyire örültünk neki…, de elszorult torokkal nehéz bármit is mondani, írni…

Mások majd megírják az életrajzi adatait;
született,…
tanult,…
tagja volt,…
tanított,..
apa volt…

Én most aHetedik nevében csak ennyi tudok mondani:
Köszönjük, Gyuri!
Köszönjük Gyurit…

Álljon itt az utolsó, cseten küldött verse:

 

 

Hommage a A. J.

Átülök. Csillámló sziklafalra.
A nyár már őszbe hajlik, üres szellő.
Körbeírom szívem, megszokta már.
Újra adok múltat, hadd legeljen,
Fejem lehajtom, kezem lehullik.
Szemem hiába, senki nem jön.
Megmaradok? Vagyok. Belső utazás.
Szeretni kell, hát köszönöm, néma
Nem vagyok, minden szervem szól
Hozzád, kinél valósabb anyagból
Még sosem volt éteribb lény, ki
Szóra bír félelmes magasok alján,
Ahol megzsendülnek az örök élet
Lényei, nedvei, vágyai, a mindentudás,
Honnét utazó másként tér meg, mint oda,
Ha lenne itt út, végén otthona, víz, kenyér,
Lélek és hús nyugalma, örök ágya,
Nem alvadt vérdarab.

 

Petz Gyuri2

Lehet, hogy hazudtam

Lehet, hogy hazudtam

Az lenne jó, ha A Hetedik fölösleges lenne.
Elképzelek egy olyan világot, ahol az alkotó emberek annak megfelelően kapnak megbecsülést, ismertséget és lehetőséget az alkotásra, amennyire tehetségesek, és amennyire értéket ad a kultúrához az, amit napról-napra, évről-évre alkotnak. Hiszen minden alkotás a mi közös kulturális kincsünk. Minden alkotó a nemzet napszámosa.
Az irodalmi világ területére térve tehát azt mondhatjuk, hogy minden magyar nyelven írott irodalmi mű, amely megszületik, a magyar kultúra része. Az irodalmi művek szükségszerűen mélyen kötődnek a nyelvhez, s a nyelv által a nemzeti kultúrához. Bővítik, gazdagítják a nemzet kultúráját. A nemzeti kultúra értékeinek az elsikkasztása az, ha a létrejött alkotásokat olyan okokból tartják mesterséges ismeretlenségben, amelyek nem függnek össze a mű irodalmi értékével. Még inkább bűn ez, ha ezeket az „egyéb” okokat azzal kendőzik el, hogy a szerzőt tehetségtelennek, a művet értéktelennek állítják be.
Természetesen az írással próbálkozók tehetsége és művészi igényessége között nagy különbségek mutatkoznak. Az is nyilvánvaló, hogy értékes, és csekély értékű művek egyaránt születnek. Itt azonban arra a gyakorlatra szeretnék utalni, amely eliminál, kihagy, szándékosan elfelejt, mellőz, vagy egyenesen gátol az érvényesülésben olyan szerzőket és műveket, amelyek pedig megbecsülésre érdemesek.
Mi, akik éltünk az 1989-es rendszerváltozás előtt, jól emlékezhetünk arra, hogy hány szerző nem kerülhetett be a tankönyvekbe, az irodalmi folyóiratokba. Sokan voltak, akik nem adhattak ki kötetet, nem publikálhattak, ha csak nem álnév alatt, és sem a szakma, sem a sajtó nem említette a nevüket. Nem léteztek. Tanítottak, esztergáltak, villamost vezettek, vagy külföldön kezdtek új életet. Itthon azonban csak illegálisan lehetett műveiket megismerni.
Nem állítom, hogy a mai kor olyan, mint az akkori. Sőt, a mai korról nem állítok semmit. Mindezt az olvasóra bízom. Csak tegye fel a kérdést! Ma minden szerző a tehetsége és az alkotás iránti igényessége alapján kap lehetőségeket és megbecsülést? Ma minden értékes irodalmi alkotást felkarol a szakma, és eljut az irodalom iránt érdeklődő nyilvánossághoz? Ma már senkit sem felejtenek el „egyéb” okból?
A Hetedik sajnos még nem fölösleges.
A Hetediket azért hoztuk létre, mert meggyőződésünk, hogy sok tehetséges ember kallódik az ismeretlenségben. A célunk az, hogy ezeket az embereket megtaláljuk, és minél többet összegyűjtsünk, megőrizzünk, és közreadjunk a műveikből. A Hetediket hiteles orgánummá akarjuk formálni, hogy a színvonala, értéke hitelesítse azokat, akik nálunk publikálnak.
A küldetésünkről sokszor nyilatkoztam úgy, hogy kérlelhetetlenül törekednünk kell az egyre magasabb színvonalra. Hiszen ez az egyik módja annak, hogy bizonyítsuk: a kirekesztett és elfelejtett szerzők között is sokan vannak, akik megbecsülésre méltó alkotásokat hoznak létre. Sokszor úgy tűnhetett, hogy érzéketlen szigorra törekszem, s közben nem veszem figyelembe az embert.
Márpedig a művészek a legérzékenyebb emberek.
Abban biztos vagyok, hogy a színvonallal kapcsolatos célkitűzésünk helyes. Azonban az is nyilvánvaló, hogy ez önmagában az igazságnak csak a fele.

Közel öt év alatt számos alkotóval alakult ki munkakapcsolatunk. Barátságok szövődtek, viták, összezördülések és kibékülések történtek, mint minden emberi közösségben. Az igazság eddig nem kellően hangsúlyozott része az, hogy közösséggé is kell válnunk!
Azt, hogy ez a gondolat nem új a részünkről igazolja, hogy több éve így aposztrofáljuk magunkat: „Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség”.
Nem azért közlünk egy-egy művet, mert barátunk a szerző. Épp a rokonszenv és ellenszenv ilyetén hatásait igyekszünk kezdetektől aprólékosan kiküszöbölni. Közlünk jó írásokat olyan szerzőktől, akiket emberként nehéz kedvelni. És hozzánk igazán közelállóktól elejtünk műveket, mert nem találjuk azokat eléggé kiforrottnak. Ez tehát két külön kérdés. Nem is szabad összemosódniuk. Sok emberre gondolunk meleg szívvel azok közül is, akik szerzőként nem mindig sikeresek. Az irodalmi tehetség ugyanis nem feltétele annak, hogy valaki kedves legyen a számunkra.
Ha eddig nem hangsúlyoztam eléggé, akkor ez az elhallgatás hazugság volt: A Hetedik nem csak irodalmi folyóirat, de alkotóközösség is. És ma egyre fontosabb, hogy közösség legyen. Ma különösen fontos, hogy legyenek közösségek, ahol az egymás iránti bizalom és jóindulat természetes. Ez egyfajta menedék is, hogy megőrízhessük tisztán a lelkünket, nem tévesztve szem elől azt a jót, ami igazabb és örökebb, mint a változó elvárások.
Nem dolgunk harcolni minden és mindenki ellen, ami, és aki árt nekünk és sokaknak. De igenis dolgunk megvédeni egymást és magunkat. Ez a védelem pedig a közösségben valósul meg. Ugyanis nem ahhoz kell bátorság, hogy megfelelj az elvárásnak, hanem a szabadsághoz.
A közösségnek ereje van. Össze kell tartoznunk, mert együtt erősebbek vagyunk, mint egyen-egyenként. Együtt megőrizhetjük önmagukat, hogy az alkotói munkánk igazsága megmaradjon. Mindazok, akik irodalmi alkotások létrehozásával gazdagítják a mi közös nemzeti kultúránkat, nem csak arra „jogosultak”, hogy szigorú és elfogulatlan kritikát kapjanak. Arra is, hogy egy értékteremtő, megértő, segítő közösségnek is a tagja lehessen.
Nem csak színvonalas folyóirattá, de ilyen közösséggé is kell válnunk. Ez a célunk. Nem teszünk nagy dolgokat, csupán azt, amiről tudjuk, hogy helyes a jelenben, a régmúltban és a távoli jövőben egyaránt. Amíg tehetjük, vagy amíg fölöslegessé válunk.

Ceterum censeo

Ceterum censeo


A Hetedik néhány amatőr, vagy, ha jobban tetszik, műkedvelő = dilettáns - és a szó eredeti, nem hibásan értelmezett mai, magyar értelmében tessék ezt venni, azaz irodalom kedvelő és ismerő baráti társaságának hobby lapja, amely meglehetősen nagy célokat tűzött maga elé. Belátjuk, vannak ilyen lapok mások is. A Hetedik nem tör egyeduralomra, nem tetszeleg a megmondó szerepében, szerkesztői fenntartják maguknak a tévedés jogát is egy-egy mű megítélése kapcsán. A hetediknek nincsenek hirdetői, nem él állami vagy vállalkozói támogatásokból. Szerkesztősége a megjelenéshez szükséges minden munkát szabadidejében, más, kenyérkereső foglalkozása mellett, ellenszolgáltatás nélkül végzi, a megjelenéshez szükséges eszközöket (szerver bérlet), az esetenkénti rendezvényekhez szükséges anyagiakat (terembérlet, büfé), a negyedévente
megjelenő, nyomtatott antológia költségeit saját, fő foglalkozásában megkeresett pénzéből, és hitünk szerint a jövőben egyre inkább társadalmi támogatásból biztosítja.
A Hetedik szerkesztői egyféle - több elemű - mércével mérnek, amikor elbírálnak egy-egy közlésre beérkezett művet, hogy érdemesnek tartják-e a lapban való megjelentetésre, és ha igen, annak melyik rovatában. Úgy hisszük, vannak más lapok is, amelyek pontosan ugyanezt a mércét alkalmazzák (ezek az igazi művészeti és irodalmi lapok).
Az első és legfontosabb mérce, hogy megüti-e az írás a Hetedik szerkesztésében résztvevő szerkesztők értékítélete szerint azt a szintet, amikor irodalomról beszélhetünk. Ez a legfontosabb mércénk. Mivel úgy gondoljuk, hogy mindenkinek megadható a tévedés joga, ezért nem egy ember dönt róla, hogy ezt a mércét átugorja-e az írás. Írásokról (esetenként hangfelvételről, és képzőművészeti alkotásokról) beszélünk, és nem azok szerzőjéről. A beérkezett műveket ugyanis szerzőjük ismerete nélkül véleményezzük. Hisszük és valljuk, hogy a mű a fontos, és másodlagos a szerző - ebben a fázisban legalábbis. A mű elbírálása „szubjektív, ám igazságtalan” alapon történik, ahogyan azt a lap alapítójától, Ferenczfi Jánostól több ízben és ismétlődően hallhattuk. Szubjektív alapon, mert a döntés mindig a szerkesztő saját személyiségének függvénye. Igazságtalan, mert annak a műnek a szerzője, amelyről úgy véli, hogy a világirodalom - vagy szerényebben: a magyar irodalom - eddigi legtökéletesebb alkotását hozta létre, és a szerkesztőség elutasítja, mindig igazságtalannak fogja tartani azt a döntést, amely az ő művét - legalábbis a Hetediknél - feledésre ítéli, míg a másik - az „övénél jóval gyengébb, silányabb művet” pedig magasra rangsorolva megjelenteti.
Az ilyen anomáliákat lehetőség szerint minimalizálni szeretnénk, ezért minden beküldött művet két szerkesztő kap meg bírálatra, anélkül, hogy ismerné a szerzőt, és a másik szerkesztőt, aki az adott művel foglalkozik. Döntést hoznak arról, hogy a mű megjelenjen-e a lapban, és ha igen, annak melyik rovatában. Ha a véleményük egybe cseng, a művet a rovatvezető kapja meg, aki eldönti, hogy a következő szám rovatába befogadja-e a művet, vagy tartalékolja későbbre. Esetleg javaslatot tehet más rovatvezetőnek a mű átvételére, aki hasonló módon dönt az ügyben. Az ilyen döntések nem túl gyakoriak, de előfordulnak. Az én esetemben - én a Fókusz rovatot vezetem - ilyen javaslat miatt még nem esett ki közlésből mű.
Van az esztétikai és technikai - írástechnikai, amelyből esztétikai szempont adódik - szempontokon kívül más szempontja is a közlésről szóló döntéseinknek, ezt is ki-ki saját vérmérséklete, személyisége szerint alkalmazza: szubjektíven, ám a szerző szempontjából - elutasítás esetén - igazságtalanul: nem közlünk embertelen eszméket hirdető és propagáló írásokat. Lapunk online lap, ebből adódóan nagy előnyeink egyike a nyomtatásban megjelent írásokhoz képest az, ami nagy hátránya is: A beküldött írások elvben utólag módosulhatnak. Nem teszünk ilyet, hacsak nem helyesírási hibát javítunk. Ellenben már fordult elő olyan eset, hogy szerkesztőink, akik az adott írásművel foglalkoztak, mindegyike elnézte, hogy a beküldött vers fő témája a „faj” alapú idegengyűlölet volt. Ezt az írást már megjelenése után kivettük a lapból, ugyanis lapunk nem hajlandó rasszista, fasiszta (hungarista, bolsevista stb.) és más önkényuralmi ideológiákat népszerűsíteni sem nyíltan, sem bújtatva. Ebben a lap alapítója, főszerkesztője és magam sem ismerünk kíméletet.
Nyomtatott újságok, kiadványok esetében ilyenkor vissza kellene hívni a lapot, bezúzatni, és újra kiadni. Online megjelenésnél ez sima módosítással elintézhető.
Időről-időre támadások érik lapunkat, annak alapítóját, szerkesztőségünket személyében, vagy közösségünkben. Ezek a támadások - közel 3 évtizeddel a rendszerváltás után - politikai inszinuációk, gyanúsítások, mocskolódások, amelyek többé vagy kevésbé az elutasított művű alkotók frusztrációjából származnak: a Hetedik, lám közli az „olyan” műveket, az „ilyeneket” meg nem. Erre egyértelműen az a válaszom, hogy közölhető, humanista alapokon álló műveket kell alkotni, akkor közlésre kerülnek. Bármelyik feltétel elmaradása azt eredményezi, hogy a Hetedik szerkesztősége elutasítja a mű közlését. Ezt a nézetünket e lapban is, más fórumokon is szóban és írásban több ízben egyértelműen kifejeztük, és én, mint a Hetedik egyik főszerkesztője nem is teszek ebben az ügyben engedményt a jövőben sem. Sőt, a második kritériumot, mint ahogyan már megtörtént, akár önhatalmúlag is visszamenőleg is azonnal alkalmazni fogom a jövőben is. Ha úgy tetszik, a humanizmus ügyében a Hetediknél cenzor szerepet viszek. Nem tűröm az embertelen, rasszista, kirekesztő, megalázó gondolatiságú műveket a Hetedikben. Volt rá példa, hogy más on-line laptól ilyen mű közlése miatt jöttem el egyik percről a másikra. Ez még egyszer nem fordul elő.
Ezt a cikket a Hetedik facebook oldalán folyt társalgás íratta meg velem. Ezeket az elveket ott is kifejtettem, mint ahogyan, amíg csak a Hetedikhez tartozom, sőt, esetleg azon túl is, amikor csak szükségét érzem, újra és újra el fogom ismételni: Ceterum censeo inhumanitas esse delendam.

A szerkesztőnek állandóan tanulni kell

Udvarhelyi András

„A szerkesztőnek állandóan tanulni kell”
Fábián József, A hetedik egyik főszerkesztője

Miért tartottad fontosnak, hogy részt vegyél A Hetedik szerkesztésében? –
kérdeztem Fábián Józsefet, A Hetedik irodalmi folyóirat egyik főszerkesztőjét,
aki tisztes polgári foglalkozására nézve geológusból lett programozó.

Kicsit messzebbről kell kezdenem: Szecsődy Péter íróműhelyébe jártunk. Oda
is János vitt, Ferenczfi János, a lap alapítója. Őt egy még korábbi irodalmi
asztaltársaságból ismertem. Két éven keresztül jártam Szecsődyhez és ott
vetődött fel, hogy csinálnunk kellene egy irodalmi folyóiratot.

Úgy gondoltad, hogy ebbe az íróműhelybe kell járnod, mert ott meg lehet
tanulni verset írni, tanácsokat kaphatsz?

Egyrészt, valóban a tanulás volt a célom, másrészt az is. hogy megmutassam
írásaimat, megtudjam, hogyan vélekednek más tollforgatók róluk, rólam. Tehát
kettős volt a cél. Addig csak internetes társaságokban publikáltam, élőben nem
és a direkt visszajelzés hiányzik minden szerzőnek, nekem is.

Mi a fontosabb, hogy írás közben jól érezd magad, vagy pedig a fogadtatás és
a nyilvánosság előtt homlokodra helyezzék a babérkoszorút?

Sokkal fontosabb, hogy írás közben jól érezzem magam és persze az is, hogy
megírjam, ami bennem van. A hír, a dicsőség, az elismertség másodlagos.

Mikor gondoltad úgy, hogy verset kell írnod?

Többféle impulzus ért 2010-ben; egyrészt, volt egy viszonylag hosszú ideig
tartó lelki mélyrepülésem (5 gyermekem közül két fiam beteg; egyik súlyosan
autista, másik skrizofrén). Másrészt egy kollégám, baráti társaságban vicces
rímekkel, klapanciákkal szórakoztatott bennünket. És azt gondoltam, hogy
egyrészt ilyeneket én is tudok írni, másrészt a versírás koncentrációt is jelent,
hiszen tömören, ráadásul rímekbe szedve kell összeszedni a gondolataimat. És
fegyelmező erő.

Rögtön rímekben gondolkodsz, beszélsz, mint Devecseri Gábor, a kiváló
Homérosz-fordító, aki a hentestől rímekbe szedve kérte a húst?

Idáig ritkán jutottam. De volt egy idő, és ez gyakorlás kérdése, amikor hirtelen
törtek elő belőlem a sorok. Amikor gondolataim először önkéntelenül rímekben
jelentkeztek. Volt olyan, hogy reggelre kelve ott volt a fejemben a kész vers,
csak le kellett írnom. Ma már tudatosabban igyekszem írni, a költészet
szabályainak megfelelően. Mostanság úgy írok, hogy a téma adja magát és
ahhoz alkalmazom a formát. Foglalkoztam előbb is sok mindennel, vonzódtam
művészetekhez, de igazából csak, mint műélvező.

Amikor elkezdted a versírást, tudatában voltál a verstani szabályoknak?

Nem. Amíg magam nem írtam, nagyon ritkán olvastam költeményeket, mert
nem volt rá belső igényem. Igaz, sokat olvastam egyetemista korom végéig, de
inkább regényeket. Kellett egy kis idő, amíg tisztába jöttem a formákkal. De,
amikor el kezdtem írni, többet és tudatosabban olvastam. Mint minden
mesterséget, a versírást is sok gyakorlattal lehet csak megtanulni.

Most már hivatalból is rendszeres versolvasó vagy, és már nemcsak költő,
hanem versbíráló is. Milyen felelősséget jelent eldönteni, mi kerüljön be a lapba
és mi nem?

Valóban nagy felelősséget jelent bírálni, és éppen ezért tanulok állandóan.
Talán furcsának hat, de az utóbbi másfél évben amerikai költőket olvasok. A
versírást most tőlük tanulom. De mert a költészet egyetemes, ugyanúgy lehet a
magyar, mint az amerikai költőktől is tanulni, ellesni a műhelytitkokat.
Miért pont az amerikai költőket választottad?

Az első ok, hogy a középiskolában gyakorlatilag alig tanultunk nem magyar
költőket, néhány kivétellel, tanultuk Shakespeare-t, Victor Hugo-t, Goethéről
hallottunk valamit, de nem tanultuk. Az amerikai költőktől egyetlen egyet sem.
Most bepótlom a hiányt, egyfolytában amerikai költőket olvasok. Másik ok,
hogy rám az amerikai gondolkodásmód hatott. Ez a csakatértis, a nem adom fel
mentalitás, Jack London és Hemingway. Másrészt paradox módon olcsóbban,
vagyis ingyen jutok hozzájuk az interneten. Harmadrészt kíváncsi voltam, ők
hogyan csinálják. Inkább a verstanuk érdekelt. Én nem vagyok perfekt angol, de
az utóbbi másfél évben kizárólag angolul olvasok. Regényeket, verseket.
Szégyen, nem szégyen, nekem az utóbbi másfél évben nem volt szükségem arra,
hogy magyar nyelvű könyvet vegyek. Nagy könnyebbség, hogy le tudom tölteni
a műveket, van egy netbook olvasóm immár három éve. Gyakorlatilag egy egész
nagy elektronikus könyvtárat hurcolok magammal. Így aztán bárhol olvashatok,
buszon, villamoson. Az elektromos könyvtárban van háromszáz kötet, de az
interneten végtelen mennyiségű könyv áll rendelkezésemre. Mostanság már
versesköteteket gyűjtök, olvasok, hogy tanuljak, táguljon a világom.

Aki ennyire elmélyül az amerikai irodalomban, hogyan tud magyar szerzőket
megítélni?

Elolvasom, megnézem milyen formában írt a szerző, hogy kötött vagy
szabadvers-e. Ha kötött, elvárom, hogy a költő tartsa magát az általa elkezdett
formához. Azt a szabályrendszert, amit önmagának felállított, azt tartsa be. És
persze a gondolatiság is számít. Volt rá példa, hogy utólag vettem észre, hogy
megjelent a web-oldalunkon egy bujtatott rasszista vers. A gyűlölködést, a
kirekesztést, a rasszizmust, a primitívséget nem tűrjük A Hetedikben. Azonnal
levettem a web-oldalról és jeleztem a szerkesztőtársaimnak.
Előfordul, hogy prózát adnak elbírálásra. De jobb szeretem, ha az alapító-
szerkesztőtársam, Ferenczfi János verseket küld véleményezésre. Jobban otthon
vagyok a költészet világában. Azt vizsgálom, van-e lelke a versnek, ami a
költészet lényege. Van-e benne olyan momentum, amire nem gondoltam, de
figyelemre méltó. És ha ilyen nincs, akkor nem fogadom el.

Weöres Sándor azt vallotta, hogy a szépség lázmérője a hátgerinc.

Elfogadom Weöres válaszát. Talán még annyit tennék hozzá, hogyha nem
érzek semmit egy vers olvasása közben, nem biztos, hogy bennem van a hiba.
Az évek folyamán kialakult bennem egy olyan érzék, amely alapján dönthetek.
Persze, tévedhetek is. Az a jó vers, aminek képei, gondolatai megérintik az
olvasót, ha érzem a harmóniát, a zenét, ami rezonál a lelkemben, akkor
elfogadom. Az sem baj, ha gondolatok nincsenek a költeményben, ha csupán
szójáték, éppen Weöres játékos versei is bizonyítják, például a Bóbitája
„semmiről szól”. Vagyis éppen, hogy szól, de „csak” arról, hogy játék a világ.
És jó hallani, jóérzést kelt. Évekig magammal viszem. Teljesen mindegy, hogy a
szívemet vagy az eszemet érinti meg. Az sem baj, ha nem jelentős a gondolat,
amit előad, de olyan formában teszi, hogy magával ragadja az embert. Sajnos a
Weöres-féle borzongással ritkán találkozom.

Úgy tudom közös szerkesztésű a lap. Minek alapján történik a válogatás?

A Hetediket nemcsak a főszerkesztők szerkesztik. Nekem biztonságot ad,
hogy többen bírálunk. Legalább 10 szerkesztő állítja össze folyóiratunkat.
Minden írást, egymástól független két személy bírál, akik nem tudják, kicsoda a
másik. És azt sem tudjuk, ki a szerző. Ferenczfi János véletlenszerűen osztja
szét, küldi ki e módon az írásokat. Pusztán arra súlyoz, hogy kinek-kinek a neki
megfelelő műfajú írást küldje. És mert sokan vagyunk, sokféle a nézetünk, de
érdekes módon, a minőséget többnyire megfelelően ítéljük meg. Volt rá példa,
hogy rájöttem, ki írta a verset, de ez nem szempont.

Csak a mű minősége számít.

A Hetedik hetedik havi rendezvény

 


  Mint minden évben, idén is megtartottuk nyári, 7.havi alkalmunkat, bár ez most kissé máshogy került megrendezésre, mint az elmúlt években, ahogyan ezt címe is hirdette:
„Maradj otthon!” – Internetes közvetítés, élőben.


  Mi nem maradtunk otthon, hanem a már megszokott csapatunkkal, az Önkén és Dalolva társulatával, illetve idén Sólyom Tamás nagyszerű zenéivel, elmentünk szokásos „házigazdánkhoz”, a József Attila Emlékházba.
  Szeretnénk itt is megköszönni a műsorhoz nyújtott kiváló segítségét a József Attila Emlékház gazdájának, Losonczy Attilának, és természetesen a kerületi önkormányzatnak, akik ezt lehetővé tették!
  Sokat dolgoztunk szerkesztőink és szerzőink segítségével, akiknek műveit Gyulay Zsuzsa Radnóti-díjas előadó, és Holl Nándor színművészek keltették életre, dacolva a forrósággal. Élmény volt hallani kiváló előadásukban írásainkat!
  Megbirkóztunk a „technika ördögével”, és jelentem, kisebb-nagyobb bakikkal, de legyőztük, ami azért is nagy dolog, mert mi író emberekként kevéssé értünk a technikához, de végül minden megvalósult – még az időintervallumot sem léptük át, és ez tőlünk óriási teljesítmény! - , amint ezt a rövidesen a Youtube-csatornánkon is látható majd, ha valaki esetleg lemaradt az élő közvetítésről!

Az elhangzott művek:

B. Tóth Klári: Mithrászt festünk
Bánfai Zsolt: Vincent
Bánfai Zsolt: Arctalan
Bátai Tibor: Bizonyságtétel
Csató Gyula: Kedves Mama
Csikai Gábor: Ember módon
Édes Anna: Anyám könnyű álmot ígér
Egervári József: Zuhogás
Fábián József: Henry kizárja a káoszt
Fábián József: A Pokol kiürítésa másnapján
Ferenczfi-Faragó Eszter: Megtisztulva
Haász Irén: Uram, ha megítélsz
Hepp Béla: Bolygok
Horák Andrea Kankalin: SzerelmesÉnek
Ilies Renáta: Határaim Már
Kiss-Teleki Rita: Figyeltelek
Konyári Mónika: Házasság
Nagy Antal Róbert: Ősz háborúban
Nagy Imre: Azt az egyet
Pápay Eszter: Augusztusi roráté
Pelesz Alexandra Cseresznyefa
Petz György: fater
Pődör György: Herakleitoszs
Sárhelyi Erika: Hajnal a piacon
Siska Péter: Tranzit
Stonawski József: Palackok üresen
Virág Balázs Face: Mese
Zentai Eta: Azt ígérted


És most meséljenek a képek!

 

aHetedik1

 

A Hetedik2

 

aHetedik3

 

aHetdik4

 

aHetdik5

 

aHetedik6

SólyomTomi

Távbeszélgetés Nagy Imrével, A Hetedik főszerkesztőjével

Távbeszélgetés Nagy Imrével, A Hetedik főszerkesztőjével

   A sors és a koronavírus-járvány miatt sajnos nem állt módunkban személyesen találkozni. Pedig a járvány előtt, amikor az interjú ötlete megszületett, arra számítottam, hogy de jó lesz újra unikum, sör és Nagy Imre társaságában kvaterkázni a Görbe Bögre kávézóban, ahol rendszerint szerdánként összejön A Hetedik Független Irodalmi Folyóirat öt szerkesztője – az alapító, Ferenczfi János és szerkesztő társai, Ferenczfi-Faragó Eszter, Fábián József, Nagy Imre, Szecsődy Péter, és be-beesik egy-egy munkatárs, hogy egymást „élve boncolják”, vagyis írásaikat felolvassák és szemtől-szembe megbírálják.

  Nagy Imre 2016 óta tölti be ezt a nem kis felelősséget, türelmet és sok figyelmes olvasást kívánó főszerkesztői munkát. Vele táv-beszélgettem életéről, A hetedikről és a szerkesztői teendőkről és az ezzel járó felelősségről.  

   Mikor és hol születtél? Kik voltak a szüleid, mit tanultál tőlük.

 Szilveszteri gyerek vagyok, 1967. december 31-én születtem Cegléden. Édesapám már nem él. Édesanyám aktív nyugdíjas. Ahogy manapság megszokott, állandóan dolgozik, nyüzsög. Hála Istennek, lételeme az aktív élet. Csodálom a vitalitását. Sok-sok fiatal megirigyelhetné erejét és tisztánlátását az élet dolgai felől. Nem mellesleg, ami ehhez párosul, a nyitott szellemet, amely engem oly érzékenyen érint, mert meglátásai és affinitása a verbális művészet irányában igazán nem mindennapi. Édesapámnak a mindennapi kreativitást és az egyszerű, kétkezi munka becsületét köszönhetem. Édesanyámnak, minden bizonnyal a művészet szeretetét. Ő tanított meglátni a szépet, meglátni mindenben, például fűben, fában, virágban, minden egyes esendő, múló pillanatban a gyönyörűséget, mely által feltöltődhetek és erőt nyerhetek.

    Hol végezted tanulmányidat? Mihez kezdtél az érettségi után? 

   Általános iskolai tanulmányaimat Ceglédbercelen végeztem, majd a budapesti Vági István Építőipari Szakközépiskola épületgépész szakán érettségiztem, és később a technikusi minősítést is megszereztem. Magas követelményrendszerű, kitűnő iskola volt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ott tanulhattam. Először a MÁV-nál találtam munkát mint fűtésszerelő, majd végzettségemnek köszönhetően művezető lettem. Innen később „áteveztem” a kereskedelembe. Voltam eladó és boltvezető is két szakkereskedésben. Most raktáros, logisztikus vagyok egy kivitelező cégnél. Igaz, ez szakmai szempontból komoly visszaesés, ám egzisztenciálisan eleddig semmiképpen sem az.
De nem vagyok egyedül ezzel a kérdéssel, hisz köztudott, hogy hazánkban kizárólagosan csak irodalomból megélni nem lehet. Ferenczfi János kommunikációs szakemberként üzletkötő. Felesége, Eszter látszerész, illetve most kapcsolattartó asszisztens egy kommunikációs cégnél. Fábián Józsi geológus-informatikus. Szecsődy Péter nyugdíjas újságíró, aki pedagógusként ment nyugdíjba. Szóval élünk és dolgozunk normálisan, mint mindenki más.

   Minden ember, de egy irodalmár külső élete mellett különösen fontos belső élete, amelyet főleg az olvasmányok alakítanak. Mit jelent neked az olvasás és mit olvas egy főszerkesztő, akinek feladata beválogatni vagy kihagyni az érzékeny szerzők írásait?

   A könyveknek köszönhetek mindent. Mindent, amit jelen életem fontos részének tudhatok. Egyszerre és szakadatlanul olvasni és írni napról napra, hogy értelme legyen annak az életnek, amit kaptam. Ez a lényeg. A többi „csak” külső történés – már ami az egyéni sorsot illeti.
A kevés szabad időmben, ami marad, nemcsak a hobbiból, szórakozásból kell olvasnom, a különböző folyóiratokat tanulmányoznom, hanem főleg magát a folyóiratunkat ától-zéig és a kötelező olvasmányokat, a szerzők kéziratait. Merthogy nekem „hivatalból”, feltétlenül tudnom kell, mi jelenik meg A Hetedikben. Az elmúlt négy és fél évben, ha jól számolom, körülbelül háromezer írást olvastam, ami töredék része a hozzánk beküldött írásoknak, melyek véleményem szerint meghaladják az ötezret is. Ami a magánéleti olvasmányaimat illeti, meg kell vallanom, hogy valójában rendkívül kevésre van időm. Annál mindenképpen kevesebbre, mint amennyit szeretnék és szükséges lenne, de ahhoz mégis többre és sokfélét, hogy itt felsoroljam őket. Ezért inkább arra koncentrálnék, hogy kiket. Ha a kedvenceimet kell említenem, szigorúan csak a klasszikusokra és magyarokra fókuszálva Ady Endrére, Radnóti Miklósra, József Attilára, Nemes Nagy Ágnesre, Füst Milánra, Csáth Gézára és Pilinszky Jánosra hivatkoznék. Pilinszkyt sokszor előveszem, amennyiszer csak időm engedi. Nekem ő példaképem, az alfám és ómegám. Jelenkori, azaz kortárs alkotókat a teljesség igénye nélkül nem szeretnék megnevezni. Félő, hogy még valakit kihagyok, akit nagyon nem szeretnék.

    Mióta írsz és miért?

    Hogy mióta írok, az idők folyamán számomra már lényegét vesztette. Régóta. Hogy mit írok és hogyan, az már fontosabb ügy. Régebben „csak” verseket. Mostanában már a novellaírás is érdekel. Persze csak bízni tudok abban, hogy egyiket sem feleslegesen. Megítélni képtelen vagyok. A „miért” vonatkozásában sosem tudnék a klasszikus és elcsépelt válaszokon túltenni, úgyhogy csak ennyit mondhatok: csak. Csak úgy, írok. És csak addig, amíg felvetődik, azazhogy jelentkezik az indulat, hogy ezt, meg ezt le kell írnom. Minden valószínűség szerint, ha már nem „kell”, majd nem fogok és nem is tudok – még így sem.

   Mesélj erről a még kisgyerekkorát élő folyóiratról. Mi volt kezdet? Kik, és hogyan alapították A Hetedik-et? Mióta és mi különbözteti meg ezt a folyóiratot más hasonló orgánumoktól? 

   - Az ötlet Ferenczfi Jánostól származik. Ő alapította 2016-ban. Pontos dátumhoz kötve hivatalosan 2016. január 26-án alakultunk. János munkatársait - ahogyan engem is -, a szűk baráti és ismeretségi köréből válogatta.  Az akkori, mintegy fél tucat szerkesztői stáb összetétele ugyan némiképpen megváltozott, de a centrum töretlenül egyben maradt, és a teljes létszám mára több mint a duplájára emelkedett. Ez feltétlenül szükségessé vált a gyarapodó feladatok hiteles és maradéktalan ellátásához.
Első netes lapszámunk 2016.január 26-án jelent meg. Ekkor még nem voltak rovataink. A szükséges tagolást, hála Istennek, az időközben egyre emelkedő színvonal tette szükségessé. A Hetedik a többi, hasonló orgánumtól, talán abban különbözik, hogy az alapkoncepción túl, ami elsősorban a tehetséggondozásról, a népszerűsítésről és segítségnyújtásról szól, mi olyan kulturális tevékenységeket is végzünk, amely a kortárs alkotókat nem csak személyesen, de szervezeti egységek szintjén is megszólítja. Időről-időre különböző szintű és formájú kulturális rendezvényeken veszünk részt rendezőként, társszervezőként és vendégként is. Ezekre, a meglátásom szerint igen magas színvonalú alkalmakra alkotóinkat és népes olvasótáborunkat is mindenkor szívesen és örömmel invitáljuk. Ebben talán még nem is különbözünk annyira a többiektől, de hadd említsem itt rögtön kuriózumként azokat az iskolalátogatásokat, ahol oly nagy sikerrel tizenéves diákokat sikerült megszólítanunk. Hadd említsem a vidéki irodalmi körökkel való találkozásainkat, ahol a tiszta szó, az irodalmi nyelv értéke a falat kenyér értékével ér fel. És már elkezdtük kapcsolatainkat kiterjeszteni a határon túlra. Emlékezetes szép napokat töltöttünk Beregszászon, folyóiratunkban nem a világnézet, hanem a minőség a fontos. Mindemellett, kollégáim aktív alkotói és innovatív képességeinek köszönhetően most számos olyan kezdeményezést szeretnénk megvalósítani, amelyek tudomásom szerint hasonló környezetben nem, vagy nem így működnek. Ilyen például a frissen indított A Hetedik Íróműhely, mely igen jól prosperál. Vezetője, Szecsődy Péter, hétről hétre online felületen találkozik az alkotókkal, akik írásaikat megosztva és megvitatva, igen aktív műhelymunkát folytatnak. A többi fejlesztést gyakorlatban szeretnénk bemutatni. Ezekhez még szükséges az alapos és jól átgondolt előkészítés, illetve tesztelés, és majdan a végleges bevezetés is, melyre megfelelő erőforrásokat is kell majd biztosítanunk. Ezek már folyamatban vannak.
 
    Milyen az ismertsége A Hetediknek?

   Ismertségünk az évek folyamán megnőtt, és reményeink szerint ez a növekedés minden szinten és formában kiszélesedik. Gondolok itt a mennyiségi növekedésen túl a minőségire is, és elsősorban a minőségire, mert az elengedhetetlen alapfeltétele az előbbinek.

    Neked mi a szereped a lapszerkesztésben? Érzed-e a felelősség súlyát az írások megítélésében?

    Ahogyan már említettem is, mint tartalomért felelős főszerkesztő feltétlenül szükséges, hogy pontosan tudjam, mikor és mi jelenik meg a lapban. Ennek a felelőssége igen nagy. Ugyanakkor, ami az írások megítélését illeti, én sosem egyedül döntök. Sőt, tulajdonképpen inkább amolyan feladatkövető, rendszerező ítész vagyok, ami azt jelenti, noha elolvasom a kollégáim által elfogadott és megjelenésre ajánlott írásokat, ám a konkrét rovatba sorolásokra csak javaslatot teszek a megelőző bírálatok tükrében, amit a rovatvezetők vagy elfogadnak, vagy nem. Természetesen van vétójogom, de azzal a legritkább esetben kell élnem, mert számtalan megoldás van annak kikerülésére, mint például az átsorolás lehetősége, mely az új Függelék rovatnak köszönhetően igencsak kitágította a mozgásterünket.

   Tévedhetetlen vagy?

    Nem, egyáltalán nem vagyok tévedhetetlen. Számtalan eset volt már, ami felől, ha csak magamnak kellett volna döntenem, bizony óriási hibát követtem volna el. De hála Istennek a rendszer, amelyben dolgozunk, nem engedte, hogy ez megtörténjen. Mi itt, A Hetedikben csapatmunkát végzünk. Mindenkinek megvan a maga gyenge és erős vonala. A struktúra a legtöbb esetben lehetőséget ad arra, hogy a gyengeségek még időben lelepleződjenek és adott helyzetben a területen erősséggel bíró kollégák hathatósan korrigálják a tévedéseket. Mindazonáltal jól tudjuk, hogy a teljes kollektíva, azaz A Hetedik sem tévedhetetlen. Ha tudomásunkra jut a tévedés, képességeink és lehetőségeink szerint, mihamarabb orvosoljuk! Volt rá eset, és minden bizonnyal lesz is. Ezzel a ténnyel mindnyájunknak meg kellett, és meg kell barátkoznia ezután is.

    Mennyire kell felkészültnek lenni egy szerkesztőnek, hogy bíráljon?

   Önmagához képest mindenképpen maximálisan. Amely területeken hiányosságaim vannak, igyekeznem kell mihamarabb pótolni. Segítségkérésre számtalan lehetőségem van. Akár személyes kapcsolatok igénybevételével, kollegiális szinten, vagy akár a világháló által nyújtotta előnyök kiaknázásával. Személyes tapasztalatom ez, mert számos esetben használtam már én is mindkettőt, és sikeresen. A legfontosabb az az alázat a szerző és írása iránt. Az az alázat nem meghunyászkodást jelent, hanem a művészi értékek öntudatosan alázatos tiszteletét, figyelembe véve a szerzők érzékenységét. Ez óvatosságra int és figyelmeztet, hogy mindent nem tudok és nem is tudhatok. De igyekszem korrekt lenni és elsősorban az esztétikai szempontokat figyelembe venni.  S ha ez megvan, úgy gondolom, már elégséges jogosítványt kaptam ahhoz, hogy hozzá merjek nyúlni az alkotáshoz.

   Milyen esztétikai értékek alapján jelentettek meg egy-egy szerzőt? Mi a legfőbb szerkesztői elved?  

 Nem szerzőt, hanem az alkotását értékeljük! Esztétikai értékrendünk alapja az az irodalmi értékrend, amely szerint egy-egy írást hitelesnek és maradandó irodalmi műnek értékelhetünk, azaz szerzőtől, társadalmi címtől és elismertségtől függetlenül.  Mindenkor a kollektíve kialakított érték-, és elvrendszerhez igazodom. A jó írásnak illik megjelenni, a rossznak nem. Mindamellett kirekesztő, rasszista, embertelen politikai- és egyéni ideológiáknak nincs helye ebben a lapban. Ezt honlapunk „Szerkesztési elveink” menüpontjában tételesen is kifejtettük.
  

Fórum

Fórum


A „fórum” szónak három – látszólag gyökeresen eltérő – jelentése van. Eredetileg a görög „agóra” latin megfelelője volt, afféle piactér és gyülekezőhely, ahol a szabad polgárok elmondhatták panaszaikat, véleményüket, ahol törvény elé vihették sérelmeiket. Másrészt ma is fórumok osztanak igazságot, nemzetközi vagy országos bíróságok. És harmadszorra fórum az újságokban vagy az interneten a nem hivatásos hozzászólók véleménynyilvánításának helye is.
Nos, hogy kerül a csizma az asztalra, miért hívjuk a „Hetedik” egyik rovatát „Fórumnak”? Rosszindulatú állítás szerint azért, hogy alliteráljon a másik két rovattal, a „Forrással” és a „Fókusszal”, valamint a lapalapító nevével.
Ám legyünk jóindulatúak!
Ha két dimenzióban (mint egy rajzot vagy festményt) vizsgáljuk a három rovatot, egyszerű fölérendeltségi viszonyt látunk. A Forrásba kerülnek a jó alkotások, a Fórumba a jobbak, a Fókuszba a legjobbak. De a három rovat viszonya más módokon is megközelíthető. Térben, sőt, több dimenzióban.
A Forrásban jelenhetnek meg azok, az írások, amelyek figyelemre méltóak, esetleg kiemelkedőek lennének, de van egy kicsi (vagy nagyobb) „bibijük”.
A Fókusz minden esetben a csodák csodája. A legigényesebb, úttörő, rendkívül szellemes és/vagy megrázó versek, novellák, dolgozatok tárháza. A céltábla kellős közepe (ahogy a neve is mutatja).
A Fórum lépcső a kettő között. Több az elfogadó bólintásnál, de kevesebb, mint a csodálat.
Olyan művek gyűjtőhelye, amelyeket érdemes megvitatni, elemezni, hogy kiderüljön róluk valami.
A Fórum rovat vezetőjeként ilyennek képzelem a „Hetedik” ama szeletét, amelybe beleszólásom van. És ha ilyennek képzelem, ilyennek is szeretném. Az internetes folyóirat egyik komoly erényét, lehetőségét még nem használtuk ki. Itt ugyanis interakció lehet(ne), ahol az olvasók nem csak tetszésüket vagy nemtetszésüket jelezhetnék – mint például a facebookon vagy a youtube-on, hanem megjegyzéseket is fűzhetnének az elolvasott írásokhoz. Ha a „Hetedik” felvállaltan a „hivatalosságból” kiszorult szerzők fóruma, akkor kövessük el azt a szentségtörést, hogy közvetlen visszajelzést kérjünk az olvasóktól! Ha ez a kísérlet sikerül, talán új fejezetet nyithatunk a magyar irodalom történetében.
Minden bizonnyal díjazhatnánk valamivel a lapszám, vagy az év legnépszerűbb szerzőit, a szerkesztők visszajelzést kaphatnának arról, hogy mennyire találkozik az ízlésük-véleményük az olvasókéval. És talán közismert szerzők is megmérethetnék magukat, természetesen álnéven.
Ehhez, persze, kapacitás is kell. Az olvasók talán tudják, hogy a „Hetedik” igazi, a szó szoros értelmében vett „nonprofit szervezet”. Bevételei nincsenek, csak kiadásai. Nemcsak a szerzők nem kapnak honoráriumot, de a szerkesztők, főszerkesztők sem. Sőt. A „Hetedik” vezetése állja a szükségképpen felmerülő kiadásokat is, mint például a honlap fenntartása, rendezvények szervezése, lebonyolítása. Szűk a keresztmetszet, de megpróbálunk kihozni belőle, amennyit lehet.
Hogy miért? Mert nem csak kenyérrel él az ember. Az emberi lét méltóságához hozzátartozik a kultúra, az irodalom is. Mi ehhez értünk.
A Fórum így virtuálisan létezik, hiszen egy virtuális folyóirat rovata. De valóságossá is szeretném tenni. Ennek két, korábban már bevált módját képzelem el:

Az első az „Íróműhely”. Ez fórum lehetne, de nem csak a „Fórumosoknak”. Aki nem igazán biztos a művében vagy okulni, közösen gondolkodni szeretne, ellátogathatna e műhelybe, felolvasni, értékeltetni művét, meghallgatni másokét, elmondani a benyomásait. Presszóban-kávéházban jönnénk össze, kávé-tea-sör-sütemény mellett beszélhetnénk az alkotásokról. A második az „Írótábor”. Ehhez el kell utazni az ország egy távoli csücskébe, egy befogadó, mégis távolságtartó faluba (Zemplénbe, Füzérradványra), ahol egy volt paplakban 10-15 ember kényelmesen elfér, ahol egy szűk hét alatt rengeteget beszélgethetünk, tanulhatunk, feladatokat oldhatunk meg.
Természetesen nemcsak rovatvezetőként, de szerkesztőként is rendelkezésére állok a szerzőknek. Aki megtalál a Facebook-on, felveheti velem a kapcsolatot.


Szecsődy Péter
szerkesztő-rovatvezető

Szerkesztőségi üzenet

Tisztelt szerzők, kedves Barátaink!

 

A Hetedik online irodalmi és művészeti folyóirat sok ember önkéntes és ingyenes társadalmi munkájával áll elő. Mint nem profit szervezet – baráti társaság, reményeink szerint előbb-utóbb egyesület – kénytelen a művészeti közösség – és a lap – érdekeit jogi úton is védeni.

Mint ahogyan az a szoftverek világában régóta elfogadott gyakorlat, a lap szolgáltatásainak használatával a felhasználó – annak olvasója is, de elsősorban szerzője – magára vonatkozóan automatikusan elfogadja azokat a feltételeket, amelyek 2016. január 16. óta olvashatók lapunkban.

Ezért megkérünk, hogy ha eddig nem tetted, olvasd el a lap főoldalának láblécéből elérhető szerkesztőségi nyilatkozatszerkesztési elvek és szerzői jogok linkekről megnyíló lapokat, amelyek tartalmát lapunknál megjelentetni kívánt műved beküldésével automatikusan vállalsz, és továbbra is csak abban az esetben küldj számunkra megjelentetni kívánt tartalmat, ha az ott leírtakkal egyetértesz, illetve azokat magad számára elfogadottnak tekinted!

Röviden összefoglalva: mint az a nyomtatott formában megjelenő kiadványok, napilapok és folyóiratok esetében is így van, szerkesztőségünk nem vállalhat felelősséget egy szerzője írásáért. A szerzői jogból eredő jogok és kötelezettségek a szerzőt illetik, illetve terhelik. A megjelentetésre beküldött műveket szerkesztőségünk saját belátása szerint bírálja el és jelenteti meg vagy utasítja el megjelentetését. A beküldött művekért honoráriumot nem áll módunkban fizetni. A beküldésnek és megjelentetésnek nem feltétele, hogy az adott mű első közlésű legyen. Az elfogadott, és már megjelentetett művet szerkesztőségünk kizárólag bírói ítéletre köteles eltávolítani, ellenben fenntartja magának a jogot egyes cikkek, művek, vagy egész lapszámok utólagos eltávolítására is. A műveket a szerző hozzájárulása nélkül nem módosítja – noha helyesírási hibákat javíthat benne.

Hozzá tesszük, a fenti esetekben törekedünk a szerzőkkel az elfogadható mértékű kompromisszum megkötésére.

Kérjük, az ennél némileg precízebben megfogalmazott szerkesztőségi nyilatkozat, a szerzői jogokkal kapcsolatos – egyébként jogszabályból következő – nyilatkozat, valamint szerkesztési elveink ismeretében dönts megjelentetni kívánt műved beküldéséről, ugyanis annak megküldésével az itt említett feltételek automatikusan elfogadottá válnak. Jelen elveink első megjelenésünk óta, 2016. januártól elérhetők lapunk honlapján, de fenntartjuk a jogot rá, hogy a körülmények változása okából – a mindenkori jogszabályokkal összhangban – a későbbiekben módosítsuk bármelyik cikk bármely részét.

Küldjük ezt az üzenetet szerzőink, barátaink, és szerkesztőségünk egésze, valamint egyes szerkesztőink személyes jogi védelmében is.

 

Üdvözlettel:

az aHetedik szerkesztőségi kollektívája nevében
Fábián József
főszerkesztő

"Nyelvében él a nemzet"

„Nyelvében él a nemzet.”

Kőváry László XIX. századi erdélyi történetíró, lapszerkesztő

A szállóigévé vált idézet minden nyelvre igaz, s hogy származását tekintve éppen magyar szájtól ered, csak még inkább elmélyíti bennünk annak lelki igazságát, hogy minden magyarul kimondott szó, mondat a világ bármely táján, bizony, rólunk tesz tanúbizonyságot. Létünk, identitásunk erejét nyelvünk szülőágya, gondolatiságunk anatómiai mélysége, természete adja. A magyar nyelv se nem több, se nem kevesebb, mint akármely élő, avagy letűnt nyelvi rendszer, amennyiben
funkcionalitásától elvonatkoztatva, a maga valóságában olyan pótolhatatlan kulturális, és társadalmi érték, melynek megcsonkulása, elvesztése, vagy teljes megsemmisülése nem csak egy nemzet, vagy akár egy tágabb értelembe vett társadalmi közeg – mint például az európai -, de világméretű veszteséget jelent.

Április 12-13-án Ukrajnában, Beregszászon vendégeskedtünk. Sok helyen voltunk már vendégségben, ám ilyen határon túli, különleges közegben még sosem. Pénteken úgy léptünk be a helyi közösség egyik kulturális központjába, a Járási Könyvtárba, mintha szentélybe léptünk volna. S nem csak „mintha”, de valójában úgy is volt. Vendéglátóink olyan szeretettel és kedvességgel fogadtak bennünket, mint akik rég nem látott rokonait, barátait fogadják. S noha, valójában semmit sem tudtunk egymásról, a szellemi, nyelvi közeg hamar utat talált közöttünk. Felolvasásaink színessé tételét Kőrösi Gábor költő, zeneszerző barátunk biztosította. Az általa hozott gitár, és handpan, amely, leginkább két egymásba fordított serpenyőre hasonlítható zeneszerszám, különleges élményt nyújtott, lenyűgözve egész
hallgatóközönségét. A mintegy hatvan írás felolvasása cirka egy óra alatt zajlott le, s mi mégis úgy éreztük, hogy csak egy-két perc telt el. A végtelenül meleg, baráti
légkört a műsor végi kötetlen beszélgetés még inkább közvetlenebbé tette. A felfokozott közös nyelvi élmény, az adás, és fogadás kölcsönös alázata, s benne az
örömérzés ténye maradandó emléket hagyott mindnyájunkban.

A műsor után sétálni mentünk. Házigazdánk, Lengyel János a történelmi jelentőségű város múltjáról, jelenéről, hányattatásairól, híres és hírhedt személyeiről, építményeiről mesélt nekünk.

Itt, az anyaországtól elszigetelten élő maroknyi magyar közösségben a magyar nyelv kérdése nem csak a mindennapi, és természetes közlekedés szükséglete, szellemi igénye, annál jóval több! Az identitásában és létjogosultságában megkérdőjelezett közösség élni akarása túlmutat mindenen. A fenyegetettség, a mindennapi harc a nyelvért, az identitásért, a máshol természetesnek gondolt jogokért, a szegénység, s a magára maradottság érzése, s annak kézzelfogható gyötrelmei egy nyitott szellemű vendég számára megrázó élmény.

Szombaton János elvitt minket a Beregvidéki Múzeumba is. A múzeum termeiben, falain és folyosóján a történelmi város minden sorsfordító korszakáról megemlékeznek. Fotókkal, szobrokkal, festményekkel őrzik a múltat a történelmi kezdetetektől fogva a legutóbbi forradalmi válságig, melynek kihatásai mind a mai napig kézzel tapinthatóan érezhetőek a város életében. Itt minden utcának, minden névnek, minden szobornak, és minden politikán inneni-, és túli kulturális megmozdulásnak kiemelt jelentősége van. A megértés és elfogadás fogalmai esetenként más-, és más dimenziók fogalmaivá válnak. A kimondott szó ereje időnként többet, s tán egészen mást is jelent, mint amit mi, idehaza gondolnánk.

A magyarság, a magyar nyelv ügye, nem csak magyar ügy. Jelentősége, jelenlétének fontossága nem egyetlen nemzethez köthető értékfogalom! „Nyelvében él a nemzet”, sok nyelvében a kontinens, Európa, s a világ összes kontinense, s nemzete. Ki-ki a maga nyelvében, identitásában. Szabadsága, kiteljesedése közös ügyünk. Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy háborúság helyett az irodalmár, a nyelvművelő feladata az értékmentés, a megtartás, az ápolás, és a segítés határon innen, és túl.

Nagy Imre

Hálás köszönettel tartozunk a meghívásért és a szívélyes vendéglátásért Lengyel János író barátunknak, mint főszervező házigazdánknak, párjának, Hildának
és Szemere Juditnak, a Kárpáti Magyar Krónika munkatársának.
Külön köszönet a karpatinfo.net, illetve és a Kárpátalja.ma, kárpátaljai magyar hírportálon megjelent, vendégségünkről írt beszámolóért Molnár Krisztinának!

Ferenczfi János alapító,
Fábián József megjelenésért felelős főszerkesztő,
Nagy Imre tartalomért felelős főszerkesztő,
Kőrösi Gábor vendégművész.

Adatvesztés után

Adatvesztés után

2018. október 6-án súlyos adatvesztést szenvedtünk el. Az előző időszakban egy rosszindulatú alkalmazás százával hozott létre hamis felhasználói profilokat az oldalunk adatbázisában. Ezeket rendszeresen töröltük. Egy ilyen törlés alkalmával, téves kijelölés folytán megsemmisítettem közel ötven valós szerzői profilt is.
Ennek következménye az, hogy az elmúlt hónapban a hírekre, felhívásokra, és más egyébként fontos információk közzétételére már nem maradt kapacitásunk.
Arra sajnos nem volt mód, hogy ezeket könnyedén helyreállítsuk. Alapvetően minden adatot ismét fel kell vinnünk. A sérült és megsemmisült szerzői profilok többségét ismét létrehoztuk. Folyamatban van a technikailag szerző nélkül maradt művek és az újonnan létrehozott szerzői profilok összerendelése. Ez a munka jól halad. Az év végéig ezzel szinte bizonyosan elkészülünk.
Hátra van még az eddigi összes címlapunk ellenőrzése, s az ott elhelyezett hivatkozásoknak az új szerzői profilokkal való összekapcsolása.
Fontosnak tartjuk, hogy minden szerzői adat és minden megjelent mű megfelelően elérhető legyen az oldalon. E téren minden segítséget örömmel fogadunk!
A hamis profilokat létrehozó kéretlen alkalmazástól a jelek szerint sikerült megszabadulnunk. Minden érintettől elnézést kérünk a kialakult helyzetért.

Ferenczfi János