A művészet zsenialitása

 

„A jó vers önmagát írja.” – Gyakran mondom ezt, amikor a költészet varázslatos pillanatait próbáljuk magyarázni. – S bár elfogult vagyok a költészet iránt, - úgy hiszem, minden művészi tevékenység eredményére igaz ez, ha a varázslatos pillanat létrejön.

Ám, ez a mondat nem magyarázat, csupán kiindulópont egy magyarázathoz. Így hát ideje megajándékoznom önmagamat és mindazokat, akik az alábbi sorokat olvassák azzal, hogy ennél többet is mondjak, - még ha tökéletes válaszok nincsenek is.

A versnek, - ahogy más-más módon minden művészi eredménynek is – egyik fontos jellemzője a sűrítés, vagy fókuszálás, hiszen hangulatot teremt, miliőt hoz létre, érzelmi állapotba von, s mind e mellett kevés szóval, kevés eszközzel mond el mély igazságokat. A rendkívüli abban van, hogy e kevés eszközzel olyasmit mond el, amit egyébként igen nehéz elmondani. – Voltaképp minden egyes alkotás sajátságos meta-nyelvet hoz létre, - egy saját világegyetem, saját nyelv, s egy személyes igazság általánossá tétele.

A művész, - mert az alkotás pillanatában mindenki az, - valójában minden alkotásával kommunikál. A késztetés ősi és erős: elmondani, kibeszélni, megfogalmazni. A kommunikáció először is „én-kommunikáció”. Először önmaga számára fogalmazza meg azt, aminek a megfogalmazására késztetést érez. Aki ír, verbalizál: szavakba önti azt, ami nyomja, feszíti belülről. Mondhatjuk, hogy ez önös késztetés, de miért is ne lehetne ennyi önzés egy művészben? A művész is ember, kétségekkel, kételyekkel, kudarcokkal és fájdalmakkal, valamint örömökkel, sikerekkel és boldogsággal. Csupa olyan dolgot hordoz lelkében és a tudatában, amit nehéz megérteni, és a megértés egyik első lépésének mind azt érezzük, hogy valami módon megfogalmazzuk a problémát. Ezért is van az, hogy szinte minden emberrel előfordul, hogy magában beszél. Ám, amikor magunkban beszélünk, az leggyakrabban csak szelep:  a feszültséget csökkenti, a bizonytalanság miatti szorongást enyhíti. Amikor magamban beszélek, akkor igen gyakran nem tudom a választ - vagy annak nem tulajdonítok önmagamon túlmutató jelentőséget. Ám vannak pillanatok, amikor az az érzésem, hogy nem csak egy ember számára fogalmaztam meg valamit, hanem az EMBER számára, azaz, sokak számára. Engem feszített, saját kérdésem volt, de a konkrétsága és a személyessége mellett általános is. S ez az általánosság az, ami miatt megszületik a második késztetés, hogy megosszuk a választ, még ha magát a kérdést nem is tudjuk pontosan. A válasz a lényeg.

Az imént említettem az egyik nagy problémát: az általánosságot. Olyan ez a kommunikációban, mint a gravitáció a newtoni fizikában: a gravitáció megölhet, de gravitáció nélkül nem élhetnénk. Az általánosság szükséges ahhoz, hogy a művészi alkotás a kommunikáció eszköze legyen, ugyanakkor folyton a közhelyesség kockázatát hordozza magában. Az is általánosság, mondhatni: közhely, hogy ami közhely, az nem olyan mély, nem olyan fontos.

Az életünk dolgai egyszerre nagyok, s közhelyesek. Szeretünk és viszont szeretetre vágyunk. Boldogság és boldogtalanság, öröm és bánat, lelkesedés és csalódás, ezek mindenki életében megesnek. Mitől jelentősek tehát? Csakis attól, hogy amióta az ember érez és gondolkodik, folyton ezek alkotják azokat a gócpontokat, amelyektől függ az, hogy olykor teljesnek érezzük-e az életünket.

Minden embert ez foglalkoztatott, ez foglalkoztat és ez fog foglalkoztatni, amíg az ember emberi abban az értelemben, ahogy azt ma értjük. A művész tehát olyan válaszra talál, ami legalább ma egyszerre konkrét és általános, azaz személyes és közös.

Elég csak arra gondolnunk, hogy az elmúlt néhány száz évben mennyi minden változott: technológiai környezet, társadalmi berendezkedés, szokások, s mind ezek mellett nagyon sok kifejezés jelentése és jelentősége is. Legnagyobb költőink sorait mégis értjük, s aktuálisnak érezzük ma is, még ha a nyelv kissé régiesnek is hat. Ez az aktualitás feltétlenül hitelesíti az évtizedekkel, vagy évszázadokkal ezelőtt megfogalmazottakat. Így tudjuk, hogy ami Csokonainak, Balassinak – és még sokaknak – személyes kérdés és válasz volt, az azóta is sokaknak – így nekünk is – válasz. Olyan válasz, amely általános abban az értelemben, hogy sokunk számára válasz, de személyes is, hiszen személyessé válik, amikor megpendít valamit a lelkünkben. Hiszen befogadjuk ezeket a sorokat, hagyjuk, hogy hassanak bennünk és ránk, hogy formáljanak. Ettől bizonyára nem lesz magasabb az életszínvonalunk, de az életünk minősége jobbá válik.

Az ember társas lény, mind vágyunk arra, hogy a közösség élményét megéljük. Egyszerűen elemi igényünk van arra, hogy közösségekhez tartozzunk. Ezért is éljük meg úgy, hogy van kollektív tudat és kollektív tudattalan, holott bizonyítottan csak a kommunikáció eszközeivel hatunk egymásra. Ezzel függ össze az a késztetés is, hogy az egyes ember olyan kommunikációs eszközrendszereket használjon, amelyek révén az üzenet túléli annak megfogalmazóját, ez hozta létre a kultúrát. Mert vágyunk arra, hogy amit fontosnak és igaznak hiszünk, az megmaradjon, s hasson az életünkre. Talán szentimentalizmus, de ezt kívánjuk utódainknak, s a közösségünk utódainak egyaránt.

A boldogságot keressük. Fontosabb ez, mint a márvány lépcső és a kaviár, és a boldogság nagyobb részben belülről fakad. Azon múlik, hogy jó legyen a viszonyunk önmagunkhoz, és a közösségekhez, amelyek tagjainak tudjuk magunkat. Ez viszont bonyolult. Valójában az önmagunkhoz való viszonyuk a legbonyolultabb. De mindannyian számos közösséghez is tartozni vágyunk, s e viszonyaink külön-külön is bonyolultak. Hogy elfogadnak-e, és még inkább, hogy elfogadjuk-e önmagunkat, alapvetően határozza meg azt, hogy milyen minőségű az életünk.

Ez pedig azt eredményezi, hogy folyton kérdések garmadája gyötör bennünket. Azt is, aki kolerikus fölényességgel mutat magabiztosságot. S amikor azt érezzük, hogy valamely kérdésünkre választ kaptunk, akkor éljük át azt, amit a művészetek kapcsán katarzisnak nevezünk: a megkönnyebbült boldogságot. Egy szorongató érzéssel kevesebb, egy bizonyossággal több. A kétségbeejtően rövid emberi élet megannyi kérdése közül egyre választ kaptunk, s ez nagyon-nagyon jó.

Ilyet átélünk persze egy-egy baráti beszélgetésben, egy atyai tanács kapcsán, vagy akár tanulás közben is. Nem csak a művész lehetősége az, hogy valamely nagy kérdésre választ adjon. A művészet különleges joga az, hogy elszakadjon a racionalizálhatótól. Bár nem vallás, olykor mégis képes megragadni azt, ami túl van a konkréton. Az irodalmi alkotás szavakat használ, de túl van a nyelven. Bár csak egy ember próbálkozása a válaszra, de sokaknak adja meg mégis. S nem szükséges, sokszor nem is lehetséges, hogy hétköznapi nyelvre fordítsuk le. Attól még hat. Ma és a jövőben is. Ez tehát a megfoghatatlan és a zseniális minden művészi tevékenység eredményében. A költő kiváltsága, hogy egy-egy vers születését a legközelebbről látva mindenkinél hamarabb élje át annak hatását. De így van ez minden művészetben az alkotás születése során.

Ajándék ez. Tálentum, amelynek az értékét nem mérhetjük fel. Igyekezzünk hát a legjobbat elérni, hogy aminek a születésénél jelen lehetünk, maradandó legyen, mint századokkal korábban élt elődeink sorai.

Ezt a sikert, ezt a csodát kívánom minden költőnek és művésznek. Éljük át 2017-ben is a lehető legtöbbször a magunk örömére és mindannyiunkéra! S legyen A Hetedik eszköz arra, hogy számos fontos üzenet hasson, jobbá téve világunkat! Ettől nem lesz kevesebb szegény ember, s nem lesz kevesebb a gondunk, de egy kicsivel több boldogság lesz a világunkban. Ennyit érhetünk el, s ennyit el is kell érnünk!

 

Utoljára frissítve:2016. december 03., szombat 22:06
Ferenczfi János

Pár szó rólam...

Ferenczfi János vagyok. Hatvanhetes. Folyton újrakezdő. Túl egy kudarcos házasságon. - Két nagyszerű fiam van, egy új társam, s szerencsére sok kitűnő barátom. - Egzisztenciám, - mindenkor pillanatnyi....

1985-ben díjazottja voltam a Sárvári Irodalmi Körnek. - Aztán csend. - Kiálltam egy elv mellett, s ez nem volt kívánatos.

A kilencvenes években nem írtam, - eleget. - A Petra Alapítvány vezetőjeként kulturális szervező munkát végeztem.

A kétezres években tagjává váltam a RIM-nek, a Bohém Asztaltársaságnak, A Napsziget Alapítványnak, a Napszél Egyesületnek, satöbbi. - Közben kiálltam néhány elv mellett, ami nem volt kívánatos....

2009. szeptemberétől rádiós műsort indítottam IRKA címmel a Fúzió Rádióban. Ma a Muzsikus Rádióban tevékenykedem, a P_RéS című műsor gazdájaként.

Szerveztem és vezettem pódium beszélgetéseket, irodalmi esteket. Beszéltem megnyitókon, könyvbemutatókon, találkozókon.

Kötetem nincs. - Leszámítva a három nulladik kötetemet, - amelyek rendhagyó pódiumműsorok voltak.

Satöbbi.

Most pedig A Hetedik kitalálásával, megvalósításával, - szerzők és szerkesztők felbujtásával foglalkozom. - Álmodom, s az álmok egy része valóra válik.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned