Búcsú Kapui Ágotától

 

 

Kegyetlenül nehéz feladatot kapott a barát, a kortárs, a kiadó: le kell írnom, hogy Kapui Ágota nincs többé. S közben gondolni arra, hogyan távozott közülünk hatvanhárom éves korában, hogyan döntött az Ég és a Sors: egy végzetszerű hiba, egy szörnyű autóbaleset június 19-én s percek alatt egy más dimenzióba került az Élet. És mindeközben a felfoghatatlan rögzítése és az elmondhatatlan szomorúság közepette gondolni kell arra is – és ettől talán könnyebb a búcsú –, hogy a szónak leghumánusabb értelemében s esztétikailag az egyértelműségben: teljes élet, teljes költészet emléke és valósága van bennünk; bennünk, akik ismertük, szerettük, olvastuk Kapui Ágotát. Mélység és kedvesség, szeretet és pontosság, kötelességtudat és nemes gesztusok, hitek és odafigyelések: költészet és élet az ő esetében talán egybefonódott, mert szigorú mércéje volt, elsősorban önmagához, ahhoz a valakihez, akit annyian, de annyian szerettek, nem véletlenül. Nem a gyász mondatja velem, tényleg így van: semmi rossz érzésem s emlékem nincs vele kapcsolatban, s bár mint mindannyian, nyilván ő is gyarló ember volt, úgy vélem, akik ismerték, hasonlóképpen gondolnak rá.

Pedig nem volt könnyű élete, sőt pokolian nehéz. Kezdések, újrakezdések, otthonteremtések. Én az 1980-as években ismertem meg őt sepsiszentgyörgyi látogatáskor, akkor találkoztam verseivel is. Tudtunk egymásról később is, tudtam, hogy irodalmi pályája nem bontakozhatott ki kellően az akkori Romániában, hogy Magyarországra jött, s itthonra és otthonra lelt Dabason. És egyszer csak visszatalált, visszatért a költészethez is. Pontosabban fogalmazva: a költő mindig költő marad, akkor is költő, ha nem ír. Kapui Ágotában hosszabb nem író költői lét után hihetetlen bőségben és minőségben szakadtak föl a versek, gyöngyöző sorokban írt magáról, szabadságról, démonokról és belső békéről, életről, halálról. Az a költő, aki – Farkas Árpád előszóban írott szép szavaival – korán „szerelembe esett a Verssel”, szerelmesen ontotta magából újra a gyönyörű költeményeket. S én örülök, hogy barátként, kortársként újra egymásra leltünk, és kiadóként két remek kötetét jelentettük meg, A másik oldalt 2015-ben, A lélek szárnycsapásait 2017-ben, ehhez egyébként Czegő Zoltán írt bevezető sorokat.  És nem véletlen, hogy az olvasók és az irodalmi élet nyomban fölfigyelt erre a nagy ívű, hiteles költészetre, az őszinte hangra, a versek szépségére. Ezek a művek a komoly tehetségű költői megformáláson túl az ember és a lélek olyan mélységeire irányították az értelmet és szívet, amelyek az ízig-vérig művészre jellemzők. Tragikusság és fenség, szorongás és harmónia, szenvedés és öröm – képekben, ritmusokban, rímekben és nem rímekben, hihetetlenül hatásosan. Kapui Ágota költészete a ma emberének a hiteles érték és az őszinte érzés utáni sóvárgására és vágyára adott megfogalmazott megfogalmazhatatlant.

Ami történt vele, halála: tragédia. És tragédia azért is, mert nagyon teljes s amennyire lehetséges harmonikus életet élt – végre. Rendeződtek körülötte a dolgok, költészete, irodalmi munkássága kiteljesedett, készült – bocsánat a szóért – békés, alkotó idősebb korra, korszakra. Nem adatott meg neki az, ami járt volna. És járt volna a magyar irodalomnak is, nem beszélve fiairól, szeretteiről, barátairól, határon innen és túl. Nem tudjuk a választ, ne is keressük, hogy miért nem. Én biztos nem keresem. Én Kapui Ágota mosolyára gondolok, s mindarra, amit adott. Emberként, magyarként, asszonyként, anyaként, költőként.

Kaiser László

Kaiser László (Budapest, 1953. május 25.): költő, író, szerkesztő, dramaturg.
Szegeden a Juhász Gyula Főiskolán végzett magyar–történelem szakon 1977-ben, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar szakon 1980-ban, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskolán dramaturg szakán 1983-ban. 1983–85-ig a veszprémi Petőfi Színházban dramaturgként dolgozott, 1985-től a Pannónia Filmstúdióban, későbbi nevén Videovox Stúdióban szinkronlektorként. 1995-től a Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió vezetője, tanára. 1999-től 2013-ig a PoLíSz irodalmi újság egyik szerkesztője, később főszerkesztő- helyettese. 2000-től 2004-ig a Műemléklap, új nevén Örökségvédelem főszerkesztője. 1991-ben Eötvös József ösztöndíjban részesült, 1999-ben a Magyar Mozgókép Közalapítvány Józsa Péter kutatói ösztöndíját kapta. 2003-ban és 2005-ben a Salvatore Quasimodo költőversenyen oklevelet, 2006. március 15-én Petőfi Sándor-sajtószabadság díjat kapott, 2006-ban a nemzetközi Brianza-díjat vette át Olaszországban verseiért. 2010-ben Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíjban részesült, 2015: Papp Árpád Búvópatak-díj.

Megjelent kötetei: Üdvözlet a vándornak (versek Jánosi András grafikáival, 1996); Eseménynaptár Berzsenyitől Bódy Gáborig (tanulmányok, 1998); Ludas Matyi (zenés játék Fazekas Mihály elbeszélő költeménye nyomán, librettó, 1999); Magyar Ferenc (életinterjú, 2001); Dr. Hársing Lajos. Hivatása szinkrondramaturg (interjú, emlékezés, 2003.); Összes ajtómat kitárom (versek, 2004), Remekírókról, remekművekről (esszék, 2005), Éri István. Egy apróhirdetésen vett régész emlékezései (életinterjú, 2005), Dallos Szilvia titkai (életinterjú, 2005), Lángok, tüzek között (válogatott versek magyar–olasz nyelven Baranyi Ferenc fordításában, 2006), Tűz van, mami! (novellák, 2006), Elfogult beszélgetéseim (20 interjú, 2008), Álmom a csönd (versek, 2009), Egyéniség és filmművészet (Hét portré, 2010), Galambok és vérebek (versek, 2012), Dinnyés József, a daltulajdonos (életinterjú dokumentumokkal, 2013), Elvált apák Magyarországon (helyzetjelenések, vallomások, 2013), A fekete emberek (novellák, 2014).

Legfrissebbek a szerzőtől: Kaiser László

Tovább a kategóriában: « Szürke napok Utószó egy vitához »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned