DIGITALITÁS ÉS ALKOTÁS


Ma fanatizmus kell az íráshoz, de hát mindig is az kellett hozzá. Viszont ez a fanatizmus nem bolondság. Távolról se. Inkább az ellenkezője. Egyébként is azt tapasztaltam, hogy a nem művészek között több a lelki sérült, mint fordítva. Így van ez a sematizáló előítélet ellenére. Nyilván összefügg ez azzal is, hogy a mai kor nem romantikus. Költészete sem az. Távolról se. A mai költők tüsténkedőbbek, józanabbak a hivatalnoknál. Szinte már túl akarnak tenni rajta.
        Amúgy, nem lehet összehasonlítani az alkotó tevékenységet a munka világához tartozóval. Külön meccs, külön rendszer. Bármi történik az egyikben, mint esemény, a másik rendszer a saját kódja szerint dolgozza fel, kebelezi be azt. Ami a munka világában történik, az alkotáséban csak lehetséges nyersanyag, ami az alkotáséban, az a munka világában PR- vagy hatalmi jel.

            Az ember minden időben isten akart lenni. Megostromolni a teret és időt, hogy elpusztíthassa azokat. A teret már sikerült. Hogy is volt hajdanán?

        Utaztál vonattal egy távoli városba. Néztél kifelé a vonatablakon. Láttad az elsuhanó mezőket, dombokat, a gomolyfelhőket. Azután beértél az állomásra végigsétáltál az utcákon, érezed a város levegőjét, a rá jellemző napfényt. Szemlélted az épületek jellegzetességeit. Egyikük negyedik emeleti lakásában ült egy férfi vagy nő egy barna színű öblös fotelben. Helyet foglaltál vele szemben. A szemébe néztél, láttad a csak rá jellemző tekintetét. Megszólítottad. És elkezdődött a természetes beszélgetés.

Ez tűnik el. Vagy ennek a kiemelkedő szerepe. A város csak betűsorozat lesz a monitoron. A tekintet photoshop. A hangnak nincs helye. Nem is akarod tudni, hol hangzik. Akárhol. Bárhol. Mindent tudsz.

       Már ahogy kimondod, egy auditív mikrofon átalakítja a hangot digitális számsorrá, utána mindez optikai kábelre megy át, 1.0.10 stb. ez a mindenható digitális hieroglifa, fényimpulzus a hangból, amely aztán a fogadónál ugyanígy alakul vissza, auditívvá az optika. Az ember úgy érezheti, istenül a lelke. Az idő elpusztítása még nem sikerült, de már dolgoznak rajta. Az ember tudatát lemásolni a végtelen digitális közegbe, a tudatod benne lesz a digitális világban, és ha fenntartják a gép működését, akkor a tudatodat végtelenre időre fenntartod, a tested addigra már por és hamu. Sőt, tudatodat végtelen számban sokszorosíthatod, másolhatod.

        Ebben a kortapasztalatban már nem lehet hiteles a régi lélek-létmód és az ő bensőségének kifejezése. Hogyan viszonyul mindehhez a nyelv, a nyelv teljessége a költészet? Mi az, amit csak Ő tudhat. Ami jogot ad arra, hogy életben maradjon? Ezekre a kérdésekre válaszolnak az alkotások.

Payer Imre

PAYER IMRE költő

Payer Imre (született 1961 április 27, Budapest) az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát és PhD fokozatot irodalomtudományból. Már költői indulása is figyelemre méltó. Az 1980-as években egész újságoldalon mutatta be a műveit az Élet és Irodalom. Azóta is rendszeresen publikál költeményeket, tanulmányokat, esszéket, kritikákat, novellákat. A szépirodalomnak nemcsak alkotója. hanem értelmezője is. Mindezt nemcsak nyomtatott és internetes formában, hanem számos előadáson is bizonyította. Írásai a számos folyóiratban, heti- és napilapban, antológiákban megjelentek, műveit több nyelvre is lefordították.

Önálló versesköteteti:

Létbesurranó (1991)
Föl, föl, ti rabjai a földalattinak! (1998)
A bábjátékos függönye meglibben (2001)
Egyes szám, egyetlen személy (2003)
Pattanni, hullni (2009)
A fehér cápa éneke - The Great White Shark’s Song (2009)
Egyre közelít - Es kommt immer näher (2013)

Rendszeresen szerepelnek a költeményei reprzentatív antológiákban, például a Szép versek és Az év versei antológiákban. A Frankfurti Nemzetközi Könyvásron – abban az évben, amikor Magyarország volt a főszereplő – kétnyelvű, a magyar költészetet különösképpen repreztentáló antológiában is megjelentek a költeményei. Munkásságáról számos méltató kritika és tanulmány is napvilágot látott.

Díjai:

Artisjus-díj, 1998
Nagy Lajos-díj, 2000
Szépírók különdíja, 2001
Parnasszus-díj, 2004
József Attila-díj, 2012
Bánkuti Miklós-díj, 2015
Salvatore Quasimodo különdíj, 2015

Legfrissebbek a szerzőtől: Payer Imre

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned