A szerkesztőnek állandóan tanulni kell

Udvarhelyi András

„A szerkesztőnek állandóan tanulni kell”
Fábián József, A hetedik egyik főszerkesztője

Miért tartottad fontosnak, hogy részt vegyél A Hetedik szerkesztésében? –
kérdeztem Fábián Józsefet, A Hetedik irodalmi folyóirat egyik főszerkesztőjét,
aki tisztes polgári foglalkozására nézve geológusból lett programozó.

Kicsit messzebbről kell kezdenem: Szecsődy Péter íróműhelyébe jártunk. Oda
is János vitt, Ferenczfi János, a lap alapítója. Őt egy még korábbi irodalmi
asztaltársaságból ismertem. Két éven keresztül jártam Szecsődyhez és ott
vetődött fel, hogy csinálnunk kellene egy irodalmi folyóiratot.

Úgy gondoltad, hogy ebbe az íróműhelybe kell járnod, mert ott meg lehet
tanulni verset írni, tanácsokat kaphatsz?

Egyrészt, valóban a tanulás volt a célom, másrészt az is. hogy megmutassam
írásaimat, megtudjam, hogyan vélekednek más tollforgatók róluk, rólam. Tehát
kettős volt a cél. Addig csak internetes társaságokban publikáltam, élőben nem
és a direkt visszajelzés hiányzik minden szerzőnek, nekem is.

Mi a fontosabb, hogy írás közben jól érezd magad, vagy pedig a fogadtatás és
a nyilvánosság előtt homlokodra helyezzék a babérkoszorút?

Sokkal fontosabb, hogy írás közben jól érezzem magam és persze az is, hogy
megírjam, ami bennem van. A hír, a dicsőség, az elismertség másodlagos.

Mikor gondoltad úgy, hogy verset kell írnod?

Többféle impulzus ért 2010-ben; egyrészt, volt egy viszonylag hosszú ideig
tartó lelki mélyrepülésem (5 gyermekem közül két fiam beteg; egyik súlyosan
autista, másik skrizofrén). Másrészt egy kollégám, baráti társaságban vicces
rímekkel, klapanciákkal szórakoztatott bennünket. És azt gondoltam, hogy
egyrészt ilyeneket én is tudok írni, másrészt a versírás koncentrációt is jelent,
hiszen tömören, ráadásul rímekbe szedve kell összeszedni a gondolataimat. És
fegyelmező erő.

Rögtön rímekben gondolkodsz, beszélsz, mint Devecseri Gábor, a kiváló
Homérosz-fordító, aki a hentestől rímekbe szedve kérte a húst?

Idáig ritkán jutottam. De volt egy idő, és ez gyakorlás kérdése, amikor hirtelen
törtek elő belőlem a sorok. Amikor gondolataim először önkéntelenül rímekben
jelentkeztek. Volt olyan, hogy reggelre kelve ott volt a fejemben a kész vers,
csak le kellett írnom. Ma már tudatosabban igyekszem írni, a költészet
szabályainak megfelelően. Mostanság úgy írok, hogy a téma adja magát és
ahhoz alkalmazom a formát. Foglalkoztam előbb is sok mindennel, vonzódtam
művészetekhez, de igazából csak, mint műélvező.

Amikor elkezdted a versírást, tudatában voltál a verstani szabályoknak?

Nem. Amíg magam nem írtam, nagyon ritkán olvastam költeményeket, mert
nem volt rá belső igényem. Igaz, sokat olvastam egyetemista korom végéig, de
inkább regényeket. Kellett egy kis idő, amíg tisztába jöttem a formákkal. De,
amikor el kezdtem írni, többet és tudatosabban olvastam. Mint minden
mesterséget, a versírást is sok gyakorlattal lehet csak megtanulni.

Most már hivatalból is rendszeres versolvasó vagy, és már nemcsak költő,
hanem versbíráló is. Milyen felelősséget jelent eldönteni, mi kerüljön be a lapba
és mi nem?

Valóban nagy felelősséget jelent bírálni, és éppen ezért tanulok állandóan.
Talán furcsának hat, de az utóbbi másfél évben amerikai költőket olvasok. A
versírást most tőlük tanulom. De mert a költészet egyetemes, ugyanúgy lehet a
magyar, mint az amerikai költőktől is tanulni, ellesni a műhelytitkokat.
Miért pont az amerikai költőket választottad?

Az első ok, hogy a középiskolában gyakorlatilag alig tanultunk nem magyar
költőket, néhány kivétellel, tanultuk Shakespeare-t, Victor Hugo-t, Goethéről
hallottunk valamit, de nem tanultuk. Az amerikai költőktől egyetlen egyet sem.
Most bepótlom a hiányt, egyfolytában amerikai költőket olvasok. Másik ok,
hogy rám az amerikai gondolkodásmód hatott. Ez a csakatértis, a nem adom fel
mentalitás, Jack London és Hemingway. Másrészt paradox módon olcsóbban,
vagyis ingyen jutok hozzájuk az interneten. Harmadrészt kíváncsi voltam, ők
hogyan csinálják. Inkább a verstanuk érdekelt. Én nem vagyok perfekt angol, de
az utóbbi másfél évben kizárólag angolul olvasok. Regényeket, verseket.
Szégyen, nem szégyen, nekem az utóbbi másfél évben nem volt szükségem arra,
hogy magyar nyelvű könyvet vegyek. Nagy könnyebbség, hogy le tudom tölteni
a műveket, van egy netbook olvasóm immár három éve. Gyakorlatilag egy egész
nagy elektronikus könyvtárat hurcolok magammal. Így aztán bárhol olvashatok,
buszon, villamoson. Az elektromos könyvtárban van háromszáz kötet, de az
interneten végtelen mennyiségű könyv áll rendelkezésemre. Mostanság már
versesköteteket gyűjtök, olvasok, hogy tanuljak, táguljon a világom.

Aki ennyire elmélyül az amerikai irodalomban, hogyan tud magyar szerzőket
megítélni?

Elolvasom, megnézem milyen formában írt a szerző, hogy kötött vagy
szabadvers-e. Ha kötött, elvárom, hogy a költő tartsa magát az általa elkezdett
formához. Azt a szabályrendszert, amit önmagának felállított, azt tartsa be. És
persze a gondolatiság is számít. Volt rá példa, hogy utólag vettem észre, hogy
megjelent a web-oldalunkon egy bujtatott rasszista vers. A gyűlölködést, a
kirekesztést, a rasszizmust, a primitívséget nem tűrjük A Hetedikben. Azonnal
levettem a web-oldalról és jeleztem a szerkesztőtársaimnak.
Előfordul, hogy prózát adnak elbírálásra. De jobb szeretem, ha az alapító-
szerkesztőtársam, Ferenczfi János verseket küld véleményezésre. Jobban otthon
vagyok a költészet világában. Azt vizsgálom, van-e lelke a versnek, ami a
költészet lényege. Van-e benne olyan momentum, amire nem gondoltam, de
figyelemre méltó. És ha ilyen nincs, akkor nem fogadom el.

Weöres Sándor azt vallotta, hogy a szépség lázmérője a hátgerinc.

Elfogadom Weöres válaszát. Talán még annyit tennék hozzá, hogyha nem
érzek semmit egy vers olvasása közben, nem biztos, hogy bennem van a hiba.
Az évek folyamán kialakult bennem egy olyan érzék, amely alapján dönthetek.
Persze, tévedhetek is. Az a jó vers, aminek képei, gondolatai megérintik az
olvasót, ha érzem a harmóniát, a zenét, ami rezonál a lelkemben, akkor
elfogadom. Az sem baj, ha gondolatok nincsenek a költeményben, ha csupán
szójáték, éppen Weöres játékos versei is bizonyítják, például a Bóbitája
„semmiről szól”. Vagyis éppen, hogy szól, de „csak” arról, hogy játék a világ.
És jó hallani, jóérzést kelt. Évekig magammal viszem. Teljesen mindegy, hogy a
szívemet vagy az eszemet érinti meg. Az sem baj, ha nem jelentős a gondolat,
amit előad, de olyan formában teszi, hogy magával ragadja az embert. Sajnos a
Weöres-féle borzongással ritkán találkozom.

Úgy tudom közös szerkesztésű a lap. Minek alapján történik a válogatás?

A Hetediket nemcsak a főszerkesztők szerkesztik. Nekem biztonságot ad,
hogy többen bírálunk. Legalább 10 szerkesztő állítja össze folyóiratunkat.
Minden írást, egymástól független két személy bírál, akik nem tudják, kicsoda a
másik. És azt sem tudjuk, ki a szerző. Ferenczfi János véletlenszerűen osztja
szét, küldi ki e módon az írásokat. Pusztán arra súlyoz, hogy kinek-kinek a neki
megfelelő műfajú írást küldje. És mert sokan vagyunk, sokféle a nézetünk, de
érdekes módon, a minőséget többnyire megfelelően ítéljük meg. Volt rá példa,
hogy rájöttem, ki írta a verset, de ez nem szempont.

Csak a mű minősége számít.

A Hetedik hetedik havi rendezvény

 


  Mint minden évben, idén is megtartottuk nyári, 7.havi alkalmunkat, bár ez most kissé máshogy került megrendezésre, mint az elmúlt években, ahogyan ezt címe is hirdette:
„Maradj otthon!” – Internetes közvetítés, élőben.


  Mi nem maradtunk otthon, hanem a már megszokott csapatunkkal, az Önkén és Dalolva társulatával, illetve idén Sólyom Tamás nagyszerű zenéivel, elmentünk szokásos „házigazdánkhoz”, a József Attila Emlékházba.
  Szeretnénk itt is megköszönni a műsorhoz nyújtott kiváló segítségét a József Attila Emlékház gazdájának, Losonczy Attilának, és természetesen a kerületi önkormányzatnak, akik ezt lehetővé tették!
  Sokat dolgoztunk szerkesztőink és szerzőink segítségével, akiknek műveit Gyulay Zsuzsa Radnóti-díjas előadó, és Holl Nándor színművészek keltették életre, dacolva a forrósággal. Élmény volt hallani kiváló előadásukban írásainkat!
  Megbirkóztunk a „technika ördögével”, és jelentem, kisebb-nagyobb bakikkal, de legyőztük, ami azért is nagy dolog, mert mi író emberekként kevéssé értünk a technikához, de végül minden megvalósult – még az időintervallumot sem léptük át, és ez tőlünk óriási teljesítmény! - , amint ezt a rövidesen a Youtube-csatornánkon is látható majd, ha valaki esetleg lemaradt az élő közvetítésről!

Az elhangzott művek:

B. Tóth Klári: Mithrászt festünk
Bánfai Zsolt: Vincent
Bánfai Zsolt: Arctalan
Bátai Tibor: Bizonyságtétel
Csató Gyula: Kedves Mama
Csikai Gábor: Ember módon
Édes Anna: Anyám könnyű álmot ígér
Egervári József: Zuhogás
Fábián József: Henry kizárja a káoszt
Fábián József: A Pokol kiürítésa másnapján
Ferenczfi-Faragó Eszter: Megtisztulva
Haász Irén: Uram, ha megítélsz
Hepp Béla: Bolygok
Horák Andrea Kankalin: SzerelmesÉnek
Ilies Renáta: Határaim Már
Kiss-Teleki Rita: Figyeltelek
Konyári Mónika: Házasság
Nagy Antal Róbert: Ősz háborúban
Nagy Imre: Azt az egyet
Pápay Eszter: Augusztusi roráté
Pelesz Alexandra Cseresznyefa
Petz György: fater
Pődör György: Herakleitoszs
Sárhelyi Erika: Hajnal a piacon
Siska Péter: Tranzit
Stonawski József: Palackok üresen
Virág Balázs Face: Mese
Zentai Eta: Azt ígérted


És most meséljenek a képek!

 

aHetedik1

 

A Hetedik2

 

aHetedik3

 

aHetdik4

 

aHetdik5

 

aHetedik6

SólyomTomi

Távbeszélgetés Nagy Imrével, A Hetedik főszerkesztőjével

Távbeszélgetés Nagy Imrével, A Hetedik főszerkesztőjével

   A sors és a koronavírus-járvány miatt sajnos nem állt módunkban személyesen találkozni. Pedig a járvány előtt, amikor az interjú ötlete megszületett, arra számítottam, hogy de jó lesz újra unikum, sör és Nagy Imre társaságában kvaterkázni a Görbe Bögre kávézóban, ahol rendszerint szerdánként összejön A Hetedik Független Irodalmi Folyóirat öt szerkesztője – az alapító, Ferenczfi János és szerkesztő társai, Ferenczfi-Faragó Eszter, Fábián József, Nagy Imre, Szecsődy Péter, és be-beesik egy-egy munkatárs, hogy egymást „élve boncolják”, vagyis írásaikat felolvassák és szemtől-szembe megbírálják.

  Nagy Imre 2016 óta tölti be ezt a nem kis felelősséget, türelmet és sok figyelmes olvasást kívánó főszerkesztői munkát. Vele táv-beszélgettem életéről, A hetedikről és a szerkesztői teendőkről és az ezzel járó felelősségről.  

   Mikor és hol születtél? Kik voltak a szüleid, mit tanultál tőlük.

 Szilveszteri gyerek vagyok, 1967. december 31-én születtem Cegléden. Édesapám már nem él. Édesanyám aktív nyugdíjas. Ahogy manapság megszokott, állandóan dolgozik, nyüzsög. Hála Istennek, lételeme az aktív élet. Csodálom a vitalitását. Sok-sok fiatal megirigyelhetné erejét és tisztánlátását az élet dolgai felől. Nem mellesleg, ami ehhez párosul, a nyitott szellemet, amely engem oly érzékenyen érint, mert meglátásai és affinitása a verbális művészet irányában igazán nem mindennapi. Édesapámnak a mindennapi kreativitást és az egyszerű, kétkezi munka becsületét köszönhetem. Édesanyámnak, minden bizonnyal a művészet szeretetét. Ő tanított meglátni a szépet, meglátni mindenben, például fűben, fában, virágban, minden egyes esendő, múló pillanatban a gyönyörűséget, mely által feltöltődhetek és erőt nyerhetek.

    Hol végezted tanulmányidat? Mihez kezdtél az érettségi után? 

   Általános iskolai tanulmányaimat Ceglédbercelen végeztem, majd a budapesti Vági István Építőipari Szakközépiskola épületgépész szakán érettségiztem, és később a technikusi minősítést is megszereztem. Magas követelményrendszerű, kitűnő iskola volt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ott tanulhattam. Először a MÁV-nál találtam munkát mint fűtésszerelő, majd végzettségemnek köszönhetően művezető lettem. Innen később „áteveztem” a kereskedelembe. Voltam eladó és boltvezető is két szakkereskedésben. Most raktáros, logisztikus vagyok egy kivitelező cégnél. Igaz, ez szakmai szempontból komoly visszaesés, ám egzisztenciálisan eleddig semmiképpen sem az.
De nem vagyok egyedül ezzel a kérdéssel, hisz köztudott, hogy hazánkban kizárólagosan csak irodalomból megélni nem lehet. Ferenczfi János kommunikációs szakemberként üzletkötő. Felesége, Eszter látszerész, illetve most kapcsolattartó asszisztens egy kommunikációs cégnél. Fábián Józsi geológus-informatikus. Szecsődy Péter nyugdíjas újságíró, aki pedagógusként ment nyugdíjba. Szóval élünk és dolgozunk normálisan, mint mindenki más.

   Minden ember, de egy irodalmár külső élete mellett különösen fontos belső élete, amelyet főleg az olvasmányok alakítanak. Mit jelent neked az olvasás és mit olvas egy főszerkesztő, akinek feladata beválogatni vagy kihagyni az érzékeny szerzők írásait?

   A könyveknek köszönhetek mindent. Mindent, amit jelen életem fontos részének tudhatok. Egyszerre és szakadatlanul olvasni és írni napról napra, hogy értelme legyen annak az életnek, amit kaptam. Ez a lényeg. A többi „csak” külső történés – már ami az egyéni sorsot illeti.
A kevés szabad időmben, ami marad, nemcsak a hobbiból, szórakozásból kell olvasnom, a különböző folyóiratokat tanulmányoznom, hanem főleg magát a folyóiratunkat ától-zéig és a kötelező olvasmányokat, a szerzők kéziratait. Merthogy nekem „hivatalból”, feltétlenül tudnom kell, mi jelenik meg A Hetedikben. Az elmúlt négy és fél évben, ha jól számolom, körülbelül háromezer írást olvastam, ami töredék része a hozzánk beküldött írásoknak, melyek véleményem szerint meghaladják az ötezret is. Ami a magánéleti olvasmányaimat illeti, meg kell vallanom, hogy valójában rendkívül kevésre van időm. Annál mindenképpen kevesebbre, mint amennyit szeretnék és szükséges lenne, de ahhoz mégis többre és sokfélét, hogy itt felsoroljam őket. Ezért inkább arra koncentrálnék, hogy kiket. Ha a kedvenceimet kell említenem, szigorúan csak a klasszikusokra és magyarokra fókuszálva Ady Endrére, Radnóti Miklósra, József Attilára, Nemes Nagy Ágnesre, Füst Milánra, Csáth Gézára és Pilinszky Jánosra hivatkoznék. Pilinszkyt sokszor előveszem, amennyiszer csak időm engedi. Nekem ő példaképem, az alfám és ómegám. Jelenkori, azaz kortárs alkotókat a teljesség igénye nélkül nem szeretnék megnevezni. Félő, hogy még valakit kihagyok, akit nagyon nem szeretnék.

    Mióta írsz és miért?

    Hogy mióta írok, az idők folyamán számomra már lényegét vesztette. Régóta. Hogy mit írok és hogyan, az már fontosabb ügy. Régebben „csak” verseket. Mostanában már a novellaírás is érdekel. Persze csak bízni tudok abban, hogy egyiket sem feleslegesen. Megítélni képtelen vagyok. A „miért” vonatkozásában sosem tudnék a klasszikus és elcsépelt válaszokon túltenni, úgyhogy csak ennyit mondhatok: csak. Csak úgy, írok. És csak addig, amíg felvetődik, azazhogy jelentkezik az indulat, hogy ezt, meg ezt le kell írnom. Minden valószínűség szerint, ha már nem „kell”, majd nem fogok és nem is tudok – még így sem.

   Mesélj erről a még kisgyerekkorát élő folyóiratról. Mi volt kezdet? Kik, és hogyan alapították A Hetedik-et? Mióta és mi különbözteti meg ezt a folyóiratot más hasonló orgánumoktól? 

   - Az ötlet Ferenczfi Jánostól származik. Ő alapította 2016-ban. Pontos dátumhoz kötve hivatalosan 2016. január 26-án alakultunk. János munkatársait - ahogyan engem is -, a szűk baráti és ismeretségi köréből válogatta.  Az akkori, mintegy fél tucat szerkesztői stáb összetétele ugyan némiképpen megváltozott, de a centrum töretlenül egyben maradt, és a teljes létszám mára több mint a duplájára emelkedett. Ez feltétlenül szükségessé vált a gyarapodó feladatok hiteles és maradéktalan ellátásához.
Első netes lapszámunk 2016.január 26-án jelent meg. Ekkor még nem voltak rovataink. A szükséges tagolást, hála Istennek, az időközben egyre emelkedő színvonal tette szükségessé. A Hetedik a többi, hasonló orgánumtól, talán abban különbözik, hogy az alapkoncepción túl, ami elsősorban a tehetséggondozásról, a népszerűsítésről és segítségnyújtásról szól, mi olyan kulturális tevékenységeket is végzünk, amely a kortárs alkotókat nem csak személyesen, de szervezeti egységek szintjén is megszólítja. Időről-időre különböző szintű és formájú kulturális rendezvényeken veszünk részt rendezőként, társszervezőként és vendégként is. Ezekre, a meglátásom szerint igen magas színvonalú alkalmakra alkotóinkat és népes olvasótáborunkat is mindenkor szívesen és örömmel invitáljuk. Ebben talán még nem is különbözünk annyira a többiektől, de hadd említsem itt rögtön kuriózumként azokat az iskolalátogatásokat, ahol oly nagy sikerrel tizenéves diákokat sikerült megszólítanunk. Hadd említsem a vidéki irodalmi körökkel való találkozásainkat, ahol a tiszta szó, az irodalmi nyelv értéke a falat kenyér értékével ér fel. És már elkezdtük kapcsolatainkat kiterjeszteni a határon túlra. Emlékezetes szép napokat töltöttünk Beregszászon, folyóiratunkban nem a világnézet, hanem a minőség a fontos. Mindemellett, kollégáim aktív alkotói és innovatív képességeinek köszönhetően most számos olyan kezdeményezést szeretnénk megvalósítani, amelyek tudomásom szerint hasonló környezetben nem, vagy nem így működnek. Ilyen például a frissen indított A Hetedik Íróműhely, mely igen jól prosperál. Vezetője, Szecsődy Péter, hétről hétre online felületen találkozik az alkotókkal, akik írásaikat megosztva és megvitatva, igen aktív műhelymunkát folytatnak. A többi fejlesztést gyakorlatban szeretnénk bemutatni. Ezekhez még szükséges az alapos és jól átgondolt előkészítés, illetve tesztelés, és majdan a végleges bevezetés is, melyre megfelelő erőforrásokat is kell majd biztosítanunk. Ezek már folyamatban vannak.
 
    Milyen az ismertsége A Hetediknek?

   Ismertségünk az évek folyamán megnőtt, és reményeink szerint ez a növekedés minden szinten és formában kiszélesedik. Gondolok itt a mennyiségi növekedésen túl a minőségire is, és elsősorban a minőségire, mert az elengedhetetlen alapfeltétele az előbbinek.

    Neked mi a szereped a lapszerkesztésben? Érzed-e a felelősség súlyát az írások megítélésében?

    Ahogyan már említettem is, mint tartalomért felelős főszerkesztő feltétlenül szükséges, hogy pontosan tudjam, mikor és mi jelenik meg a lapban. Ennek a felelőssége igen nagy. Ugyanakkor, ami az írások megítélését illeti, én sosem egyedül döntök. Sőt, tulajdonképpen inkább amolyan feladatkövető, rendszerező ítész vagyok, ami azt jelenti, noha elolvasom a kollégáim által elfogadott és megjelenésre ajánlott írásokat, ám a konkrét rovatba sorolásokra csak javaslatot teszek a megelőző bírálatok tükrében, amit a rovatvezetők vagy elfogadnak, vagy nem. Természetesen van vétójogom, de azzal a legritkább esetben kell élnem, mert számtalan megoldás van annak kikerülésére, mint például az átsorolás lehetősége, mely az új Függelék rovatnak köszönhetően igencsak kitágította a mozgásterünket.

   Tévedhetetlen vagy?

    Nem, egyáltalán nem vagyok tévedhetetlen. Számtalan eset volt már, ami felől, ha csak magamnak kellett volna döntenem, bizony óriási hibát követtem volna el. De hála Istennek a rendszer, amelyben dolgozunk, nem engedte, hogy ez megtörténjen. Mi itt, A Hetedikben csapatmunkát végzünk. Mindenkinek megvan a maga gyenge és erős vonala. A struktúra a legtöbb esetben lehetőséget ad arra, hogy a gyengeségek még időben lelepleződjenek és adott helyzetben a területen erősséggel bíró kollégák hathatósan korrigálják a tévedéseket. Mindazonáltal jól tudjuk, hogy a teljes kollektíva, azaz A Hetedik sem tévedhetetlen. Ha tudomásunkra jut a tévedés, képességeink és lehetőségeink szerint, mihamarabb orvosoljuk! Volt rá eset, és minden bizonnyal lesz is. Ezzel a ténnyel mindnyájunknak meg kellett, és meg kell barátkoznia ezután is.

    Mennyire kell felkészültnek lenni egy szerkesztőnek, hogy bíráljon?

   Önmagához képest mindenképpen maximálisan. Amely területeken hiányosságaim vannak, igyekeznem kell mihamarabb pótolni. Segítségkérésre számtalan lehetőségem van. Akár személyes kapcsolatok igénybevételével, kollegiális szinten, vagy akár a világháló által nyújtotta előnyök kiaknázásával. Személyes tapasztalatom ez, mert számos esetben használtam már én is mindkettőt, és sikeresen. A legfontosabb az az alázat a szerző és írása iránt. Az az alázat nem meghunyászkodást jelent, hanem a művészi értékek öntudatosan alázatos tiszteletét, figyelembe véve a szerzők érzékenységét. Ez óvatosságra int és figyelmeztet, hogy mindent nem tudok és nem is tudhatok. De igyekszem korrekt lenni és elsősorban az esztétikai szempontokat figyelembe venni.  S ha ez megvan, úgy gondolom, már elégséges jogosítványt kaptam ahhoz, hogy hozzá merjek nyúlni az alkotáshoz.

   Milyen esztétikai értékek alapján jelentettek meg egy-egy szerzőt? Mi a legfőbb szerkesztői elved?  

 Nem szerzőt, hanem az alkotását értékeljük! Esztétikai értékrendünk alapja az az irodalmi értékrend, amely szerint egy-egy írást hitelesnek és maradandó irodalmi műnek értékelhetünk, azaz szerzőtől, társadalmi címtől és elismertségtől függetlenül.  Mindenkor a kollektíve kialakított érték-, és elvrendszerhez igazodom. A jó írásnak illik megjelenni, a rossznak nem. Mindamellett kirekesztő, rasszista, embertelen politikai- és egyéni ideológiáknak nincs helye ebben a lapban. Ezt honlapunk „Szerkesztési elveink” menüpontjában tételesen is kifejtettük.
  

Fórum

Fórum


A „fórum” szónak három – látszólag gyökeresen eltérő – jelentése van. Eredetileg a görög „agóra” latin megfelelője volt, afféle piactér és gyülekezőhely, ahol a szabad polgárok elmondhatták panaszaikat, véleményüket, ahol törvény elé vihették sérelmeiket. Másrészt ma is fórumok osztanak igazságot, nemzetközi vagy országos bíróságok. És harmadszorra fórum az újságokban vagy az interneten a nem hivatásos hozzászólók véleménynyilvánításának helye is.
Nos, hogy kerül a csizma az asztalra, miért hívjuk a „Hetedik” egyik rovatát „Fórumnak”? Rosszindulatú állítás szerint azért, hogy alliteráljon a másik két rovattal, a „Forrással” és a „Fókusszal”, valamint a lapalapító nevével.
Ám legyünk jóindulatúak!
Ha két dimenzióban (mint egy rajzot vagy festményt) vizsgáljuk a három rovatot, egyszerű fölérendeltségi viszonyt látunk. A Forrásba kerülnek a jó alkotások, a Fórumba a jobbak, a Fókuszba a legjobbak. De a három rovat viszonya más módokon is megközelíthető. Térben, sőt, több dimenzióban.
A Forrásban jelenhetnek meg azok, az írások, amelyek figyelemre méltóak, esetleg kiemelkedőek lennének, de van egy kicsi (vagy nagyobb) „bibijük”.
A Fókusz minden esetben a csodák csodája. A legigényesebb, úttörő, rendkívül szellemes és/vagy megrázó versek, novellák, dolgozatok tárháza. A céltábla kellős közepe (ahogy a neve is mutatja).
A Fórum lépcső a kettő között. Több az elfogadó bólintásnál, de kevesebb, mint a csodálat.
Olyan művek gyűjtőhelye, amelyeket érdemes megvitatni, elemezni, hogy kiderüljön róluk valami.
A Fórum rovat vezetőjeként ilyennek képzelem a „Hetedik” ama szeletét, amelybe beleszólásom van. És ha ilyennek képzelem, ilyennek is szeretném. Az internetes folyóirat egyik komoly erényét, lehetőségét még nem használtuk ki. Itt ugyanis interakció lehet(ne), ahol az olvasók nem csak tetszésüket vagy nemtetszésüket jelezhetnék – mint például a facebookon vagy a youtube-on, hanem megjegyzéseket is fűzhetnének az elolvasott írásokhoz. Ha a „Hetedik” felvállaltan a „hivatalosságból” kiszorult szerzők fóruma, akkor kövessük el azt a szentségtörést, hogy közvetlen visszajelzést kérjünk az olvasóktól! Ha ez a kísérlet sikerül, talán új fejezetet nyithatunk a magyar irodalom történetében.
Minden bizonnyal díjazhatnánk valamivel a lapszám, vagy az év legnépszerűbb szerzőit, a szerkesztők visszajelzést kaphatnának arról, hogy mennyire találkozik az ízlésük-véleményük az olvasókéval. És talán közismert szerzők is megmérethetnék magukat, természetesen álnéven.
Ehhez, persze, kapacitás is kell. Az olvasók talán tudják, hogy a „Hetedik” igazi, a szó szoros értelmében vett „nonprofit szervezet”. Bevételei nincsenek, csak kiadásai. Nemcsak a szerzők nem kapnak honoráriumot, de a szerkesztők, főszerkesztők sem. Sőt. A „Hetedik” vezetése állja a szükségképpen felmerülő kiadásokat is, mint például a honlap fenntartása, rendezvények szervezése, lebonyolítása. Szűk a keresztmetszet, de megpróbálunk kihozni belőle, amennyit lehet.
Hogy miért? Mert nem csak kenyérrel él az ember. Az emberi lét méltóságához hozzátartozik a kultúra, az irodalom is. Mi ehhez értünk.
A Fórum így virtuálisan létezik, hiszen egy virtuális folyóirat rovata. De valóságossá is szeretném tenni. Ennek két, korábban már bevált módját képzelem el:

Az első az „Íróműhely”. Ez fórum lehetne, de nem csak a „Fórumosoknak”. Aki nem igazán biztos a művében vagy okulni, közösen gondolkodni szeretne, ellátogathatna e műhelybe, felolvasni, értékeltetni művét, meghallgatni másokét, elmondani a benyomásait. Presszóban-kávéházban jönnénk össze, kávé-tea-sör-sütemény mellett beszélhetnénk az alkotásokról. A második az „Írótábor”. Ehhez el kell utazni az ország egy távoli csücskébe, egy befogadó, mégis távolságtartó faluba (Zemplénbe, Füzérradványra), ahol egy volt paplakban 10-15 ember kényelmesen elfér, ahol egy szűk hét alatt rengeteget beszélgethetünk, tanulhatunk, feladatokat oldhatunk meg.
Természetesen nemcsak rovatvezetőként, de szerkesztőként is rendelkezésére állok a szerzőknek. Aki megtalál a Facebook-on, felveheti velem a kapcsolatot.


Szecsődy Péter
szerkesztő-rovatvezető

Szerkesztőségi üzenet

Tisztelt szerzők, kedves Barátaink!

 

A Hetedik online irodalmi és művészeti folyóirat sok ember önkéntes és ingyenes társadalmi munkájával áll elő. Mint nem profit szervezet – baráti társaság, reményeink szerint előbb-utóbb egyesület – kénytelen a művészeti közösség – és a lap – érdekeit jogi úton is védeni.

Mint ahogyan az a szoftverek világában régóta elfogadott gyakorlat, a lap szolgáltatásainak használatával a felhasználó – annak olvasója is, de elsősorban szerzője – magára vonatkozóan automatikusan elfogadja azokat a feltételeket, amelyek 2016. január 16. óta olvashatók lapunkban.

Ezért megkérünk, hogy ha eddig nem tetted, olvasd el a lap főoldalának láblécéből elérhető szerkesztőségi nyilatkozatszerkesztési elvek és szerzői jogok linkekről megnyíló lapokat, amelyek tartalmát lapunknál megjelentetni kívánt műved beküldésével automatikusan vállalsz, és továbbra is csak abban az esetben küldj számunkra megjelentetni kívánt tartalmat, ha az ott leírtakkal egyetértesz, illetve azokat magad számára elfogadottnak tekinted!

Röviden összefoglalva: mint az a nyomtatott formában megjelenő kiadványok, napilapok és folyóiratok esetében is így van, szerkesztőségünk nem vállalhat felelősséget egy szerzője írásáért. A szerzői jogból eredő jogok és kötelezettségek a szerzőt illetik, illetve terhelik. A megjelentetésre beküldött műveket szerkesztőségünk saját belátása szerint bírálja el és jelenteti meg vagy utasítja el megjelentetését. A beküldött művekért honoráriumot nem áll módunkban fizetni. A beküldésnek és megjelentetésnek nem feltétele, hogy az adott mű első közlésű legyen. Az elfogadott, és már megjelentetett művet szerkesztőségünk kizárólag bírói ítéletre köteles eltávolítani, ellenben fenntartja magának a jogot egyes cikkek, művek, vagy egész lapszámok utólagos eltávolítására is. A műveket a szerző hozzájárulása nélkül nem módosítja – noha helyesírási hibákat javíthat benne.

Hozzá tesszük, a fenti esetekben törekedünk a szerzőkkel az elfogadható mértékű kompromisszum megkötésére.

Kérjük, az ennél némileg precízebben megfogalmazott szerkesztőségi nyilatkozat, a szerzői jogokkal kapcsolatos – egyébként jogszabályból következő – nyilatkozat, valamint szerkesztési elveink ismeretében dönts megjelentetni kívánt műved beküldéséről, ugyanis annak megküldésével az itt említett feltételek automatikusan elfogadottá válnak. Jelen elveink első megjelenésünk óta, 2016. januártól elérhetők lapunk honlapján, de fenntartjuk a jogot rá, hogy a körülmények változása okából – a mindenkori jogszabályokkal összhangban – a későbbiekben módosítsuk bármelyik cikk bármely részét.

Küldjük ezt az üzenetet szerzőink, barátaink, és szerkesztőségünk egésze, valamint egyes szerkesztőink személyes jogi védelmében is.

 

Üdvözlettel:

az aHetedik szerkesztőségi kollektívája nevében
Fábián József
főszerkesztő

"Nyelvében él a nemzet"

„Nyelvében él a nemzet.”

Kőváry László XIX. századi erdélyi történetíró, lapszerkesztő

A szállóigévé vált idézet minden nyelvre igaz, s hogy származását tekintve éppen magyar szájtól ered, csak még inkább elmélyíti bennünk annak lelki igazságát, hogy minden magyarul kimondott szó, mondat a világ bármely táján, bizony, rólunk tesz tanúbizonyságot. Létünk, identitásunk erejét nyelvünk szülőágya, gondolatiságunk anatómiai mélysége, természete adja. A magyar nyelv se nem több, se nem kevesebb, mint akármely élő, avagy letűnt nyelvi rendszer, amennyiben
funkcionalitásától elvonatkoztatva, a maga valóságában olyan pótolhatatlan kulturális, és társadalmi érték, melynek megcsonkulása, elvesztése, vagy teljes megsemmisülése nem csak egy nemzet, vagy akár egy tágabb értelembe vett társadalmi közeg – mint például az európai -, de világméretű veszteséget jelent.

Április 12-13-án Ukrajnában, Beregszászon vendégeskedtünk. Sok helyen voltunk már vendégségben, ám ilyen határon túli, különleges közegben még sosem. Pénteken úgy léptünk be a helyi közösség egyik kulturális központjába, a Járási Könyvtárba, mintha szentélybe léptünk volna. S nem csak „mintha”, de valójában úgy is volt. Vendéglátóink olyan szeretettel és kedvességgel fogadtak bennünket, mint akik rég nem látott rokonait, barátait fogadják. S noha, valójában semmit sem tudtunk egymásról, a szellemi, nyelvi közeg hamar utat talált közöttünk. Felolvasásaink színessé tételét Kőrösi Gábor költő, zeneszerző barátunk biztosította. Az általa hozott gitár, és handpan, amely, leginkább két egymásba fordított serpenyőre hasonlítható zeneszerszám, különleges élményt nyújtott, lenyűgözve egész
hallgatóközönségét. A mintegy hatvan írás felolvasása cirka egy óra alatt zajlott le, s mi mégis úgy éreztük, hogy csak egy-két perc telt el. A végtelenül meleg, baráti
légkört a műsor végi kötetlen beszélgetés még inkább közvetlenebbé tette. A felfokozott közös nyelvi élmény, az adás, és fogadás kölcsönös alázata, s benne az
örömérzés ténye maradandó emléket hagyott mindnyájunkban.

A műsor után sétálni mentünk. Házigazdánk, Lengyel János a történelmi jelentőségű város múltjáról, jelenéről, hányattatásairól, híres és hírhedt személyeiről, építményeiről mesélt nekünk.

Itt, az anyaországtól elszigetelten élő maroknyi magyar közösségben a magyar nyelv kérdése nem csak a mindennapi, és természetes közlekedés szükséglete, szellemi igénye, annál jóval több! Az identitásában és létjogosultságában megkérdőjelezett közösség élni akarása túlmutat mindenen. A fenyegetettség, a mindennapi harc a nyelvért, az identitásért, a máshol természetesnek gondolt jogokért, a szegénység, s a magára maradottság érzése, s annak kézzelfogható gyötrelmei egy nyitott szellemű vendég számára megrázó élmény.

Szombaton János elvitt minket a Beregvidéki Múzeumba is. A múzeum termeiben, falain és folyosóján a történelmi város minden sorsfordító korszakáról megemlékeznek. Fotókkal, szobrokkal, festményekkel őrzik a múltat a történelmi kezdetetektől fogva a legutóbbi forradalmi válságig, melynek kihatásai mind a mai napig kézzel tapinthatóan érezhetőek a város életében. Itt minden utcának, minden névnek, minden szobornak, és minden politikán inneni-, és túli kulturális megmozdulásnak kiemelt jelentősége van. A megértés és elfogadás fogalmai esetenként más-, és más dimenziók fogalmaivá válnak. A kimondott szó ereje időnként többet, s tán egészen mást is jelent, mint amit mi, idehaza gondolnánk.

A magyarság, a magyar nyelv ügye, nem csak magyar ügy. Jelentősége, jelenlétének fontossága nem egyetlen nemzethez köthető értékfogalom! „Nyelvében él a nemzet”, sok nyelvében a kontinens, Európa, s a világ összes kontinense, s nemzete. Ki-ki a maga nyelvében, identitásában. Szabadsága, kiteljesedése közös ügyünk. Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy háborúság helyett az irodalmár, a nyelvművelő feladata az értékmentés, a megtartás, az ápolás, és a segítés határon innen, és túl.

Nagy Imre

Hálás köszönettel tartozunk a meghívásért és a szívélyes vendéglátásért Lengyel János író barátunknak, mint főszervező házigazdánknak, párjának, Hildának
és Szemere Juditnak, a Kárpáti Magyar Krónika munkatársának.
Külön köszönet a karpatinfo.net, illetve és a Kárpátalja.ma, kárpátaljai magyar hírportálon megjelent, vendégségünkről írt beszámolóért Molnár Krisztinának!

Ferenczfi János alapító,
Fábián József megjelenésért felelős főszerkesztő,
Nagy Imre tartalomért felelős főszerkesztő,
Kőrösi Gábor vendégművész.

Adatvesztés után

Adatvesztés után

2018. október 6-án súlyos adatvesztést szenvedtünk el. Az előző időszakban egy rosszindulatú alkalmazás százával hozott létre hamis felhasználói profilokat az oldalunk adatbázisában. Ezeket rendszeresen töröltük. Egy ilyen törlés alkalmával, téves kijelölés folytán megsemmisítettem közel ötven valós szerzői profilt is.
Ennek következménye az, hogy az elmúlt hónapban a hírekre, felhívásokra, és más egyébként fontos információk közzétételére már nem maradt kapacitásunk.
Arra sajnos nem volt mód, hogy ezeket könnyedén helyreállítsuk. Alapvetően minden adatot ismét fel kell vinnünk. A sérült és megsemmisült szerzői profilok többségét ismét létrehoztuk. Folyamatban van a technikailag szerző nélkül maradt művek és az újonnan létrehozott szerzői profilok összerendelése. Ez a munka jól halad. Az év végéig ezzel szinte bizonyosan elkészülünk.
Hátra van még az eddigi összes címlapunk ellenőrzése, s az ott elhelyezett hivatkozásoknak az új szerzői profilokkal való összekapcsolása.
Fontosnak tartjuk, hogy minden szerzői adat és minden megjelent mű megfelelően elérhető legyen az oldalon. E téren minden segítséget örömmel fogadunk!
A hamis profilokat létrehozó kéretlen alkalmazástól a jelek szerint sikerült megszabadulnunk. Minden érintettől elnézést kérünk a kialakult helyzetért.

Ferenczfi János

Utószó egy vitához

Utószó egy vitához, amit nem vitattunk meg

Bábel Antónia megtörten, mégis tárgyilagosan mondta el a telefonban: Ágotát baleset érte, meghalt.
Egy voltam azok hosszú sorában, akiket értesíteni kellett. Újra és újra elismételni a tényt, ami ellen minden érzésünk, ösztönünk tiltakozik.
Tudtam, hogy igaz, de nem akartam hinni.
Kapui Ágota A Hetedik munkatársaként kiváló munkát végzett. Elsősorban a beérkezett írások előzetes minősítésében vett részt. Azt reméltem, hogy előbb-utóbb jelentősebb szerepet is vállalni tud. Felkészült, tudatos ítészként végezte feladatait. Igényesen, szorgalmasan, fegyelmezetten.
Fájdalmas sajátossága a munkánknak az, hogy még két lapszámban biztosan feltüntethetjük a nevét azon munkatársak sorában, akik munkája az adott szám elkészültéhez hozzájárult. Fájdalmas, hogy később viszont már nem írhatjuk le a címlapon, hogy ő is közreműködött.
Ágota lényéből áradt a vitalitás. Folyton dolgozott, folyton úton volt. Terveket szőtt. Aktív volt. Joggal gondoltuk, hogy most végre elindult a pályája. Fiatal volt. Sokkal fiatalabb, mint kortársai, mert voltak álmai, volt hite, céljai, reményei. Mert végre elkezdtek kinyílni előtte az oly soká bezárt kapuk.
Ágota Erdélyben élte át azt, amit közülünk sokan itthon élhettünk át. A kirekesztettséget. Az elvetettséget. Azt, hogy a szerkesztőség viszonyulása egyszer csak megváltozik. Hogy a bíztatásból egyszeriben elutasítás lesz. Azt, hogy akik szívélyesek voltak, aktívan felejtenek.
Minden ember keresi a maga identitását. Mindenki keresi a helyét azokban a közösségekben, amelyekhez tartozónak hiszi önmagát. A személyiségünk integritása is megbomolhat, ha nem találjuk a helyünket a világban. Márpedig az alkotó embernek a fölöslegesség érzése a legpusztítóbb. Megszámlálhatatlan, hogy mennyi tehetség fulladt önpusztító frusztrációba a feleslegesség érzése miatt, amit az egymást váltó szörnyű korok hoztak létre. De mit is mondok? – Korok? Dehogy! Emberek, akik szemmé váltak a láncban.
Az, hogy Ágota képes volt újrakezdeni hazát váltva, az ottani és itteni ismeretlenségből újraépítkezni, s eljutni a megérdemelt sikerek küszöbéig, nagyszerű emberi teljesítmény. Vártuk a kötetek sorát. Vártuk a „hivatalosabb” elismeréseket, díjakat. Úgy gondoltuk, Ágota egyike azoknak, akik méltóak rá, hogy az élvonalban is elismerést szerezzen. Hittük, hogy meg is kapja ezt az elismerést. Láttuk az erejét!
Azonban egy szerencsétlen pillanat megszakította az utat.
Éreznek-e felelősséget azok, akik elvették Ágotától az előző húsz-harminc évet? Érzik-e a terhét annak, hogy egy jó ember, egy tehetséges alkotó azért nem jutott időben magasba, mert ők lemetszették a szárnyait?
Nincs illúzióm. Azok a székek a lelkiismeret súlyát nem bírják el.
Szegényebbek lettünk. Egy életmű befejezetlenül vált véglegessé, egy baleset miatt. Egy életmű az értékeinél kevésbé vált ismertté a kirekesztés miatt.
Miről is vitáztunk? A kirekesztésről. Úgy volt köztünk nézeteltérés, hogy az alapvető igazságról ugyanazt gondoltuk. Azt, hogy minden kirekesztést el kell utasítanunk. Felületes dolgokról vitatkoztunk. Arról, hogy hogyan is utasíthatjuk el ezt a mélyen gyökerező rosszat. Végül beláttuk, hogy tévedés a vita, hiszen abban, ami fontos, egyetértünk.
A válaszokat most már egyedül kell keresnünk. Egyedül, de Ágota szavaival. Mert úgy hagyott itt minket, hogy művei által, az elvégzett munkája által formált bennünket, így köztünk maradt.
Ágota A Hetedikben nemcsak az itt publikált művei által, de a folyóiratot formáló munkája által is nyomot hagyott. Olyan értéket, amelyet őrzünk.


Ferenczfi János
A Hetedik alapítója

Kapui Ágota írásai elérhetőek itt: http://ahetedik.hu/component/k2/itemlist/user/335.html

Utószó egy vitához

Utószó egy vitához, amit nem vitattunk meg

Bábel Antónia megtörten, mégis tárgyilagosan mondta el a telefonban: Ágotát baleset érte, meghalt.
Egy voltam azok hosszú sorában, akiket értesíteni kellett. Újra és újra elismételni a tényt, ami ellen minden érzésünk, ösztönünk tiltakozik.
Tudtam, hogy igaz, de nem akartam hinni.
Kapui Ágota A Hetedik munkatársaként kiváló munkát végzett. Elsősorban a beérkezett írások előzetes minősítésében vett részt. Azt reméltem, hogy előbb-utóbb jelentősebb szerepet is vállalni tud. Felkészült, tudatos ítészként végezte feladatait. Igényesen, szorgalmasan, fegyelmezetten.
Fájdalmas sajátossága a munkánknak az, hogy még két lapszámban biztosan feltüntethetjük a nevét azon munkatársak sorában, akik munkája az adott szám elkészültéhez hozzájárult. Fájdalmas, hogy később viszont már nem írhatjuk le a címlapon, hogy ő is közreműködött.
Ágota lényéből áradt a vitalitás. Folyton dolgozott, folyton úton volt. Terveket szőtt. Aktív volt. Joggal gondoltuk, hogy most végre elindult a pályája. Fiatal volt. Sokkal fiatalabb, mint kortársai, mert voltak álmai, volt hite, céljai, reményei. Mert végre elkezdtek kinyílni előtte az oly soká bezárt kapuk.
Ágota Erdélyben élte át azt, amit közülünk sokan itthon élhettünk át. A kirekesztettséget. Az elvetettséget. Azt, hogy a szerkesztőség viszonyulása egyszer csak megváltozik. Hogy a bíztatásból egyszeriben elutasítás lesz. Azt, hogy akik szívélyesek voltak, aktívan felejtenek.
Minden ember keresi a maga identitását. Mindenki keresi a helyét azokban a közösségekben, amelyekhez tartozónak hiszi önmagát. A személyiségünk integritása is megbomolhat, ha nem találjuk a helyünket a világban. Márpedig az alkotó embernek a fölöslegesség érzése a legpusztítóbb. Megszámlálhatatlan, hogy mennyi tehetség fulladt önpusztító frusztrációba a feleslegesség érzése miatt, amit az egymást váltó szörnyű korok hoztak létre. De mit is mondok? – Korok? Dehogy! Emberek, akik szemmé váltak a láncban.
Az, hogy Ágota képes volt újrakezdeni hazát váltva, az ottani és itteni ismeretlenségből újraépítkezni, s eljutni a megérdemelt sikerek küszöbéig, nagyszerű emberi teljesítmény. Vártuk a kötetek sorát. Vártuk a „hivatalosabb” elismeréseket, díjakat. Úgy gondoltuk, Ágota egyike azoknak, akik méltóak rá, hogy az élvonalban is elismerést szerezzen. Hittük, hogy meg is kapja ezt az elismerést. Láttuk az erejét!
Azonban egy szerencsétlen pillanat megszakította az utat.
Éreznek-e felelősséget azok, akik elvették Ágotától az előző húsz-harminc évet? Érzik-e a terhét annak, hogy egy jó ember, egy tehetséges alkotó azért nem jutott időben magasba, mert ők lemetszették a szárnyait?
Nincs illúzióm. Azok a székek a lelkiismeret súlyát nem bírják el.
Szegényebbek lettünk. Egy életmű befejezetlenül vált véglegessé, egy baleset miatt. Egy életmű az értékeinél kevésbé vált ismertté a kirekesztés miatt.
Miről is vitáztunk? A kirekesztésről. Úgy volt köztünk nézeteltérés, hogy az alapvető igazságról ugyanazt gondoltuk. Azt, hogy minden kirekesztést el kell utasítanunk. Felületes dolgokról vitatkoztunk. Arról, hogy hogyan is utasíthatjuk el ezt a mélyen gyökerező rosszat. Végül beláttuk, hogy tévedés a vita, hiszen abban, ami fontos, egyetértünk.
A válaszokat most már egyedül kell keresnünk. Egyedül, de Ágota szavaival. Mert úgy hagyott itt minket, hogy művei által, az elvégzett munkája által formált bennünket, így köztünk maradt.
Ágota A Hetedikben nemcsak az itt publikált művei által, de a folyóiratot formáló munkája által is nyomot hagyott. Olyan értéket, amelyet őrzünk.


Ferenczfi János
A Hetedik alapítója

Kapui Ágota írásai elérhetőek itt: http://ahetedik.hu/component/k2/itemlist/user/335.html

Búcsú Kapui Ágotától

Búcsú Kapui Ágotától

 

 

Kegyetlenül nehéz feladatot kapott a barát, a kortárs, a kiadó: le kell írnom, hogy Kapui Ágota nincs többé. S közben gondolni arra, hogyan távozott közülünk hatvanhárom éves korában, hogyan döntött az Ég és a Sors: egy végzetszerű hiba, egy szörnyű autóbaleset június 19-én s percek alatt egy más dimenzióba került az Élet. És mindeközben a felfoghatatlan rögzítése és az elmondhatatlan szomorúság közepette gondolni kell arra is – és ettől talán könnyebb a búcsú –, hogy a szónak leghumánusabb értelemében s esztétikailag az egyértelműségben: teljes élet, teljes költészet emléke és valósága van bennünk; bennünk, akik ismertük, szerettük, olvastuk Kapui Ágotát. Mélység és kedvesség, szeretet és pontosság, kötelességtudat és nemes gesztusok, hitek és odafigyelések: költészet és élet az ő esetében talán egybefonódott, mert szigorú mércéje volt, elsősorban önmagához, ahhoz a valakihez, akit annyian, de annyian szerettek, nem véletlenül. Nem a gyász mondatja velem, tényleg így van: semmi rossz érzésem s emlékem nincs vele kapcsolatban, s bár mint mindannyian, nyilván ő is gyarló ember volt, úgy vélem, akik ismerték, hasonlóképpen gondolnak rá.

Pedig nem volt könnyű élete, sőt pokolian nehéz. Kezdések, újrakezdések, otthonteremtések. Én az 1980-as években ismertem meg őt sepsiszentgyörgyi látogatáskor, akkor találkoztam verseivel is. Tudtunk egymásról később is, tudtam, hogy irodalmi pályája nem bontakozhatott ki kellően az akkori Romániában, hogy Magyarországra jött, s itthonra és otthonra lelt Dabason. És egyszer csak visszatalált, visszatért a költészethez is. Pontosabban fogalmazva: a költő mindig költő marad, akkor is költő, ha nem ír. Kapui Ágotában hosszabb nem író költői lét után hihetetlen bőségben és minőségben szakadtak föl a versek, gyöngyöző sorokban írt magáról, szabadságról, démonokról és belső békéről, életről, halálról. Az a költő, aki – Farkas Árpád előszóban írott szép szavaival – korán „szerelembe esett a Verssel”, szerelmesen ontotta magából újra a gyönyörű költeményeket. S én örülök, hogy barátként, kortársként újra egymásra leltünk, és kiadóként két remek kötetét jelentettük meg, A másik oldalt 2015-ben, A lélek szárnycsapásait 2017-ben, ehhez egyébként Czegő Zoltán írt bevezető sorokat.  És nem véletlen, hogy az olvasók és az irodalmi élet nyomban fölfigyelt erre a nagy ívű, hiteles költészetre, az őszinte hangra, a versek szépségére. Ezek a művek a komoly tehetségű költői megformáláson túl az ember és a lélek olyan mélységeire irányították az értelmet és szívet, amelyek az ízig-vérig művészre jellemzők. Tragikusság és fenség, szorongás és harmónia, szenvedés és öröm – képekben, ritmusokban, rímekben és nem rímekben, hihetetlenül hatásosan. Kapui Ágota költészete a ma emberének a hiteles érték és az őszinte érzés utáni sóvárgására és vágyára adott megfogalmazott megfogalmazhatatlant.

Ami történt vele, halála: tragédia. És tragédia azért is, mert nagyon teljes s amennyire lehetséges harmonikus életet élt – végre. Rendeződtek körülötte a dolgok, költészete, irodalmi munkássága kiteljesedett, készült – bocsánat a szóért – békés, alkotó idősebb korra, korszakra. Nem adatott meg neki az, ami járt volna. És járt volna a magyar irodalomnak is, nem beszélve fiairól, szeretteiről, barátairól, határon innen és túl. Nem tudjuk a választ, ne is keressük, hogy miért nem. Én biztos nem keresem. Én Kapui Ágota mosolyára gondolok, s mindarra, amit adott. Emberként, magyarként, asszonyként, anyaként, költőként.