Mi folyik itt?

Több, mint húsz éve írtam egy cikket az akkor még liberális Magyar Hírlapba ezzel a címmel. Arról szólt, hogy a rendszerváltás idején, a Dunántúlon egy út menti kápolna alatt egy legalább száz éves kripta állt. Épen vészelte át a Tanácsköztársaságot, a II. Világháborút, Rákosit, Kádárt. 1991-ben jártam ott először, egy vetemedett faajtó résein kukucskáltam a helyiségbe, falain a márványtáblákba vésett neveket nem tudtam elolvasni a félhomályban.
Három év múlva jártam megint arra, letértem utamról, hogy serdületlen fiaimnak megmutassam a háborítatlan méltóságot.
Rosszul tettem. A kriptát nem sokkal látogatásunk előtt feltörték, a holtakat kirángatták, megcsonkították, kirabolták. Fekete emberporban ácsorogtunk, eldobott sebészkesztyűk hevertek előttünk, itt egy korhadt deszkák közül kiborított mentés tetem, melyről lenyiszálták az ezüstgombokat, ott egy gyönyörű csontú női kar, talán a karkötő miatt tépték le a testről. A koponyákat is elvitték.
A cikkre nem válaszolt olvasói levél vagy értesítés a rendőri intézkedésről. Csodálkoztam, de a saját jelentéktelenségemnek tudtam be a dolgot, míg fel nem figyeltem arra, hogy sokan, ismerősök, akikben megbíztam, csak a vállukat vonogatták, amikor mindezt elmondtam nekik. Elfelejtették a régi időket és erkölcsöket, megítélték a múltat, amit nem ismertek vagy rosszul láttak, és feljogosítva érezték magukat arra, hogy a maguk szemernyi hasznáért vékányi kárt okozzanak a közösségüknek, a hazájuknak.
Eladták a magyar ipart a konkurenciának, amely aztán ledarálta azt. Olcsó kölcsönből, huszad áron vett kárpótlási jegyből gyáros vagy földbirtokos lehetett bárki, aki jókor volt jó helyen, és a gyomra is bírta. Aztán a szerzett kincset még mindig áron alul, de busás haszonnal passzolhatta tovább. Minden eladó lett, és a tisztesség viszolyogva fordult el, hogy aztán létbizonytalanság vagy nyomor legyen osztályrésze utódostul. A haszonleső demagógok pedig mocskolva hazudoztak, hogy a kifosztottak másokat gyűlöljenek helyettük.
A legenda a gonosz multikról akkor lenne igaz, ha nem lettek volna seregestül árulóink, akik tál lencséért a mi elsőszülöttségi jogunkat lökték oda. És nem lettek volna olyanok is, akik a multik vélt módszereit kezdték alkalmazni velünk szemben. Mostanra a kormányzás látható része a hívek között végzett közvélemény-kutatás eredményein alapul: dörzsöljék csak a markukat az ostobák, ne vegyék majd észre, hogy azt kapják jutalmul, amit mások büntetésként!
Mi folyik itt? Huszonöt éve napról napra fel lehet tenni a kérdést. Nemrég meghalt az egyik legnagyobb magyar író. Az új erkölcs keresztény hívei szerint jól tette, hiszen az ellentáborhoz tartozott. Nem, nem tartozott sehova! A tisztességes író – és ő az volt – nem bértollnok, azt írja, amit esze és hite szerint kell, és nem azt, amit a kurzus ideológusai megrendelnek tőle. Meghalt Esterházy Péter, és máris akadt egy senki, aki azt sem bírta elviselni, hogy egy ragyogó elme (talán először és) utoljára az újságok címoldalára került. Ha megfizették érte, az is undorító, de ha magától uszult, az mindennek az alja.
Mi folyik itt? Kollonich, Haynau és Rákosi helytartók voltak Magyarországon, akárhogyan is nevezték őket. Persze, ha úgy vesszük, Andrássytól Tiszáig minden miniszterelnökünk, de Kádár is. Három elbukott forradalom és szabadságharc után (az első nyolc, a második szűk másfél évig tartott, az utolsó két hétig sem), amikor ölünkbe hullott az, amiért annyian adták az életüket, ide jutottunk.
Mi folyik itt? Csatornalé, ami átitatott hazaszeretetet, önzetlenséget, tisztességet, humanitást és szolidaritást. A támogatott önzés és aljasság csorog ránk.

Utoljára frissítve:2016. szeptember 05., hétfő 18:01
Szecsődy Péter

Szecsődy Péter

Amióta az eszemet tudom, író akartam lenni, ezért választottam a magyar-történelem szakot, amikor egyetemista korba kerültem. Hosszú, viharos pályafutásom alatt voltam többek között tudományos segédmunkatárs, szerkesztettem a Rádióban, napilapnál és egy kis kiadónál mintegy négy tucat könyvet. Írtam is jó párat, de eddig csak kettő jelent meg. Nem vagyok féltékeny szerző, aki tehetséges, a barátom, míg el nem rontjuk.

 

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned