Különvélemény

Felvetődik mostanában többször is, hogy milyen viszony fogadható el szerkesztő (szerkesztőség) és szerző között.
Jelenleg mindkét oldalon állok. Illetve, amióta az A Hetedik tölti ki az időm jelentős részét, inkább a szerkesztők helyzetét, munkáját látom. Sőt, szervezem ezt a munkát.
Eredendően magam is szerző vagyok. Így volt és van alkalmam átélni mindazt, amit a szerzők rendre átélnek. A szerkesztőségekbe küldött írások kapcsán többnyire nincs válasz. Más esetekben mély sajnálatukat fejezik ki. Ilyenkor a szerző tehetségtelen, a próbálkozása elavult. Van, ahol tudatják, hogy nekik kialakult szerzői körük van, s kívülállókról nem vesznek tudomást.
Hogyan viszonyuljunk tehát ehhez a kérdéshez, amely mindkét oldalon problémát jelent?
Nemrég szinte szerzői szakszervezet alakult az internet világában, amely kimondja az ilyesmiről, hogy elfogadhatatlan, s persze azt is, hogy másképp kell lennie. Aztán semmi. Mert hiszen nincs valós hatása ennek sem.
A problémának több aspektusa van. Hadd tekintsek át a magam módján most néhányat.
Az irodalmi élet épp olyan tagolt, mint minden a társadalmunkban és a kultúránkban. Az, hogy valaki befut (s ez mit jelent?) ezen a téren, az nem jelenti azt, hogy kiemelkedően tehetséges. Jók voltak a kapcsolatai. A kapcsolatokat jól menedzseli. Vagy csak szimpatikus volt valakiknek, s nem esett ki e szimpátiából. Egy vidéki srác, aki Mucsaalsó-Tövispusztán tanult traktoristának, nyilván nem ismerhette azokat, akik megfelelő egyetemek megfelelő évfolyamaira jártak. De ez is csak egy aspektus, hiszen van, akinek még hendikepesebb indulással is sikerült, más meg a legjobb lehetőséget sem tudta kiaknázni. A baj nem itt van. Hozzuk a szocializmusból. Oda meg hoztuk még előbbről. S oda is hoztuk korábbról. Ez egy feudális szemléletű társadalom. A tehetség, a szorgalom, a tudás, a teljesítmény másodlagos. Sőt, ezeket devianciának, arroganciának és összeférhetetlenségnek tekintik. Elsősorban az számít, hogy kit jelöl ki az, akit Isten, vagy a király, vagy a párt kijelölt kijelölőnek. S ez ma is így van. S a kijelöltek között ott van sok nagyszerű tehetség, remek életművek, olykor kiemelkedő emberi tartás, amit mind leértékel ez az általános helyzet, a szabály, amiből ők kilógnak. Mert a kijelölőknek nem a legjobb kell, hanem a legmegbízhatóbb. A mi kutyánk kölyke. Az, aki a „mi” elveinket vallja és hirdeti. Mert lássuk be: az író ember „beszél”, mégpedig sokakhoz, s nem hétköznapi szinten. Hát hogyne akarná éppen ebben az országban az isten-király-párt a magának tetszőt hallani e beszédből és hallatni e beszéd által is?
Így tehát azokra, akik az irodalom alkotóinak ezt a sikeres (mihez képest?) részét alkotják, folyton a gyanú árnyéka vetül, noha sokuk esetében megérdemelt a siker és alaptalan minden gyanú. Ám nem mindenkinél. Sokan valóban többet értek el, mint amire érdemeik predesztinálnák őket. Habár én mást tekintek érdemnek, mint azok, akik a siker lehetőségéről döntenek.
Akik nem tartoznak ebbe az elismert rétegbe, azok önigazolásként könnyen magukra vetíthetik a mellőzöttség és kirekesztettség stigmáit. Olyan ez sokszor, mint az univerzális indok az önfelmentésre: én többre vihettem volna, csak hát….
Magam is példa vagyok erre. A nyolcvanas évek közepén és a kilencvenes évek elején falakba ütköztem, s magam is elhittem, hogy bizonyos lehetőségek a számomra elérhetetlenek. Így tehát tettestársa lettem a kirekesztőnek. Már nem kell az ő aktív részvétele. Magam is kirekesztem magam. De az is nyilvánvaló, hogy megmaradt körülöttem a gyanú fanyar füstje. Ezt gyakran visszaköszönni látom, ha mégis odamerészkedem, ahol találkozhat a senki a valakikkel. Mert bizony elmulasztottam azt, hogy közös élményeket szerezzek. Nem estek meg az átborozott éjszakák, a vidéki kalamajkák, a rendezvények, a dedikálások. Nem vagyok tagja a klubnak, mert nem voltam tagja a klubnak. Hiányoznak a közös élmények, a csínyek, a bűnök, a sztorik. Aki pedig nem tagja a klubnak, az onnan nézve egyetlen differenciálatlan halmazhoz tartozónak látszik: a dilettánsokéhoz. 
A nem elismert irodalmárok között sokan dilettánsok a szó egyszerű értelmében. Nincs ezzel baj, amíg a tehetség és a felkészültség hiányát nem pótolja annál nagyobb önérzet. Aki kedves sorokat ír egy születésnapra, vagy vigasztalásul, bátorításul, az jó dolgot tesz. Aki rigmusokkal tesz élvezetessé egy ünnepséget, az vőfély, vagy ügyes műsorvezető. Csak ne tévesszük ezt össze a művészettel! A művészet felelősséggel jár. Művészet csak nagy önfegyelemmel művelhető. A kedvesség célja nem az, hogy e felelősségnek megfeleljen. A művész ember alázatos. Nagy eredmény pedig nem érhető el művészet és alázat nélkül. S tegyem hozzá, a művészet nem mindig szórakoztató  és nem jár mindig kedvességgel, mert akinek van meggyőződése arról, hogy mi helyes, vagy mi az, ami megfelelő, az olykor mereven ellenáll az eltérítésnek.
Az a meggyőződésem, hogy a művész elsősorban a tehetsége által lesz az, aki. De felkészülés is szükséges. Ez utóbbi nem pótolja a tehetséget. A tehetség viszont önmaga lesz a kiteljesedés akadálya felkészülés nélkül. Azonban a felkészülés nem csak bizonyos egyetemek bizonyos karain szerezhető meg. Olvasni és gondolkodni mindenkinek szabad. Az író ember önmagát vizsgálja, s a világot. Önmagán át is a világot, s a világon át is önmagát. Nem esik hasra a maga nagysága előtt. De újra és újra megroggyan a térde, mert megérti, a feladat milyen nagy. S azzal tölti az életét, hogy e feladathoz igyekszik felnőni. S néha ír. De azt azzal a fegyelemmel és alázattal, amivel minden legyőzhető. Minden művészet mesterség is egyben. De mivel az irodalom a legeszköztelenebb művészet, itt lehet a legnehezebben pótolni mesterségbeli tudással a tehetséget. Aki nem megy mélyen a tudatos szint alá alkotás közben, az hiába tud ezernyi szakmai dolgot. Az csak ügyes profi lesz. Magas tornyot építeni más, mint repülni.
A dilettáns tehát hasra esik a maga nagysága előtt. Megértem, ha a szerkesztők és szerkesztőségek igyekeznek bizonyos ridegséget mutatni irántuk. Időt és energiát kötnek le. Azokból pedig soha nincs elég.
Az amatőrök széles rétege viszont izgalmas világ. 
Szómagyarázat: „Az amatőr (a francia amateur „szerető, kedvelő” szóból, az aimer „szeretni” igéből) vagy műkedvelő olyan személy, aki nem foglalkozásszerűen, hanem kedvtelésből – hivatalos (szak)képesítés nélkül – végez adott tevékenységet.” – Használják persze pejoratív értelemben is a szót. E szerint amatőr az, aki az adott tevékenységet rosszul végzi. Magyarán: dilettáns.
Nem meglepő, hogy az elismertek, akik okkal és ok nélkül profinak tekintik magukat, gyakran összemossák az amatőrt és a dilettánst. Mintegy védik a saját köreiket, pozícióikat: más erre nem is lenne alkalmas. – Pedig, de!
Ha tehát körülírtam, hogy ki is a dilettáns, engedtessék meg, hogy az amatőr szót a pozitív értelmében használjam. Amatőr az az irodalmár, akinek az irodalom nem a tanult szakmája, de mégis figyelemre méltó teljesítményt nyújt. Tehát, az az írás, ami kikerül a kezei közül, irodalmi értékű valóban. Hátrányban van, mert az irodalommal nem foglalkozhat hivatásszerűen. A társadalmi mobilitásban olyan lehetőségei voltak, s olyanok nem, amik folytán valami másból él. Márpedig manapság megfelelni egy „más jellegű” munkakörben egy más természetű munkahelyen, s mellette élni, sőt, még írni is, ez azt vonja maga után, hogy sokkal kevesebb időt tud a felkészülésre, az alkotásra és az irodalmi kapcsolatok ápolására fordítani. S amit fentebb a társadalmi háttérről írtam, abból az következik, hogy ez az utóbbi okozza a legnagyobb hátrányt.
Azt mondta nekem egyszer a törekvő (vagy törtető?) ember, az irodalmárok egy önjelölt amorózója, hogy „János! Kit érdekel, hogy tehetséges vagy-e? Ha jelen vagy, elismernek. Ha nem vagy jelen, nem létezel.” S e téren könnyű hátrányba kerülni. Akinek az irodalom bármely módon az egzisztenciája, az jelen van, hiszen munkaidőben is az irodalmi világnak nevezett társadalmi közeggel van kapcsolatban. A törtető is jelen van azért, mert erő felett is módot és alkalmat talál, hogy jelen lehessen. Aki visszahúzódóbb, akár, mert kevesebb pénzt és időt áldozhat erre, akár, mert kisebb az önbizalma, akár pedig azért, mert ezer oldalakat olvas, mielőtt magát mutogatná, - hát az nem létezik ebben a világban. Marad tehát a porondon az, aki „profi”, és az, aki törtető.
Itt érdemes visszakanyarodnunk a társadalmi mobiliátásnak arra a vetületére, ami a mi világunkat képezi le. Az irodalmi sikernek az a része, amit a szerző megtapasztalhat, az élete során következik be. Az a jóslat, hogy halálod után halhatatlan leszel, tartósan senkit sem villanyoz fel. Mindenki szeretne pozitív visszajelzést kapni arról, amit önmagából és produktumaiból a leginkább értékesnek tart.
Márpedig, ha megengedünk magunknak egy kissé profán megközelítést, az irodalmi mű is termék. Ám a piaca sajátosan torz. A kereskedelemben az a termék sikeres, amire olyan mértékű kereslet van, vagy amire ez a kereslet felkelthető, ami alapján nyereséget termel azoknak, akik az előállításával és forgalmazásával foglalkoznak. Tessék elképzelni, amint József Attila verseket egy piacképességi rangsorban értékelünk! – Érdemes-e üzleti alapon kinyomtatni József Attila verseit? 
A válasz alighanem az, hogy nem. Üzleti alapon jól megél a kellően nagy marketingköltéssel piacra dobott lektűr és a botránykönyvek. Esetleg sikeres még a népszerű tévés arc szakácskönyve, bárki is írta. Celebek életbölcsességei, ha elég sok bulvár címlapot vásárolnak. S természetesen, az így fajtalankodtam híres emberekkel témakör is mindig eladható.
József Attila nem piacképes. Akkor mi a fenében reménykedünk mi?
Úgy gondolom, egy önmagára adó közösség felismeri, hogy nem mindent az üzleti értékkel kell mérni. S nem is a politikai hasznossággal. Az úgynevezett magas kultúrát minden normális országban támogatni szokás. Erre egyrészt ott van a vállalati szponzoráció lehetősége. Amikor egy vállalat reputációjának jót tesz, ha pénzt áldoz arra, hogy művészeket, vagy művészeti projekteket támogasson. Egyszerűen, mert a tényleges piacán szimpátiát kelt, ha elmondja (és elmondja!), hogy ő ezt, meg ezt támogatta. Aztán ott van a polgári mecenatúra. Amikor vállalkozók és tehetős polgárok adnak pénzt-paripát-fegyvert jóindulatból, szimpátiából ugyancsak művészeknek, vagy ügyeknek. De ők ezt másodsorban sem a marketing célok miatt teszik. Teszik, mert tehetik. Mert úgy gondolják, nekik lehetőségük és a közösség iránti kötelességük ezt tenni.
Magyarországon ilyen gyakorlatilag nincs. A vállalati szponzoráció a futballba ömlik. Más meg csak a statisztikai hibahatár peremvidékein tűnik fel.
Marad tehát a kiadói szakma. Érthető azonban, hogy a kiadó is üzletet akar, hiszen valamiből élnie kell. Elmehet tehát a máshonnan nem támogatott szerző sok-sok kiadóhoz, ahol önálló kötetek antológiák, folyóiratféleségek születnek.A szerző pénzén. A lelkesebb szerkesztőséggel működő kiadók még próbálnak szűrni, válogatni. De sok helyen már csak a pénz számít, amiből soha nincs elég. Ide tehát elvihetem az akármilyen színvonalú írásaimat. Ha van pénzem, előbb-utóbb találok kiadót, aki kiadja. Néhol megoldják a terjesztést, esetleg megszerveznek egy könyvbemutatót, de nem ritka, hogy a kinyomtatott köteteket szépen hazaviheti a szerző, és pont.
És ez a hitelesség szempontjából pont annyit ér. Így, ha azt mondja egy ismeretlen szerző, hogy van egy kötetem, gyakran arra gondolunk: volt valamennyi pénzed a hobbidra. Eleve azzal a gyanúval élünk, hogy megvette magának a jogot erre a mondatra: van kötetem. – A megjelentetett kötet tehát e gyanú miatt senkit sem hitelesít. Sem azt, akinek tényleg csak a pénz hozta el ezt a lehetőséget, sem azt, akinek egyébként értékes anyagát adták ki.
A legnagyobb pénzosztó jelenleg is az állam. Vagy az önkormányzatok, ami ugyanaz, helyi szinten. S ahogy ma a politikai élet működik, nem kell sok kutatást végezni, hogy leszögezhessük: csak a politikai szimpátia dönti el, ki kap pénzt és ki nem. A politikus hölgyek és urak ehhez sem értenek. Ez sem érdekli őket. Kizárólag a politikai hasznosság érdekli őket. Egyszerű ez: a művész egyfajta ideológus. A „mi művészünk” támogatása az ideológia terjedését segíti. Egyben tartja a nyájat. Ezért a „mi” művészeink kapják a koncot a húsos fazékból. Ki sokat, ki kevesebbet, de csak a „mieink”. - Mind tudjuk, kik, és miért kapnak manapság Kossuth díjat.
A civil kezdeményezések gyanúsak. A politika legalábbis így kezeli manapság. Korábban a civil szektorba áramlott állami pénz. A pénzek felhasználásáról és elosztásáról e szervezetek viszonylag autonóm módon döntöttek. Nem közvetlenül az állam döntött, így a politikai érdek érvényesítése nem lehetett egyedüli szempont. A nemesebb célok érvényesülésére is volt esély, ha másként nem, hát kompromisszumok között. A korábbi fiatal demokráciánk minden esetlegességével együtt, ez esély volt arra, hogy ne politikai érdekek mentén, hanem a célok iránti lelkesedés vezérelje e források elosztását. De ez megszűnt. Az elszegényedett alsó-középosztály a legfontosabb támogatói köre ennek a szegmensnek. Így tehát igen kevés forrás van jelen. Jellemzőbb, hogy ingyen végzett munkával támogat egy-egy ügyet az, aki teheti. Ezek az alkotóközösségek viszont csak annyit érhetnek el, ami lényegében pénz nélkül, lelkesedéből és szorgalomból lehetséges. Ebbe a körbe tartozik az „A Hetedik” is. – A lehetőségek tehát korlátozottak. Hátszél nélkül, de sokszor széllel szemben kell haladni egy olyan világban, ahol folyton megkérdőjeleznek, vitatnak, degradálnak mindent, amin nincs rajta a politika hitelesítő pecsétje, vagy a szakma profijainak elismerése, egyfajta kanonizáció, amit nem könnyen osztogatnak. A politika ugyan nem fogja elismerni azt, ami nem őt szolgálja. A profi pedig miért is kanonizálná azt, ami az ő előjogait és esetenként forrásait veszélyeztetné? Néhány kivételes esettől eltekintve tehát itt sok kapuőr gátolja a mobilizációt. Magyarán: vagy a politikai életből szerzel támogatót, vagy a profikkal fogadtatod el magad valahogy, különben soha nem engednek följebb jutni. S ha följutottál, az mit jelent? – Hogy lefeküdtél a hatalomnak, vagy valamelyik szerkesztőnek? – Hogy elmentél egy társasággal berúgni? Hogy bevásároltad magad? Netán azt, hogy tényleg tehetséges vagy és értékes a munkád? Kibogozhatatlan.
A legtöbben így tehát törvényen kívüliek maradunk. Legalább mi magunk értjük, hogy mi is van velünk. Azt, hogy hazudozni kezdjünk egy hazug világban, nem érdemes elkezdeni, mert a végén már semmi igazság nem lesz az életünkben.
Engedtessék meg, hogy itt ejtsek szót a szerkesztőségünk munkájáról. Kevesen vagyunk. Kevés az idő. A feladat azonban egyre több. Jó lenne mindenkivel külön-külön foglalkoznunk, gyakran beszélnünk, leveleznünk. Ez azonban megvalósíthatatlan. Ez már olyan cél, amihez kellene legalább egy főállású munkatárs. Akkor tehát mi rosszul bánunk a szerzőinkkel? Vagy csak szegények vagyunk, mint oly sokan? Tessék eldönteni! Igyekszünk a maradandó értékű írásokat kiválogatni. Egy-egy szerkesztő heti tíz-húsz írással foglalkozik. Ezek különböző műfajúak, különböző stílusúak, különböző súlyúak. Kizárható-e a szubjektivitás? Nyilvánvalóan nem. Csökkentjük a hatását, de kiküszöbölni lehetetlen. Viszont a mi munkánkban határidők vannak. Csak egy rossz döntés van tehát: az, amit nem hozunk meg. Hogy minden esetben igazunk van-e? A műve elutasítása miatt sértett szerző szempontjából biztosan nem. De arra törekszünk, hogy a munkánk egészében a cél felé haladjunk. Az pedig nem más, mint a maradandót megtalálni és közreadni. Hitelesíteni azt, ami értéket képvisel.
Egyes szerzők követelik maguknak a sikert. S van, aki túléli a maga sikerét. Radnóti így foglalja össze: „Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.” Van útja a könnyű sikernek, s van, aki azt gondolja, neki ez jár, mert ő már valaki. Én senki vagyok. Ezért én messzebb tekintek. Az egyik célom az, hogy sem engem, sem az „A Hetediket” ne felejthessék el így.
Azt, hogy milyen társadalmi és politikai változásoknak kellene történnie, itt és most nem írom le, pedig része a problémának. De a politikai tárgyú gondolatok nem meggondolásra és megvitatásra késztetik az embereket, hanem acsarkodásra és harciaskodásra. Bosszúra és gyűlölködésre. Ennek biztosan változnia kell, különben értelmetlenné válik magyarul írni. A politika ma sajnos nem a köz (a közösség) szolgálója, hanem zsarnok és pióca. Sav, amely szétmarja a közösségeket. A politika szétmarja Magyarországot, az életünket és a kultúránkat. 
Hogyan összegezzük mindezt?
Azt, hogy változásokra van szükség, nem csak az irodalmi élet visszásságai miatt mondhatjuk el. Változásra van szükség, mert ez így csak a kontraszelekció működik jól. Így az, aki elismert, egyúttal gyanús is, aki pedig nem jutott be az elismertek köreibe, azt eleve dilettánsnak tekintik. Nincs átjárás, nincs mozgás, nincs termékeny talaja és közege az irodalmi kultúrának sem.
Nem tartom szükségesnek azt, hogy petíciókat írjunk a megalázott szerzők érdekében és a csúnya szerkesztőségek ellenében. A szerző és a szerkesztőség között vagy van együttműködés, vagy nincs. Egyes szerkesztőségek partnernek tekintik a szerzőt, mások nem. Ahogy ez fordítva is igaz. Ez nem petíciókon múlik. Mondhatnám, hogy tessék nagyon jót írni, az majd átjut. Mondhatom, hogy tessék nagyon kitartóan kopogtatni, majd megnyitják az ajtót. Valamelyiket biztosan. De létrehozni egy tömörülést, amely akaratlanul is elfogadja ezt az előítéletes beskatulyázást, rossz lépés. Ez nem megváltoztatja, hanem megerősíti mindazt, amit helytelennek tartunk. Ez olyan, mintha önmagunkat neveznénk dilettánsnak, holott kifejtettem, mennyire fontos distanciát tenni dilettáns és amatőr közé. Az egészséges társadalmi közeg, amiben egészséges kulturális közeg jöhetne létre, nem ettől valósul meg.
Mit mondjak tehát? Más megmondta már: „a költő ír, a macska miákol és az eb vonít” – Én írok tehát és irodalmi ügyekben szervezem azt, ami nem volt, de megálmodtuk. Dolgozom magam és a társaim is lelkesedésből, ingyen úgy, hogy tudjuk, azt nem ismerik el. Nem is gondoljuk, hogy így nyerhetnénk igazolást. Tesszük, amit tenni kötelességünknek gondolunk, s reméljük, mások is megteszik a magukét. Mert változás kell. S talán mi sem csak posztumusz leszünk halhatatlanok.

Utoljára frissítve:2018. január 06., szombat 11:09
Ferenczfi János

Pár szó rólam...

Ferenczfi János vagyok. Hatvanhetes. Folyton újrakezdő. Túl egy kudarcos házasságon. - Két nagyszerű fiam van, egy új társam, s szerencsére sok kitűnő barátom. - Egzisztenciám, - mindenkor pillanatnyi....

1985-ben díjazottja voltam a Sárvári Irodalmi Körnek. - Aztán csend. - Kiálltam egy elv mellett, s ez nem volt kívánatos.

A kilencvenes években nem írtam, - eleget. - A Petra Alapítvány vezetőjeként kulturális szervező munkát végeztem.

A kétezres években tagjává váltam a RIM-nek, a Bohém Asztaltársaságnak, A Napsziget Alapítványnak, a Napszél Alapítványnak, satöbbi. - Közben kiálltam néhány elv mellett, ami nem volt kívánatos....

2009. szeptemberétől rádiós műsort indítottam IRKA címmel a Fúzió Rádióban. Ma a Muzsikus Rádióban tevékenykedem, a P_RéS című műsor gazdájaként.

Szerveztem és vezettem pódium beszélgetéseket, irodalmi esteket. Beszéltem megnyitókon, könyvbemutatókon, találkozókon.

Kötetem nincs. - Leszámítva a három nulladik kötetemet, - amelyek rendhagyó pódiumműsorok voltak.

Satöbbi.

Most pedig A Hetedik kitalálásával, megvalósításával, - szerzők és szerkesztők felbujtásával foglalkozom. - Álmodom, s az álmok egy része valóra válik.

Tovább a kategóriában: « Hol tartunk? Hova tartunk?
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned