„Egyesíted szellemeddel”

József Attila nem lett öngyilkos, véletlen balesetet szenvedett.
Nemrég zajlott egy vita József Attila halálának körülményeiről. Erről a tagadásvágyról eszembe jutott több más is, például „a Holocaust nem is úgy volt” stb.
Most nem is a tagadást szeretném tagadni, nem csak azért, mert a szememben, akár a viharjelzések a Balatonon, egyes balesetek az öngyilkosságot megelőző fázisban bekövetkező jelzések.
Most inkább az foglalkoztat, miért olyan fontos, hogy József Attila ne lett légyen öngyilkos? Az ő halálán nem lehet változtatni, az befejezett tény. Ahogy korábban mondtam, József Attilát szerintem a sorsával együtt kell elfogadnunk, nem lehet a zsenialitását és a lényét a sorsáról leválasztanunk,halála Isten és az ő ügye, mint ahogy a miénk is a miénk. A kérdés tehát, miért utasítjuk el öngyilkosságának tényét, amennyiben így teszünk

Azt hiszem, a Héroszról saját fogalmaink vannak, az én szememben József Attila épp a küzdelmeivel, mélységeivel együtt heroikus, és azt, hogy ezen felül, vagy inkább kívül Hérosz legyen, nem „igénylem”. Az, hogy mélységekben szólít meg, több minden egyébnél.
Azt sem tudhatjuk, ha már ez a kérdés felmerül, hány ember nem lett öngyilkos éppen azért, mert József Attilát olvasott. Sok kortársamnak, ahogy nekem is, kamaszkorunk elengedhetetlen társa volt a József Attila összes (és, részben neki hála, még élünk. Persze nekem előbb még meg kellett szabadulnom az iskolában tanított „munkásmozgalmi költővel” szembeni érdektelenségtől). Unásig ismétlem vele kapcsolatban, hogy ha van olyan, hogy magyar néplélek, akkor az azt jelenti, hogy mindegyikünkben van egy rész József Attila, és nem mindegy, hogyan bánunk vele, megtalálja-e a helyét világunkban.
Az ideálképzésen túl, mely egy képet szeretne látni a valóság helyett, a másik ok a tagadásra valláserkölcsi egyeztetés igényével jön létre. Szeretjük, tiszteljük József Attilát, aki viszont e tettével „megbántotta apát és Jézust”, - ahogy egy nagyon kedves, mélyen vallásos családnál tett látogatáskor hallottam ezt a meghökkentő mondatot - és az üdvözülés számára ezen nézetünk szerint csak akkor megtartható, ha bebizonyítjuk, hogy nem is öngyilkosság történt, hanem baleset (és később Latinovitssal szintén...).
Ez a gondolatmenet művészet és erkölcs viszonyának nyilván nem első, és nem is utolsó átgondolására késztet.
A művészetben, úgy gondolom, az erkölcs fordított helyzetben van, mint a vallás esetében. A vallásnál az erkölcs – elméletileg – alap, kiindulópont, melyből kell – kellene – eredményeknek születnie a viszonylatokban. A művészetnél pont fordítva van. Az „ami igaz, szép, ami szép, igaz” k

keatsi alapvetése bír, ha tetszik, erkölcs teremtő hatással. Az erkölcs nem kiindulópont, hanem eredmény. Itt az erkölcs magától, erőszak vagy erőltetés nélkül születik, az alkotás a belső igazság, belső szerkezeti logika révén „imádkozza bele” a történésbe, ábrázolásba. Ebben az értelemben erkölcsös az embert ölt Villon, Caravaggio, Gesualdo művészete, és szinte ordítja az erkölcsöt Laclos Veszedelmes viszonyok című műve, mivel itt a néző-olvasó minden szereplővel illetve aspektussal kénytelen valamennyire azonosulni, szembesülni, a (nem gyermeki, hanem infantilis, már-már tudományos...) kegyetlen játszadozás örömével együtt annak következményeit egyszerre átélni – ez főleg utóbbi műre igaz, ahol minden szereplő lélektani folyamataiban, megütközéseiben részt veszünk.
És megfordítva – a (mai) vallásos művészet csapdája a dogma és a giccs, mert a középkori kánon egysége, a mögötte álló szellemiség, mint alap (részben hál'Istennek) elveszett, illetve, hogy „az erkölcs az agy gyengesége” (Rimbaud), az, hogy az a-priori erkölcsiség a művészetben könnyen neo-viktorianizmust idézhet elő. Ámde!!! vagy ebből következően, az emberiség által öröklétre ítélt művek erkölcsi szempontból is magasan állnak, az igazságtartalmuk révén, mely a lélek és az összetett ember paradox létét nem letagadva-elhazudva szembesül-szembesít az Abszolúttal.

Utoljára frissítve:2016. április 24., vasárnap 20:06
Nagy Andrea

A művészet minden megnyilvánulása érdekel, én magam képek alkotásával,versek, prózai szövegek, esszék írásával foglalkozom, Gudenus Géza és Litván Ádám filmjeiben szerepelek, tagja vagyok a Báró Jósika Miklós társulatnak. Eddig egy darabot rendeztem „Hogy nézel  ki?” címmel melyet Litván József szokatlanul tárgyilagos,ezzel együtt nagyon emberi és visszafogottságában nagy erejű emlékezései alapján rendeztem. Én magam játszottam a szerzőt, az előadásra a Zsivágó kávéházban került sor. Verseim eddig különböző lapokban jelentek meg, és egy verseskötetem Jancsi kertje címmel a Hungarovox kiadónál. 2015-ben Halász Arisztid vezetésével létrehoztuk a FoolMoon fordító közösséget.

Számomra nem merül fel az a kérdés, melyet sokan feltesznek, hogy érdemes-e ma ebben a formában művészetekkel foglalkozni. Részben vallom Egon Schiele kijelentését „A művészet nem lehet modern, mert a művészet örök”, másrészt pedig művészetekkel foglalkozni, gondolati-érzéstartalmakat formába önteni életműködés, szükséglet. A recepció kérdése ettől elkülönül, de nem tagadom, hogy fontos kérdés lehet.
A versírást nálam hol nyilvánvalóan, hol pedig búvópatakként, vagy inkább fűtőanyagként táplálja a szerelem, a versírás számomra szerelmesség kifejezése, még ha a témának nincs is köze a szerelemhez, akkor is fűti a mondanivalót. Ennek ellenére úgy érzem, nem monokróm az íráshoz való viszonyom – ezt azzal is kifejeztem, hogy japán álnéven írtam a kötetben két ciklust, körülbelül a saját nevemet próbáltam japánra fordítani.

A kötetben szerepelnek egész korai versek, rajzok, de a legutóbbi kedvenc montázs sorozat, a „Sorozatgyilkos” néhány darabja is. A lehetőségeket valamennyire behatárolta, hogy fekete-fehér illusztrációkra volt csak lehetőség, így a nagy színes kedvencek közül csak a rajz-akvarell-montázs technikával készült Jancsi kertje szerepel a borítón. Itt préselt, száraz virágok is gazdagítják a felületet, illenek a témához, és még a nők által szívesen alkalmazott lakásdíszítő technikához is kapcsolódnak. 

Az életben is és a művészetben is arra törekszem,hogy olyan alapélményekig jussak, ahol az egyediben megjelenik a közös, amiben egyek vagyunk. Sem az egyedi akár szélsőséges szabadságáról, sem a mélységes emberi összetartozásról nem mondok le. Nincs értelme magamról beszélni, ha azzal a hallgató-olvasó nem tud párbeszédbe bocsátkozni. Sőt, legjobb lenne, ha át tudnám ölelni az olvasót, ahogyan engem ölelget Lev Nyikolajevics Tolsztoj.

Legfrissebbek a szerzőtől: Nagy Andrea

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned